„A közélet tele van lovatlan lovasokkal, hőstett nélküli hősökkel” – Both Miklós a kóros átpolitizáltság okairól
Aki azt hiszi, a zenegyűjtés amolyan unalmas, tudományos dolog, az üljön Etiópiában katonákkal megrakott kamionban, katlevelet rágó, egy napja nem aludt, rángatózva kommunikáló sofőr mellett. Efféle élményeiről is beszámol Both Miklós a Válasz Online-nak, de interjúnkból kiderül az is, mi köze az igazi „rasztafárinak” Kodály Zoltánhoz, vagy az amazóniai erdőtüzeknek a Hotel Californiához. Továbbá, hogy miért olyan kórosan átpolitizált a világunk manapság. Figyelem: az elmélyülést kiküszöbölni igyekvő médiaműködés korában most igazán elmélyült beszélgetés következik.
Öt éve még virtuóz gitárjátékát bámulhattuk színpadokon, aztán A Dal zsűritagjaként milliók is megismerték – mára azonban Both Miklós otthagyta az aktív zenélést és a műsort is. Nem akármiért: nemzetközileg is értelmezhető méretűek lettek népzenekutatásai, a BBC-től a Bayerischer Rundfunkon át az ukrán köztévéig készítenek vele hosszú interjúkat az általa létrehozott Polyphony Projectről, vagy az abból kinőtt, ukránokkal és a finn Sibelius Akadémiával közösen vitt Folk_ME Programról. De mi vitte a rocksztárságból a tudomány felé? Máris kiderül.
×××
– Négy év után eltűnt A Dal zsűrijéből. Kitették?
– Folytak a háttérben tárgyalások, de idén nem tudtam vállalni.
– Megnézte a köztévé Karácsony-interjúját és azt mondta, márpedig az MTVA-n többet nem szerepel?
– Egy nemzetközi munka miatt már hónapokkal korábban jeleztem, hogy nem tudok idén részt venni.
– Ide biciklivel érkezett?
– Szó se róla, eléggé szomorú interjú volt az. Minden hiányzott, ami egy tájékoztató beszélgetéstől elvárható lenne. A bojkottokkal kapcsolatban meg:
fiatal zenekarként megfogadtuk, soha nem megyünk az RTL Klubba a Mónika Show miatt. Olyan közösségrombolónak találtam a szegénységen való röhögést. Ez aztán gyorsan megdőlt, mert a médiatér nagyobbik része szép lassan erre az alapállásra hangolta magát. Gyártsunk egyszerűen átélhető igazságokat, amelyektől elmélyülés nélkül is magabiztossá válunk.
Az elmélyüléssel, tanulással az a legnagyobb baja a tömegkommunikációnak, hogy kezdetben teljesen hülyének érzed magad. Márpedig az emberek magabiztosnak szeretnék érezni magukat; és ezt a média teljes fegyverzettel ki is szolgálja. Minden olyan helyre elmegyek tehát, ahol úgy érzem, hogy teret kapok és elmondhatom, amit gondolok.
– Az Eurovízió visszamondásának sem volt köze a távozásához?
– Semmi, sőt, ez a tény még jobban is motivált volna. 2016-ban engem már pont azzal a céllal hívtak a műsorba, hogy jobban leválasszák A Dalt az Eurovízióról. Olyan szakmai meglátásokat igyekeztek becsatornázni, amelyek nem kizárólag az Eurovízió vélt vagy valós elvárásait veszik figyelembe, hanem a magyar viszonyokra fókuszálnak. Engem tehát alapjáraton mérsékelten érdekelt maga a fesztivál. Annál jobban, hogy miként lehet részt venni egy olyan műsor építésében, amely az országos felületén nem arra koncentrál, hogy más gondolatait te hogyan reprodukálod tízezredjére, hanem hogy a saját dalodat mutasd meg. Elég sok eredményt is hozott a műsor ezen a téren: az AWS kapcsán figyelmet kapott a hazai metál műfaj, Pápai Joci megjelenésével a roma zenei műhelyek, és sorolhatnám a többi résztvevő sikereit is. Bár A Dal nem a fő csapásirány az életemben, szerettem részt venni benne.
– A nézettségi adatok borzalmasak. Van értelme popkulturális műsort készíteni, ha alig valaki nézi?
