A brexit után nem lesz scexit: Skócia nem szabadulhat – Válasz Online
 

A brexit után nem lesz scexit: Skócia nem szabadulhat

Ambrus Máté
Ambrus Máté
| 2020.02.07. | Világmagyarázat

Amit szabad Jupiternek… A régi mondás ma is aktuális, ha a skótok függetlenedési törekvéseire tekintünk. Míg az angolok természetesnek tartották, hogy maguk dönthessenek arról, szeretnének-e Nagy-Britanniaként egy nagyobb európai szövetség része lenni, a skótoknak ugyanezt a luxust nem biztosítják. De nem arról volt szó hat éve, hogy a skótoknak is saját parlamentjük van és dönthetnek saját sorsukról? Ráadásul egyszer már szavazhattak is a Londontól való elválásról. Akkor most miért nem, ha egyszer megint akarnak? Vendégszerzőnk segít eligazodni a kusza brit jogi útvesztőkben.

hirdetes

2020. január 31-én, angol idő szerint 23:00-kor az Egyesült Királyság búcsút intett az Európai Uniónak, ezzel véget ért a wagneri mércével is hosszú brexit-opera egyik felvonása. Ne legyenek illúzióink: a következő felvonásig a közönségnek még nyújtózni sem lesz ideje, nemhogy sósperecet majszolni és regenerálni elnyűtt idegeit.

Az elkövetkező hónapokban folytatódnak majd az EU és az Egyesült Királyság közötti gazdasági tárgyalások, és a skót függetlenségi népszavazás kérdése is okoz majd némi fejfájást.

A brexit-opera nagy tanulsága, hogy függetlenségi kampány ide vagy oda, nem lesz új skót népszavazás. Következésképp nem jön majd létre az önálló Skócia.

Annak ellenére sem, hogy Nicola Sturgeon – Skócia főminisztereként és a Skót Nemzeti Párt vezéreként – a szabadság jelszavát írta fel gyöngybetűkkel az András-keresztes zászlóra, s a Rettenthetetlen című film Mel Gibsonjának retorikájával él. Sturgeon megnyilatkozásaiból kitűnik: a skót népnek szuverén joga eldönteni, hogy a saját útját járja-e, vagy továbbra is párkapcsolatban marad Angliával. Egy olyan párkapcsolatban, amelyet korábban sem borított rózsaszín köd, ma azonban egyre inkább „héja-nász az avaron”-jelleget ölt. Szomorú tény: a skót nép szava másodlagos a szakítás kérdésében. A skótok szabadságszomját egyedül a londoni kormány csillapíthatná, ám – a közelmúlt eseményei is jól illusztrálják – Boris Johnson tory kormánya nem hajlandó efféle gesztusra. Ahhoz, hogy megértsük a jelenlegi helyzetet, s azt, miért esélytelen egy második referendum megtartása, górcső alá kell vennünk a törvényt, amely behatárolja Skócia mozgásterét.

