„Mostantól az Úristen a tábornokunk” – sajtóban eddig nem publikált életútinterjúval emlékezünk Sára Sándorra

·2019.10.10

Holnap, október 11-én vesznek végső búcsút Sára Sándortól. A 86. évében elhunyt Kossuth-díjas filmrendezőre, operatőrre, a Duna tévé egykori elnökére egy eddig a sajtóban meg nem jelent, exkluzív életútinterjúval emlékezünk. A beszélgetés hosszabb változata a Heti Válasz szerkesztősége által írt Bölcsek könyve című kötetben jelent meg 2016-ban.

– Legutóbbi interjújában már lemondóan beszélt sokáig dédelgetett filmterveiről. Nincs már filmálma?

– Álmaim vannak, de már reménytelennek tartom, hogy megvalósítsam őket.

– Kevesebb erőt érez magában?

– Ez is közrejátszik. A filmrendezésre sokan úgy tekintenek, mint kényelmes elfoglaltságra, hiszen a rendezőt csak székben ülve látják, ami bárkitől kitelik. Pedig egy filmet létrehozni nagyon nagy szellemi és fizikai erőfeszítést igényel. Ahhoz hónapok – napi tíz-tizenkét órát felemésztő – előkészítő munkája kell, és nagyon erős alkotói elköteleződés.

– Ennek van már híján?

– Tíz-tizenkét órát már nem tudnék magamból kipréselni minden nap, de párat igen. Amikor elhagytam a Duna tévét, még nem így volt. Akkor még hajtott az alkotási vágy, a tenniakarás, és hittem a tervbe vett és megírt filmekben. Az egyik a Gulágra elhurcolt magyarokról szólt volna, a másik Amrita-Sher-Gil félig indiai, félig magyar származású festőművészről. Foglalkoztatott Sinka István kora is. Csakhogy a pénzért folytatott küzdelemben rendre alulmaradtam, és be kellett lássam, hogy a mai közegben esélytelen vagyok a győzelemre.

– Mert nem elég jó üzletember, vagy mert a filmtémái nem mai igények szerintiek?

– Üzletembernek sosem tekintettem magam, akkor sem, amikor a Duna tévét irányítottam. Számomra a kultúra nem üzlet, nem is vagyok képes így közelíteni hozzá. Nekem az a fontos, hogy közelebb jussunk magunkhoz, életünk nagy kérdéseihez, és ennek a célnak az eléréséhez a filmet használom. Az az én eszközöm. Mert tudom, hogy a képekben micsoda erő rejtezik.

– Ma érdekelné a tömegeket a Gulágra hurcolt magyarok kálváriája, Amrita-Sher-Gil élete vagy Sinka kora?

– Engem érdekel, és mindhárom olyan téma, amiről keveset tudnak az emberek. Mindhárom figyelmet érdemelne.

A kultúrának pedig nemcsak az a dolga, hogy igényeket elégítsen ki, de az is, hogy neveljen, információhoz juttasson, példát nyújtson.

– Akkor most, hogy lemondott róluk, el is vesznek ezek a témák?

– A forgatókönyvek részben készen állnak, a Gulágról szólót az azóta már elhunyt Kardos Pityuval írtuk, Amritát pedig Dobai Péterrel. Nem zárom ki, hogy jön valaki, aki filmre viszi őket. Annál inkább, mert a Művészeti Akadémia tervezi, hogy megírt forgatókönyvekből kiválaszt néhányat, és keres hozzájuk alkotót.

– De az már nem lesz Sára Sándor-os.

– Nem, de az másodlagos.

– Az egyik interjújában azt mondta, hogy a hatvanas és a hetvenes évek filmterméséből még meg lehetett tudni, hogy mi a baja az országnak, mi foglalkoztatja az embereket, ellenben a mai filmek bárhol készülhetnének, nem rólunk és nem nekünk szólnak. A mai filmek kinek készülnek és mi célból?

– A filmszakmában is – mint mindenütt máshol – valami külső igénynek akarunk megfelelni. Olyan, főként kommersz filmek készülnek, amelyek amerikai recept szerintiek, és amelyek mindenhol eladhatók.

– Ezt hívják piaci nyomásnak. Míg korábban politikai szempontok szerint döntöttek arról, hogy milyen filmek szülessenek, addig ma a befektetők határozzák meg a témát, szórakoztatni, közönséget vonzani akarnak, az meg nem fér össze a bajok, kudarcok boncolgatásával.

– Kétségtelenül ilyen az úgynevezett fősodor, de

nekünk, magyaroknak ettől függetleníteni kellene magunkat. Azon a pályán, ahol a pénz az úr, mi nem vagyunk versenyképesek.

