Nagypapa „bűne” – így van értelme a múltfeltárásnak

„Ami történt, minden várakozásomat felülmúlta” – kezdi beszámolóját Tóth Eszter Zsófia, a Clio Intézet történésze, aki egy, a Válasz Online-on közzétett személyes múltfeltáró írás nyomán levelek, megkeresések özönét kapta. A „szép, szomorú Nóra néni” történetéről és utóhatásáról van szó: a márciusi cikk az összes egykori kistarcsai internáltnak emléket kívánt állítani, és a „művelet” olyannyira sikerült, hogy a kommunista diktatúra társadalomtörténetét kutató vendégszerzőnk alig bírta feldolgozni az azóta beérkezett újabb életrajzokat, kérdéseket. Tóth Eszter Zsófia most megosztja tapasztalatait.

Hetedíziglen bennünk vannak az őseink által átélt traumák. Hurcoljuk őket magunkkal, és ha nem beszélünk róluk, mérgeznek. Ha megtörjük a hallgatást, ha feltárjuk, mi van a villanásszerű történetek mélyén, amelyek ránk hagyományozódtak fekete autókról, erőszakoskodó katonákról és a huszadik század megannyi traumatikus élményéről, tehát ha kiderítjük az igazságot, ha beszélünk róla: feloldozódunk.

Nóra néni, akivel gyermekkoromban egy házban laktam, az internálás súlyos titkát cipelte. Az ő történetét írtam meg a Válasz Online-on még márciusban. Ahányan elolvasták és megosztották a cikket, az minden várakozásomat felülmúlta, ráadásul özönleni kezdtek a levelek is, tele jó szándékkal és kibeszéletlen családi történetekkel. Csodálatos napok voltak: éreztem a bizalmat, azt, hogy értelme van múltfeltáró munkámnak.

Korán meghalt nagypapákról, nagymamákról olvashattam a nekem küldött levelekben. Olyanokról, akik nem beszéltek, mert nem beszélhettek az átélt traumákról. Akiknek gyakran annyi bűnük volt csak, hogy rosszkor voltak rossz helyen. Netán munkatársaikat, barátaikat segítették feketevágásnál az 1950-es években. Vagy helyt álltak az 1956-os forradalom viharában.  Nekünk, a Kádár-korszakban születetteknek nagy valószínűséggel volt legalább egy rokonunk, aki nem beszélt arról, amit a hadifogságban, a börtönben, az internálásban átélt. Esetleg furcsa szokásai voltak, mondjuk bizonyos ételeket nem evett meg, mert azt ott – az internálótáborban – ette. Esetleg álmatlanságban szenvedett. Netán bizalmatlan volt és barátot csak sorstársai közül mert választani. Ott voltak ők velünk és tanítottak minket túlélni – de szorongani is.

Történészként azt tartom legfontosabb feladatomnak, hogy segítsem e kibeszéletlen történelmi traumák feloldását, úgyhogy amint újra kinyitottak a levéltárak, az el nem feledett nagypapák és nagymamák nyomába eredtem.

×××

Telefonregiszteres füzet – ilyet ma már nem használunk, a vonalas telefonok időszakában azonban ilyen füzetekbe volt érdemes felírni a fontos telefonszámokat ABC-sorrendben, így könnyen megőrizhetők és visszakereshetők voltak. A levéltárban ma, amikor ezeket a sorokat írom, épp egy ilyen nagyalakú, telefonregiszteres könyvet hoztak ki nekem, csakhogy nem telefonszámok kapcsolódtak a nevekhez, hanem internálási dátumok. Több ezer név szigorú rendben, kézírással.

Az 1956-os forradalom után, közbiztonsági őrizet néven a diktatórikus állam ugyanis újraélesztette az internálás intézményét. Mit jelentett ez? „Közbiztonsági őrizet alá helyezhető az a személy, akinek a tevékenysége, illetőleg magatartása a közrendet, a közbiztonságot, különösen a termelőmunka és a közlekedés zavartalanságát veszélyezteti. A közbiztonsági őrizetet a rendőrhatóság rendeli el az illetékes ügyész jóváhagyásával.” (Rendőrségi Szemle, 1957. április 1. 204. o.) Az 1953-ban bezárt internálótáborok újra megnyíltak, Kistarcsára, Tökölre és a többi egykori táborba vitték azokat, akiknek 1956-os forradalmi tevékenysége nem merítette ki a népi demokratikus államrend elleni szervezkedés, összeesküvés és ezeknek előkészületei tényállását, de tevékenységüket a forradalomban veszélyesnek minősítette a hatóság. Ezeket az embereket azzal a céllal vonták ki életközegükből, hogy megtörjék őket. Hogy ők is megelégedjenek a kádári lakás-autó-telek szentháromság által kínált üdvösséggel.

