Magyar rebellisek – Romsics Ignác múltbéli felkeléseinkről és mai „szabadságharcunkról”

·2019.10.10

Ma jelenik meg Romsics Ignác új kötete, a Magyar rebellisek, a Válasz Online-nak pedig szerencséje volt már e jeles dátum előtt végigtanulmányozni a vaskos kötetet. Az ország egyik legnevesebb történészének új könyve a pogányoktól a rendszerváltásig tizenegy lázadó magyar csoport történetét dolgozza fel. Lelki töltetű és anyagi szempontú lázadások, brutális megtorlások, valamint szégyenletes árulások és megalkuvások követik egymást ezer év magyar történelméből. Jó néhány mítoszt rombol le a könyv a szélesebb közönség számára is: Dózsa György például nem ült vastrónon, de borzalmasan járt: katonái tényleg ettek belőle. Thököly Imre borzalmas politikus volt. Martinovics Ignác spicli és áruló. Még egyes ’56-os vezérek botlásain is elkerekedett a szemünk olvasás közben. S hogy miért volt értelme mégis rebelliskedni, ha egyszer lázongásaink általában kudarccal végződtek? Miért beszél az idők szaváról a történész? Csak a múltban, vagy a jelenben is megérzi a korszellemet? Romsics Ignác válaszol. 

– Nincs új kutatás, az eddig publikáltakra támaszkodik – írja kötetének bevezetőjében. Mi szükség akkor a Magyar rebellisekre?

– Munkám valóban nem levéltári kutatásokon alapszik, hanem a publikált forrásokra – okmánytárakra, visszaemlékezésekre, szöveggyűjteményekre – és az eddigi feldolgozásokra támaszkodik. Ezer év esetében ez nem is lehet másként. Azért bízom benne, hogy a kötet egyik-másik tanulmánya a szakkutatók figyelmét is fel fogja kelteni.

– Mire jutott? Lázadó, szabadságharcos nép vagyunk, ahogy szeretjük magunkról gondolni, vagy épphogy megalkuvók?

– A magyar történelmen végigvonulnak a lázadások és a lázadásokat követő kiegyezések – Prohászka Ottokár előbbit, Babits Mihály utóbbit tartotta meghatározó jellemvonásunknak. Mások, így én is: mindkettőt. Az egyik éppolyan izgalmas és fontos téma, mint a másik.

– Ez a kötet mégis a lázadókról szól. Személyes rokonszenv?

– Végülis igen. Azért vettem előre a lázadókat, mert fiatal koromban értük lelkesedtem. Mivel a magyar piacon még nem volt és ma sincs ilyen összeállítás, kiadóm egyetértett tervemmel, s remélem, hogy az olvasók is izgalmasnak fogják találni ezer év magyar rebelliseinek kollektív életrajzait.

Az új Romsics-könyv borítója

– A magyar állam alapítása rögtön ribillióval indul: pogánylázadásokkal. A kötet megerősíti a képet, hogy István németjei verték meg a magyarokat. Helyes tehát az a népszerű nézet, hogy csupán az idegen elnyomás tett minket azzá, akik vagyunk – azaz nem is vagyunk önmagunk?

– Nem egyszerűsíteném így le a 11-12. századi hatalmi harcokat. Kétségtelen, hogy a Koppányt leverő fejedelmi hadak meghatározó erejét a német lovagok adták. Az első térítő papok ugyancsak külföldről – Bizáncból, Itáliából, német-cseh területekről – érkeztek. Ám sem a lovagok, sem a papok nem maguktól jöttek: akkori vezetőink egy része hívta őket. Az erdélyi gyulák és Ajtony a bizánciakat, Géza és István pedig a nyugati keresztényeket. Ők ismerték fel először, hogy a Kárpát-medencében berendezkedő magyarság fennmaradásának elengedhetetlen feltétele a beilleszkedés az európai viszonyok közé, s ennek részeként a kereszténység felvétele.

Azokat a külföldieket tehát, akik ennek a nagy jelentőségű döntésnek a keresztülvitelében segédkeztek, nem nevezném elnyomóknak.