A párkapcsolat szabályai

Anglia a középkor ködfátyolán át látta meg először Skóciát. Évszázadokon át próbálta bűvkörébe vonni, ám valódi sikert csak 1707-ben könyvelhetett el – akkor szövődött közöttük a románc, amelyet sokan Nagy-Britannia néven ismernek. Rögtön világos volt, hogy a két fél nem egyenrangú egymással: Anglia minden kapcsolatában dominanciára törekedett, így volt ez Írországgal és Wales-szel is. Skócia, az addig önálló királyság lényegében tartományi sorba süllyedt. Feje fölött a döntéseket a londoni birodalmi parlamentben hozták. A skót képviselők is hallathatták a hangjukat persze, legfeljebb nem figyeltek oda rájuk. Az írekhez hasonlóan – igaz, visszafogottabb módszerekkel – a skótok is küzdöttek azért, hogy ha függetlenséget nem is, legalább minimális hatáskörrel bíró nemzeti parlamentet kapjanak Angliától. Próbálkozásaik ellenére az önálló skót parlament álomképe egészen a 20. század végéig álomkép maradt. 1989-ben a Skót Alkotmányozó Gyűlés vetett papírra egy nyilatkozatot, amelyet minden skóciai párt – a Skót Nemzeti Pártot leszámítva – szignózott. A Claim of Right aláírói egyrészt deklarálták, hogy egyedül a skót nép határozhat arról, miként legyen kormányozva az országa, másrészt kinyilvánították a skót parlament felállítására vonatkozó igényüket. 1998-ban a Claim of Right Tony Blair értő füleire talált és megszülethetett a Skócia és Anglia kapcsolatát újraszabályozó Scotland Act, amelynek révén Skócia ma igazságszolgáltatási, törvényhozói és végrehajtói hatalommal bír. Van saját Legfelsőbb Bírósága, kormánya, van saját parlamentje, amely – az edinburghi várat és a régi skót királyok palotáját összekötő – Royal Mile egyik végén elterülő Holyroodban ülésezik, és bizonyos mértékű mozgástérrel rendelkezik. Hogy mit jelent a „bizonyos mérték”?

Edinburgh vára. Fotó: Vörös Szabolcs

Azt, hogy a Scotland Act 5. számú melléklete megkülönböztet közös (reserved matters) és skót ügyeket (devolved matters), ebben hasonlóságot mutat az 1867-es kiegyezéssel életre hívott Osztrák-Magyar Monarchia működési elvével. Míg azonban a Monarchiában az osztrák birodalmi gyűlés nem állt a magyar országgyűlés fölött, addig Nagy-Britanniában ma is az a helyzet, hogy Skócia tartományi gyűlése határozhat némely dologról, de a fölérendelt londoni parlament fontosabb döntéseket hozhat. Hiába ülnek ma is skót képviselők a Westminsterben, 59 fős létszámuknál fogva nem hatékonyak. A Scotland Act alapján közös ügynek minősülnek például a külügy, a hadügy, a droghasználat, illetve az abortusz szabályozásával összefüggő kérdések, továbbá a bevándorláspolitika, de még a hírközlés egyes területei is. Ezek esetében kizárólag a londoni „birodalmi” parlament akarata érvényesülhet.

S akkor mit szabályozhat a skót parlament? Az oktatásügyet, az egészségügyet, az igazságszolgáltatást, a turizmust és a halászatot. A törvény megalkotásakor értelemszerűen a közös ügyek közé sorolták az Anglia és Skócia között fennálló unió kérdéskörét.

Akkor mi végre az elszakadási retorika és vágyak? Nos, Anglia a fölérendeltségét nem vállalja nyíltan s azt a látszatot kelti, mintha Skócia egyenrangú partnerként maga is kezdeményezhetné a szakítást.

A mézesmadzagot a törvény 30. szakaszának 2. bekezdése jelenti. Eszerint Őfelsége a Királynő – amennyiben szükségesnek vagy indokoltnak látja – módosíthatja a törvény 4. és 5. számú mellékleteiben foglaltakat, tehát ha az uralkodó engedélyezi, Skócia szakíthat Angliával.

Hogy néz ki ez a gyakorlatban? Hogy ezt megértsük, ahhoz kicsit jogászkodnunk kell, de nyugalom, nem lesz vészes. Tehát: a Scotland Act 7. számú mellékletében találjuk meg a törvény egyes szakaszaira vonatkozó eljárási rendek kategorizálását.

