„Nagytestvérnek” lenni – Levelek Háfiznak (16.)

Jászberényi Sándor író-haditudósító levélfolyamának befejező részéhez értünk – persze csak ami 2019-et illeti. Idén tehát ez az utolsó levél fiának, Háfiznak. A karácsony értelméről. Jövőre folytatjuk!

A nagybátyádnak tegnap filmbemutatója volt, Háfiz.

Feljött hozzánk a lakásra, közvetlenül előtte. Kávét főztem neki, cigarettával kínáltam. Hosszasan ölelgettük egymást. Elérzékenyültem.

Fél éve nem láttam a „kistestvérem” .

Nagyon úgy fest, kisfiam, hogy neked nem lesz már testvéred. Illetve nem úgy, ahogyan nekem van. Ha születik is testvéred, nagyon nagy lesz közöttetek a korkülönbség.

Gábor és közöttem összesen három év van. Ez gyerekkorban még számít, felnőttkorban már nem. Ugyanazokat a terheket cipeljük a vállunkon, ugyanabba az iszapba süllyedünk bele ebben az életnek nevezett ökölharcban.

Mindig jó testvérek voltunk. Ha kisgyerekként összezártak minket egy üres szobában, elvoltunk magunkkal, amíg értünk nem jöttek. Nagyjából mindent, mindig együtt csináltunk. Nekem, a „nagytestvérnek” mindig felelősségem volt a „kistestvérem” felé. Ha ezt elfelejtettem, nagyon gyorsan emlékeztetett a világ.

Édestestvérek vagyunk, de nagyon különbözőek. Én születésem óta nagydarab vagyok, Gábor mindig vékony és törékeny volt.

Egy idő után gyerekkoromban az iskolai verekedésekben beállt némi rend. Nem sokan jöttek nekem, mert tudták, hogy nem félek és nem hagyom magam. Élveztem a csendet, de elég bátor is voltam már ahhoz, hogy ne kerüljem többé az iskola konfliktusait. Ennek egyenes következménye lett, hogy azok, akik engem már nem tudtak megverni, megvárták az iskolából hazainduló kisöcsémet. Őt verték meg, hogy nekem üzenjenek.

Ez sokkal jobban fájt, mintha velem történt volna valami. Olyan sebeket okozott, amelyek nem gyógyultak be másnapra.

Néztem a síró, szőke kis öcsémet otthon, és én is sírtam a tehetetlenségtől.

Aztán másnap az iskolai óra közben bementem annak a gyereknek az osztályába, aki megverte, a hajánál fogva rángattam ki a tanteremből, hogy felmossam vele a folyosót. Ettől persze Gábor nem érezte jobban magát. Én azonban igen. Nem is volt jobb a magatartásjegyem a gimnáziumig közepesnél.

Az általános iskola mindenesetre rendesen megalapozta azt az elképzelésemet, hogy teljes felelősséggel tartozom az öcsémért. Hogy minden körülmények között meg kell védenem a világ aljasságától. „Akár saját magával szemben is” – tettem hozzá magamban, nagy bölcsen.

Felnőttkorunkban, az addigra már egyébként lényegtelen korkülönbségre hivatkozva aztán kéretlen életvezetési tanácsokat osztogattam neki. Becsületére legyen mondva: szó nélkül hallgatta őket végig, és engedte el a füle mellett, de egyszer sem röhögött pofán.

Mindjárt negyvenévesek vagyunk, de még mindig eljátsszuk, hogy én vagyok a nagy és ő a kicsi. A szokás hatalma.

*

Mielőtt hazajöttünk Magyarországra, Eszterrel volt egy beszélgetésem.

„Igazán kérhetnél jegyet az öcsédtől a darabjaira” – mondta.

„Nem.”

„Miért nem? Nem tud szerezni?”

„Biztosan tud.”

„Akkor?”

„Fizikailag vagyok rosszul a darabjain.”

„Hülye vagy. Tök jó színész.”

„Félek, hogy valami baj lesz.”

„Milyen baj?”

„Mittudomén. Baj.”

„Aha. Szóval félsz.”

„Igen.”

„Attól nem félsz, hogy négyszáz kilométert autókázz Nigériában fegyveres kíséret nélkül a Boko Haram földjén, de attól igen, hogy megnézd az öcséd egyik darabját.”

„Kezded érteni, mit jelent nagytestvérnek lenni.”