Másrészt Istvánnak és utódainak nemcsak a pogányokkal kellett megküzdeni, hanem már megkeresztelkedett riválisaikkal is. Például Istvánnak az erdélyi Prokujjal és a Maros menti Ajtonnyal, I. Andrásnak pedig a valóban pogány Vata mellett a keresztény Orseolo Péterrel is.

– A magyarság a kereszténység útjára lépett, s akik ezt a folyamatot akadályozni próbálták, az idő kerekét próbálták visszafelé forgatni, ezért osztályrészük nem lehetett más, mint a bukás – írja. Van ilyen, hogy idő kereke? Nem afféle meghaladott marxista szemlélet ez?

– A történelem folyamatainak törvényszerűségekként való láttatását nem Marx és követői találták ki. Ezt már a felvilágosodás két nagy hatású képviselője, a skót David Hume és a francia Charles Louis Secondat de Montesquieu is így képzelte, s nyomukban a 19. századi pozitivisták, majd a 20. századi neopozitivisták számos képviselője is. Az egyes civilizációk történetét ciklikus mozgásként leíró Giambattista Vico, Oswald Spengler és Arnold Toynbee gondolkodását ugyancsak ez a meggyőződés jellemezte. Kétségtelen viszont, hogy a német historizmus nagy alakjai, mindenekelőtt Leopold von Ranke markáns különbséget tettek a természet és a történelem jelenségei között. Előbbiek esetében elfogadták időtlen törvények és törvényszerűségek létezését, utóbbiaknak azonban korhoz kötött egyediségét hangsúlyozták. Azt viszont, hogy az emberiség minden korszakában „megnyilatkozik egy bizonyos nagy tendencia”, ők is vallották. A kereszténység felvétele a 10-11. századi Európában ilyen nagy tendencia volt. Nemcsak mi, magyarok, hanem velünk többé-kevésbé egy időben Európa más pogány népei – a dánok, norvégok, svédek, lengyelek, oroszok, bolgárok, horvátok és utoljára litvánok – is erre az útra léptek. Akik nem, azok eltűntek vagy felszívódtak. Az idő kerekével kapcsolatos metafora így értendő tehát.

– „Rómába vezet minden út – vagy pusztulásba” – fogalmazta meg Bródy János az István, a királyban. Ezek szerint elég pontosan.

– Igen. Ellenállhattunk volna a kor nagy tendenciájának, ám ez esetben pusztulás lett volna az osztályrészünk. Ez a későbbiekben is így volt. Szembefordulhattunk volna a polgári átalakulás ugyancsak Nyugatról érkező eszméjével, ám ez esetben nagyon gyorsan Európa indiánrezervátumává váltunk volna, annak minden szomorú következményével együtt. Széchenyi és társai azonban – szerencsénkre – nem Vata, hanem István példáját tartották szem előtt.

Szent István-ábrázolás egy 19. századi francia metszeten. Forrás: The Holbarn Archive/Leemage

– A középkor szinte végig polgárháborús időszak: lázadások, majd döbbenetes kegyetlenségű megtorlások követik egymást. Magyar átok, vagy a kor Európájában természetes?

– Semmiképpen sem magyar átok. Középkori parasztfelkelések német nyelvterületen, Franciaországban és Angliában is voltak, nemcsak a Magyar Királyságban. A dinasztikus küzdelmek, többes királyválasztások és egy-egy nagyúr szembefordulása az uralkodóházzal szintén nem magyar specialitás. Magyar és kelet-európai különlegességnek inkább a keletről érkező támadások tekinthetők. Előbb a tatároké, majd a 15-16. században az oszmánoké – utóbbi jövőnk szempontjából katasztrofálisnak bizonyult.

– Amikor a hajdúk Bocskai mellé állnak, már hazára, hitre hivatkoznak. Őszinte volt a hazaszeretetük, vallási buzgalmuk, vagy csak fügefalevél a zsoldon? Különös tekintettel arra, hogy néhány hónappal korábban még gond nélkül hányták kardélre a magyart is, ha éppen azért kapták a pénzt.

