Kokaint adnak, nem krumplit – sosem látott mennyiségű és minőségű anyag borítja el Európát

Soha korábban nem kapott ekkora szerepet idehaza a kokain politikai kampányban, mint az októberi önkormányzati választások előtt. Aligha átmeneti a jelenség, Európában ugyanis évről évre rekordokat dönt a kokainhasználat. A folyamatnak sem a végét, sem az ellenszerét nem látják a szakértők – de még a legjobb szemű csikók sem. Nagykép és elemzés.

Gyorsan szögezzük le, hogy hiába hullt a fehér por Kispesttől Győrig, Lackner Csaba éppúgy tagadja a kokainozást, mint Borkai Zsolt. Mi szinte biztosak is vagyunk az ártatlanságukban, hiszen éppoly nehéz volna elhinni egy baloldali politikusról, hogy pont az osztályellenség drogját választja, mint kábítószerezésre gyanakodni egy, a tengeri levegőn pihenő, sportos, istenfélő családapa esetében. Mindemellett az is biztos, hogy ha történetesen mégis kokainozni támadt volna kedvük, azt minden korábbinál könnyebben és olcsóbban tehették volna meg, az elmúlt években ugyanis példátlan kokainhullám söpört végig Európán. Sőt, az egész fejlett világon. Soha nem volt ennyi, ilyen tisztaságú és ilyen olcsó anyag a piacon, soha nem is kokóztak ennyien. Az Európai Unió Lisszabonban székelő drogügyi hatósága szerint

tavaly négymillió európai fogyasztott kokaint, ami új rekord, de a szervezet vezetője szerint még messze a tetőzés.

Az EU-nál úgy becsülik, hogy az európai fiatalok (15-34 évesek) több mint két százaléka érintett, persze komoly országbeli különbségekkel. A skála csúcspontján Hollandia áll 4,5 százalékkal, miközben a magyar adat csak az egy százalékot közelíti – igaz, még így is többszöröse más térségbeli országok (Lengyelország, Szlovákia vagy Románia) mutatójának.

A kokainhasználat prevalenciája (előfordulási gyakorisága) a brit, holland, francia és spanyol fiatal felnőttek (15-34) között. A spanyolt leszámítva az összes görbe meredeken emelkedik (forrás: EMCDDA)

Természetesen semmilyen illegális tevékenységről nem lehet egészen pontos adatokat szerezni, de a trendeket jól mutatja egy másik – egzaktabb – mérőszám is. Egyes európai nagyvárosok ugyanis rendszeresen végeztetnek szennyvízelemzést kábítószer-maradványok után kutatva. Ezekből kiderül, hogy például a berliniek vagy a dortmundiak 2018-ban pontosan kétszer annyi kokaint fogyasztottak egy átlagos hétvégén, mint 2014-ben:

Egyes európai nagyvárosok szennyvizéből kimutatott kokainszármazékok (forrás: EMCDDA)

A kokain rohamos terjedésére mutatnak továbbá az egyre nagyobb fogások is. És most nem is csak az olyan, tényleg szó szerinti fogásokról beszélünk, amilyeneknek az Atlanti-óceán délfrancia és spanyol partjain sétálók lehettek részesei az elmúlt hetekben. Ott ugyanis – feltehetően a Karib-tengeren, egy hurrikánban elsüllyedt kokainszállítmánynak köszönhetően – több száz gondosan becsomagolt, egykilós kokaintéglát sodort partra a víz, s a leginkább érintett partszakaszon folyamatosan rendőrök járőröznek.

A bűnüldözői értelemben vett hagyományos fogásokban is sorra dőlnek a rekordok. Idén nyáron például új német csúcs született Hamburgban, ahol előbb négy és fél, majd nem sokkal később még másfél tonna anyagra bukkantak. Ez már nincs is olyan messze a 2018-ban mért kilenc tonnás európai rekordtól, amelynek helyszíne a spanyolországi Algeciras kikötője volt. Igazi, nemes verseny zajlik a kikötők között: múlt héten az olaszországi csizma lábujjánál lévő Gioia Tauro is bejelentkezett egy banánszállítmányban talált 1,2 tonnás fogással, egyszersmind igazolva azt a vámosok körében terjedő viccet, hogy ma már az a meglepő, ha banán is van a kokainban.

