A brexit után nem lesz scexit: Skócia nem szabadulhat
Amit szabad Jupiternek… A régi mondás ma is aktuális, ha a skótok függetlenedési törekvéseire tekintünk. Míg az angolok természetesnek tartották, hogy maguk dönthessenek arról, szeretnének-e Nagy-Britanniaként egy nagyobb európai szövetség része lenni, a skótoknak ugyanezt a luxust nem biztosítják. De nem arról volt szó hat éve, hogy a skótoknak is saját parlamentjük van és dönthetnek saját sorsukról? Ráadásul egyszer már szavazhattak is a Londontól való elválásról. Akkor most miért nem, ha egyszer megint akarnak? Vendégszerzőnk segít eligazodni a kusza brit jogi útvesztőkben.
2020. január 31-én, angol idő szerint 23:00-kor az Egyesült Királyság búcsút intett az Európai Uniónak, ezzel véget ért a wagneri mércével is hosszú brexit-opera egyik felvonása. Ne legyenek illúzióink: a következő felvonásig a közönségnek még nyújtózni sem lesz ideje, nemhogy sósperecet majszolni és regenerálni elnyűtt idegeit.
Az elkövetkező hónapokban folytatódnak majd az EU és az Egyesült Királyság közötti gazdasági tárgyalások, és a skót függetlenségi népszavazás kérdése is okoz majd némi fejfájást.
A brexit-opera nagy tanulsága, hogy függetlenségi kampány ide vagy oda, nem lesz új skót népszavazás. Következésképp nem jön majd létre az önálló Skócia.
Annak ellenére sem, hogy Nicola Sturgeon – Skócia főminisztereként és a Skót Nemzeti Párt vezéreként – a szabadság jelszavát írta fel gyöngybetűkkel az András-keresztes zászlóra, s a Rettenthetetlen című film Mel Gibsonjának retorikájával él. Sturgeon megnyilatkozásaiból kitűnik: a skót népnek szuverén joga eldönteni, hogy a saját útját járja-e, vagy továbbra is párkapcsolatban marad Angliával. Egy olyan párkapcsolatban, amelyet korábban sem borított rózsaszín köd, ma azonban egyre inkább „héja-nász az avaron”-jelleget ölt. Szomorú tény: a skót nép szava másodlagos a szakítás kérdésében. A skótok szabadságszomját egyedül a londoni kormány csillapíthatná, ám – a közelmúlt eseményei is jól illusztrálják – Boris Johnson tory kormánya nem hajlandó efféle gesztusra. Ahhoz, hogy megértsük a jelenlegi helyzetet, s azt, miért esélytelen egy második referendum megtartása, górcső alá kell vennünk a törvényt, amely behatárolja Skócia mozgásterét.
A párkapcsolat szabályai
Anglia a középkor ködfátyolán át látta meg először Skóciát. Évszázadokon át próbálta bűvkörébe vonni, ám valódi sikert csak 1707-ben könyvelhetett el – akkor szövődött közöttük a románc, amelyet sokan Nagy-Britannia néven ismernek. Rögtön világos volt, hogy a két fél nem egyenrangú egymással: Anglia minden kapcsolatában dominanciára törekedett, így volt ez Írországgal és Wales-szel is. Skócia, az addig önálló királyság lényegében tartományi sorba süllyedt. Feje fölött a döntéseket a londoni birodalmi parlamentben hozták. A skót képviselők is hallathatták a hangjukat persze, legfeljebb nem figyeltek oda rájuk. Az írekhez hasonlóan – igaz, visszafogottabb módszerekkel – a skótok is küzdöttek azért, hogy ha függetlenséget nem is, legalább minimális hatáskörrel bíró nemzeti parlamentet kapjanak Angliától. Próbálkozásaik ellenére az önálló skót parlament álomképe egészen a 20. század végéig álomkép maradt. 1989-ben a Skót Alkotmányozó Gyűlés vetett papírra egy nyilatkozatot, amelyet minden skóciai párt – a Skót Nemzeti Pártot leszámítva – szignózott. A Claim of Right aláírói egyrészt deklarálták, hogy egyedül a skót nép határozhat arról, miként legyen kormányozva az országa, másrészt kinyilvánították a skót parlament felállítására vonatkozó igényüket. 1998-ban a Claim of Right Tony Blair értő füleire talált és megszülethetett a Skócia és Anglia kapcsolatát újraszabályozó Scotland Act, amelynek révén Skócia ma igazságszolgáltatási, törvényhozói és végrehajtói hatalommal bír. Van saját Legfelsőbb Bírósága, kormánya, van saját parlamentje, amely – az edinburghi várat és a régi skót királyok palotáját összekötő – Royal Mile egyik végén elterülő Holyroodban ülésezik, és bizonyos mértékű mozgástérrel rendelkezik. Hogy mit jelent a „bizonyos mérték”?
