Az új kultúrharc üzenete: vannak másodrendű állampolgárok

·2019.12.11

Most fogadta el a parlament az utolsó pillanatban végül kevésbé brutálisra metszett kultúrtörvényt, nagy örömre azonban a puhítás sem ad okot. A kiszivárgott változat rávilágít arra, hogyan csökevényesítette el a hatalmi kormányzás majd’ évtizedes gyakorlata a hagyományos kormányzásra való képességet. Ennek nem csak a minőséget kedvelő polgárok a kárvallottjaiők viszont egyenesen másodrendű állampolgárokká lesznek a rendszerben. A Válasz Online ténycikkekkel követte végig a kultúrkampf fejleményeit, most azonban publicisztikával jelentkezünk.

„Mé’, téged nem érdekel, hogy palesztin leszel a saját hazádban?!” – üvöltötte interjúalanyom az arcomba évekkel ezelőtt. Az agg rocklegenda azt igyekezett megindokolni vöröslő fejjel, miért is foglalkozik olyan vehemensen a közélet ügyeivel, miért vív élet-halál harcot a liberálisok ellen, a MIÉP-től indulván akkorra már inkább a Fidesz környékén. A palesztinozás és liberálisozás együtt azért is jó persze, mert a kettő összekapcsolásával úgy lehet zsidózni, hogy magát a szót ki sem kell ejteni a szájon – de ez most mellékes.

Azért jutott eszembe a széljobbon bevett hasonlat, mert az izraeli helyzet emlegetése mögött az a mélyebb félelem húzódott meg mindig, hogy jön egy hatalom, amely elintézi, hogy az embernek másodrendű állampolgárként kelljen tengődnie ott, ahová egyébként született.

hirdetés

Bár kétségem nincs afelől, hogy az említett művész ma is a liberális világösszeesküvéstől retteg, immár talán a Fidesz Szakács Árpád Tagozatának pártoló tagjaként, az elmúlt hetek eseményei aláhúzták, hogy a félelemnek van alapja. Csak épp nem úgy. A hatalom nem külső, az eredmény viszont mégiscsak valamiféle kasztrendszer. Az első- és másodrendű állampolgárok országa. A folyamat régóta zajlik, az elmúlt napok eseményei, a kulturális élet felforgatását célzó törvényjavaslat azonban e korán sötétedő téli napokban különösen éles fénnyel világított rá: olyan ország épül, amelyben az egyenlőbb polgároknak (értsd: harcos és büszke kormánypártiak, gyakori önmeghatározásuk szerint „a nemzet”) elég egyszer fizetniük azért, amiért a másodrendű polgároknak kétszer kell. Adót ugyan utóbbiaknak is ugyanúgy kell fizetniük, mint az előbbieknek, csakhogy az adópénzek leginkább a kormány, a párt, az állam – ezek manapság nem annyira válnak szét – által kontrollált szervezetekhez ömölhetnek. Másokhoz inkább csak csordogálnak. A forrásapasztás rémét oda-odavetítgetik eléjük. Hátha átadják a kontrollt.

Létezni persze létezhetnek mások is. „Magyarországon polgári demokrácia van” – kotorta elő tegnap a szekrény mélyéről a miniszterelnök a jó ideje illiberálissal és kereszténnyel helyettesített jelzőt. Csak hát, drága másodrendű polgár, előbb fizesd be az adódat, abból elműködik majd a párt által kézivezérelt-felügyelt sajtó, színház, „tudományos” intézet, aztán ha nem vagy elégedett az Origo, az Újszínház vagy az Alapjogokért Központ teljesítményével, nosza, támogasd a megmaradt pénzedből a Válasz Online-t vagy a Magyar Hangot, vegyél dupla annyiért jegyet Pintér Bélára, meg alapíts kutatóközpontot, ha akarsz. Nem tilos! Mert mi van itt? Szabadság, elvtársak! A te adóban befizetett pénzedet mindenesetre nem a te szükségleteid kielégítésére fordítjuk – az a pénz az államé. Tehát a párté.

Nem különösebben jelentős fejlemény ebből a szempontból, hogy a hétvégén hirtelen összement az eredetileg még konkrét központi tartalomirányításra is utaló kultúrtörvény-tervezet. A színházak nagy öröme emiatt elég indokolatlan: igaz, hogy jövőre még nem szűnik meg a függetlenek állami támogatása, ahogy az eredeti tervben szerepelt, ám az önkormányzati fenntartásúak, ha kell nekik állami pénz is, cserébe az igazgatói kinevezés jogával fizethetnek. Márpedig könnyű elintézni, hogy legyen rá szükségük: a korábban társaságiadó-felajánlásokból beszedhető pénzekről már ma is a kulturális államtitkár dönt. Jelentősebb fejlemény, hogy a Nemzeti Kulturális Alap (NKA), immár harmadszorra, megmenekült a beszántástól – ezúttal tényleg az utolsó utáni pillanatban.