A 30. szakasz végrehajtása „A” típusú eljárási renddel történhet, ez azt jelenti, hogy Skóciának be kell nyújtania szakítási kérvényét, amely lényegében tartalmazza a „hatalomtranszfer” iránti igényt. Mivel az unió kérdése közös ügy, a „birodalmi” parlamentnek ideiglenesen át kell ruháznia a döntési jogot a Holyroodra, hogy az dönthessen a párkapcsolat sorsáról. A kérvényt ugyan az uralkodóhoz kell megírni, csakhogy ő nem közvetlenül, hanem a „birodalmi” parlamenten keresztül gyakorolja hatalmát. Ahhoz, hogy a párkapcsolati szerződés felrúgásáról népszavazást lehessen kiírni, a skótok kérvényét a „birodalmi” parlament mindkét házának el kell fogadnia. Mivel azonban a parlament csak úgy szavazhat erről, hogy a brit miniszterelnök terjeszti a Tisztelt Ház elé a javaslatot,

egy új skót referendum sorsa a mindenkori brit miniszterelnök kényétől-kedvétől függ.

A Brit Birodalom tündöklése és bukása között eltelt hosszú évek alatt Nagy-Britannia ebből a szempontból alig változott. Demokrácia, ez nem kétséges, ámde szándékolt deficiteket felfedezhetünk a működésében, amelyek az Anglia által korábban maga alá gyűrt nemzeteknek az Egyesült Királyságban tartását szolgálják. Skócia menekülése éppen emiatt: lehetetlen.

Hol tart most Skócia ügye?

2014-ben, az első függetlenségi népszavazás kiírására is a Scotland Act 30. szakasza alapján volt mód. A David Cameron vezette konzervatív kormány a Skót Nemzeti Párt tartományi választási győzelmét a skót társadalomban felgyülemlett feszültség megnyilvánulásaként értékelte, s jobbnak látta időben kinyitni a szelepeket. Cameron remélte, hogy ha engedményt tesz Skócia felé, az talán mégis átgondolja szerelmük történetét, s úgy dönt, jobb neki a kapcsolaton belül. 2012-ben megköttetett hát az edinburgh-i megállapodás a skót tartományi kormány és a brit kormány között, amely ideiglenesen a skót parlamentre ruházta a párkapcsolat sorsáról való döntés jogát.

Cameron számítása bejött: a népszavazás eredményeként – minden bukkanó és kátyú ellenére – Skócia tovább utazott Angliával a szerelem rózsaszín Royce-Royce-án. 2016-ban a brexit-népszavazás új kontextust teremtett: Nicola Sturgeon felismerte az ebben rejlő lehetőséget, s rávilágított arra, hogy a skót nép nem ért egyet az Európai Unióból való kilépéssel, ezért újabb népszavazást kell kiírni, amelyen az EU-hoz tartozásról és a Nagy-Britanniából való távozásról kellene dönteni. A Skót Nemzeti Párt Theresa Mayt ostromolta egy második függetlenségi referendumért. Nem járt sikerrel. Alighogy búcsút intettek 2019-nek, s elénekelték a nagy nemzeti költő, Robert Burns szövegezte „Old lang syne” című újévi dalt, a skótok újból London felé fordultak. A Skót Nemzeti Párt az óévben tartott időközi parlamenti választásokon a londoni Képviselőházban skótoknak fenntartott 59 helyből 48-at szerzett, 13-mal többet, mint 2017-ben. Ez Sturgeon főminiszter számára elegendő felhatalmazást jelentett ahhoz, hogy a szintén megerősödött brit miniszterelnökhöz, Johnsonhoz forduljon kérelmével: szíveskedjék engedélyezni a Skócia függetlenségéről szóló második népszavazást. Január 16-án Johnson válasza egy öblös nem volt. A Scotland Act alapján minden joga megvolt ehhez.

Nicola Sturgeon pártja, a Skót Nemzeti Párt tagjai előtt szónokol 2020. január 30-án. Fotó: AFP/Andy Buchanan

Ezzel eldöntetett, hogy az Anglia és Skócia között dúló „csókos ütközetek” csak Skócia vereségével érhetnek véget. Nicola Sturgeon eddig két meggyőzőnek tűnő érvvel próbálta kierőszakolni a második függetlenségi referendum kiírását: a 2019 decemberében elért választási eredményeket úgy interpretálta, mint a skót nép egyértelmű felhatalmazását egy újabb népszavazásra. Ezt a jobbegyenest Johnson ballal hárította és egy pörgőrúgással kombinált pofonsorozattal viszonozta: ellenérvként azt hozta fel, hogy

hiába változtak meg a körülmények, 2014-ben a skótok egyértelműen nemet mondtak az Angliával való szakításra, ezért London csúfot űzne a demokráciából, ha most megkérdőjelezné az akkori döntést.