Az amerikai típusú filmekben az amerikaiak utolérhetetlenek, nekünk ott legfeljebb a futottak még mezőnyben jut hely.

– Ezek szerint nem ért egyet az új filmtámogatási modellel.

– Egyáltalán nem. A magyar filmet egyetlen ízlésközpont határozza meg, hiszen egy helyről lehet állami támogatáshoz jutni. A sokat szapult Aczél-i időkben négy stúdióhoz lehetett filmtervekkel fordulni. Az egyik lehet, hogy elutasított, de a másik befogadott. Ráadásul mind a négy műhelyként működött, amelyekben igazi filmesek mondtak véleményt a forgatókönyvről, és segítették a legjobb megoldások megtalálását. Csoda-e, hogy annyi jó mozi született?

– Ugye, azért nem kívánjuk vissza az Aczél-i kultúrpolitikát?

– Az egészet semmi esetre sem. De abban is voltak jó részek, amelyeket érdemes lett volna megtartani.

– A Kádár-rendszer miért költött olyan sokat a hazai filmipar megteremtésére, jó magyar filmek készítésére, amennyit az úgynevezett demokratikus Magyarország egyetlen kormánya sem?

– Mert legitimációs eszközökre volt szüksége. Ilyen volt a sport és a film is. Az egyik a rendszer sikerességét, erejét hirdette, a másik a szabadságát. Világossá tették a tabutémákat, és velük együtt a mozgás határait is a filmrendezőknek, de adtak autonómiát a kivitelezésre. Az első igazi műhely a Balázs Béla Stúdió volt, amely egy játékfilmnyi összeget kapott szabad felhasználásra. A hatalom persze biztosította magát, és nem vállalt vételkényszert az elkészülő filmekre, de valami elkezdődött, aztán szép fokozatosan követték a többiek. Az Objektív stúdióban például Szabó István, Kósa Feri, Huszárik Zoli, Gazdag Gyuszi és jómagam formáltuk egymást. Meg is lett az eredménye. Kitűnő munkák születtek. Ma a fiatalok magukra hagyva próbálkoznak, inkább kevesebb, mint több eredménnyel.

– Az amerikai filmek dömpingje és a szocialista tábor felszabadulása új helyzetet hozott. A magyar kormányokat legitimálja a választás, a politikusok úgy általánosságban semmit sem akarnak a kultúra embereitől, csak azt, hogy ne forduljanak ellenük, mert az nekik kárt okoz.

– Úgy általánosságban igaz, amit mond. És az is, hogy a kultúrában ma a pénzé a döntő szó, nem is vonzó számomra a közeg.

– Mivel biztatná mégis a fiatalokat, hogy legyenek filmesek?

– Csak azokat biztatnám, akik nagyon szeretik a filmet, akik elkötelezettek. Sajnos nincsenek sokan. Amikor én indultam a pályán, hatszáz jelentkezőből tízet vettek fel a főiskolára, és három-négyből lett rendező. Ma tízből vesznek fel tízet, és tizenöten jutnak a pályára. Ebből aztán sok minden következik. De a legfőbb baj, hogy nincsenek szakmai műhelyek, csak a közönségigény és a kritikusok igazítják el az alkotókat.

Sára Sándor a Láthatatlan filmtörténet című könyvsorozat bemutatóján a budapesti Toldi moziban, 2018. szeptember 5-én. Fotó: MTI/Koszticsák Szilárd

– Önt mi vitte a filmesek közé?

– Láttam egy újsághirdetést, amely azt ígérte, hogy a Színművészeti Főiskolára érettségi nélkül is felvesznek. Rögtön kaptam az alkalmon, mert nagyon nem szerettem tanulni, de gyorsan kiderült, hogy régi újságot olvastam, a lehetőség már a múlté. A második kísérletemben szerepe volt az osztálytársamnak, Bácskai Lauró Istvánnak, akinek feltett szándéka volt filmrendezővé válni. Biztatott, hogy legyek operatőr, mert akkor együtt dolgozhatunk, új barátot sem kell keresnünk. Meggyőző volt az érve. A hatására vettem a kezembe fényképezőgépet, kezdtem fotózni, majd én is jelentkeztem a főiskolára. Őt felvették, engem elutasítottak. 1952-t írtunk, a legkeményebb Rákosi-diktatúrában pedig halálos bűnt, vele együtt súlyos hátrányt jelentett az önéletrajzomban szereplő főjegyző édesapa. Egy évvel később azonban jött Nagy Imre és vele az enyhülés időszaka. A második próbálkozásom sikeres volt.

