„Nem akartam csendben elsunnyogni” – mélyinterjú a papságot hátrahagyó Füzes Ádámmal

·2020.07.13

Van úgy, hogy egy pap kilép a szolgálatból – ez még nem lenne közérdekű. Amikor azonban rögtön fröcsögni kezdenek rá egy KDNP-közeli portálon, onnantól az már nem magánügy. Márpedig Füzes Ádám bejelentése, hogy 22 év szolgálat után kilép, elképesztő indulatokat keltett katolikus berkekben, s magyarázatát, amely szerint nem szeretne egyedül megöregedni, sokan a hormonok tombolásaként értelmezték. Tévedtek. Az érintett egyedül a Válasz Online-nak számol most be döntése valós mozgatórugóiról. Hogy ne áruljunk zsákbamacsakát: a magyar egyház állapota legalább olyan súllyal esett a latba, mint a magánéleti szál. Mélyinterjú.

Nagyon szép?

– Tessék?

Nagyon szép?

– Mi?

Nem mi. Ki. A nő, aki miatt otthagyta a papságot.

– Természetesen. Másrészt nem igaz, hogy egy nő miatt hagytam ott a papi hivatást. 

Nem az van, hogy titkos kapcsolatban élt eddig, de nem akarja már titkolni?

– Nem élek párkapcsolatban. Az igaz, hogy van valaki, aki megérintette a szívemet, akivel el tudnám képzelni a jövőmet, de egyelőre nem tudhatom, ő mit lép majd, ha egyszer elé állok ezzel.

– Tehát még nem is tette meg?

– Nem. Papként mit tudtam volna kínálni? Vagy azt, hogy akit szeretek, lehet a titkos szeretőm – ez nem valami felemelő. Esetleg azt, hogy „majd a kedvedért kilépek”. Akkor pedig az egész kilépést a nyakába varrom, vagy a közösség varrja majd a nyakába. Mindenképp rajta csattan az ostor, ő viseli a felelősség jó részét. Ráadásul fogalmam sincs, milyen leszek, miután kiléptem. Jobb tehát, ha az ember vár egy ilyen döntés után, berendezi az új életét és csak azután lép a tettek mezejére.

Hiszem, hogy megalapozott döntést hoztam. Bármilyen választ is kapnék, egy percig sem gondolom, hogy hibát követtem el.

A felebaráti gyűlöletet látva sem, amely mondjuk a KDNP-közeli vasárnap.hu cikkeiből ön felé árad?

– Nem. Amúgy is szívesebben olvasom azokat az üzeneteket, amelyeket nekem írnak, azok helyett a cikkek helyett, amelyeket rólam.

Csoda egyébként, ha kiakadnak önre a hívek? Elvileg a papot Isten hívja el. Milyen isten az, aki még a papját sem tudja jól kiválasztani?

– Egy ilyen lépés megrogyasztja egyesek világképét, pontosabban azt, ahogy látni szeretnék a világot. És láttatni, olyan egyszerűen, ahogy csak a mesékben van. A világ ennél picikét bonyolultabb, összetettebb.

Annak mi a magyarázata, hogy a 777 kedvesen tette ki a döntését, a vasárnap.hu meg egyből megtámadta?

– Annyi a magyarázat, hogy minden cikk mögött emberek vannak. A 777-es Martí Zoli egykoron a ministránsom volt. Látta, hogy megosztottam a bejegyzést, ki is tette azzal a természetes, régi szeretettel, amellyel irántam viseltetett. Aztán másnap neki is ki kellett tennie egy helyesbítő cikket, amelyben elhatárolódott. A vasárnap.hu-n engem támadó szerző és családja viszont valamiért nagyon régóta fúj rám. Sokféle piszkot összeszedett, és teret adott zsigeri kommenteknek. Sajnos ilyen típusú karaktergyilkosságok előfordulnak. Részben ezért is döntöttem úgy, hogy nem csendben sunnyogok el.

Főként ezt vetették a szemére. Hogy nyilvánosságra hozta döntését.

– Éppen ezért tettem. Ha csöndben eloldalgok, jó eséllyel akkor is elindult volna a karaktergyilkosság. Írtam tehát levelet a diakónusoknak, egy másikat a papoknak, a legfinomabb megfogalmazásút pedig a híveknek a Facebook-oldalamra. Úgy gondoltam, az utolsó szó jogán eljuttatom az én verziómat azokhoz, akik nekem fontosak. Még mielőtt elindulnak a pletykák. Másrészt úgy éreztem, tisztességgel tettem a dolgomat papként 22 éven át, az utolsó pillanatig elvégeztem a rám bízott feladatokat, tehát nincs okom arra, hogy elbujdokoljak.