Kokainnal tömött banánfogás Algecirasban. Fotó: AFP/Spanyol belügyminisztérium

Elképesztő mennyiségekről beszélünk, a hamburgi vagy a spanyol fogás piaci értéke több százmillió euró. Hogy könnyebben fel tudjuk fogni: ennyi pénzt még Magyarország leggazdagabb embere is csak megfeszített, alázatos munkával és kivételes szerencsével tud egy év alatt megkeresni.

Nincs azonban nyomozó, aki azzal áltatná magát, hogy a nagyobb fogások kevesebb piacra jutó kokaint jelentenek. Ellenkezőleg:

minél több a lebukás, annál több az anyag. Becslések szerint a kábítószer 95 százalékát nem találják meg.

S hogy mi áll ennek a példátlan felívelésnek a hátterében? Kezdjük a kínálati oldallal. A világ kokaintermésének kétharmadát Kolumbiában állítják elő, a maradékon Peru és Bolívia osztozik. Mindhárom országban közös, hogy ugyan jelentős gazdasági fejlődésen mentek át az elmúlt években, évtizedben, ám ezeknek a hatalmas államoknak továbbra is vannak olyan Isten háta mögötti részeik, ahol a koka az egyetlen gazdaságosan termeszthető növény. Egyetlen más termék sem ér annyit, hogy a hosszú és költséges szállítás után is jövedelmező maradjon. Ráadásul a kokalevél fogyasztásának évezredes hagyományai vannak, s maga a növény pont annyira számít drognak, mint mondjuk máshol a kávé. E sorok írója a három ország közül Peruban és Bolíviában járt. Minden szállodában teljesen természetes volt, hogy a reggelinél a rendes tea mellett ott voltak a kokaleveles filterek is. Különösen az Andokban végzett kemény fizikai munka képzelhető el nehezen a magashegyi betegséget enyhítő kokalevél nélkül. Vagyis

amikor a Nyugat a kokaültetvények irtásáról beszél, az kicsit olyan, mintha Szaúd-Arábia arra hivatkozva követelné a skótoktól a viszkigyártás leállítását, hogy túl sokat csempésznek be belőle az arab félszigetre.

Dél-Amerikában a kokaültetvények elleni harcot a helyi társadalom ellenére kellene átvinni, ami nem túl népszerű feladat. Nem véletlen, hogy Bolívia leghosszabban hatalmon lévő elnöke épp egy volt kokatermesztő volt. Evo Morales minap véget ért 14 éves uralma alatt nyugati megfigyelők szerint „még a szándék sem volt felismerhető a kokatermesztés visszaszorítására”, a gondokat elfedni kívánó kormányzati statisztikák pedig köszönő viszonyban sem voltak a valósággal. Lehet, hogy mindez Morales távozásával valamelyest változni fog, de még ha így lenne is, a világpiacon aligha okozna nagy változást.

Merthogy Peruban, de legfőképpen Kolumbiában óriási mennyiségi robbanás zajlott az elmúlt fél évtizedben. Kolumbiában az előállított kokain mennyisége 2012 és 2017 között megnégyszereződött, ami mögött egyébként egy örömteli fejlemény áll. Korábban ugyanis a fő termőterületek jelentős része a kormány ellen harcoló baloldali gerillák, a FARC uralma alatt állt. A kormány pedig az amerikaiakkal karöltve lelkesen permetezte gyomirtóval ezeket a területeket, mert így egyszerre küzdhetett a gerillák és a kábítószer ellen. Hosszú huzavona után végül sikerült békét kötni a gerillák többségével, ráadásul közben a gyomirtóként használt glifozátról is kiderült, hogy rákkeltő lehet.

