Krakkói vonat – Az elárvult Közép-Európa nyomában

·2020.02.13

Idén 40 éve, hogy az általános sztrájkot kirobbantó Szolidaritás Szakszervezet belépett a lengyel és a világtörténelem színpadára. A hatalmas mozgalom mögött ott állt a vidéki és a városi Lengyelország is. De milyen négy évtized elteltével ez a kevéssé ismert vidéki Lengyelország? Hogyan formálták át a keleti vajdaságokat a történelem sorsfordulói? Pócs Nándor történész személyes tapasztalatait osztja meg olvasóinkkal. Lebilincselő útikalauz következik.

Különösebb cél nélkül utaztam Lengyelországba. Kiválasztottam néhány keleti várost és elhatároztam, szépen körbegyaloglom őket; utcáról utcára, temetőről múzeumra járva hagyom elkápráztatni magam. Persze tisztában vagyok vele, hogy a magányos történetek mind modorosak egy kicsit. Ez már az utazás idején is zavart okozott bennem, hiszen előre féltem attól, miként lehet majd az ismerőseimnek elmesélni, valamennyire érthetővé tenni, miért is múlattam az időt Kelet-Lengyelországban. Aztán menet közben arra is rájöttem, hogy ez önmagánál jóval fontosabb kérdés.  

Aminthogy diákkori stoppolásaimkor is a javarészt az ötvenes generáció képviselői voltak hajlandók megállni és elvinni egy darabon, úgy Kelet-Közép-Európa is főként ennek a korosztálynak jelent többet puszta (történeti) földrajznál. Miután beszálltam és szóba elegyedtünk, gyorsan kiderült, hogy bizony ők is sokat áztak-fáztak Zakopanéba, az Aranypartra vagy Prágába menet. Ha meg nem az út szélén álltak, akkor egy vonaton robogtak valahová, amiből mára csak a menetidő maradt meg, de az a bizonyos gemütlichkeit végleg eltűnt. Kár érte, mert ennek a régiónak a vonat lehetne a szimbóluma; a politika és a hétköznapi ember talán sehol sem várt annyit a vonatoktól, mint errefelé. (Példaként álljon előttünk Cseh Tamás Krakkói vonat című klasszikusa, amely a Ká-Európa-romantika netovábbja: cseh sör, Plovdiv cigi és hatvanöt zlotyi.)

Jól emlékszem arra az ötvenes éveiben járó lokálpatriótára is, akivel Bytomban találkoztam. Hevesen igyekezett a tudtomra adni: Budapesten nincs semmi, Miskolc meg Komló a király. Arcán az odamondás izmai feszültek, de aki járt már Dąbrowa Górnicza és Katowice külvárosaiban, az aligha fog csodálkozni ilyesmin. 1919-ben még felkelés robbant ki Felső-Szilézia hovatartozását illetően, pár éve viszont az önmagukat nem is egészen lengyelnek tartó Ruch Chorzów-szurkolók „Dziś Kosovo, jutro Śląsk!” (Ma Koszovó, holnap Szilézia!) felirattal üzentek a nagyvilágnak. 

A 80-as években, amikor az említett generáció a fiatalságát élte, sokan álmodoztak a Nyugatról, de a referenciapontok mégis inkább Václav Havel és Lech Wałęsa, Jiři Menzel és Andrzej Wajda voltak.

Nem volt olyan tisztességes ellenzéki politikus és gondolkodó, aki ne fejtette volna ki a nézeteit a közép-európai népek egymásrautaltságáról, vagy a roskadozó hatalom elleni közös harc jelentőségéről. A piaci szempontokat lényegében figyelmen kívül hagyó korabeli könyvkiadás is hasonló tendenciákat mutatott: az Európa Kiadó például több tízezres példányszámban jelentette meg a klasszikus és a kortárs közép-európai szerzők munkáit. Miközben a nagy nemzeti és társadalmi tragédiák java ki- és elbeszéletlen maradt, addig Miroslav Krelža, Ivo Andrić, Liviu Rebreanu, Ismail Kadare, vagy Jerzy Andrzejewski regényeiben könnyedén fedezhettük fel a magyarral rokon sorsproblémákat. S ha már szóba került a futball; bármennyire is a nyugati klubokban játszottak a műfaj legjobbjai, az akkor még leginkább helyi srácokból verbuvált közép-európai csapatok alkalmanként még a csúcsra is eljuthattak. A 80-as években az UEFA és a BEK kupasorozataiban olyan csapatok jutottak el legalább (!) a negyeddöntőig, mint a Steaua Bukarest, Crvena Zvezda, CSKA Szófia, Hajduk Split, Videoton, Widzew Łódź, Željezničar Szarajevó, Sparta Praha, Universitatea Craiova, Lech Poznań, stb. Akkoriban szinte minden magyar futballszerető ismert legalább öt – még aktívan játszó! – román, lengyel, jugoszláv vagy csehszlovák játékost – és fordítva. Manapság ez elképzelhetetlen. 