Johnson Sturgeon ellen fordította korábbi szavait is. A skót főminiszter 2014-ben azt mondta, hogy a népszavazás sorsdöntő lesz, mert egy generációra szól, egyszeri és megismételhetetlen. Akárhogy is igyekszik most Sturgeon szabadulni saját csapdájából és megmagyarázni azok jelentését, tény, hogy szavai pontosan így hangzottak el, s Johnson a skót főminisztert idézve bármikor hatástalaníthatja a függetlenségi rétorokat. Sturgeon másik érve állkapocsrepesztő ütés lehetett volna, amelytől Johnson nyomban padlót fog – csakhogy nem talált. Sturgeon ugyanis a már említett Claim of Righttal igyekezett a skót igények jogosságát alátámasztani. 2012-ben a Holyrood elismerte a Claim of Rightot, mint a skót nép szuverenitásának alapdokumentumát, s 2018 júliusában a londoni parlament képviselőháza valóban elismerte a skót nép szuverén jogát belügyei felett – csakhogy nem kötelező érvénnyel.

A képviselőházi aktus lényegében nem volt több puszta formalitásnál: sem a londoni parlament, sem a brit kormány nem vonható felelősségre, ha figyelmen kívül hagyja a Claim of Rightot. Ez a Skót Nemzeti Párt számára is világos lett, amikor a brexit napja előtt, január 28-án újabb rohamra indultak a brit kormánypárt ellen. A képviselőházi vitában hiába apelláltak a skót képviselők a toryk jóindulatára, a vita végére tudomásul kellett venniük, hogy Johnsonék szívéhez nem a Claim of Righton keresztül vezet az út.

Ilyen körülmények között Sturgeonnek taktikát kellett váltania. Január 31-ére időzített bejelentésében leszögezte, hogy a London felhatalmazása nélkül megtartott referendum, vagyis a katalán modell követése Skócia számára nem opció. Skócia érdeke az, hogy a Scotland Act nyújtotta lehetőséggel éljen. Ugyanis egy jogilag érvénytelen népszavazás egyfelől nem kötelezné a brit kormányt a skót döntés elfogadására, másfelől az Európai Unió sem fogadhatna el jogosnak olyan végeredményt, amely törvénytelenül született. Az EU véleménye Sturgeon és a Skót Nemzeti Párt számára kiváltképp fontos: a skótok majdani újrafelvétele az EU-tagországok sorába csak a katalán út elhagyásával lehetséges. Sturgeon új taktikája tehát az, hogy összehívja a Választási Bizottságot, hogy a referendum szövegét felülvizsgálják és pontosítsák. Második lépésként össze kell ülnie az Skót Alkotmányozó Gyűlésnek azzal a feladattal, hogy egy új Claim of Right-ot fogalmazzon meg, amely kimondja: a skót parlament joga dönteni a függetlenség kérdéséről. Ezt a nyilatkozatot a skót parlamentnek el kell fogadnia. Sturgeon beszédében nem zárta ki egy 2020-as népszavazás lehetőségét, mégis valószínűbbnek tartotta, hogy leghamarabb 2021-ben lesz rá alkalom. Bízik abban, hogy a 2021-ben esedékes tartományi választáson elsöprő többséget szerezhet: a nagy társadalmi bázis Sturgeon logikája szerint elég erőt jelentene a Skót Nemzeti Pártnak ahhoz, hogy nyomást tudjon gyakorolni Johnson kormányára.