– Egyrészt a műsor stábjának ezen folyamatosan dolgoznia kell, másrészt minden évben megvannak azok az előadók, akik kisebb ismertségből indulva országos népszerűségre tesznek szert a műsor által. És itt nem csak a nyertesekre gondolok. A jól szerepelő előadók koncertjeinek száma masszívan megnő. Hogy akkor ez hogyan lehetséges? A választ az online térben látom – érdemes megnézni a Youtube nézettségi statisztikáit.
– Most, hogy nemet mondott, bekerült a helyére a zsűribe egy jófajta kormánypublicista: Apáti Bence. Érzi a felelősséget?
– Ezt a terhet nem érzem azért a magaménak. Előttem is voltak olyanok a zsűriben, akik jobban részt vettek a napi politika ügyeiben, ez mégsem jelent meg a műsorban. Örülnék, ha ez így is maradna, hiszen sok olyan zenekar jelentkezik, akiknek a politikai irányultságáról nem tudunk semmit, és hogy őszinte legyek, nem is érdekel. A Dal zsűrijének tagjaként egy érdekelt: hogy az előadók valódi zenei teljesítményt mutassanak fel.
– Utódjának ismertsége nő, aztán más, politikatrollkodós műsorokban többen figyelnek rá. Ha ez a logika a szerepeltetése mögött, akkor nemleges döntésének lehet közéleti hatása.
– Van ilyen összefüggés, az én ismertségem is nőtt a műsor által, vagyis sokkal nagyobb felelősség megszólalnom. Mindenki csak az egyéni erkölcsi érzékére hagyatkozhat, nem tudok felelősséget vállalni az utánam következő zsűritag közéleti döntéseiért. Azt azonban kórosnak tartom, hogy mindent átpolitizálunk.
– Azt, hogy minden politika, csak barát van és ellenség, meg semmi sem számít, csak a pillanat uralása – nos, ezeket nem mi találtuk ki.
– Az átpolitizáltság nem csak úgy leesett a fáról. A technológiai változás egyik melléktermékének látom.
Olyan világban, ahol egy civil ember ütősebb Facebook-posztja percek alatt tömegeket ér el, a hatalom természetszerűleg nem érezheti magát biztonságban.
Nem véletlenül nőtt hatalmasra a politikával telített zaj – érdekes módon ebből a zajból egyfajta stabilitás származik. Csakhogy a háttérben a „mutass meg minél többet, hogy elrejtsd a semmit” elve érvényesül. És ez aligha fog változni, bárki van hatalmon, jelenleg ugyanis nem látni a pillanat uralására más receptet.
– Egyik kutya, másik eb?
– Lárifári! – hogy ezt a mellékzöngékben gazdag kifejezést használjam. Nem akarok mindent relativizálni…
– Csak éppen nem felelőssége az értelmiségnek, hogy egyenes mondatokat mondjon a közéletről?
– De, az, csak nem mindegy, milyen témában és leginkább, hogy milyen felkészültséggel. A közélet tele van lovatlan lovasokkal, hőstett nélküli hősökkel. Fáklyákkal, amelyek ahelyett, hogy bevilágítanák a szobát: összefüstölik. A munkám társadalmi fontosságát egyáltalán nem tartom a napi történésekhez képest kevésbé fontosnak, ráadásul elég sok közéleti vetülete is van. Más kérdés, hogy olyan mértékű az átpolitizáltság, hogy csak akkor érdekli a nagy felületeken megjelenő újságokat a mondandónk, ha előtte beszélünk egy kicsit Apáti Bencéről. Nem akarom azt mondani, hogy ne jelenhetne meg olykor sorsfordító ügy a közéletben, csupán a felületek egyre alkalmatlanabbak a párbeszédre. Persze a párbeszéd sokszor nem is cél. Emiatt is fontos, hogy maradjon az embernek elég ideje és lelki ereje elmélyülni az érzelmi kondíciót biztosító magánéletében és a munkájában.
– Azt lehet? Nem vetik a szemére például, hogy mit kell Ukrajnában kutatgatni a népzenét, miért nem a magyar a fontos?
– Ezek a vélemények természetesen teljesen szakmaiatlanok.