A részvétel az 56-os forradalomban rendkívül sokféle lehetett. Résztvevő az, aki „csak” aláírta a munkástanács jegyzőkönyvét? Vagy motoros futár volt a szervezetben? Netán zalai középiskolás diáklány, aki levette az iskolában Rákosi képét Zala megyében? Nos, igen: utóbbi is valós eset, a megtorlás során ki is zárták az ország összes középiskolájából.

Hat hónap volt a közbiztonsági őrizet időtartama. Éppen elegendő a megtöréshez. Embertelen életkörülmények, alvás a priccsen, kevés élelem, mosakodás csak ritkán, tömegesen, hideg vízzel. Mindeközben a hatóság zargatása: a kistarcsai táborban több ’56-ost beszerveztek, hogy aztán ügynökként jelentsenek az állambiztonságnak (ekként szerveződött be például Antall József egyik tanártársa is, akit azért helyeztek a Toldy Gimnáziumba, hogy róla jelentsen. Cserébe elfelejtették az illető 1956-os, forradalmi múltját.)

Ma mindenesetre, lapozgatva a telefonregiszter lapjait, megtaláltam az egyik nagypapát. Az unokától kapott levélben az állt, hogy amikor elolvasta a Nóra néniről szóló cikket, nagyon sok párhuzamot érzett a két sors között: a nagypapája nagyon jó ember volt, ő sem érte meg a rehabilitációt: 1990-ben meghalt. Nem beszélt unokáinak az internálótáborban átélt borzalmakról. A levél írója leírta a nevét. Felajánlottam neki, hogy utánanézek. Kértem a pontos adatait is, hogy biztos legyek abban, ha őt találom meg. Minden stimmelt: a születési év és hely is.

Mint kiderült, a nagypapának annyi volt a „bűne”, hogy külföldi rádióadót hallgatott, hogy sztrájkolt a forradalom napjaiban – mint mindenki más –, és amikor munkatársai éjjel felverték álmából, hogy segítsen a letartóztatott munkástanács-elnököt kiszabadítani, lelki támaszt nyújtott a kollegáknak. Elképzelem, ahogy késő éjjel a 40-es évei elején járó férfi kikászálódik az ágyból és egész éjszaka vigasztalja a munkatársakat. Mást tenni nem tud. Aztán másnap bemegy a munkahelyére és pontosan, ahogy minden hónapban tette, összeállítja munkatársai fizetési borítékjait. Még nem tudja ekkor, de ez lesz a „bűne”. Ennyi elegendő volt ahhoz, hogy a tököli internálótáborba kerüljön, majd kiszabadulása után még két évig „refes” legyen, vagyis rendőrhatósági felügyelet alatt álljon. Ez azt jelentette, hogy lakhelyét engedély nélkül nem hagyhatta el, köteles volt a rendőrhatóságnál bizonyos időközönként megjelenni, sőt a rendőrjárőr is meglátogathatta otthonában.

Még 1965-ben is meghosszabbították állambiztonsági megfigyelését. Hányan lehetnek ők, a névtelen hősök? Akik „csak” emberek voltak a legembertelenebb időben? Nagyjából tízezer ember lehetett internálva az 1956-os forradalom után. Ha a legközelebbi hozzátartozóikat nézzük, akkor is 30 ezer ember, aki közvetlenül érintve volt a  megtorlás ezen formájában. Még mindig az út elején járunk, még mindig nincsenek feltárva ezek a történetek, a hétköznapi hősök történetei.

Bárcsak sokan lennének azok az olvasók, akik – akárcsak most, Nóra néni története nyomán tették – megosztják velünk történeteiket, akiknek segíthetünk abban, hogy megismerjék, kibeszéljék, feldolgozzák családi múltjukat!

A szép, szomorú Nóra néni a házunkból, aki nem érte meg a rendszerváltást és azt, hogy elbeszélhesse történetét, még ebben is segített nekünk.


Nyitókép: karhatalmista biztosítja a békásmegyeri svábok kitelepítését 1946 januárjában. Fotó: Fortepan/Bauer Sándor

Ez a cikk olvasóink támogatása nélkül nem készülhetett volna el. Ha fontosnak tartja munkánkat, kérjük, legyen „előfizetőnk” akár már havi 1700 forintért, és csatlakozzon hozzánk a Facebookon!

Kategória: sztori