Azt, hogy a Scotland Act 5. számú melléklete megkülönböztet közös (reserved matters) és skót ügyeket (devolved matters), ebben hasonlóságot mutat az 1867-es kiegyezéssel életre hívott Osztrák-Magyar Monarchia működési elvével. Míg azonban a Monarchiában az osztrák birodalmi gyűlés nem állt a magyar országgyűlés fölött, addig Nagy-Britanniában ma is az a helyzet, hogy Skócia tartományi gyűlése határozhat némely dologról, de a fölérendelt londoni parlament fontosabb döntéseket hozhat. Hiába ülnek ma is skót képviselők a Westminsterben, 59 fős létszámuknál fogva nem hatékonyak. A Scotland Act alapján közös ügynek minősülnek például a külügy, a hadügy, a droghasználat, illetve az abortusz szabályozásával összefüggő kérdések, továbbá a bevándorláspolitika, de még a hírközlés egyes területei is. Ezek esetében kizárólag a londoni „birodalmi” parlament akarata érvényesülhet.
S akkor mit szabályozhat a skót parlament? Az oktatásügyet, az egészségügyet, az igazságszolgáltatást, a turizmust és a halászatot. A törvény megalkotásakor értelemszerűen a közös ügyek közé sorolták az Anglia és Skócia között fennálló unió kérdéskörét.
Akkor mi végre az elszakadási retorika és vágyak? Nos, Anglia a fölérendeltségét nem vállalja nyíltan s azt a látszatot kelti, mintha Skócia egyenrangú partnerként maga is kezdeményezhetné a szakítást.
A mézesmadzagot a törvény 30. szakaszának 2. bekezdése jelenti. Eszerint Őfelsége a Királynő – amennyiben szükségesnek vagy indokoltnak látja – módosíthatja a törvény 4. és 5. számú mellékleteiben foglaltakat, tehát ha az uralkodó engedélyezi, Skócia szakíthat Angliával.
Hogy néz ki ez a gyakorlatban? Hogy ezt megértsük, ahhoz kicsit jogászkodnunk kell, de nyugalom, nem lesz vészes. Tehát: a Scotland Act 7. számú mellékletében találjuk meg a törvény egyes szakaszaira vonatkozó eljárási rendek kategorizálását.
A 30. szakasz végrehajtása „A” típusú eljárási renddel történhet, ez azt jelenti, hogy Skóciának be kell nyújtania szakítási kérvényét, amely lényegében tartalmazza a „hatalomtranszfer” iránti igényt. Mivel az unió kérdése közös ügy, a „birodalmi” parlamentnek ideiglenesen át kell ruháznia a döntési jogot a Holyroodra, hogy az dönthessen a párkapcsolat sorsáról. A kérvényt ugyan az uralkodóhoz kell megírni, csakhogy ő nem közvetlenül, hanem a „birodalmi” parlamenten keresztül gyakorolja hatalmát. Ahhoz, hogy a párkapcsolati szerződés felrúgásáról népszavazást lehessen kiírni, a skótok kérvényét a „birodalmi” parlament mindkét házának el kell fogadnia. Mivel azonban a parlament csak úgy szavazhat erről, hogy a brit miniszterelnök terjeszti a Tisztelt Ház elé a javaslatot,
egy új skót referendum sorsa a mindenkori brit miniszterelnök kényétől-kedvétől függ.
A Brit Birodalom tündöklése és bukása között eltelt hosszú évek alatt Nagy-Britannia ebből a szempontból alig változott. Demokrácia, ez nem kétséges, ámde szándékolt deficiteket felfedezhetünk a működésében, amelyek az Anglia által korábban maga alá gyűrt nemzeteknek az Egyesült Királyságban tartását szolgálják. Skócia menekülése éppen emiatt: lehetetlen.
Hol tart most Skócia ügye?
2014-ben, az első függetlenségi népszavazás kiírására is a Scotland Act 30. szakasza alapján volt mód. A David Cameron vezette konzervatív kormány a Skót Nemzeti Párt tartományi választási győzelmét a skót társadalomban felgyülemlett feszültség megnyilvánulásaként értékelte, s jobbnak látta időben kinyitni a szelepeket. Cameron remélte, hogy ha engedményt tesz Skócia felé, az talán mégis átgondolja szerelmük történetét, s úgy dönt, jobb neki a kapcsolaton belül. 2012-ben megköttetett hát az edinburgh-i megállapodás a skót tartományi kormány és a brit kormány között, amely ideiglenesen a skót parlamentre ruházta a párkapcsolat sorsáról való döntés jogát.