Akcióban a kolumbiai drogkommandó. Fotó: AFP/Guillermo Legaria

A békébe már kevésbé fért bele a méreggel permetezés, így az ültetvények rohamosan terjedni kezdtek. Olyannyira, hogy az ország elnökének végül tavaly újra kellett kezdenie a vegyszeres irtást, mert az amerikai elnök megfenyegette, hogy ellenkező esetben minden segélyt és kedvezményt megvon Kolumbiától. Az amerikai hatóságok szerint a visszaszigorításnak köszönhetően a 2017-es, 900 tonnás rekordtermelés 2018-ra pontosan 887 tonnára esett vissza, ami ugyan nem biztos, hogy igaz, de így legalább mind Donald Trump, mind kolumbiai kollégája arcvesztés nélkül tompíthatta a konfliktust.

A termelő országokból aztán a szélrózsa minden irányába indulnak a szállítmányok. A forgalomnövekedésnek köszönhetően például a Dél-Amerika és Ausztrália között lévő csendes-óceáni szigetek is egymás után szembesülnek az új kihívással, de mi most foglalkozzunk az ausztrál és az amúgy legfontosabb észak-amerikai helyett az Európába vezető úttal, ahova a kokain negyede tart.

Az út leggyakrabban Brazílián át vezet, az itteni kikötőkben rakják hajókra a legtöbb drogot, de nagyon jön föl Venezuela is, hiszen az országot koldusbotra juttató diktatúrának ez maradt az egyik pénzkereseti lehetősége. Az áru nagy részét egyenesen Európába hajózzák be, kis része megy Afrikán keresztül, de az üzlet méreteire jellemző, hogy már ez a kis rész is elegendő volt ahhoz, hogy annak a kontinensnek is legyen saját narkóállama.

A kokain útja Európába (forrás: EMCDDA, 2016)

Az 1,8 millió lakosú Bissau-Guinea több mint egy évtizede érdemli ki az ENSZ-től a büszke narcostate elnevezést, a drogüzlet annyira átjárta az ország legfelsőbb vezetését is. 2009-ben például az ország legtovább hatalmon lévő elnökének megpuccsolása és meggyilkolása mögött is kábítószeres ügyek álltak – állítólag. A példa mindenesetre mutatja, hogy a nemzetközi közösség még egy viszonylag jelentéktelen, kicsi országban sem képes felvenni a harcot a kábítószerkartellekkel szemben.

Tehát érkezik áru Afrikán keresztül is Európába, de nem ez a jellemző. Hoznak kokaint repülőn és jachton is, de a túlnyomó többség hatalmas hajókon, konténerekben érkezik. Itt is két iskola van. A kevésbé elterjedt, amikor az európai kábszerimportőr létrehoz egy céget, amely úgy tűnik, hogy valamilyen legális dél-amerikai terméket hoz be, miközben a lényeg a drog. Ennél azonban gyakoribb, hogy a kokaint Európába szállító cégnek fogalma sincs, hogy drog is került a konténerébe – azt az indulási kikötőben csempészik bele és az érkezési kikötőben ki is kapják. Ehhez persze komoly logisztika és szervezés kell, de az elmúlt években a nagybani kábítószercsempészek ebben is szintet léptek. Figyeltek arra, hogy szoros dél-amerikai kapcsolatokat építsenek ki, hogy lehetőleg minél kevesebb közvetítőt kelljen fizetniük. Elsősorban az albán és az olasz maffia fejlődött nagyon sokat, bár a maffia szó abban az értelemben pontatlan, hogy a legfontosabb bűnszervezet ebben az esetben nem Szicíliából, hanem Kalábriából jön. Ami megint csak nem véletlen. A cikk elején említett Gioia Tauro ugyanis Európa egyik legforgalmasabb konténerkikötője – és egyik legfontosabb kokainátrakodó helye. Annak idején

a kikötő helyszínének kiválasztásakor fontos szempont volt, hogy segítsen a gazdaságilag elmaradott Délnek, ám ez egyszersmind azt is jelentette, hogy szinte nyitása pillanatában a kalábriai maffia, a ’ndrangheta irányítása alá került. Nagyjából ott van azóta is.