Balog Zoltán ismét jókor, jó helyen járt közben. Fotó: AFP/Kisbenedek Attila

Hogy végül ki, miért tudta elintézni, hogy a totális térfoglalás törvénye helyett a herélt változat kerüljön ma a parlament elé, arról több verzió kering, gyorsszondám szerint mindenesetre Balog Zoltán volt az NKA megmentője most is – állítólag vele egyeztetnie kellett volna a törvénytervezetet a kultúrpápai szerepre kijelölt Demeter Szilárdnak, amit utóbbi elmulasztott, úgyhogy Balog a miniszterelnöknél közbenjárva végül el tudta kaszálni annak fontos részeit.

A hirtelen visszakozásban persze lehetett hatása a kiszivárgott tervvel szembeni petíciós ellenállásnak, de a Magyar Művészeti Akadémia (MMA) határozottan elutasító magatartásának is, hogy Kocsis Máténak a fideszes képviselőket is semmibe vevő múlt heti nyilatkozatáról már ne is szóljunk, amelyben a frakcióvezető a „zaklatószínházak” megregulázásának szükségességével magyarázta, hogy meg fogják szavazni a brutális tervezetet. Amelyet akkor a frakciótagok még nem is láttak.

Bár a hivatkozás minden korábbi szintet meghaladott bornírtságban (a Gothár-ügy még sehol sem volt október végén, amikor a törvény első tervezete már papírra vettetett), maga a módszer, hogy valami szép célra hivatkoznak a primer hatalmi érdek elleplezésére, bevett: a dohányügyi központosításnál a fiatalok egészségével takaróztak, az iskolai központosításnál az esélyegyenlőséggel, a tudományos kutatóközpontok einstandját pedig a versenyképességgel indokolták. Mindegyik hivatkozás fügefalevélnek bizonyult utólag: végül a veszélyesnek minősített e-cigarettákat is vígan lehet árusítani a központilag osztott boltokban, a KLIK semmilyen esélyt nem egyenlített ki, a kicsik teljesítménye nem javult, a rendszer csak káoszt okozott, a Magyar Tudományos Akadémiától elvett intézetek új irányító testülete meg képtelen volt időben és hatékonyan megkezdeni a működését.

Az újdonság tehát nem az, hogy a kétharmados kormány egyenlőségjelet tesz önmaga és a nép közé, ezen az alapon pedig központosít és mindenáron átveri saját akaratát. Ez már 2010-ben így volt, az Alkotmánybíróság akkori jogkörcsorbításával kezdődött.

Az újdonság 2019 végén az, hogy a hatalmi kormányzás kizárólagossága mára elcsökevényesítette a hagyományos kormányzás képességét is.

Azt ugyanis, amely figyelembe veszi, hogy ez itt egy ország, ahol emberek élnek – és ennek már nem is csak a kormánnyal nem rokonszenvező polgárok a kárvallottjai. Így késhetett hosszú hónapokig egy végrehajtási rendelet, amely szülők tízezreit hagyta kétségek között gyerekük beiskolázásával kapcsolatban, s ugyanígy születhetnek törvénytervezetek kultúrstratégiai intézményekről, amelyek vezetői majd tanácsba szerveződve adnak irányt a magyar kultúrának – úgy, hogy épp csak a teljes magyar vidék, a magyar komolyzene és a magyar tánc nem kap helyet benne. A MÜPA meg belekerült – holott az remek befogadóhely bár, de saját társulattal, produkciókkal nem rendelkezik. Nem azért van ez, mert a Fidesz utálja a vidéket, a táncot vagy a komolyzenét. Dehogy. Csupán azért, mert nem szempont a kultúra helyzete. Nem ágazatokat látnak, csupán személyeket. Összeállították tehát a listát olyan intézményekkel, amelyeknek pillanatnyi vezetői lojális figurák, akiken a főnök akarata gond nélkül átsuhan.

Ugyanaz az elv tükröződik a kultúrstratégiai intézmények listájában, amely az elvett tao-pénzek újraosztásánál nagy hirtelen nemzetstratégiainak nevezett intézmények esetében, vagy a 22 éves egyetemista helyettes államtitkári kinevezésének módjában a minap. Személyekre írják a törvényt, nem pedig társadalmi célok érdekében.

Ilyen is volt már persze többször. Az újdonság most egyrészt az, hogy már a történet nagyon kormányközeli résztvevői sem tudják megmondani, mi a végső cél. Hogy mitől lesz jobb az átalakítással. A színházaknál is csak a hazug metoo-zásra futotta érvként (külön cikket érdemelne, milyen károkat okoztak a metoo-túlkapások világszerte, s hogy ha nem követelték volna bárki fejét bemondásra tömegek, most a magyar kormány sem élhetett volna vissza a helyzettel), de az NKA esetében még ennyire sem.