Visszatekintve, ez a szegényes(nek tűnő), de mégis vígkedélyű egymásrautaltság öntudatlanul is a Monarchia örökségéhez nyúlt vissza, és ahogy 1918-ban eltűnt, úgy bukkant felszínre egy fél évszázad múlva, hogy aztán 1989 után megint feledésbe merüljön. Addig egy gyéren kivilágított kupéban időről időre mindig összehajoltak az emberek, és így vagy úgy, de beszélni kezdtek egymással – egyszer dwabratanki, másszor bozgorozás lett belőle. Mára azonban a beszédtémák mintha kiüresedtek volna és az egész mögül eltűnt az a társadalmi átélés, ami anno egy krakkói vonatúton vagy Gojko Mitić főszerepében testesült meg. A régió népeit és azok kultúráját önmagáért szeretni – dacos, underdog szájhabzás nélkül ma mindez aligha lehetséges, ráadásul a virtuális térben amúgy is minimális tartalomképességgel bír. Átélés hiányában – vigyázat, a jópofáskodó katasztrófaturizmus nem az! – a kapcsolatok java esetleges és kívül marad a történeti kategóriákon. Arról nem is beszélve, hogy amíg Közép-Európa egyik fele éppen azon igyekszik, hogy a civilizációs dunszttakarók alatt kiizzadja magából a keletiségét, addig a másik büszkén viseli a lázat, és a szabadeséstől tartva tudatosan ragaszkodik a róla alkotott (többnyire) negatív sztereotípiákhoz: alkohol, erőszak, Csernobil.

Referenciapont. (Lech Wałęsa gdański dolgozószobájában, 2017 novemberében.) Fotó: Vörös Szabolcs

A változás lehetőségéről azonban nem mondanék le. Egy napon talán majd születik egy regény a Csernovicból elszármazott vendégmunkások magyarországi megpróbáltatásairól, nosztalgiázó mémek a Boszniába csempészett Mercedesekről vagy lingvisztikai elemzések arról, miként hatott egymásra a suttoni ponglish és a southwarki hunglish. Krakkóban az ulica Tomasza Csehskan sétál majd valaki, egy Topolyán hallott turbofolk slágert dünnyög magában, odalép egy kirakathoz, rálehel, a párába egy keresztet rajzol és felnevet: a szalonspiccnek bája van. Ennyit tehát arról, hogyan keverednek össze el nem készült szelfik és történeti problémák, féldecik s kormányzatok.

Míg Sziléziának a szén, a porosz-mazuri-kasub vidéknek a német lovagrend, addig a kelet-lengyelországi városoknak (Lublin, Białystok, Rzeszów) a nyírligetes sztyeppe szabta meg az arculatát. A keleti síkságokon nem mindig világos, hogy mikor járunk erdőben és mikor érünk lakott területre. A birtokviszonyok magyarországitól eltérő öröksége miatt

a hagyományos lengyel falvakban nincs egybefüggő utcafront, de még a kisvárosokban sem. Erdőpamacsok, mezők, egymástól akár több száz méterre fekvő családi házak váltogatják egymást.

A különbség azonban nem csak ennek köszönhető: a közép-európai kapitalizálódás kezdetén nem létezett önálló lengyel államiság, amely a vidéki környezetben is reprezentálta volna a legitim központi hatalmat. A német-orosz-osztrák felosztások nyomán a templom, posta, járásbíróság köré csoportosuló – egyébként itthonról is ismerős – kis települések így leginkább csak a nyugati területeken fordulnak elő. Ezért a lengyel falvak talán kevéssé tűnnek atmoszférikusnak – ahogy átgyaloglunk rajtuk, nem indul el a kutyaugatások dominója, nem ragad el bennünket az otthonosság érzése. Mintha átmeneti és ad hoc lenne minden.

Ilyen közegből nő ki Lublin, a keleti főváros. Ha mostanság végigporoszkálunk a lublini utcákon, talán nem is gondolnánk, hogy a város valaha nagyon is fontos események színhelye volt. 1569-ben Lublinban született a Lengyel–Litván Commonwealth, az akkori Európa egyik legnagyobb területű országa, ahogy 1944 augusztusában ugyanitt alakult meg a negyedik felosztás utáni első hazai kormány is. A Debrecennél másfélszer népesebb város később nehézipari központtá vált: teherautókat, katonai járműveket és mezőgazdasági gépeket is gyártottak itt. Anno kőművesfurgon, óvodai ételszállító, vagy a piacosok nélkülözhetetlen társa volt, mára a szocialista gépipar csúfsága – a Żuk (Bogár) teherautók is a lublini FSC gyártósorairól gördültek le. A hatalmas területen elterpeszkedő város hangulatát még annak ellenére is erősen meghatározza a nehézipari örökség, hogy az elmúlt tíz évben tapasztalható konjunktúra minden igyekezetével ennek eltüntetésén dolgozik.