Kokainszempontból csak egyetlen más kikötő versenyezhet vele: az antwerpeni. A 2018-ban Európában lefoglalt 150 tonna kokain harmadát itt fedezték fel. És megint csak a méretek: a kikötő területe 120 négyzetkilométer, ami több budapesti kerület együttvéve. Évente hétmillió konténer fordul meg benne és akkor még nem is beszéltünk magukról az óriási hajókról, amelyekben szintén roppant könnyű elrejteni pár száz kiló drogot.

Ilyen helyzetben még ideális körülmények között is szinte lehetetlen feladat megakadályozni a kokain Európába jutását. Csakhogy a körülmények nem is ideálisak. A belga hatóságoknak eleve van fontosabb dolguk is a kábítószerügyeknél: az iszlamista terroristák üldözése. A legtöbb erőforrás arra megy, nehogy újabb véres merényletet követhessenek el, minden más, így a kábítószer is, másodlagos. Ezt kihasználva főleg albán és marokkói bandák épültek be a kikötőbe. Szinte minden dolgozóval megpróbálnak kapcsolatba kerülni, kit megfenyegetnek, kit megvesztegetnek, és nehéz ellenállni, ha egy darukezelő milliókat kereshet azzal, ha a megfelelő konténert néhány órára lerakja a kikötő egyik félreeső részén. A legáhítottabb célpontok persze azok, akik arról döntenek, melyik konténert kell ellenőrizni. Ezek után nem meglepő, hogy a belga kikötőváros ott van az európai dobogón – egy másik holland kikötő, Amszterdam és a gazdag Zürich után –, amikor a szennyvizek kokaintelítettségét mérik.

800 millió eurós fogás Hamburgban, 2017 nyarán. Fotó: dpa/AFP/Christian Charisius

A kokainkereskedelmi lánc végén aztán maguk a dílerek állnak, akik például Németországban legtöbbször arab vagy török származásúak. Ők azok, akiket afféle kokótaxiként lehet hívni és szállítják az anyagot – akár egy pizzafutár a négysajtosat. Körülbelül 60-70 eurót kérnek grammjáért. Az anyagnak, amelynek grammja Dél-Amerikában még egy dollárba került. Ennek a roppant hatékony termelői-szállítói láncnak köszönhető, hogy

a kokó az egész világ legtöbb pénzt megmozgató drogja lett, évi 300 milliárd eurós forgalommal, s hogy közben tíz év alatt átlagosan 28 százalékot javult a piacra került anyag tisztasága, az ár pedig 5 százalékot esett.

A kokain persze még mindig drága, de egyre többeknek megfizethető, különösen a szódabikarbónával higított-felütött-kristályosított (és gyors függőséget okozó) változata, a crack.

Hogy a kokainnal valóban teljesen új rétegeket sikerült elérni, arra talán a brit szigetek szolgáltatják a legjobb példát. Ott az elmúlt öt évben megduplázódott a szer használata. Angliában a rendőrség becslései szerint 1500 úgynevezett county line működik, vagyis olyan csoport, amely a nagyvárosokból vidékre teríti a kábítószert. Egy ilyen „vonal” napi kétmillió forintos hasznot hoz és vagy 50 ezer futárt alkalmaz, többségükben fiatalkorúakat, sőt gyerekeket, ők ugyanis olcsóbbak és kisebb büntetést kockáztatnak.