– Ezek szerint nem könnyen lehetett letéríteni a kiválasztott útról.

– Nem könnyen, de kaptam lelki támaszt, hogy ne adjam fel. A sikertelen felvételi után Szőts István kiváló rendező, akinek a filmklubjaira is jártam, találkozott velem a Petőfi Sándor utcai Korzó étteremben, és azt mondta, hogy „a tehetség nem vész el, legfeljebb elkallódik”. Nyilván a saját sorsára gondolt, és a hozzá hasonlókra. Én meg igyekeztem nem elkallódni. Az újabb felvételiig geodétaként dolgoztam és fotóztam.

– Milyen témákat keresett a kamerájával?

– Mindent, amit érdekesnek tartottam az ötvenes években. Olyan dolgokat is, amiket nem illett észrevenni. Például a turai piacon lefotóztam egy zsákon ülő fiatal fiút, aki szilvát evett, és annyira ízlett neki a falat, hogy még a lába ujjai is felkunkorodtak, amikor belecuppantott a gyümölcsbe. Ezt a nagyon jó képet később azzal az indokkal zsűrizték ki, hogy nálunk már nem járnak mezítláb a paraszt fiatalok. De olyan megjegyzést is kaptam, hogy

Sára elvtárs, talán maga a Life magazinnak készíti a képeket!

Ami, szerencsére, nem valamelyik tanáromtól érkezett, hanem az egyik évődő főiskolástól.

– Aztán jött 1956 meg a forradalmi bizottsági tagság, majd a megnyomorított hétköznapok. Osztályidegenként hogyan tudta megőrizni az autonómiáját a szocializmus hosszú időszakában?

– Nyilván sokat számított a neveltetésem. Kiváló tanárok sora tanított. Az utolsó történelemtanárom például nyíltan vállalta, hogy nem használja a tankönyvet, és csak az óráin elhangzottakat kérte számon. De épülésünkre szolgált a kezünkbe adott magyar irodalom is. Hogy tudjuk a helyünket a világban. Aztán igyekeztem nem tudomást venni az abszurd és lehetetlen helyzetekről. És semmi olyat nem csináltam, amit nem érzetem a magaménak. Nem volt életvezetési tervem, mindig a lehetőségeket igyekeztem használni.

– Ha nem ismerném az életét, félre is érteném, mert akik a lehetőségeket használták, azok voltak a helyezkedők, a mindig jól járók.

– Akkor úgy mondom, hogy nem a divatos témákat emeltem fel, és a történeteimhez nem tapadhatott az a vád, hogy valamelyik kávéházban találtam ki.

– Az első, igazán komoly elismerést a Cigányok című dokumentumfilmmel szerezte. Valóban nem kávéházi téma. Miért épp a cigányok helyzete foglalkoztatta?

– Sík Igor barátomat találta meg a cigányszövetség nevű akkori sóhivatal, hogy forgasson valamit a cigányság életéről, ő meg hozzám fordult segítségért. Felvettünk vagy harminc percnyi anyagot, amit inkább látleletként, mint sem nyers filmként adtunk át a megrendelőnek, de a hasznosulásáról semmit sem tudok. A megszerzett tapasztalatok, és a kezünkben lévő képanyag arra ösztökélt, hogy a dolog végére járjak és igazi filmet készítsek. Nem szépelgőt, hanem – mondjuk így – tök realistát. A végeredményhez hozzásegítettek a végigolvasott népi írók és a gyerekkori turai emlékek is. A Cigányok aztán a senki gyermeke lett volna, mert a Híradó és dokumentumfilm stúdió nem fogadta be. Szerencsére az akkor létrejött Balázs Béla Stúdió rábólintott. Már nem emlékszem, hogyan, de a film kijutott a lipcsei dokumentumfilm-fesztiválra és komoly elismerést kapott. Ez a díj itthon is hatott.

Egy képkocka Sára Sándor Cigányok c. dokumentumfilmjéből

– Ahogy hatott önre a találkozás a közelmúltban elhunyt Csoóri Sándorral. Tőle mit kapott?