Egyetlen háttérember sem tudta megmondani, hiába érdeklődtem, mitől lenne jobb, ha mostantól nem lenne NKA és a központi tanácstagok döntenének arról a rongyos évi ötmilliárdról is. Hogy egyáltalán miként lehetne melléküzemágban, egyszemélyben dönteni évi több ezer pályázatról. Hogy mégis mi a gond a szervezettel, amelybe 2016-ban betették az MMA-sokat, azaz a kormányközeliek három éve kétharmados többségben vannak a kuratóriumokban. Hacsak az nem volt gond, hogy az MMA-tagok is hajlamosak voltak szakmailag felfogni a feladatot. Merthogy Fidesz által létrehozott kultúrzászlóshajóság ide vagy oda, az MMA-ban mégiscsak művészek tömörülnek, akik látnak a pályán. Az elmúlt években nem is volt semmilyen brutális összeütközés az NKA-kollégiumokban. Normális döntéshozatal zajlott, amennyire tudom.

hirdetés

Gondolhatnánk, hogy a Fidesz széljobber frakciója akarta megfúrni a „lieberálbolsevik” MMA-sokat, hiszen a szakértelem arrafelé köztudottan „bolsevista trükk”. Szakács Árpád például múltkori cikkünk után ezer Mága Zoltánt kívánt a hegedűs súlyos állami támogatását magának kikérő Fonó-igazgató és NKA-s kuratóriumvezető Horváth László helyett – akit egy kiállítás támogatása miatt liberális elhajlással is megvádolt a Fidesz kultúrharcosa. Most azt hagyjuk is, hogy néhány kivételtől eltekintve a Szakácsnak oly kedves Kásler miniszter aláírása is kell az NKA-döntésekhez – ez apróság. Nézzük meg inkább, mi történt ott, ahol a Szakács-frakció célt ért. A Petőfi Irodalmi Múzeumban (PIM), ahonnan sikerült kipenderíteni a hősünk szerint „liberálisokat” bűnös módon támogató Prőhle Gergelyt. Nem szeretnénk a szívrohamot hozni Szakács kultúrharcosra, így aztán szólunk, ő mindenképp üljön le, mielőtt megnyitja az alábbi linket. Itt olvasható, milyen szerzők könyveinek fordítását támogatta a már Demeter Szilárd vezetésével működő PIM. Nos: Esterházy Péter, Nádas Péter, Krasznahorkai László, Földényi F. László, Dragomán György. Mi több, Kiss Tibor Noé könyvének fordítására is adtak támogatást. Egy transznemű íróéra!

Mielőtt Szakács még Demeter mögött is a Soros György gúnyájában járó-kelő liberális világösszeesküvést orrontaná, szólunk: nem arról van szó. Hanem értelmes döntésről és az úgynevezett piacról. Olyat érdemes ugyanis idegen nyelvre fordítani, ami iránt van érdeklődés külföldön. Meg amire van ott kiadó. Az érdeklődést pedig sem bel- sem külföldön nem Szakács Árpád irányítja. Urambocsá’: még csak nem is Orbán Viktor. Kiadót lehet venni, lapot lehet venni, színházat is át lehet venni – olvasói, nézői érdeklődést viszont nem lehet szerezni sem pénzzel, sem hatalmi szóval.

A hűségesküre nem hajlóktól persze el lehet venni az adóforintokat, úgy téve, mintha az a kormány pénze lenne. Néhány játszóhelyet így el is lehetetleníthetnek – Krétakör, Átrium… A többit meg lehet drágítani, a tisztességes verseny nagyobb dicsőségére. Bele lehet kényszeríteni polgárokat a másodrendű szerepbe, amelyben hiába fizetnek adót, mégis maguknak kell megszervezniük és zsebből finanszírozniuk a minőségi kultúrát, sajtót, oktatást és egészségügyet.

Meg lehet tenni mindezt még a nemzet nevében is, miközben az eljárás éppen magát a nemzetet, mint egyenjogú polgárok közösségét tagadja meg. (Ugyanezt kicsiben megteheti Karácsony Gergely is, ha ő is ‘pofára’ kezd színházakat osztogatni. Az sem lenne jó.) De meg lehet tenni, gond nélkül, tényleg. Ez itt ugyanis nem a Közel-Kelet. Mi békés, csendes palesztinok vagyunk.


Nyitókép: résztvevők a Szabad ország, szabad város, szabad művészet címmel, a szabad színházakért, a kultúra függetlenségéért tartott demonstráción a budapesti Madách téren 2019. december 9-én. Fotó: AFP/Kisbenedek Attila

Ez a cikk olvasóink támogatása nélkül nem készülhetett volna el. Ha fontosnak tartja munkánkat, kérjük, legyen „előfizetőnk” akár már havi 1700 forintért, és csatlakozzon hozzánk a Facebookon!

Kategória: vélemény