Lublini mulatság. Fotó: Robert Harding Heritage/Karol Kozlowski

Miután a helyi buszmegállóban leszállok, azonnal nyilvánvalóvá válik, hogy Lublin nyüzsgése más, mint a többi lengyel városé. Ukrán vendégmunkások sürögnek a rogyásig pakolt mikrobuszok körül, arcukon kialvatlanság és a gyűrött élet nyomai. A lublinihoz hasonló buszpályaudvarok adták a világnak a hurkás tarkó, az övtáska és a melegítőnadrág szentháromságát, azokat az embereket, akiket csak az állomásokon látunk és szinte sehol máshol. Ezek az emberek általában nagy rössel sietnek valahová, miközben a vállaikra dobott kék nájlontáskák nehezek, és a család vagy a barátok közül úgyis mindig lemarad valaki. Piaci (vagy inkább kikötői?) hangulat uralkodik, ránézésre szabályok és rend nélkül; az lehet a benyomásunk, hogy bármikor számítani lehet egy nagyobb verekedésre, kiabálásra, vagy valami okvetetlenkedésre néhány ellopott csomag miatt. Valójában semmi baj sincs, mindenki megy a maga dolgára és csak az én szememnek szokatlan ez a furcsa szláv kavalkád.

Másnap bejárom a közeli majdaneki koncentrációs tábort, ahol még egy magyar párba is sikerül belebotlanom. A tábor – akárcsak a többi ilyen Lengyelország területén – elsősorban a méreteivel döbbent meg. Óriási, beláthatatlan kopár mezők és a néma barakktenger. Talán semmi sem fejezi ki jobban a náci hatóságok perverzitását, mint az, hogy az itt legyilkoltak összegyűjtését célzó akciót Erntefest, azaz Aratóünnep fedőnéven bonyolították le. A Lublin környékéről származó – főként ukrajnai, belarusz és lengyel – zsidók (kb. 70 ezer ember) hamumaradványait egy óriási, legalább 15 méter széles és 5 méter magas urnába gyűjtötték össze. Meglepő módon a főbejáratnál álló és a szétroncsolt testeket szimbolizáló, hatalmas sziklapülónt csak 1969-ben építették fel. Egy generációnak kellett felnőnie ahhoz, hogy a holokauszt végre hivatalosan is beszédtémává váljon, igaz, a kelet-európai emlékezetpolitika így is fontos pontokon tért el a nyugatitól. Az emlékmű megalkotását annak a Wiktor Tołkinnak köszönhetjük, aki a háború idején a lengyel ellenállás (a Honi Hadsereg) tagja volt, miközben Auschwitzban is raboskodott. Személyes múltja már csak azért is érdekes, mert Lublin elfoglalása után az NKVD tovább működtette a tábort – elsősorban a varsói felkelés megsegítésére igyekvő Honi Hadsereg katonáinak őrzésére.

A következő napon a városban sétálgatok. A krakkói Stare Miasto középkori utcatekervényeit idéző belvárostól pár lépésre már foghíjtelkek és lepusztult, lakatlan házak fogadnak. Közülük egy-kettőt helyi fiatalok foglaltak el, esetleg a lublini vállalkozó kedv üzemeltetett be itt néhány (akaratlanul is romkocsmaszerű) italkimérést. Miközben Lengyelország-szerte még mindig gyakran találkozni olyan (talán inkább a 90-es évek hangulatát sejtető) falfirkákkal, mint No future in Poland! (Nincs jövő Lengyelországban!), Nienawidzimy wszystkich! (Gyűlölünk mindenkit!), vagy Niszcz kapitalizm! (Pusztuljon a kapitalizmus!), az emberek arcán és a beszélgetések hanglejtéseiben mégsem érezni a keserűséget. Ordító kivétel: az ukrán vendégmunkások.

Kijev általában véve valamiféle más, »nem-ukrán« mentális-lelki hatókörben helyezkedik el. A közelebbi-távolabbi városokból és falvakból szüntelenül áramló tősgyökeres ukránság nem képes átformálni Kijevet, ellenkezőleg – Kijev formálja át ezt az ukránságot. Ennek legszembetűnőbb jele a kijevi városi lét teljes gépiessége. Kijevből, az összes európai fővárossal ellentétben hiányzik az »örökké veled élő ünnep« – noha látszólag mindenféle népi mulatságok tarkítják a város életét” – írta Jurij Andruhovics, az Ivano-Frankivszkból elszármazott ukrán költő.

