„A munka nem büdös” – Levelek Háfiznak (18.)

Az Egyiptomban élő Jászberényi Sándor író-haditudósító Magyarországon élő kisfiának ír mindarról, amit apaként érdemesnek érez átadni neki. A mostani, immár tizennyolcadik levélben azt mondja meg, milyenné ne váljon soha a tízéves kisfiú. Folytatódik a Válasz Online levéltárca-sorozata.

A munka nem büdös. Illetve nagyon kevés esetben az.

Amikor ezt megtanultam, akkora voltam, mint most te, fiam. Tízéves koromra rengeteg változás történt a körülöttem lévő világban. Ezek közül a számomra a legfontosabb az volt, hogy bejelentették: nem vagyok többé a „Batman őrs” tagja.

Ez határozottan meglepett. Elég nagy botrányt kavartunk, hogy Gagarin, Tyereskova és a többi elfogadott kisdobos brigádnév helyett a miénket a saját hősünk után nevezhessük el.

Összesen háromszor hangzott el a tanítónéni részéről, hogy „engem ezért a reakciós viccelődésért börtönbe visznek”, hogy „ki fognak rúgni”, meg hogy „recsk”. Egy idő után azonban befejezte a könyörgést. Látta, hogy hajlíthatatlanok vagyunk.

„Szarok én bele” – gondolta, majd azon okoskodva, hogy ami nincs tiltva, az engedve van, beírta a könyvbe a nevet. A miénk lett a város legmenőbb kisdobos őrse.

El tudod képzelni a csalódottságomat, amikor az első osztályfőnöki órán közölték velünk, hogy soha többé nem építjük a szocializmust, mert a „történelem szemétdombjára került”.

Mint utólag kiderült, több mindent vitt magával. Vitte a papírból kivágott Auróra cirkálókat, vitte a mozgalmi dalokat, de nem állt meg, és még az emberek megszólításait is elvitte, az iskolai köpenyekkel és az üzenőfalakra írt inspirációs Lenin-idézetekkel együtt.

Ezek közül a legjobban persze a Batman őrs fájt nekem. A konyhában sugdolózó és cigarettázó szüleimhez hasonlóan én is tartottam kissé a jövőtől. „Nem lehet annyira klassz dolog az a demokrácia, ha nem fér bele a Batman őrs” – gondoltam.

Nem jól éltem meg a rendszerváltást, Háfiz. Azt, hogy nem büdös a munka, ezzel összefüggésben tanultam meg, apám áldásos felügyelete alatt.

*

Amikor elkezdődött a nagy visszaadások időszaka, és a „magántulajdon” kifejezést már nem suttogva mondta az ember, szóval, amikor kiderült, hogy mégsem minden az államé és az nem kapitalista genny, akinek a Trabanton, a panellakáson meg a nyaralón kívül is van valamije, akkor sokan rájöttek, hogy tulajdonképpen fogalmuk sincs, hogy mit kezdjenek azzal, amit visszakaptak. Ebben rengetegen látták meg az üzleti potenciált. Például a nagyszüleid is.

Pont a kertünk mellett állt egy darab föld, amiről kiderült, hogy végig a katolikus egyházé volt, csak éppen semmit sem csinálhattak vele az elmúlt ötven évben. Potom áron adták bérbe bárkinek. A nagyapád és a nagyanyád úgy gondolta, hogy családunk több tonna édesburgonyán fog begurulni a szép új világba, ennek jegyében minden félretett pénzüket vetőmagba, rotációs kapába és istentudja még mibe fektették.

Gondok persze szinte azonnal adódtak. Hogy a jóistenbe ne adódtak volna. Persze, parasztcsaládból származunk mi mind, de a származás sosem érdekelte sem a földet, sem a burgonyát.

A szaktudás érdekelte őket, hogy ismerjük-e, mit szeretnek és mit nem, mikor jó nekik és mikor nem. Hiába voltunk mi szép magyar parasztcsalád, ha az elmúlt fél évszázadban szinte senki sem parasztkodott közülünk. Az identitástudat nem mentette meg a fagytól az első vetést.

A második persze már megmaradt, de szinte semmi termést nem hozott. Ezt a karmának tudtuk be.

Vannak bizonyos hagyományok az országban. Dolgok, amelyeket biztosra vehetsz. Ha katolikus magyar paraszt vagy, akkor a földed mindig sovány lesz. Ha Pestre mész dolgozni, cseléd leszel. Ha kitör a háború, te fogsz biciklizni a Don-kanyar könnyű telében, és eszel majd lótetemet az urakért.