*

Amikor Gábor közölte a családdal, hogy színész lesz, azt hiszem, én borultam ki a legjobban. Tényleg gyűlöltem elmenni a darabokra, amelyekben játszott, aztán gyűlöltem megnézni a filmjeit is. Nem azért, mert azt gondoltam, hogy nem eléggé tehetséges a dologhoz, hanem azért, mert gyomorgörcsöm volt, hogy minden rendben legyen vele. Ha egy rossz darabban játszott rossz társakkal, konkrétan ugyanúgy éreztem magam, mint amikor helyettem verték meg. Le is szoktam arról, hogy megnézzem a dolgait, ami nyilván fájt neki. Sosem tette szóvá.

*

Most viszont elhatároztam, hogy bármi lesz is, elmegyek vele a filmbemutatójára, megnézem, és lehetőleg nem izzadok le a film közben az idegtől. Megittuk a kávét, majd vettük a kabátunkat és átmentünk a Corvin moziba. Gábor az én vérem – éppúgy szorong a nyilvános bemutatóktól, kötelező udvariassági köröktől, mint én.

Roppantul viccesnek tartottam, hogy rám mutatott a jegyosztónál és azt mondta, hogy én vagyok a „plusz egy”. Egész este így mutatkoztam be mindenkinek. Kivéve a rendezőnek. Neki mondtam, hogy Sanyi vagyok. Amikor a vetítőteremben lekapcsolódott a villany, kissé idegesen bámultam a vásznat. Már a film első kockáján megjelent az öcsém. „Benne vagy a tévében” – ennyit súgtam neki oda.

*

Nem nagyon kérdezgetett a film után. Ha valamiben, hát abban mindketten biztosak lehetünk, hogy nem lesz udvariaskodás, amikor a másik munkája kerül sorra. Ezért nem követelünk azonnal véleményt. Nem is mondtam neki semmit, de a villamosmegállóban megjegyeztem: „Lassan csinálni kellene egy Facebook-os rajongói oldalt a bajszodnak”.

A képére volt írva, hogy jobban esett neki, mint bármilyen hosszú, méltató kritika bármelyik lapban. Csak a hülye bátyja dicsérte meg, de még a járása is megváltozott a büszkeségtől.

*

Egész este úgy karoltunk egymásba, mintha sosem váltunk volna el, és nem lenne külön életünk. Hangosan röhögtünk azon, hogy azok sírnak a leghangosabban a független színházakért, akik életükben egy pillanatra sem voltak függetlenek, majd azon, hogy úgy beszél lassan mindenki az NKA-ról, mintha az valaha is szakmai fórum lett volna, nem pedig a mindenkori rendszerváltás utáni rezsimek kegyeltjeinek kifizetőhelye. Nevettünk azon, mennyire álságos minden ebben az országban, hogy mennyire nyilvánvalóan nem elvek, hanem érdekek mentén politizál itt mindenki, majd azon, hogy hamarosan neki is le kell borotválnia a fejét, mert utoléri a vérünk. A véren azonban nem nevettünk. Az mindig állandó marad. Úgy váltunk el, hogy karácsonykor találkozunk otthon. Azt is mondta még, Háfiz, hogy készül rockbandát alapítani veled az ünnepek alatt.

*

Nem hiszek a karácsonyban, Háfiz. Nem tudok kapcsolódni sem a kapitalista giccshez, amit csináltak belőle, sem az eredeti keresztény koncepcióhoz. Amihez azonban kapcsolódom: a család. Úgy gondolom, a korban, amelyben élek, a karácsonynak egyetlen valós és fontos funkciója van: időt teremt arra, hogy a véreiddel legyél. Szakíts mindig időt arra, legalább évente egyszer, hogy – ha testvéreiddel nem lehetsz is, azért – a véreiddel legyél, fiam. Biztosabb támaszod nem lesz ebben az életben náluk. Nem karácsonyfa kell, nem értelmetlenül eltúlzott ajándékok, hanem az, hogy lásd azoknak az arcát, akiknek ugyanaz a vér csörgedezik az ereiben. Hogy megszámold, hányan vannak még, akikre bármikor, bármiben számíthatsz. Hogy ők is tudják, hogy ott vagy nekik.

Ha bármi történne velem, fiam, nem aggódom nagyon miattad. Tudom, hogy az öcsém átvenné a helyemet. Ugyanúgy számíthatsz rá, ahogyan rám. Boldog karácsonyt, Háfiz! Amen.

Ha fontosnak tartja munkánkat, kérjük, legyen „előfizetőnk” akár már havi 1700 forintért, és csatlakozzon hozzánk a Facebookon!

Kategória: levelek