Kijev formálja át az ukránságot. Fotó: Vörös Szabolcs

Ez gondolat talán Varsóra is igaz. Itt egy kicsit minden más; a Lublinban megszokott szélesebb arcok véknyakká lesznek, a hangszín csicsergősebb, és egy kicsit kevesebb a smink. Még a ráérősebbek is gyorsan szedik a lábukat, de azért a parkokban feltűnnek a hátuk mögött összekulcsolt kézzel ballagó, szövetkabátos öregbácsik. Mirówban és a Nowy Światon sétálgatva azért pontosan ugyanolyan figurákba botlottam, mint Pesten, a Deák Ferenc tér környékén. Hivatásos szakállápolgatók, beképzelt lányok és egy csomó jópofa alak.

A jelen egyébként a prosperitásról szól Varsóban: a szovjetektől „ajándékba” kapott (és a Lomonoszov egyetem mintájára épített) Kultúra és Tudomány Palotája mögött felhőkarcolók sorakoznak, miközben a várost hatalmas kiterjedésű businesspark-gyűrű fogja körbe. Ami a nemzetközi gazdasági potenciált illeti, a lengyel főváros messze lehagyta Pozsonyt és Budapestet, de még Prágát is. Rohamtempóban épülnek az újabb autópályák, lakóparkok és az eddigieknél is magasabb üvegpaloták.

A Visztula szerepe itt is hasonló, mint nálunk a Dunáé. Elválaszt és identitást ad.

Miközben a partvonal a város legforgalmasabb része, ugyanúgy, mint Budapesten, a látvány mégis egészen más: míg a Dunapart kikövezett és szabályozott, addig a Visztula homokzátonyokkal tarkított – nem mindig tudni, hogy hol húzódik a főmeder, hol pedig az ártér. Még a Śląsko-Dąbrowski és a Poniatowski híd környékén sem. Talán a nyugati városrész szebb és gondozottabb, mint a keleti; a Praga nevű negyedben kevéssé lehet az az érzésünk, hogy ugyanabban a városban járunk, ahol egyébként felhőkarcolók is vannak. Praga inkább Kőbányát és Dél-Pestet juttatja eszembe, no nem csak az épületek (illetve azok állapota) miatt. Az öltözködés, az arcok, a közlekedési szokások inkább Lublin és nem a túlpart felé gravitálnak.  

Varsónak van egy rejtett története, amelyet a helyiek már régóta ismernek, de a világ mintha csak az utóbbi években kezdené a maga teljességében megérteni. Ez a történet nem a múzeumokban kezdődik, senki sem nyomja a kezünkbe a zebránál, de a térképeken sincs rajta. Ma már nincsenek hiteles elbeszélői, nem lesz tőle csend a kocsmákban, és a bárdjai is rég elmentek már. Valahogy mégis jelen van. Először csak az tűnik föl, hogy nincs moha a repedések között és a falak is egy árnyalatnyival világosabbak a megszokottnál. Mintha a varsói házak a felszínre törtek és nem pedig kinőttek volna onnan. A szmog és a kipufogógáz hiába feketéllik a vakolaton, nincs az a felújítás, amely kort és patinát varázsolna a sebtében felhúzott óváros háztömbjeire. A felkelés úgy hagyott nyomot a fővárosi utcaképen, hogy valójában már semmi sem látszik belőle. Hiába igyekeztek visszaépíteni a háború előtti Varsót, a részletek hangulat- és történetképtelenül állnak egymás mellett. A mai Varsó a felkelés tudata nélkül egy értelmetlen álvalóság.

A Kultúra és Tudomány Palotája a felhőkarcolókkal. Fotó: Vörös Szabolcs

Az 1944. augusztus 1-én kirobbant varsói felkelés nem csak a világháború és a lengyel történelem jelképes fordulópontja, hanem egyúttal valami más is, valami, ami jóval túlmutat a hadászati kérdéseken. A német hadsereg módszeresen, házról házra haladva röpítette a levegőbe az egész várost, gyújtotta fel a romokat, gázosította el a csatornarendszert, és lőtte agyon a helyi lakosságot. Az épületek 85 százaléka teljesen megsemmisült, a háború előtti másfél milliós lakosság 1945 januárjára nagyjából 400 ezer lélekre csökkent.

Bár inkább 1939, mint 1944 tekinthető a lengyel nulladik órának, mégis a felkelés adott értelmet a múltnak, illetve erőt a következő évtizedek nagy küzdelmeihez.