Ők azok, akik reggelente ott állnak hátizsákjukkal a nagyvárosi pályaudvarokon, hogy elinduljanak vidéki úti céljuk felé. Még az a jobbik eset, ha az anyag a hátizsákjukban van. Az óvatosabb dílerek ugyanis a fiatalok végbélnyílásába rejtik a drogot – a kindertojások ajándékait tartó kapszula például kedvelt szállítóeszköz –, ami egyrészt azt jelenti, hogy a rossz csomagolásba a futár bele is halhat, másrészt, hogy egyes felmérések szerint a brit kokain 90 százaléka ürülékkel szennyezett. Nagyjából hasonló a helyzet az íreknél is, ahol szakértők kokaincunamiról beszélnek, meg arról, hogy vannak már 13 éves függőik is és hogy egy olyan centrumban, ahol két éve hatvanan vártak kezelésre, most 250-en.

hirdetés

A kábítószerüzlet miatti bandaháborúk eközben tizenévesek életét követelik. A londoni rendőrfőnök magából kikelve vádolta azokat a középosztálybeli fogyasztókat, akiknek „vér tapad a kezükhöz”, mert miközben „a klímaváltozás miatt aggódnak, a fair-trade, a környezetvédelem és a bioélelmiszerek” bajnokai, közben azt gondolják, nincs abban semmi kivetnivaló, ha néha kokóznak egy kicsit. Vagy, ahogy a brit belügyminiszter is mondja, lehet, hogy ezek a fogyasztók soha életükben nem látnak még erőszakos bűncselekményt sem, de szokásaikkal „táplálják a tüzet, amely elborítja közösségeinket”.

Ugyanis valóban az a helyzet állt elő, hogy hiába jut el a kokain mind többekhez és hiába szegélyezi útját bűn, vér és szenvedés, valahogy megmaradt az az imázsa, hogy a művészek, kreatívok, bankárok, sikeres üzletemberek rekreációs drogja. Miközben mondjuk a heroinhoz a lecsúszott, lúzer drogos képe kapcsolódik, addig a kokainra egész máshogy tekintenek: a kemény drogok közül a kokain a társadalmilag legelfogadottabb. Ebben szerepe van annak, hogy

tökéletes tudatmódosító szere a sikerre, önoptimalizálásra és egoizmusra épülő társadalomnak. Miközben a fogyasztóra gyakorolt hatása nem tűnik olyan pusztítónak.

Az átlagos kokainhasználó húszas évei közepén – amikor már van megfelelő jövedelme – találkozik először a droggal és jellemzően csak alkalmanként használja: a kokósok mindössze tíz százaléka szállít kemény fogyasztónak, aki heti rendszerességgel szív. A késői kezdés azt jelenti, hogy már érettebb a személyiségük, lassabban kerülnek függésbe. Így általában egy évtized is beletelik, mire a szerhasználat első egészségügyi problémái jelentkeznek. Amelyeket ráadásul nem is könnyű mindig azonosítani. Miközben ugyanis például a heroinnál a túladagolás a tipikus halálok, addig a kokainnál a szívinfarktus. Márpedig nagyon sokszor nem derül ki, hogy egy infarktus mögött mondjuk több éves kokózás áll. Ezért aztán, amikor azt mondják, hogy például 2018-ban Berlinben 35 halálesetet okozott egyértelműen kokainhasználat (idén az első félévben már 25-öt), ez csak a jéghegy csúcsa, bár ez is elég ahhoz, hogy a kokain a második legveszélyesebb kábítószer legyen a heroin után.

Azt tehát egyelőre megjósolni sem lehet, hogy a mostani robbanásszerű terjedés, amikor is egyre többekhez, egyre fiatalabb korban jut el a kokain, milyen pusztító hatásokkal fog járni néhány éven belül.

Nyitókép: AFP/Raul Arboleda

Ez a cikk olvasóink támogatása nélkül nem készülhetett volna el. Ha fontosnak tartja munkánkat, kérjük, legyen „előfizetőnk” akár már havi 1700 forintért, és csatlakozzon hozzánk a Facebookon!

Kategória: sztori