Nem azért mentünk Ukrajnába gyűjteni, hogy eláruljuk a nemzetünket, hanem azért, mert ott még létezik a falvakban élő néphagyomány. Itthon pedig természetes formájában szinte alig.
A magyar népzene nyomokban, leginkább a szórványmagyarság körében lelhető fel, a népzenegyűjtés klasszikus korszaka lezárult. Szerencsére virágzó utóélete lett a városokban, ami nagy eredmény. Bartók és Kodály, majd az őket követő kutatók számára teljesen természetes volt egyébként a szomszéd népek zenéjének kutatása. A magyar mellett például szlovák és román dalokat gyűjtöttek, s a nemzetközi szinten is elismert összehasonlító zenefolklór megteremtéséért talán nem számítanak nemzetellenesnek. Nekünk is nagyon jó eredményeink vannak. Az elmúlt évek alatt a saját felvételeinkből létrehoztuk Ukrajna legnagyobb online népzenei archívumát, amelynek közel százezer látogatója van havonta. Ez a műfajában kiemelkedő számnak mondható.
– Szóval ukrán kutatásai végül is a magyar kultúrfölényt építik újra?
– Inkább nevezném párbeszédnek, hiszen számos ukrán kutatóval működünk együtt. Bár a technológia saját fejlesztés, az ukrán kutatók nélkül biztos, hogy nem értünk volna el ilyen eredményeket. Ha megnézik a Polyphonyt, nagyfelbontású videókon, kiváló hangminőségben, szólamokra lebontva mutatunk be 5000 ukrán népdalt. Azt viszont kijelenthetjük, hogy Kodályék elemző-összehasonlító kutatói attitűdjének valódi kulturális kisugárzása volt – és nem csak Európában. Tavaly Afrikában személyesen is megtapasztalhattam ezt.
– Ott mit keresett?
– Ez hosszabb történet és tényleg Kodálytól indul. Meg az etióp császártól.
– Miféle etióp császár?
– Bizonyos Hailé Szelasszié, más néven Ras Tafari, akit a rasztafári mozgalom máig szentként tisztel. 1964-ben Európában „turnézott” – támogatásokat akart szerezni az országának. Eljutott Magyarországra is, ahol pénzt ugyan nem, de kulturális segítséget felajánlottak neki. A császár szeretett volna modern nemzettudattal rendelkező nemzetet kinevelni. Azonnal meglátta a kodályi modell lényegét: a városi kutató elment falura, felkutatta a folklór még élő történeti rétegeit, majd a zeneszerzők ezekből inspirálódva olyan zenét alkottak, amely erre a népre jellemző. A császár tisztánlátását dicséri, hogy megértette e folyamatot és komolyan foglalkozni kezdett vele.
– Kodály elment Afrikába?
– Nem, de kijelölt két szakembert: Martin Györgyöt, az egyik legnagyobb néptánckutatót, valamint Sárosi Bálint népzenekutatót. Sárosi egyébként ma is él, 95 éves. Elmentek tehát Etiópiába másfél hónapos terepmunkára és mivel nem volt afrikai tapasztalatuk, igazi tudományos vakrepülésben vettek részt. 1965-ben szalagos magnóval és némafilm rögzítésére alkalmas kamerával, valamint fényképezőgépekkel, jegyzetfüzetekkel.
– Önnek ezzel az 1965-ös anyaggal volt dolga?
– Igen. AZ EMMI támogatásával a Skanzen Szellemi Kulturális Örökség Igazgatósága által koordinált projektben, a Zenetudományi Intézettel együttműködve kaptuk a megbízást, hogy digitális gyűjtésrekonstrukciót hozzunk létre, modellezve az egykori gyűjtést, lehetőség szerint szinkronizálva a némafilmeket a hangfelvételekkel, kiegészítve a gyűjtési dokumentációval, benne a naplókkal. Digitalizálni és adatbázisba rendezni mindent. Egy példányát Sárosiék ott hagyták Etiópiában, az eredetieket pedig itthon a Zenetudományi Intézet állományaként archiválták. Csakhogy a 70-es években Etiópiában bekövetkező katonai felfordulás miatt az egész anyag eltűnt.
Így csak Magyarországon voltak meg a felvételek, amelyek rendkívül értékesek a kultúrájukat újra felfedező fiatal etióp generációk számára.