A felkelés emlékezetpolitikai jelentőségéért folytatott harcban talán Andrzej Wajda 1957-ben megjelent Csatorna című drámája volt az első győzelem. A film a felkelés utolsó napjaiban játszódik, amikor egy kis, reményvesztett csoport igyekszik kisurranni a németek halálos öleléséből. A menekülés csak a szennyvízhálózaton át lehetséges, amely nem csak sötét és bűzös, de a németek gránátokkal és mérges gázzal próbálják kifüstölni onnan a kétségbeesett felkelőket. Zadra hadnagy hiába vesz sikerrel minden akadályt, miután a felszínre ér, rá kell döbbennie, hogy a csapata teljesen elszakadt tőle. Ahelyett, hogy meghúzná magát, felismerve az erkölcsileg kilátástalan helyzetet, visszamászik a csatornába. Azaz nincs hová hátrálni, az önfeláldozó harcot folytatni kell.

A mai lengyel emlékezetpolitika a különböző évfordulók nyomán mindent meg is tesz azért, hogy a fenti gondolatot kifejezésre juttassa. Egyfelől, mint népi jelkép, mindenhol ott virít a kotwica (vasmacska), amelynek eredetét illetően több verzió is forgalomban van. A Polska Walcząca (Harcoló Lengyelország) vagy a Pomścimy Wawer! (Megbosszuljuk Wawert!) jelszavak kezdőbetűit először az Szary Szeregi (Szürke Sereg) cserkészei festették fel ilyen vasmacskaformában 1942-ben, amely aztán az egész lengyel ellenállás szimbólumává vált. (A waweri mészárlás a nácik lengyelellenes hadjáratának nyitánya; 1939 decemberében 107 civilt végeztek ki a Varsóhoz közeli kisvárosban.) A kotwica természetesen 1944 után is használatban maradt, sőt nemileg módosult is: a Solidarność Walcząca (Harcoló Szolidaritás) 1982-ben már S betűt hajlított a P-ből.

Ha azt hinnénk, hogy Budapest az emléktáblák fővárosa, akkor erős tévedésben vagyunk. Varsót szó szerint elborítják a különböző szobrok, szoborcsoportok, komplett tereket beborító kompozíciók, emléktáblák, nemhivatalos (de történeti tematikájú) graffitik.

Mindezek szerepe kettős tartalommal bír. Egyfelől a népi-nemzeti összetartozás történeti előzményeit dokumentálják, miközben a világ lelkiismeretét is korholni igyekeznek. A legfontosabb ilyen emlékhely a Varsói Felkelés Múzeuma (Muzeum Powstania Warszawskiego). A földalattiságot hangsúlyozandó a múzeum egy természetes fényforrást nélkülöző bunker mintájára épült: sötét fogaskerekek, nyers beton, csótányok és a felszínről beszűrődő géppuskazaj – ez a tárlat képzeletbeli háttere. Sok esetben az lehet az érzésünk, hogy a kiállítás koncepciója túlontúl erőszakolt, mintha nélkülözné a heroizmusba nem illeszthető esendőséget és a különutas sorsokat. Mindenesetre a múzeum azt is jól illusztrálja, hogy Közép-Európában nem csak kispolgári természetű, a történelmet pusztán elszenvedő társadalmak léteznek/léteztek. Az így megjelenő lengyel önkép számunkra persze sok idegen pózt is magába foglal. Érdekes volt látni azt a(z amúgy kormányzati támogatással készült) plakátot, amelyen egy második világháború idején készült fotó látható, rajta egy hatalmas teherautó, amit éppen német katonák pakolnak meg dobozokkal. Óriási betűkkel az üzenet: „Hey, Deutscher! Gib das zürück was dein Opa in Polen geklaut hat! Oder BEZAHL dafür!” („Németek! Adjátok vissza, amit a nagyapáitok Lengyelországban zabráltak, vagy FIZESSETEK érte!”) Nyilván itt nem a vissza nem szolgáltatott ékszerekről és egyéb vagyontárgyakról van szó, hanem egy évek óta húzódó emlékezetpolitikai vitáról.

Részlet a Varsói Felkelés Múzeumából. Fotó: Vörös Szabolcs

A Varsóban töltött három nap után újra keletnek fordultam és egy mogorva, szeles napon megérkeztem Białystokba. Csak itt tapasztaltam azt, amit úgy általában vadkeletiségnek szokás nevezni. Éjfél magasságában éppen az állomás melletti buszmegállóban vártam az éjszakai járatot, miközben a mögöttem lévő tízemeletes panelház ablakából néhány tinisrác egy púposra rakott szemeteszsákkal próbált levadászni. Arra, hogy ez nem egy elszigetelt jelenség, hanem maga a hamisítatlan eastern, onnan jöttem rá, hogy a mellettem állók anélkül nyomkodták tovább a telefonjaikat, hogy egy pillanatra is felnéztek volna. Ezek után már egyáltalán nem lepett meg, hogy a szállásadóm nagyjából sem szondaképes állapotban érkezett meg a lakáshoz – az autójával. Egyébiránt – vagy éppen ezért? – kedves volt és segítőkész.