Cameron számítása bejött: a népszavazás eredményeként – minden bukkanó és kátyú ellenére – Skócia tovább utazott Angliával a szerelem rózsaszín Royce-Royce-án. 2016-ban a brexit-népszavazás új kontextust teremtett: Nicola Sturgeon felismerte az ebben rejlő lehetőséget, s rávilágított arra, hogy a skót nép nem ért egyet az Európai Unióból való kilépéssel, ezért újabb népszavazást kell kiírni, amelyen az EU-hoz tartozásról és a Nagy-Britanniából való távozásról kellene dönteni. A Skót Nemzeti Párt Theresa Mayt ostromolta egy második függetlenségi referendumért. Nem járt sikerrel. Alighogy búcsút intettek 2019-nek, s elénekelték a nagy nemzeti költő, Robert Burns szövegezte „Old lang syne” című újévi dalt, a skótok újból London felé fordultak. A Skót Nemzeti Párt az óévben tartott időközi parlamenti választásokon a londoni Képviselőházban skótoknak fenntartott 59 helyből 48-at szerzett, 13-mal többet, mint 2017-ben. Ez Sturgeon főminiszter számára elegendő felhatalmazást jelentett ahhoz, hogy a szintén megerősödött brit miniszterelnökhöz, Johnsonhoz forduljon kérelmével: szíveskedjék engedélyezni a Skócia függetlenségéről szóló második népszavazást. Január 16-án Johnson válasza egy öblös nem volt. A Scotland Act alapján minden joga megvolt ehhez.
Ezzel eldöntetett, hogy az Anglia és Skócia között dúló „csókos ütközetek” csak Skócia vereségével érhetnek véget. Nicola Sturgeon eddig két meggyőzőnek tűnő érvvel próbálta kierőszakolni a második függetlenségi referendum kiírását: a 2019 decemberében elért választási eredményeket úgy interpretálta, mint a skót nép egyértelmű felhatalmazását egy újabb népszavazásra. Ezt a jobbegyenest Johnson ballal hárította és egy pörgőrúgással kombinált pofonsorozattal viszonozta: ellenérvként azt hozta fel, hogy
hiába változtak meg a körülmények, 2014-ben a skótok egyértelműen nemet mondtak az Angliával való szakításra, ezért London csúfot űzne a demokráciából, ha most megkérdőjelezné az akkori döntést.
Johnson Sturgeon ellen fordította korábbi szavait is. A skót főminiszter 2014-ben azt mondta, hogy a népszavazás sorsdöntő lesz, mert egy generációra szól, egyszeri és megismételhetetlen. Akárhogy is igyekszik most Sturgeon szabadulni saját csapdájából és megmagyarázni azok jelentését, tény, hogy szavai pontosan így hangzottak el, s Johnson a skót főminisztert idézve bármikor hatástalaníthatja a függetlenségi rétorokat. Sturgeon másik érve állkapocsrepesztő ütés lehetett volna, amelytől Johnson nyomban padlót fog – csakhogy nem talált. Sturgeon ugyanis a már említett Claim of Righttal igyekezett a skót igények jogosságát alátámasztani. 2012-ben a Holyrood elismerte a Claim of Rightot, mint a skót nép szuverenitásának alapdokumentumát, s 2018 júliusában a londoni parlament képviselőháza valóban elismerte a skót nép szuverén jogát belügyei felett – csakhogy nem kötelező érvénnyel.
A képviselőházi aktus lényegében nem volt több puszta formalitásnál: sem a londoni parlament, sem a brit kormány nem vonható felelősségre, ha figyelmen kívül hagyja a Claim of Rightot. Ez a Skót Nemzeti Párt számára is világos lett, amikor a brexit napja előtt, január 28-án újabb rohamra indultak a brit kormánypárt ellen. A képviselőházi vitában hiába apelláltak a skót képviselők a toryk jóindulatára, a vita végére tudomásul kellett venniük, hogy Johnsonék szívéhez nem a Claim of Righton keresztül vezet az út.