Ezt, fiam, sose felejtsd el.

*

Sovány volt a föld.

Ezt az első év nyarán vette észre az apám. Az ásójára támaszkodott, letörölte a verítéket a homlokáról a tűző napsütésben, majd döntött. Odarendelt magához. Ezt a kívánságát csak egy órával később tudtam teljesíteni, mert roppantul lefoglaltak a világ fontosabb dolgai, úgy mint a légpuskalövészet, Jack London és a szerepjáték. Végül csak odamentem hozzá, mire ő közölte velem, hogy mint a család harmadik legidősebb férfitagjára, rám is szüksége van a munkához. A kezembe nyomott egy ásót.

Nem sokat tudtam gondolkodni a dolgon, mert a kerti úton szinte azonnal feltűnt egy billentős kocsi. A kocsiban lószar volt, amit a föld végére döntött. Őszintén megdöbbentem, hogy apám nemcsak, hogy megköszöni, amint a családi birtokra borítottak egy teherautónyi lócitromot, de még pénzt is fizet érte. Ebben a világban még a szarért is fizetni kell.

„Na, lássunk neki” – mondta apám, a tenyerébe köpött és máris lapátolni kezdte a talicskába. Amikor megtelt, egyenletesen el kellett egyengetni a göröngyökön. Ímmel-ámmal lapátolni kezdtem a szart, de két öklendezés és egy adag nyakamban landoló trágyalé után nyafogni kezdtem és megléptem a munka elől. „Egy jövendőbeli tengerészkapitány ne hányjon trágyát.”

Apám nem szólt semmit, a tekintetében azonban végtelen szomorúság volt, amikor észrevette, hogy lepattantam, és inkább a kisház körül őgyelgek. Ő változatlan intenzitással folytatta a munkát. Kedvenc légpuskámmal az ölemben figyeltem, ahogy leizzad. Néha rám nézett, ilyenkor elkaptam róla a tekintetem.

Rosszul éreztem magam. A mai napig nem tudom megmondani, miért. Egyszerűen csak elfogott valamilyen megmagyarázhatatlan rossz érzés. Nem tudtam élvezni a játékot. Elmentem, de valami miatt mindig ott kötöttem ki, ahol apám dolgozott. Végül nem bírtam tovább. Letettem a légpuskát, felkaptam a lapátot, és mint az őrült, dolgozni kezdtem.

„Azért ne szakadj meg” – mondta apám, de nem hallgattam rá. Addig hánytam a trágyát, míg végleg el nem tűnt a napvilág. A végére már nem tudtam fogni. Vörös vérhólyagok nőttek a kezemen, és kifakadtak. Véres volt a lapátom nyele.

Egy szót nem szóltam. Biztosra veszem, hogy apám is észrevette a dolgot, de ő sem mondott semmit. Este azonban, ellentétben a gyakorlattal, ragaszkodott hozzá, hogy ő készítsen nekem vacsorát. Ő kötözte be a kezemet is. Amikor pedig befejeztük az evést, megkérdezte, hogy kérek-e a söréből.

„De én még gyerek vagyok” – mondtam megdöbbenve.

„Aki így tud dolgozni, az nem gyerek, hanem férfi.”

Olyan büszke voltam magamra, hogy még az apám sörét is megkóstoltam. Savanyú, undorító íze volt.

„Az is lehet férfi, aki nem szereti a sört?” – kérdeztem undorodva.

„Csak az nem, aki nem dolgozik.”

„Bármit?”

„Bármit. Nincs mentség arra, hogy nem teljesíted a kötelességedet. Azt pedig a munkával tudod teljesíteni.”

Kellett hozzá még húsz év, hogy megértsem, miről beszélt. A kötelességedről a családod felé. Abban az évben születtél, kisfiam.

*

Nagyon ritkán írok neked arról, milyen ne legyél. Most mégis. Ennek roppant egyszerű oka van: a napokban láttam pár dolgot. Ez közvetlenül ahhoz köthető, amivel foglalkozom: a szépírással. Szépírónak lenni pontosan olyan, mint hentesnek. Elkerülhetetlen, hogy megismerkedj néhány disznóval.