Önt „kiátkozzák”, mert kilép a papi szolgálatból, de elvált és újranősült kormánypolitikusok simán kereszténykedhetnek a vasárnap.hu-n. Olyankor nincs kérlelhetetlen szigor. Pénz beszél?

– Azt tudom csak mondani, amit Pelikán elvtárs: ideológiailag, avagy politikailag nem vagyok elég képzett.

Erkölcsileg viszont nagyon is. Ez a kettős mérce tehát létezik?

– A farizeusság? Persze. Mindig az kiabál hangosabban a másikra, akinek ég a háza. De ebbe nem szeretnék belemenni. Azoknál, akik rólam írtak, tényleg sokkal fontosabbak azok, akik nekem küldtek leveleket, üzeneteket. Rengeteg kilépett pap például, akik megerősítettek a döntésemben.

Azt írták többen is: nehogy elhiggyem, hogy úgysem lehetek boldog, hogy mindig gyötrődve, megtörten fogok gondolni erre a döntésemre.

Kilépett apáca is írt, támogatólag, hatgyerekes édesanya is, hogy jó döntés, ha családot alapítok. Egy másik hatgyerekes családanya meg azt írta, mennyire rosszul esik neki a döntésem, hiszen ő nagyon szenved a házasságában, amelyből nem léphet ki. S persze jöttek az átkozódó keresztény-vuduüzenetek is. Mindenki a saját életét, örömét vagy frusztrációját vetíti bele a döntésembe. Nagyjából erre is számítottam.

Visszatérve az elhívásra: ön tehát nem azért lett pap?

– Éreztem kedvet a papságra, volt vonzás benne és volt akarat is, hogy azzá váljak. A Jóistennek a vezetése abban volt jelen, hogy kedvet, vágyat adott és jó emberekkel találkoztam. A mostani döntésemben ugyanúgy ott van az ő vezetése. Egyre-másra jöttek a jelek az utóbbi tíz évben, amelyek azt mutatták, hogy nem befele, hanem kifele van az utam ebből a rendszerből. Isten ugyanúgy ott van ezekben a körülményekben, ahogy ott volt, amikor a papság vonzani kezdett.

„Hiszem, hogy megalapozott döntést hoztam.” Fotó: Vörös Szabolcs

Az mikor történt?

– A nyolcvanas évek második felében, amikorra a régi rendszer már kifáradt, az úttörőségnek sem volt már semmi vonzereje – akkor, hatodikos koromban vittek el hittanra a templomba.

Addig nem? Nem buzgó katolikus családból jön?

– A szüleim akkor még nem jártak templomba.

Mégis mi tetszett meg ott a hatodikos kis Ádámnak?

– A rend, a rendszer. Az, hogy milyen jól szervezett az egyház. Az egység, a küldetésesség. A ruhák, a mozdulatok… A ritmus, a pap, a kántor. Hogy milyen remekül ki van találva, hogy minden és mindenki a helyén van.

– Ebből még nem következik a papság. Az az ötlet mikor jött?

– Hetedikben, osztályfőnöki órán kaptuk meg a kérdést, hogy ki mi szeretne lenni. Harmincnál is többen voltunk az osztályban, én hátul ültem, sokára került rám a sor, volt időm gondolkodni. Ott és akkor mondtam ki először: pap leszek.

Felkapták a fejüket az osztálytársak?

– Hajaj. Az osztályfőnök is. Szólt a szüleimnek, hogy baj van. Le is akartak beszélni. Lehet, hogy nem kellett volna. Keményfejű voltam.

Szóval kicsit lázadásból lett pap?

– Tetszett a papság gondolata, de tény: az is, hogy mindenkit bosszant az elhatározásom.

Akkor nem jutott eszébe, hogy ha katolikus pap lesz, nem érhet nőhöz? Gimiben sem ingott meg emiatt?

– Muszáj ilyen mélyre ásnunk?

Örülnénk, ha megérthetnénk, hogyan lett pap, milyen pap volt, aztán hogyan lett nem pap.

– Rendben. A családot erős kézzel vezető nők vettek körül egész gyerekkoromban. Ebből fakadóan rettentő pozitív dolognak tűnt számomra az, hogy a papoknak nem kell megnősülniük. Egyfajta biztosíték volt, hogy elkerülöm azt a férfisorsot, amit magam körül láttam. Aztán

26-27 éves koromban döbbentem rá csupán, hogy a nők nagyon is pozitív szereplői lehetnek az ember életének. De akkor már két éve pap voltam.