A helyzet viszont az, hogy Nagy-Britannia elindult a brexit útján, s akár egy népmesei hősnek, meg kell küzdenie az EU hétfejű sárkányával, a gazdasági válság dühöngő minotauruszával és ki tudja még milyen lényekkel, amelyek akadályozzák, hogy eljusson Tündérországba.

Ebben az egyébként is válságos helyzetben nemcsak Johnson, de minden brit kormány felvenné a kesztyűt a szeparatista törekvésekkel szemben, Nagy-Britannia darabokra hullásával Anglia ugyanis nem élné túl a brexit utáni létezést.

A 21. század brit kormányzati gondolkodása ráadásul alapvetően a régvolt birodalom logikai mintáit követi: „a birodalom egy és oszthatatlan” elve Londonban mindig prioritást élvezett.

Függetlenségpárti tüntetés az edinburghi parlament előtt 2020. február 1-jén. Fotó: AFP/Andy Buchanan

Közvetlen szomszédai közül Anglia egyedül Írországnak mondott istenhozzádot és nézte tétlenül függetlenedését, miután szép szóval, de leginkább erővel nem sikerült jobb belátásra bírnia a radikalizálódó íreket. A birodalmi logika Tony Blairnél is érvényesült: 1998-ban az Egyesült Királyság ismét válságban volt. Észak-Írországban évek óta pusztított a szektariánus konfliktus, Skóciában pedig megnövekedett a szuverenitás iránti igény. Mindkét jelenség dezintegrációval fenyegetett, ezért Blair az egység megőrzése érdekében békét teremtett Észak-Írországban és megadta Skóciának a törvényhozói és végrehajtói hatalmat is. Ha ezekből a tendenciákból indulunk ki, Johnson – ha törik, ha szakad – Skócia függetlenségi ügyét nem fogja támogatni, hiszen az írekéhez hasonló radikalizmus egyáltalán nem jellemző a skót társadalomra. Azaz: nincs kényszerítő erő, amely erre a végzetes döntésre juttatná Johnsont. Ha reálisan méri fel Anglia és Skócia románcának törékeny természetét, először kisebb gesztusokat tesz majd a skótok felé. Ha nem jön be a számítása, az egység fenntartása érdekében a skótok szuverenitásvágyát fogja kielégíteni: a Scotland Actben felsorolt közös ügyek valamelyikéből fog kisebb morzsákat szórni, s ha még ez sem válik be, nagyobb szeleteket nyújt majd át Skóciának.

Tényleg a függetlenség a cél?

Annál is inkább a törvényhozói jogkörök kiszélesítése lehet majd a módja a skót averzió leszerelésének, mert a közvélemény-kutatási adatok is alátámasztják, hogy Skóciában hártyavékony határ húzódik a tényleges függetlenségvágy és a döntési jogok követelése között. Mindkét felfogás ugyanazon a kijelentésen alapszik, hogy „ne Londonból diktáljanak nekünk!”, ám előbbi tényleges elszakadást jelent, utóbbi valójában csak beleszólási jogot kíván Skóciának saját belügyeibe.

Attól, hogy valaki támogatja a második referendumot, nem feltétlenül akar – 2020-ban, vagy 2021-ben – a tényleges szakítás mellett dönteni.

Sturgeon is tudja, hogy ebben az évben az a legfőbb feladat, hogy a skót többségét maga mellé tudja állítani és meggyőzni őket a tényleges függetlenség pozitívumairól. Akár sikerül neki, akár nem, annyi bizonyos, hogy a brit kormány előbb fog engedményeket tenni a közös ügyek terén, ezzel magához édesgetve, vagy legalábbis semlegesítve a skótokat, minthogy szabadon engedje Skóciát.


Nyitókép: Vörös Szabolcs

Ez a cikk nem készülhetett volna el olvasóink támogatása nélkül. Ha fontosnak tartja munkánkat, kérjük, legyen „előfizetőnk” akár már havi 1700 forintért, és csatlakozzon hozzánk a Facebookon!

#brexit#Egyesült Királyság#Nicola Sturgeon#Skócia