Białystok valaha egy igazi multikulti város volt: lengyelek, zsidók (litvákok), fehéroroszok, németek, litvánok és tatárok éltek itt együtt. Mint jellegzetesen közép-európai találmány, az eszperantista mozgalom is ebben a kulturális-nyelvi közegben bukkant fel. Az apjával oroszul, anyjával jiddisül beszélő Lazar Markovic Zamenhof Białystokban született és 1887-ben Doktoro Esperanto álnéven publikálta az új, nemzetközi nyelvről írott első munkáját. A városban a mai napig működik egy Zamenhofról elnevezett tudásközpont, bár azt gyanítom: az eszperantó földrajzi értelemben túlságosan is eldugott helyen látott napvilágot ahhoz, hogy a benne rejlő különösség rentábilis maradhasson.

A zsidókat a holokauszt, a németeket a háború utáni megtorlás (illetve az attól való félelem), a litvánokat pedig a két háború közötti lengyelesítés tüntette el a városból. A litván tatárok – vagy ahogy arrafelé nevezik őket: a lipekek – egyébként fehérorosz (ma már talán inkább lengyel) nyelvet beszélnek, miközben iszlám hitüket hellyel-közzel a mai napig megtartották. Bár alig pár ezren maradtak, de Białystokban így is kirínak a szláv tömegből. Ebben a tömegben már nehéz felismerni, ki lengyel és ki belarusz. Felületes morfológiai mámor, de talán mégsem hasztalan: az utcákon széles, megtépázott paraszti tekintetek köszönnek vissza, a kényelemhez alig szokott ősök még nem is annyira távoliak.

Ha idegen földre vet bennünket a sors, két helyet érdemes mindenféleképpen meglátogatni, attól függően, hogy a város jelenére, vagy múltjára vagyunk kíváncsiak. Az előbbi esetben a piac a leginkább mérvadó helyszín: szegények és az egészséges étrendjükre vagyonokat is áldozni tudó tehetősek kerülnek egy társaságba. A múlthoz pedig talán nem is az ikonikus, de lakatlan paloták és múzeumok visznek bennünket közelebb, sokkal inkább a temetők.

Tatár mecset Białystoktól keletre, a belarusz határnál. Fotó: Vörös Szabolcs

A sírkertek feldúlása még akkor is szentségtörésnek számít(ott), ha ebben a régióban amúgy nem példátlan az ilyesmi. Ennek köszönhetően a temetők sokáig hiteles képet nyújtanak az ott élők vagyoni helyzetéről, esztétikai igényességéről, halálhoz való viszonyáról. A białystoki temetőket végig járva egy különös közép-európai múlt tárul a szemünk elé. A lengyel katolikus és a zsidó temető például éppen egymás szomszédságában fekszik. Dacára annak, hogy utóbbiba 1945 óta nem temetkeznek, majdnem akkora, mint a katolikus, amelyet a helyi lengyel lakosság nyilván a mai napig használ. (Ez aligha csodálható egy olyan városban, mely lakosságának 70 százaléka a zsidósághoz tartozott a 19. század elején.) Még a régebbi lengyel sírkövek is egyszerűek, hiányoznak róluk azok az ornamentikák, amelyek a vélhetően jobb anyagi körülmények között élt zsidó és német családok sírjain folyvást visszaköszönnek.

A német evangélikus temető kicsi és rendívül feldúlt. Ugyan a német állam a 90-es évek elején rendbe hozatta a kerítést és különböző, inkább tájékoztató jellegű emléktáblákat is elhelyzetek, a széttört és össze-vissza dobált sírköveket – meglátásom szerint helyesen – mégsem próbálták meg kontár módon restaurálni. A sírkövek részletei a helyi németség boldogabb időszakáról mesélnek, ziláltságuk pedig kiűzetésüket és az irántuk érzett lengyel-fehérorosz népi haragot tárja fel hitelesen. A helybéli belarusz lakosság által használt ortodox temető messze a legrendezettebb, minden egyes fekete márványból faragott sírkő egyazon irányba néz. Némelyikre – ahogy ez a pravoszláv hitű temetőkben gyakran lenni szokott – az elhunyt (valami okból számomra mindig előnytelennek tetsző) arcképét gravírozzák rá, a keleti halálmisztika egy furcsa vonásaként.

Bár az a másfél-két nap, amit Białystokban töltöttem, nem lehet elegendő egy alaposabb vizsgálatra, az utcákat róva mégis feltűnt:

ami ebben a világban érdekes, azt mintha tudatosan akarná felszámolni a jelenlegi városvezetés.