S hogy milyen volt papnak lenni eleinte? Ötvenen jártunk a szemináriumba, nagy lelkesedéssel mentünk előre. Az emberi gyarlóságokat persze hoztuk magunkkal – én legalábbis –, de a tanulás mindig jól ment, nagyon élveztem, aztán tanítottam is ’97-től a kántorképzőn, és sorban sokféle keretben. Ebben nagyon lelkes voltam. Akkoriban még úgy éreztem, hogy a társ, a család iránti vágy elnyomható.

Sosem kísértette meg a házvezetőnő-projekt lehetősége? Nem hivatalos társ, miközben az egyház nyújtotta biztonság is megmarad. Állítólag nem ritka.

– Azért szeretném leszögezni, hogy az általam ismert papok nagyon nagy százaléka megtartja a cölibátust, a házvezetőnős megoldás egyáltalán nem jellemző. Hodász András írta a cölibátussal kapcsolatban, hogy az ember meglehet szexualitás nélkül, de nem lehet meg intimitás nélkül. Nagyon igaz. A titkos kapcsolatok egyik legnagyobb nehézsége, hogy éppen az az intimitás nem engedhető meg bennük, amely túlmutat a szexuális aktuson. Mondjuk az, hogy kézen fogva sétálsz az utcán, hogy megöleled, megsimogatod őt. Számomra mindenesetre a negyvenes éveimre egyre fontosabbá vált, hogy egységben tudjak gondolkodni önmagamról. Ha az ember több részre osztja az életét, amelyek nem találkoznak egymással, az hosszabb távon nem tesz jót. Az a reflektív munka, amellyel dolgozom mentálhigiénés szakemberként, szupervizorként vagy coach-ként, egyre kevésbé engedte, hogy én magam ilyen több részre darabolt világban éljek.

„Úgy éreztem, hogy a társ, a család iránti vágy elnyomható.” Fotó: Vörös Szabolcs

Látszólag éveket készült, coach-csá képezte magát. Akkor már megvolt a kilépés titkos terve?

– Egyáltalán nem azért kezdtem el ezeket a képzéseket, hogy biztosítsam későbbi, kléruson kívüli életemet. Csupán az történt, hogy szerettem volna fejlődni… és jó tíz éve már ezt az egyházon kívül teszem. Korábban tanultam sok teológiát, de az emberről nem tudtam sokat, amíg 2010-ben el nem mentem a SE mentálhigiénés és szervezetfejlesztő továbbképzésére…

Ahol Pál Feri is végzett?

– Igen. Tanított is bennünket. Ott mindenesetre kinyílt számomra egy másik világ. Akkoriban ez még a papi szolgálatomat támogatta-erősítette. Volt a képzésben pszichodráma – 37 évesen kezdtem megtapasztalni önmagamat. Azt, hogy én hogyan működöm, s hogy miért úgy. Nagy fordulat volt tehát az életemben, hogy észrevettem a rendszerben az embert.

Addig nem vette észre?

– Nem nagyon. Tanítottam, prédikáltam, de ezután a fordulat után jöttek azok a visszajelzések, hogy úgy beszélek, mintha látnám, észre is venném a hallgatóimat, híveimet, mintha érteném, mi zajlik bennük. Hogy végre nem csak a Bibliát mondom fel. Tényleg így volt. Ezután mentem el szupervizor-képzésre, a Károlira…

Reformátusok egyetemére???

– Ott van ugyanis ilyen képzés. Két év, 2017-ben végeztem el.

Ott kezdődött tehát a baj! A bűnös, protestáló szemlélet átragadt!

– Az motivált, hogy láttam: a klienseinken csak-csak tudunk segíteni, de egymáson, szakembereken nem. Hogy mi, papok minden humán támogatás nélkül vagyunk kénytelenek dolgozni. A egyházi óvodákban, iskolákban is azt láttam, hogy a pedagógusok vannak legkevésbé támogatva. A gyerekekkel sokat foglalkoznak, velük viszont senki. Szerettem volna segíteni. Vezettem aztán hitoktatóknak, egyházi munkatársaknak csoportot, egyéniben is jöttek hozzám. Bíboros úr mindenesetre úgy látta, hogy az egyházmegye papsága nagyon rendben van, semmi szükség szupervízióra. És a jövőben sem lesz. Ennek ellenére, ha el akarom végezni a képzést, elmehetek – írta hivatalos levélben.

hirdetés

Szóval végül is hagyta, engedte.

– Igen. Anyagilag alkalmanként támogattak, alkalmanként nem, de tény, hogy nem gátoltak.