– A hajdúk olyan korban – a 16-17. században – éltek, amikor a magyar állam három részre szakadt. A középső részt a török tartotta megszállva, az északi és nyugati sáv a Habsburg Monarchiához tartozott, az Erdélyi Fejedelemség pedig a Porta hűbéreseként félfüggetlenséget élvezett. Mindkét magyar államrész élén magyar nagyurak álltak, akik hatalmi, vallási és persze anyagi okokból gyakran kerültek szembe egymással, sőt, időről időre háborúztak is. Miért csodálkozunk akkor azon, hogy ez a marhahajcsárokból professzionális katonákká vált sajátos társadalmi csoport, a hajdúság is mindkét oldalon megtalálható volt? Sőt, egyszer az egyik, máskor a másik oldalon. S vajon vezérük, Bocskai István nem így járt el? Előbb ő is a Habsburgok pártján kereste a szerencséjét, majd a török orientáció útjára lépett, és kibontotta az első magyar Habsburg-ellenes rendi felkelés zászlaját.

– Ennyit a szép eszmékről.

– Az anyagi érdeket és az eszmei elköteleződést én nem állítanám ilyen mereven szembe egymással. Az emberek – így a rebellisek is – általában elveik és érdekeik összeegyeztetésére törekszenek, és ehhez ideológiát gyártanak. A hajdúk Bocskaival együtt reformátusok voltak, és kétségkívül a hitükért harcoltak. Eközben viszont raboltak és fosztogattak is, hasonlatosan a Habsburgok zsoldosaihoz. Ez akkor hozzátartozott a hadviselés szabályaihoz. Nem helyes mai erkölcsi meggyőződéseink és a mai katonai szabályzatok előírásai szerint megítélni őket, hiszen – ismét Rankét idézve –

minden korszakról és minden korszak embereiről saját normáik alapján kell véleményt formálnunk.

Ma a legtöbb európai országban tilos a halálbüntetés, akkortájt viszont nagyon könnyen vérpadra vagy akasztófára küldték, sőt gyakran minden ítélet nélkül kardélre hányták a politikai riválisokat. Ritkák az olyan tiszta lelkű idealisták, mint amilyenek a vérpadot választó 17. századi református prédikátorok vagy az 1848-as márciusi fiatalok voltak. Leginkább talán mégis a március ifjakat hevítették szép, ideális, ám lényegében megvalósíthatatlan, utópisztikus eszmék.

– Érdekes szembesülni a kötetben azzal is, hogy a székelyek mennyire nem valamiféle magyar nemzeteszme miatt csatáztak általában.

– A székelyek a legtöbb esetben valóban saját rendi jogaik védelmében fogtak fegyvert. Ennek érdekében a hajdúkhoz hasonlóan olykor ide, olykor oda álltak. Még az is előfordult, hogy az Erdélyt a román fejedelemségekkel egyesíteni akaró Mihály vajda oldalán harcoltak.

hirdetés

– A történelemnek nemcsak a mi nemzeti identitásunk alakulására van hatása: az 1437-es Budai Nagy Antal-féle erdélyi parasztfelkelést például a románok szeretik afféle magyarellenes román akcióként értelmezni. Értelmezhető így, ami történt?

– Több forrás szól amellett, hogy a felkelők, sőt, a felkelők vezetői között románok is voltak. Ami egészen természetes. A középkori rendiség viszonyai között ugyanis nem etnikumok álltak szemben egymással, hanem a rendek: ez esetben a jobbágyok a földesuraikkal. Ezt egyébként a komolyan vehető román történészek – köztük Ioan-Aurel Pop, a néhai Jakó Zsigmond egykori kedves tanítványa, jelenleg a kolozsvári Babeş-Bolyai Egyetem rektora és egyben a Román Tudományos Akadémia elnöke – is pontosan így gondolják és írják. A román történészek által készített Erdély története Pop által jegyzett vonatkozó fejezetének tényszerűsége és szemlélete semmiben sem különbözik attól, amit én írtam erről az eseményről.