Azt hiszem azonban, a nagybetűs magyar művésznél a világon nincsen nyomorultabb. Engem pedig kevés dolog tud jobban feldühíteni, mint egynéhány írótársam. Nyilván, ha a képzőművészettel, zenéléssel vagy a hullamosással foglalkoznék, akkor is meg lenne a véleményem néhány kollégámról, de meggyőződésem, hogy ha statisztikát készítenének arról, hogy a „munkakerülők”, a „finnyások” és az „ingyenélők” mekkora szeletét teszik ki az országban serényen tevékenykedő szépíróknak, úgy vélem, az arány messze verné bármelyik polgári foglalkozást.

A magyar szépíró hiú. Úgy gondolja, hogy Istennel birkózik, de minimum a létezést feszegeti valamelyik bisztróban, és ezért a világ igazságtalansága, hogy önnön jogán az állam nem tartja el. A magyar szépíró ezért politizál. A politika oszt pénzt az olyan literben vagy kilóban nem mérhető dolgokra, mint az irodalom.

Egy szépíró számára természetes, ha díjat nyer, mert megérdemelte. Ha pedig nem kapja meg a díjat, akkor csalás történt. (Néha tényleg.)

Eszébe nem jutna elmenni dolgozni. Egy szépíró számára természetes, hogy eltartja valaki, és nem zavarja, ha mondjuk a felesége megy el dolgozni helyette, ha a nő pénzén megy el fröccsözni.

Mindezek mellé persze rettentő intellektuális és nagy egót növeszt. Mindenkit lesajnál, akitől pénzt nem tud remélni, de nem zavartatja magát minél esendőbbnek mutatni bárki előtt, akitől remél valamit.

Hihetetlenül rendszerkritikus és ellenálló, kivéve, ha kaphat valami pénzt. Akkor hang nélkül veszi át a díjakat. A leghangoztatottabb érv nyilván az, hogy éhezik, szomjúhozik és fázik, és nincs más választása. Nagy tisztelet a kivételnek.

*

Mindig van más választás, fiam.

Az nem talál munkát, aki nem akar dolgozni. A munka nem büdös, ha lószarszaga van, akkor sem – ezt egy életre megtanultam. Bármit is dolgozol, sosem fogod nyomorultnak érezni magad a munka után. A legfontosabb pedig, hogy nem kell turnéznod a nyomoroddal. Bármi lehetsz az életedben, amit csak lenni szeretnél. Egy dolog ne legyél fiam: kéregető. Ne járj a barátaid nyakára sajnáltatni magad, ne fetrengj az önsajnálat pocsolyájában, és ne várj el semmit senkitől, ha véletlenül „művész” lenne belőled. Ne sértődj meg azon, ha mások kapnak díjakat, és ne zárd magad elefántcsonttoronyba, mert sem kilátása, sem levegője nincs. Nincs szánalmasabb, mint az eltartott kisujjú sznob Kelet-Európában.

Mivel nem lehet megadni sem kilóban sem literben, a művészetedet egyedül az úristen tudja majd objektíven megmérni. Bele kell halnod, mire megbeszélheted vele.

Onnan fogod tudni, hogy valóban művész vagy, hogy egyszerűen nem tudod abbahagyni. Már be fogod látni, hogy másban van a pénz, és értelmesebb hullát mosni New Yorkban, kólát mérni a McDonald’s-ban vagy leprást fényképezni Afrikában, mégsem tudod abbahagyni.

Dolgozhatsz napi tizenhat órában, lehetsz börtönben, történhet bármi, ha a válladra ült az angyal, a halálodig ott marad. A művészet ugyanis hivatás, és nem munka. Ha munkaként tekintesz rá és fizetséget vársz, nem Istennek dolgozol. Nem a művészetedet minősíti sem az, ha megélsz belőle, sem az, ha nem. Az az emberek hozzád való viszonyáról mesél. Mindenki őszintén tud kedvelni egy halottat, mert pénzbe sem kerül, helyet sem foglal.

*

A munka sosem alantas és sosem tisztességtelen. Arra szolgál, hogy férfiként teljesítsd a kötelességedet: gondoskodj a véredről és saját magadról. Ne legyél gyenge, és ne legyél kiszolgáltatott soha. Jegyezd meg jól: nem várhatod el senkitől, hogy helyetted dolgozzon. Ámen.


Ha fontosnak tartja munkánkat, kérjük, legyen „előfizetőnk” akár már havi 1700 forintért, és csatlakozzon hozzánk a Facebookon!

hirdetés

Kategória: levelek