Újra szeretnék megismerni a saját kultúrájukat, ennek érdekében minisztériumok működtek együtt, volt nagy átadó ünnepség is nyáron – ezen vettünk részt Bolya Mátyás és Kukár Barnabás Manó kutatótársammal. Utána viszont nem jöttünk rögtön haza – belevetettük magunkat Etiópiába, megpróbáltuk megtalálni azokat a helyszíneket, ahol Martinék jártak.
– Most is valami forradalomszerűség volt ott nyáron, nem?
– De, csak mi nem vettük észre.
– Nem rohangáltak fegyveresek mindenütt?
– Dehogynem, de épp ezért nem tűnt fel semmi. Ott ugyanis addig is mindig mindenhol fegyveresek rohangáltak. Másfél hét alatt hozzászoktunk ahhoz, hogy olykor akár gyerekkatonák nézegetik a táskánkat. Voltunk egy menekültvárosban is, benne fiatalok tömegével. Ott raktak ki minket, mert nem ment tovább a busz.
– Nem volt kocsijuk?
– Nem. Martinéknak hozzánk képest ennyi előnyük volt ötven éve. Mi buszoztunk, stoppoltunk. Amikor még kétszáz kilométer volt előttünk a célvárosig és a busz megállt, ott álltunk a semmi közepén. Egy katona kicsit tudott angolul. Megkértem, segítsen. Némi pénzt is ajánlva. Odament egy buszhoz, kirángatott egy idős embert, hogy akkor tessék, szálljunk be. Nem szálltunk be, erre megsértődött. Aztán szerzett egy kamiont – ő a fegyveres társaival a platóra ült. A sofőr katlevelet rágott folyamatosan. Folyt a zöld lé a szájából és rángatózva kommunikált. Azt magyarázta vidáman, hogy 24 órája nem aludt. Így vezetett szakadékok mellett, a katonák meg mögöttünk a fegyvereikkel – se telefon, se internet… Ilyen társaságban megtenni 200 kilométert – elég élménydús.
– A puccsról hogy szereztek tudomást?
– Utolsó előtti napon, másfél hét utazgatás után beültünk egy kávézóba, ahol épp volt internet. Néha akár 3–4 napra lekapcsolják. Például azért, mert érettségi van, tavaly meg kiszivárogtak tételek, úgyhogy inkább lekapcsolják a netet az egész országban. Van, hogy az áramot is. Kaptam egy aggódó hívást, hogy mi van velünk. Merthogy tele van a BBC azzal, hogy katonai puccs van Etiópiában, tőlünk nem messze lelőttek egy vezetőt. Elindult megint az akciófilm. Próbáltunk kijutni a reptérre. Nem volt egyszerű, de amint látják, hazajutottunk.
– Megérte?
– Persze. Martinék útjának egy szakaszát jártuk végig és olyan embereket is találtunk, akiknek a felmenői szerepeltek a felvételeken. Amint bekapcsoltuk az ötven éves felvételeket, azonnal elkezdtek rá táncolni, énekelni. Náluk ma is él ez a kultúra, amelyben a zene és a tánc még nem vált el egymástól. Még a városokban is etióp zenét hallasz, de ott már azért tuc-tuc szól alatta. A falvakban még él az a zenei világ, amit Martinék is megtaláltak, mi is készítettünk néhány felvételt.
– Jó kis népzenekutató lett. A rocksztárság nem hiányzik?
– A koncertezésnek volt szép része: amikor nagy tömeget mozgatsz meg a színpadról, az jó, de engem mindig sokkal jobban érdekelt a dolog szerzői oldala. A legrosszabb viszont, ha azért csinálsz lemezt, mert muszáj. Most is van mondandóm, csak más jellegű. A tavaly év végi karácsonyi ukrán koncerten azt láthatta a közönség, hogy a filmezés, amely az elmúlt években a kifejezési formám lett, beépül a produkcióba. Lényeg, hogy az alkotás inspiráljon.
– A hangszer már nem inspirálja?
– Dehogynem, gyakran van a kezemben a hangszer, de szerintem üvegplafon van Magyarországon a mainstream logikájától eltérő zenekarok fölött. Mindig is volt. A Napra például tipikusan nem az a zene, amit eljátszanak egy gólyabálon. Ez a zene csak akkor szólal meg, ha a zenekar tagjaival felmegyünk a színpadra és megszólaltatjuk.