– Erőt, biztatást, szemléletmódot, barátságot. Soroljam még? Amikor készültünk a Tízezer nap című filmre, épp megjelent Csoóri Sanyi Tudósítás a toronyból című könyve. A hatvanas évek elején jártunk. És rájöttünk, hogy a mi szemléletmódunk az övével összecseng. Mindannyian magyar sorskérdésekre akartunk válaszokat adni. Kósa Feri meg is kereste Sándort, és együtt fogtak a forgatókönyv írásába. A feldobott kő volt az első, igazán közös munkám Sándorral. Aztán a 80 huszárt olyannyira együtt írtuk, hogy a helyszíneket be is jártuk. Így jutottunk el a Tátrába is, ahol egyre feljebb merészkedtünk, míg végül a láb már nem, csak a szem haladhatott tovább. Abban az égközeli helyzetben mondta ki Sándor azt a mondatot, amely aztán a filmben is elhangzott az egyik tiszt tolmácsolásában, hogy

„Megnyugodhat Szilveszter, mostantól az Úristen a tábornokunk”.

A filmbéli Szilveszter ugyanis azzal a dilemmával küzdött, hogy a parancsot kell teljesíteni vagy a lelkiismeretre hallgatni. Ez a mondat kizárta a kétségeket. A mádéfalvi történet is Csoórival közösen készült, de film sosem lett belőle. A történetet újra és újra formáltatták velünk, és egyre jobb lett a forgatókönyv, de pénz nem jutott rá. A miértre sokféle válasz érkezett, csak az igazság nem, hogy a döntnökök megértették, a jogokra, az igazságérzetre meg a becsületre hivatkozó kis közösség és az őt fegyverekkel eltipró hatalmas erő 1956-ot és -68-at idézte meg, ami nem volt kívánatos. Amikor nyilvánvalóvá vált, hogy ezt a filmet nem készíthetjük el, akkor nyúltunk a második magyar hadsereg tragikus történetéhez. Akkor kerestük fel a még élő résztvevőket, köztük Kéri Kálmánt, és meséltettük el velük saját élményeiket.

– A doni tragédia megfilmesítése nagyon újszerű volt. A néző beszélő fejeket láthatott közvetlen közelről. Csak az anyagi szempontok vitték erre az útra?

– Azok is, de mások is. Szerintem a vásznon a nagyon közeli vagy a nagyon távoli képkivágások működnek.

– Csoórival nem csak filmeket hozott létre, de őt áldhatja vagy átkozhatja, amiért – már a rendszerváltoztatás után – a Duna tévé elnöke lett. Sára Sándor, az ízig-vérig öntörvényű és autonóm ember egyszer csak egy intézmény élén találta magát. Azt az időszakot veszteségként vagy a nyereségként számolja el?

– Kezdem az elejéről. Csoórinak abban tényleg kulcsszerepe volt, hogy a Duna tévé elnöke lettem. Korábban semmi sem állt tőlem távolabb, mint hogy szervezetet vezessek. Antall József ugyan próbálkozott vele, és többszöri kísérletre meg is győzött arról, hogy akadnak az életben olyan feladatok, amelyek elől nem szabad kitérni, így fordulhatott elő, hogy a Magyar Televízió elnökjelöltjeként parlamenti meghallgatásra mentem. A szükséges kétharmad helyett csak egyharmados támogatást kaptam. És megkönnyebbültem. Csoóri azonban a Magyarok Világszövetsége elnökeként kezdeményezte, hogy legyen egy olyan televízió is, amely a határon túli magyarokat összekapcsolja az anyaországiakkal. Bár nem vagyok felszólalós ember, magam is

szót kértem azon az összejövetelen, ahol az új médiumot a Magyar Televízió részévé kívánták tenni, és határozott ellenvéleményemnek adtam hangot. Tudtam, hogy ha ez megtörténik, akkor a célt sosem érjük el.

Végül sikerült önálló pályára állítani a Dunát, s ha már így alakult, felelősségemmé vált létrehozni. Hét évig voltam elnök. Hogy mennyire voltunk eredményesek? Ha elbizonytalanodom, mindig arra a székely asszonyra gondolok, aki egyik erdélyi utam során azt mondta, hogy mióta létezik a Duna tévé, „tudjuk, hogy van hová fordulnunk, és azóta nem félünk”.

– Ma már hihetetlen, hogy voltak idők, amikor román határőrök magyar nyelvű folyóiratokért túrtak fel autókat, és ha találtak, csempészáruként kobozták el azokat. A Duna történelmi áttörést jelentett, de le is kötötte az alkotó Sára Sándor energiáit. Ezért kérdem, hogy vesztett-e vele?

– A televíziózás ideje valóban nem tartozott legtermékenyebb időszakaim közé. Harcolnom kellett a politikával az állami támogatás növeléséért, küzdenem azzal a közeggel, amely semmire sem becsülte a Duna küldetését, s amely a dunásokat karanténba zárta. De a székely asszony idézett mondata megengedi nekem, hogy büszkén és ne elfecsérelt időként tekintsek a azokra az évekre.