Elkezdett tehát a papság mellett, fusiban pénzt keresni coachként? Egyéni vállalkozó lett, tud számlát adni?

– Fontos, hogy – mint minden más munkánál, a támogató-fejlesztő folyamatoknál is – legyen korrekt szerződés, fizetség. Többek között azért is, hogy a kliens komolyan vegye. Egy éve tehát a papi főállás mellett egyéni vállalkozó is lettem. És igen, adok számlát.

Pál Feri bent marad és úgy mentálhigiénés szakember. Ön miért nem?

– Annyi vezetéselmélet- és szervezetfejlesztés-tanulás után engem egyre jobban zavart, hogyan működik a mi „cégünk”.

Rosszul?

– Sajnos egy átlag nagyvállalat sokkal jobban működik. Az egyház egyáltalán nem eredményorientált és a szolgáló embereire sem figyel. Semmi sem számít kudarcnak, viszont minden jól jön panaszkodási alapnak.

Ha elfogynak a híveink egyik népszámlálástól a másikig, az „a kommunisták” hibája. Ha rosszul vezetjük az intézményeinket, az az ateizmus hibája. Ha elmennek a papjaink, mert kiégnek, az meg a papok hibája és baja… A vállalati HR-en a túlzott fluktuáció hibának számít, nálunk meg legfeljebb sajnálkozó vállrándítással fogadják.

Sokan lépnek ki?

– Jóval több papi hivatás van kereten kívül, mint belül.

„Nagy fordulat volt, hogy észrevettem a rendszerben az embert.” Fotó: Vörös Szabolcs

Hogyhogy?

– A szemináriumban már lemorzsolódik az induló évfolyamok fele. Mire öt papot felszentelnek, öt már elment. Felszentelés után továbbiak morzsolódnak le. Ha tehát van 1500 pap, akkor él közöttünk nagyjából 1800 olyan, akinek az elhívása ugyanúgy megvolt, de nem végez papi szolgálatot. Ők döntő többségben nem Istentől fordulnak el, továbbra is hívők maradnak, csak másképp szolgálnak.

Ha tíz év múlva már nincs cölibátus, víg családapaként ön visszamenne papnak?

– Attól függ, milyen lenne az a magyar egyház és kik lennének a vezetői. A szolgálatot nagyon szerettem. Szívesen voltam pap, szívesen tanítottam – ez fáj is, hogy mostantól nem taníthatok sem prédikálást, sem liturgiát, nem taníthatom a diakónusokat, akik közel álltak a szívemhez. Amit világi emberek csinálnak az egyházban, az általában jól működik. Ilyen például a Cursillo vagy az Alpha.

Az egyház tele van elhivatott világi emberekkel, akik hordozzák a kereszténységet.

Tettre készek és jó szándékúak. Persze amikor laikusok veszik kezükbe a hit kérdéseit, könnyen mindent feketén-fehéren, szélsőségesen tudnak látni, és néha a harcias nagyhangúak kerekednek felül. Az egyházi hierarchia dolga lenne, hogy a nyugvópontot megtalálja, hogy egyensúlyban tartsa a kereszténységet. Ez az, ami ma nem valósul meg Magyarországon.

Most, hogy kilépett, ki kellett vennie albérletet? Tudja fizetni?

– Miután nagyapám meghalt és rám hagyott egy másfél szobás lakást, bíborosi engedéllyel már ott laktam. Most csak a dolgozószobámat kellett elköltöztetnem.

És máris olyan jól megy a coach-biznisz, hogy megél belőle?

– Ez még a jövő zenéje. Eddig az egyházi feladatok határozták meg a napjaimat. Óbudai esperesként 13 templom ügyeivel foglalkoztam, a Kanter Károly Felnőttképzési Intézetet igazgattam, tanítottam itt is, a főiskolán is, diakónusokat is, segítettem az alphás csoportnak, és még saját papi teendőimet is végeztem. Így coachként szűk idősávban csak azokkal foglalkoztam, aki megkerestek. Általában a szociális, egyházi szféra talált meg, az üzleti eddig nem, de remélhetőleg ez változni fog. Több szervezetet felépítettem, válságmenedzseltem. Az Ecclesia Szövetkezetet csődközelben kaptam meg, hét év után meg úgy adtam át, hogy osztalékot fizet a tagoknak. Az ostyaellátót szintén sikerült fenntartható pályára állítani. Úgy érzem, elég jó szervezetfejlesztő vénám van, mellette pedig nagy hitem az emberben.

Nagyobb, mint Istenben?

– Isten fő partnere az ember. Őt hívja megváltásra és boldogságra. Bennük: Istenben és emberben hiszek.