– De nem mennek.
– Más dolgok váltak fontossá. A zene mellett annak tágabb kontextusa kezdett érdekelni. Ezek egyesülése jelenti számomra a Polyphony Projekt – az ukrán népzenei archívum – munkáit. Egyre kevésbé láttam magam, hogy ülök a turnébuszban negyvenévesen is. A váltás organikusan indult egy nagy kínai utazással, ahol fotózni kezdtem, később jött a Palimo Projekt, de az már filmes munka volt.
– Abban cigánysorokon keresett és talált senki által nem ismert, elképesztő zenészeket – és csinált belőlük zenekart, produkciót. Van cigányprobléma az országban?
– Alapvetően szegénységprobléma van, egy kis csoportidentitással fűszerezve. Ukrajnában is ez látszik. A romák izgalmas „kint is vannak-bent is vannak” társadalmi helyzete sok pozitív hatást is hozott az elmúlt századok során. A magyar zene fejlődésének számos fázisában termékeny hatással voltak a zenei kultúrára, a nemzeti zene megalkotásában is óriási szerepet játszottak. Azonban amint az asszimiláció fűnyíróelvét alkalmazzuk, el fog tűnni mindez. Csakhogy így meg az együttélés okoz gondot. Óriási dilemma. Mindenesetre
a kulcs első körben az ország mélyszegénységének felszámolása lenne. Ha ebben előre tudnánk lépni, az hozna annyi sikerélményt mindkét oldalon, hogy a diverzitásra vonatkozó megoldások is jobban megmutatkoznának.
Amúgy nemrég jártam egy roma esküvőn. Volt klasszikus cigányzenekar, aztán két szinti-énekes felállás, végül dj is. Még utóbbi is nótákat és olykor népdalokat játszott. Persze diszkósítva. De csárdásokat! Bármelyik Budapesti szórakozóhelyre elmész, nem ismeri ezeket senki.
– A híres magyar népzene a romák körében valódi népzene már csak?
– Azért nem. A táncházmozgalom és az azt megelőző kutatók önfeláldozó munkája komoly átmentést végzett az elmúlt évszázadban. A romák esetében az az érdekes, hogy teljes zenészdinasztiák és az őket éltető közönségük vészelték át a nem romák között végbemenő akkulturációt az elmúlt évtizedekben. A hangszerpark részben lecserélődött, a harmóniák, díszítések némiképp átalakultak, de a végeredmény mégis sok eredeti elemet megőrzött.
– Amikor a szintis cigányember Dögös Robiról tesz ki videót, mint valami csodálatos zenei kuriózumot, akkor azért elakadunk…
– Nézzék, a Dögös Robival készült csupán egy a több ezer felvételem közül. Tudtam, hogy megosztó lesz. A kultúrában dolgozó emberként mégis fontosnak tartom, hogy felkaroljunk az országunkban organikusan létező zenei jelenségeket. Nem gondolom én sem, hogy így, ahogy van, már mehet is a Carnegie Hallba. Sokkal inkább egy másféle zenei gondolatot mutató, természetesen előforduló zenei jelenségként tekintek rá, amelyben potenciálok rejlenek. Például interakcióba kerülhet a városi értelmiséggel. Gondoljunk csak a blues történetére. Azok a zenészek, akik a korai blues-hagyomány hordozói voltak, egészen biztosan nem lettek volna alkalmasak a polgári ízlés színpadára. Kellettek olyan városi műveltséggel rendelkező mediátorok, akik nyitottak és kreatívak voltak arra, hogy ezt a zenei nyelvet elkezdjék használni. Ebből természetes módon következett, hogy a maguk városi műveltsége is belekerült. Hogy mennyire volt sikeres ez az interakció? Konkrétan letarolták a világot. Persze kellett a rádió és a tévé megjelenése, nyertes háborúk, valamint a zeneipar átalakulása, az eredmény mégis az, hogy még a magyar nemzetirock-zenekarok is ezen a zenei nyelven írnak zenét és ezeket a hangszereket használják.
Egy alföldi pásztor unokája 2020-ban jó eséllyel bluesban énekli el szerelmi fájdalmát. Ha egyáltalán szokott még énekelni.