Ilyen körülmények között Sturgeonnek taktikát kellett váltania. Január 31-ére időzített bejelentésében leszögezte, hogy a London felhatalmazása nélkül megtartott referendum, vagyis a katalán modell követése Skócia számára nem opció. Skócia érdeke az, hogy a Scotland Act nyújtotta lehetőséggel éljen. Ugyanis egy jogilag érvénytelen népszavazás egyfelől nem kötelezné a brit kormányt a skót döntés elfogadására, másfelől az Európai Unió sem fogadhatna el jogosnak olyan végeredményt, amely törvénytelenül született. Az EU véleménye Sturgeon és a Skót Nemzeti Párt számára kiváltképp fontos: a skótok majdani újrafelvétele az EU-tagországok sorába csak a katalán út elhagyásával lehetséges. Sturgeon új taktikája tehát az, hogy összehívja a Választási Bizottságot, hogy a referendum szövegét felülvizsgálják és pontosítsák. Második lépésként össze kell ülnie az Skót Alkotmányozó Gyűlésnek azzal a feladattal, hogy egy új Claim of Right-ot fogalmazzon meg, amely kimondja: a skót parlament joga dönteni a függetlenség kérdéséről. Ezt a nyilatkozatot a skót parlamentnek el kell fogadnia. Sturgeon beszédében nem zárta ki egy 2020-as népszavazás lehetőségét, mégis valószínűbbnek tartotta, hogy leghamarabb 2021-ben lesz rá alkalom. Bízik abban, hogy a 2021-ben esedékes tartományi választáson elsöprő többséget szerezhet: a nagy társadalmi bázis Sturgeon logikája szerint elég erőt jelentene a Skót Nemzeti Pártnak ahhoz, hogy nyomást tudjon gyakorolni Johnson kormányára.
A helyzet viszont az, hogy Nagy-Britannia elindult a brexit útján, s akár egy népmesei hősnek, meg kell küzdenie az EU hétfejű sárkányával, a gazdasági válság dühöngő minotauruszával és ki tudja még milyen lényekkel, amelyek akadályozzák, hogy eljusson Tündérországba.
Ebben az egyébként is válságos helyzetben nemcsak Johnson, de minden brit kormány felvenné a kesztyűt a szeparatista törekvésekkel szemben, Nagy-Britannia darabokra hullásával Anglia ugyanis nem élné túl a brexit utáni létezést.
A 21. század brit kormányzati gondolkodása ráadásul alapvetően a régvolt birodalom logikai mintáit követi: „a birodalom egy és oszthatatlan” elve Londonban mindig prioritást élvezett.
Közvetlen szomszédai közül Anglia egyedül Írországnak mondott istenhozzádot és nézte tétlenül függetlenedését, miután szép szóval, de leginkább erővel nem sikerült jobb belátásra bírnia a radikalizálódó íreket. A birodalmi logika Tony Blairnél is érvényesült: 1998-ban az Egyesült Királyság ismét válságban volt. Észak-Írországban évek óta pusztított a szektariánus konfliktus, Skóciában pedig megnövekedett a szuverenitás iránti igény. Mindkét jelenség dezintegrációval fenyegetett, ezért Blair az egység megőrzése érdekében békét teremtett Észak-Írországban és megadta Skóciának a törvényhozói és végrehajtói hatalmat is. Ha ezekből a tendenciákból indulunk ki, Johnson – ha törik, ha szakad – Skócia függetlenségi ügyét nem fogja támogatni, hiszen az írekéhez hasonló radikalizmus egyáltalán nem jellemző a skót társadalomra. Azaz: nincs kényszerítő erő, amely erre a végzetes döntésre juttatná Johnsont. Ha reálisan méri fel Anglia és Skócia románcának törékeny természetét, először kisebb gesztusokat tesz majd a skótok felé. Ha nem jön be a számítása, az egység fenntartása érdekében a skótok szuverenitásvágyát fogja kielégíteni: a Scotland Actben felsorolt közös ügyek valamelyikéből fog kisebb morzsákat szórni, s ha még ez sem válik be, nagyobb szeleteket nyújt majd át Skóciának.
Tényleg a függetlenség a cél?
Annál is inkább a törvényhozói jogkörök kiszélesítése lehet majd a módja a skót averzió leszerelésének, mert a közvélemény-kutatási adatok is alátámasztják, hogy Skóciában hártyavékony határ húzódik a tényleges függetlenségvágy és a döntési jogok követelése között. Mindkét felfogás ugyanazon a kijelentésen alapszik, hogy „ne Londonból diktáljanak nekünk!”, ám előbbi tényleges elszakadást jelent, utóbbi valójában csak beleszólási jogot kíván Skóciának saját belügyeibe.
Attól, hogy valaki támogatja a második referendumot, nem feltétlenül akar – 2020-ban, vagy 2021-ben – a tényleges szakítás mellett dönteni.
Sturgeon is tudja, hogy ebben az évben az a legfőbb feladat, hogy a skót többségét maga mellé tudja állítani és meggyőzni őket a tényleges függetlenség pozitívumairól. Akár sikerül neki, akár nem, annyi bizonyos, hogy a brit kormány előbb fog engedményeket tenni a közös ügyek terén, ezzel magához édesgetve, vagy legalábbis semlegesítve a skótokat, minthogy szabadon engedje Skóciát.
Nyitókép: Vörös Szabolcs