Ami Białystokot a többi várostól megkülönböztethető és tipikusan keletivé teszi, az a szegénység és a nyomorúság emléke is egyben. Ugyanis a közép-európai népi együttélés (úgy általában) inkább muzeális, semmint gyakorlati érték. Ami tehát Białystokban multietnikus, az egyszerre paraszti hagyomány is, ám ez utóbbi (joggal-jogtalanul) könnyen tűnhet fel a nyomor szinonimájaként. Ez a városközpontból kifelé haladva gyorsan a szemünkbe ötlik. A belvárosi tágasság, a középületek és a néhány megmaradt polgári háztömb még a lengyel-német-zsidó középosztály ízlését mutatja, de ahogy elhagyjuk ezt a nagyjából 20-30 utcából álló városmagot, minden átmenet nélkül a paneldzsungel kellős közepébe érünk. Egy-két foghíj azonban azt is sejteti, hogy mindezt a hajdani parasztházak helyére emelték. Az elmúlt tíz évben tapasztalható általános lengyel életszínvonal-emelkedés tovább vitte az államszocialista hagyományokat, és igyekezett ledózerolni a történelmi-vagyoni aránytalanságokat sugárzó faházakat, hogy a helyükre biedronkákat, benzinkutakat és négyemeletes lakóparkokat húzzanak fel. A vajdasági rendőrkapitányság épületét például annak a soha be nem fejezett ortodox székesegyháznak a helyére építették, amelyet a Romanov-dinasztia uralkodásának 300. évfordulójára adtak át 1912-ben. A modernizáció tehát nem csak a múltat, de a sokszínűséget is egy időben takarította el. (A III. kerületben lehet hasonló érzésünk: a Föld utca még a régi „sváb” Óbudára emlékeztet, viszont két sarokkal arrébb már a 70-es évek elején épített Szőlő utcai lakótelep torlaszolja el a látóhatárt.) Kérdés, érdemes-e a múltat egy kertvárosi falanszterre cserélni.

Az 1939-ben és 1945-ben is a Szovjetunióhoz csatolt Keleti Határvidék, a Kresy vonzása Białystok környékén is érezhető, de ahogy az ember vonatra száll és észak-nyugati irányban a Mazuri-tavak felé veszi az irányt, minden megváltozik. A szaggatottságot mutató vidék kezessé válik: vonalzóegyenes barázdák, élénkzöld rétek, vadregényes, de nem tüskés-bogáncsos erdőségek között csendes tavak végtelen hálózata. A széles arcok visszahúzódnak, helyettük a finomabb, mégsem a városiasan lágy vonások válnak jellemzővé. Kis- és nagygazdák járatják gépeiket a kedvesen hullámzó földeken, miközben a Balti-tenger felől haragosan fúj a szél.

A német temető Białystokban. A szerző felvétele

A Kisajno- és a Niegocin-tó között húzódik meg Siófok képzeletbeli testvérvárosa, Giżycko. Ahogy nálunk is a 60-as években kezdődött el a balatoni láz, Lengyelországban is erre az időszakra tehető, hogy a jelentős állami beruházásokkal megtámogatott mazúri turizmus Giżyckot tette meg az ország nyári fővárosává. Mint minden tisztességes közép-európai település, Giżycko sem kerülte el a gyakori névváltoztatást. Valaha német üdülőváros volt (Lötzen), de 1945-ig a helyi lengyel lakosság inkább Łuczanyként emlegette, és csak később honosodott meg a Gustaw Gizewiusz tiszteletére keletkezett Giżycko formula. Hogy korábban ez a terület sem számított homogén német szállásterületnek, azt Giżycko híres szülöttének, Wojciech Kętrzyńskinek az élete is bizonyítja. A neves történész ugyan Adalbert von Winklerként látta meg a napvilágot, de mereven elutasította a harmadik felosztás idején indult németesítést, ezért nevet változtatott, sőt az 1863-ban kirobbant januári felkeléshez is csatlakozott. Az újabb germanizálási hullám máig látható lenyomatai a kochówkik (Koch-házak), amelyeket Erich Koch gauleitersége idején építettek a német erdei és mezőgazdasági munkások számára. A németes ízlés nem csak Giżyckora, de az egész környékre erősen jellemző.

Olyan ez, mintha Békésből hirtelen Vas-megyébe, vagy Sopronba rándulnánk át. Tudjuk és érezzük, hogy ugyanabban az országban vagyunk, de az egyszerű lombsepréstől az udvari farakásokig mindennek más a geometriája.

Giżycko szerkezete már jóval zártabb, közel sem annyira tagolt, mint a határvidék menti városkák. Erre utalnak az épületek is: a víztorony, a 14. században épült kiskastély, az evangélikus templom és a középületek java robusztus erődként nehezednek az utcaképre. A vidék télen kissé zord: metsző szél fúj a tenger felől, két-három órányi séta után az ember holtfáradtnak érzi magát.