Ilyen kulturális interakciók folyamatosan zajlanak a világban. A kultúracsinálók dolga ezeknek a jelenségeknek a kikutatása és helyzetbe hozása. A kultúra megújítói látszólag össze nem illő dolgokban is megtalálják az összeillőséget. De vajon miért nem illenek ezek az elemek össze egy átlagos ember számára? Mert azt úgy „nem illik” csinálni. Ahogy a katolikus szomszéd néni mondta a fiának: ne barátkozz református lányokkal, mert abból lesznek a vegyes házasságok. Persze ez nem jelenti, hogy mindent mindennel keverjünk össze. A társadalmat elborító káosztól pont az egyén lelkében működő boszorkánykonyha szab gátat, amit úgy hívunk, hogy: identitás.
– Igazuk volt tehát azoknak, akik meglincselték volna az indexes kollégát, mert meccsen nem állt föl a Nélküledre? Bántotta az identitásukat…
– Az identitást sokszor hajlamosak az emberek osztatlan egészként kezelni, pedig valójában sokkal szilánkosabb, mint elsőre gondolnánk. Egy átlagos magyar identitásának része, hogy magyar, közép-európai, európai és földlakó. Az önmeghatározást még tovább rétegeli vallási, nemi és a szakmai identitása is. Na most, ezek az identitásrétegek az élet adta állandó döntéskényszerben inkább konfliktusba kerülnek egymással, mint nem. A menekültválságban például egyszerre kerül konfliktusba a magyar, az európai és a keresztény indentitásunk. Előre látható az is, hogy a klímaváltozás kapcsán a földlakó identitásunk fog konfrontálódni minden mással. Ezek a helyzetek mindannyiunk számára ismerősek. A nagypolitika, de a szórakoztatóipar is ezeket a sokszor inkoherens rétegeket dolgozza meg, mert hatalmas érzelmeket lehet kiváltani, ami egyenes út a mozgósításhoz. A kérdés persze folyton-folyvást ugyanaz: a humanizmus védelmében hány embert lehet megölni? A liberalizmus védelmében hány közösséget lehet megsemmisíteni? A konzervativizmus védelmében hány hagyományt lehet eltörölni a Föld színéről?
– Hányat?
– Sajnos a történelmi példák mutatják, hogy valamennyit áldozat természetszerűleg mindig adódik. Nem léteznek vegytisztán jézusi karakterek. Ettől függetlenül az identitásütközések természetes velejárói a közösségeknek, ezek dinamizálják a társadalmat, számtalan fontos jelenséget katalizálnak. A gond a valóságérzetünket torzító technológiáknál kezdődik. Mert az természetes, hogy meg akarjuk védeni az identitásunk köré épülő kultúrákat.
Ha holnap megtámadnák a bolygónkat, valószínűleg még én is az idegenekre lövöldöznék, s közben Bach életművére gondolnék.
De ha valójában nincs is támadás, csak becsatornázták a félelmeimet, ráadásul még össze is kötnek hasonló hangoltságú emberek százmillióival, ott eléggé bizonytalan a végkifejlet. Márpedig a legmodernebb kommunikációs technológiákkal mindez egy karnyújtásra van. Ezért is tartom kontraproduktívnak, ha például a Nélküled című dalon gúnyolódnak. Ahogy Dögös Robit sem nevetem ki, akinek az életét jelentik azok a dalok, amelyeket játszik.
– Elnézést, de nem a Himnusz az a dal, amelyre közmegegyezéssel, identitásból fölpattanunk?
– De. Kevesen gondolnak bele, milyen fontos, hogy van mű, amelyre az egész ország szívesen feláll és elénekli azt. Ez nem minden országban van így. Becsüljük meg: nem egykönnyen alakul ki egy ilyen közmegegyezés. Kodályról ismert a sztori, hogy Rákosi felhívta, hogy rendeljen tőle egy új himnuszt, hangsúlyozandó a munkásosztály újdonsült értékeit. Mire Kodály csak annyit felelt Rákosinak, hogy meg van az már írva. Ettől függetlenül számtalan olyan dal van a környezetünkben, amely ha felcsendül, nagy tömegeknek jelent himnikus élményt.
– Jó tehát, hogy stadionhimnusz lett a Nélküled?