Egy képkocka a 80 huszár című filmből

– Ha jól emlékszem, akkor nem nagyon támadták a Duna hírszolgáltatását. Hogy csinálta? Előírta a BBC-kódex használatát?

– Csupán azt kértem a híradósoktól, hogy tisztességgel tegyék a dolgukat. És úgy tették. Mivel az úgynevezett igazi tévések szerint a Dunában szégyen és gyalázat volt dolgozni, csak hivatástudatos emberek jöttek hozzánk, és azokkal jól megértettem magam.

– A kereskedelmi televíziókat azonban kezdetektől fogva ostorozta. Miért tette, amikor ma már jól látható, hogy politikai oldalaktól függetlenül mindenki használja a tömegre gyúró bulvárt?

– Nem is a politikai szerepük miatt bíráltam őket, hanem mert lepusztítják a helyi kultúrát, nem tisztelik az emberi méltóságot és a fogyasztást helyezik mindenek fölé. Szerintem helyrehozhatatlan károkat okoznak.

– Mit gondol, a baloldali médiapolitika után az úgynevezett konzervatív vagy jobboldali médiapolitika miért kedvezményezi ugyancsak őket?

– Értem, hogy a politikának szüksége van a tömegeket megszólító médiumokra, de elfogadni nem tudom. Nagy szerepük van abban, hogy a közélet elviselhetetlen. Hogy ma a nyomdafesték már mindent eltűr, s hogy az érdemdús ember semmiben sem élvez előnyt az érdemtelennel szemben.

– Makoveczről egyszer azt nyilatkozta, hogy vele jókat tudtak együtt hallgatni. El tudja képzelni a mai fiatalokat, hogy bárkivel is jókat hallgatnak együtt?

– Fiatalon mi sem hallgattunk. Sok idő kellett ahhoz, amíg megismerve a másikat egymáshoz csendesedtünk. Rájöttünk arra, hogy a szónál néha kifejezőbb a hallgatás. A csend pedig erősebb a kiáltásnál. Az azonban biztos, hogy megváltozott a közeg. Ma kevesen figyelnek a másikra, és mindenki a maga nótáját akarja csak fújni. És ez nem helyes.

– Azért vett részt a Magyar Művészeti Akadémia alapításában, hogy legyen egy hely, ahol az alkotók rendszeresen találkoznak és egymásra is figyelnek?

– Hogy legyen közös hangunk. Amikor Makovecz kezdeményezésére létrejött az MMA, semmink sem volt Imre Kecske utcai bázisán kívül, mégis összejártunk, és fontos dolgokról beszéltünk. Tartottuk egymásban a lelket és a harci kedvet. Aztán a második Orbán-kormány gondoskodott arról, hogy az MMA köztestületté váljon, és állami apanázsban is részesüljön, ami nem hogy nem baj, de jó. Megsokszorozza a lehetőségeket, és gondokat vehet le az alkotók válláról. De egy idő után elbürokratizálódik minden szervezet. A tagságon is múlik, mekkora részt hagy elbirtokolni a természetéből fakadóan folyamatosan terjeszkedő apparátusnak.

– Mióta elhagyta a Duna tévét és szabaddá vált, mennyire figyeli a közéletet, annak vitáit?

– Naprakész vagyok, még ha nem is tesz boldoggá az ismeretanyag. Mint említettem már, a viták színvonala lehangoló, a nyelvezete pedig elképesztő.

– Miért süllyedünk újabb mélységekbe?

– Most dől el, hogy az elkövetkezendő évtizedekben ki lesz a gazdag és ki a szegény. S a küzdelemben minden megengedett.

– Mit gondol, meddig tart ez az állapot?

– Legalább egy generációváltásra szükség lesz. Én már nem fogom megérni a nyugodt közéletet.

– Sára Sándor figurája nekem mindig az őserőt jelképezte. Mint egy Szervátiusz-szobor. Hogy barátkozik meg a bottal és az elgyengüléssel?

– Nem könnyen. De már nem akarok futóversenyt nyerni. Nem rohangálok a lányok után. Addig meg nincs baj, amíg fel tudok kapaszkodni a vadászlesre, és ott eltöltök pár órát. A meditáció nagyon fontos nekem. Ezért is figyelek arra, hogy a fejem működik-e még. Nincs okom panaszra.

 

Nyitókép: Ivándi-Szabó Balázs

Ha fontosnak tartja munkánkat, kérjük, legyen „előfizetőnk” akár már havi 1700 forintért, és csatlakozzon hozzánk a Facebookon!

Kategória: Interjú