Tehát akkor azért változott a hite.

– Fiatalon, amikor valamit kérdeztek tőlem, az egyháztól készen kapott válaszokat mondtam. Az utóbbi tíz évben már csak olyat mondok, amit tényleg át is érzek, amit láttam, tapasztaltam. A hitem egyre személyesebbé vált az elmúlt években. Kevésbé dogmatikus. Tanítottam homiletikát…

Micsodát?

– Homiletikát. Alkalmazott retorika. Azt tanítja, hogyan prédikáljunk az embernek, aki ott ül a padsorokban, aki hallgat minket. Ha azt mondom neki, egy Isten van, három személy, Atya, Fiú, Szentlélek, az lehet igaz tanítás, de számára nincs sok értelme, mert nem feltétlenül mond valamit. Ekkor nem értem el a célomat. Az üzenetet úgy kell megformálni, hogy a hallgatóban változást idézzen elő. A hitem is ebben változott. Ma már nem úgy tekintek rá, mint tökéletes matematikai képletre, kristálypalotára, nagy rendszerre, amelyben minden mindennel összefügg és örök, és mozdíthatatlan. Sokkal inkább azt nézem, mit mond nekem az Isten most, itt. Mit üzen, miképpen igaz itt és most nekem egy bibliai történet. Hitem töretlen, az egyházi szervezetben hiszek kevésbé, mint korábban.

„A hitem egyre személyesebbé vált.” Fotó: Vörös Szabolcs

Ez mondjuk a nyilvánosságra hozott, híveknek szóló búcsújában nem volt benne.

– Valóban nem. Amint mondtam, paptársaimnak részletesebb indoklást küldtem. Elolvastattam néhány hívő barátommal a levelet, amit a híveknek szántam.

Azt javasolták, hogy hagyjam ki az egyházra vonatkozó részeket – csak megzavarnák a híveket. Így tettem, kihagytam.

Csakhogy a kihagyott rész miatt mindenki azt emelte ki, hogy kapuzárási pánikom van, meg hogy valami nő, meg hogy nem bírok a hormonjaimmal. Elsikkadt tehát a másik, a hazai egyházi vezetésre vonatkozó ok, amely legalább olyan erővel volt jelen a döntésben. Persze tényleg nem szeretném, ha évek múlva is egyedül lennék – látom, milyen negatív hatásai vannak.

Milyenek?

– Az egyedüllét önzővé tesz. Maga körül forog az ember és könnyebben el is csúszik, mintha van társa. A magánnyal az alkoholproblémák is könnyebben jönnek, de a munkaalkoholizmus is. Ezt a jövőt tehát nem akartam magamnak. De ugyanilyen súllyal esett a latba sajnos a magyar egyház állapota is.

Eddig mégiscsak ebben az egyházban szolgált. Mi vele a baja?

– Röviden: egy teljesen átalakult világban

nehézkes, elavult rendszereket tart fenn, és nem szolgálja, hanem sok esetben akadályozza az evangélium hirdetését.

Közben nem támogatja megfelelően a munkatársait, helyi közösségeit, nagy erői mennek el az ingatlan-, intézmény- és hatalmi rendszerek fenntartására. Hierarchikus szervezetként nem érzékeny az alsó szinten történtekre, igényekre. Sokáig hittem, hogy alulról dolgozva lehet változást elérni az egyház szervezeti kultúrájában.

És azóta mi változott?

– Pont az, hogy nem változott semmi. Én pedig nem akartam harminc év múlva is a jelenlegi szemléletben felnevelkedett és kiválasztott káderek alatt szolgálni. Szerettem volna egy olyan intézményt képviselni, amelyben megbízhatok, amelynek a vezetői odafigyelnek a szolgálatot vállaló munkatársaikra, a hívekre, amely képes segíteni, támogatni őket – ma is. Ami erőmből futotta, azt megtettem ezért. Még ha más formában is, továbbra is szeretném az embereket szolgálni. Hiszek az emberben, és hogy érdemes az embert támogatni, fejleszteni – dolgozzék bárhol is. Hiszem, hogy Isten is ezt akarja. Ezért vállaltam végül több nap gondolkodás után ezt az interjút is. Hogy ezt tisztázzam. Innentől viszont, ha megengedik, a jövőmre koncentrálok.


Nyitókép: Vörös Szabolcs

Ez az interjú nem készülhetett volna el olvasóink támogatása nélkül. Ha fontosnak tartja munkánkat, kérjük, legyen „előfizetőnk” akár már havi 1700 forintért, és csatlakozzon hozzánk a Facebookon!

Kategória: Interjú