– A dal organikusan kinőtte magát annyira, hogy nem ízléses – ahogy a cikkíró tette – leoroszlánkirályozni vagy az akkordjait elemezni. Egy-egy ilyen népszerű dal, akár egy közvélemény-kutatás, jól mutatja, hogy emberek tömegei milyen megfogalmazásban élik meg saját történetüket. Szerintem itt a vita nem az, hogy az-e a magyar, aki a Nélküledet szereti. Egészen biztosan kevesebben szeretik, mint akik igazságtalannak tartják például Trianont. Az értelmes kérdés inkább az, hogy
nem lehetne-e országunk „vesztesek vagyunk”-, „tönkre tettek minket”- és „nincsenek barátaink”-alaphangoltságán módosítani.
Ezek a kulturális jelenségek is tovább erősíthetik ugyanis a „mi és ők” természetszerű, de sokszor már kóros alapállását. Márpedig egy ország csak akkor tud megmaradni, ha az egészséges versengés mellett a környezettel való kooperáció is a közgondolkodás része. Az összes sikeres emberi tevékenység a külvilágra való nyitottsággal, bátorsággal és némi bizalommal indul, amelyeket persze önös érdekek is vezethetnek. Fontos, hogy emlékezzünk eleink erőfeszítésére, az igazságtalanságokra, de szerintem a megmaradásunk érdekében szorosabb viszonyt kellene kötnünk az említett fogalmakkal.
– Az új nemzeti alaptanterv szerint nyolcadikig több száz népdalt kell majd tudni. A népzenéből alkotó, azt gyűjtő Both Miklós most örül?
– Ha az énektanárnő operetthangon rázendít a Hej, Dunáról fúj a szélre, attól csak mérsékelt sikereket várhatunk. A népzeneoktatásnak megvannak a maga fontos eredményei, de a valódi probléma ott mutatkozik meg, ahol az emberek és az iskolások az információt önkéntelenül is keresik.
– A neten?
– Abszolút. Ha valaki érdeklődik valamilyen zene iránt, mit nyit ki? A Youtube-ot. Na most, ha gitáros vagy, milliónyi oktatóvideót találsz, teljesen ingyen. A Hotel Californiát simán megtanulod róla a világ minden hangszerén. Ha viszont kárpát-medencei zenét akarsz tanulni, gyakorlatilag lemezekről találsz dalokat, esetleg telefonos felvételeket. Pedig fel kell venni a versenyt. Máskülönben hosszú távon elvész a zenei kultúránk – legfeljebb könyvtárakban, adatbázisokban marad meg valami. Az sem kevés, ott is meg kell, hogy legyen: tudományosan, rendszerezve. A lényeg azonban mégiscsak az, hogy a hétköznapok része lehessen.
– Minek, ha egyszer a Hotel California is kifejezi azokat az emberi érzéseket, amelyek itthon is átérezhetők?
– Az amazóniai tüzek kapcsán került be a közbeszédbe az a szempont, hogy fajok sokasága fog eltűnni, anélkül, hogy valaha felfedeztük volna. Ami nagyban kitettebbé teszi az emberiséget, hiszen számos ötletet, megoldást nyújthatott volna a gyógyszeripar számára vagy az élet számos más területén. Olyan természeti együttállásokról van szó, amelyek az emberi elme számára elképzelhetetlenek.
Az evolúcióhoz hasonlóan a kultúra is gazdag, sokszínű alakzatokra képes, de ennek alapfeltétele, hogy gazdag készlettel rendelkezzen.
A népzenék egyik ereje évszázados kipróbáltságuk. Tudjuk, hogy a népzene az emberiség történetében generációkon át megfelelt a teljes emberi élet megélésére. Persze az elmúlt évszázadban hatalmas változások mentek át az egyén személyiségstruktúrájában, de számos érzelmi alapállás mit sem változott. Mindnyájunkat mélyen megérint az erdőtüzek vagy bozóttüzek látványa, a szerencsétlenül megégett állatok szimbólumai a biodiverzitásban végbe menő pusztulásnak. Ilyenkor néha jusson eszünkbe: a pusztítás méretét és mértékét legalább ilyen jól mutatja, hogy ha valaki napjainkban merengősen jókedvű, akkor Pekingtől Jászberényig jó eséllyel a Hotel Californiát indítja el a lejátszójában.
Nyitókép: Vörös Szabolcs