A terület egyébként a 13. századig a különböző balti törzsek portyavidéke volt. 1009-ben itt fejezték le a jatving törzseket megtéríteni igyekvő Querfurti Brúnót, akit vértanúsága miatt később szentté is avattak. Ahogy a hétszög alakú Boyen-erődöt is ide építették, amit ugyan az első világháború idején még a tannenbergi csaták támogatására fel tudtak használni, de a második világháborúban már harc nélkül adta fel a német hadsereg. Kisebb ütközetekre azért később is sort került: 1960-ban, a Kés a vízben forgatása idején Roman Polański és csapata beesett egy helyi vendéglőbe, ahol az idegeiket babusgató fővárosi értelmiségiek egy csoportja éppen versfelolvasást tartott. Polański technikusa – valószínűleg nem teljesen józan állapotban – az egyik rosszul sikerült vers után üvöltve csapkodni kezdte a tenyerét és hevesen éljenzett. Erre kitessékelték őt az étteremből, amit a film producere, Wojciech Frykowski nem nézett tétlenül. Felállt és az előtte álló első embert arcon vágta egy székkel! Miután a szék összetört, hozott magának egy másikat, és visszaült az asztalhoz. Később derült csak ki, hogy az eszméletlenül fekvő idegen annak a hajónak a kapitánya, amelyikről másnap terveztek néhány képkockát forgatni…

A lengyelországi út négy helyszíne a tavaly elhunyt festő, Ryszard Kaja plakátjain. Forrás: Polish Poster Gallery

Két nap után elhagytam a jégvájta Mazúriát és Toruń felé vonatoztam tovább. Eltűntek a lankák, elmaradtak a tavak is, a látóhatárt a végtelen mezőgazdasági földek uralják.

Pomeránia már semmiben sem hasonlít a Lublin és a Białystok környéki tájakra, alig hittem el, hogy ugyanabban az országban voltam mindvégig.

A Visztula Toruńnál is terpeszkedő és homokpados; a Barania Góra-i forrástól a Balti-tengerig terjedő hossz egyetlen szakaszán sem hasonlítható össze az inkább méltóságteljesen hömpölygő Dunával vagy a gyakran rakoncátlankodó Tiszával. A városmag Gdańskra, Bydgoszczra és Wrocławra hasonlít, a tortaszeletekként egymás mellett álló vöröstéglás háztömbök hűen őrzik a középkori hangulatot. Az óváros csak néhány darab szűk, viszont kifejezetten hangulatos utcából áll, jelenleg Toruń bulinegyedeként szolgál. Sajnos az itt eltöltött másfél napban csak céltalanul sétálgattam, mert ott tartózkodásom időben egybe esett halottak napjával, ezért az összes múzeum és kiállítás zárva volt. Ennek ellenére a város tele volt turistákkal és Nikola Kopernikusz szobránál sok százan kíváncsiskodtak. Nyilván az egész városimázs a lengyel származású csillagászra és a hozzá kapcsolatható reneszánsz örökségre épít, ahogy az lenni szokott, néha túlzott erőltetettséggel. A tekervényes allék és a kovácsoltvas cégérektől roskadozó keresztutcák azért rengeteg apró részlettel szolgálnak. Rézbékák, olvasgató királylányok, lábukat lógató udvari bolondok és a párkányokon hagyott kerámiakönyvek százai olyan apróságok, amik inkább valamiféle vizuális gyűjtögetéssé teszik a városnézést. Białystokhoz hasonlóan Toruńban is rövid az átmenet: amint kiérünk az óvárosból, azonnal panelházak magasodnak fölénk.

Kotwica egy toruńi házfalon. A szerző felvétele

Bármennyire is sajnáltam, hogy Toruńt csak szőrmentén ismertem meg, valójában tizenkét nap után a honvágy már erősen dolgozott bennem. Jól esett a Varsóba vezető esős úton bámulni a lengyel síkságot és nem gondolni semmire. Ott aztán megint vonatra szállni és szép lassan elindulni Krakkó és Budapest felé. Hazaértem, és hetekig még arra is képtelen voltam, hogy legalább saját magamnak összefoglaljam ennek a hosszú útnak a lényegét. Azóta sem sikerült pontosan, de annyit tudok: legközelebb és azután is ezt a Balti-tengertől az Adriáig húzódó régiót választom majd utazásom célpontjául. Mert minden honvágy ellenére, csak itt tehetem meg, hogy karnyújtásnyira legyek attól, amit én és még a szüleim is nagyjából ugyanolyan jól ismerünk.


Nyitókép: Fortepan/Jankó Attila

Ez a cikk nem készülhetett volna el olvasóink támogatása nélkül. Ha fontosnak tartja munkánkat, kérjük, legyen „előfizetőnk” akár már havi 1700 forintért, és csatlakozzon hozzánk a Facebookon!

Kategória: riport