– Kit süvegeljünk meg ma is, s kit vegyünk ki inkább a panteonból? Thököly például rebellisnek rebellis, de a kötet alapján is a kereszténység árulójának látszik. Minimum borzalmas politikusnak. Rákóczi pedig valódi hősnek, aki mintha valóban hitt volna abban a bizonyos hazában és szabadságban.

– Értékelésével lényegében egyetértek. Thökölyvel kapcsolatban ehhez legfeljebb annyit tennék hozzá, hogy bár politikusként valóban rossz úton járt, katonának kiváló volt. Másrészt ne feledjük szocializációját, amely szinte predesztinálta erre a Habsburg-ellenes szerepre. Rákóczival kapcsolatban pedig azzal árnyalhatjuk a képet, hogy a vereséget érezve, a Porta katonai támogatása fejében felajánlotta az Oszmán Birodalomnak a néhány éve felszabadult Dráva-Száva közét, a Szerémséget, Eszéket, Péterváradot, s esetleg még a Duna-Tisza közét is. Kalocsáig. Emellett kész lett volna Magyarország uralkodójaként évi 100, Erdély uralkodójaként pedig évi 50 ezer forint adót fizetni a töröknek. Azaz őket sem lehet kizárólag feketén vagy fehéren ábrázolni. Ahogy valószínűleg senkit sem.

A török letartóztatja Thököly Imrét 1685-ben. (1851-es francia ábrázolás.) Forrás: The Holbarn Archive/Leemage

– Martinovicsot sem? Hazaszeretete és Habsburg-ellenessége konkrétan abból táplálkozott, hogy nem kapta meg az állást, amit akart. Ráadásul titkosügynöke volt a bécsi udvarnak. Plusz: hazudott 1794-ben, segítséget ígért a franciáktól, lengyelektől – alaptalanul. Aztán elárult mindenkit.

– Martinovics nimbuszát, akit az 1848-as reformnemzedék – beleértve Kossuthot és Petőfit is – még nagy elődjeként tisztelt, már Fraknói Vilmos megrendítette az 1870-es évek végén. Ő volt az, aki a Nemzeti Múzeum könyvtárosaként először tanulmányozhatta a per addig zárolt iratainak egy részét. A bécsi levéltárak 1919 utáni megnyitása további adatokkal szolgált az összeesküvés vezetőjének emberi silányságáról. Fraknói mellett ezeket mindenekelőtt a fiatal Mályusz Elemér aknázta ki az 1920-as években. Ők azonban nemcsak Martinovics jellemhibáiról formáltak lesújtó véleményt, hanem a mozgalom előremutató eszmeiségét is elutasították. Eltérően Benda Kálmántól, aki az 1950-es években helyesen mutatott rá arra, hogy gyarló emberi tulajdonságai ellenére a felvilágosodás Martinovics által is vallott eszméi minden demokratikus törekevés szellemi örökségéhez tartoznak. Másrészt Martinovics aljassággal vegyes gyávasága nem feledtetheti, hogy a mozgalomnak olyan tiszta lelkű, minden áldozatra kész, és ugyancsak mártírhalált alakjai is voltak, mint Hajnóczy József és Szentmarjay Ferenc.

– Szabó János ’56-os röpcéduláiról is eszünkbe jut a kínzó kérdés: melyek a legszánalmasabb, ribilliót követő megalkuvások történelmünkben?

– Tény, hogy az ’56-os felkelővezérek között akadtak a márciusi fiatalokhoz hasonló, politikai meggyőződésükért életüket áldozó idealisták – de haszonelvű pragmatisták is. És igen, az 1956-os felkelők legendás Széna téri parancsnokának, Szabó bácsinak a bukás utáni röpcédulázása, amellyel Kádár támogatására szólította fel a lakosságot, joggal állítható párhuzamba Martinovics lelepleződése utáni magatartásával. A Wesselényi-féle főúri összeesküvés Habsburg-udvarnál egymást beáruló tagjainak, mindenekelőtt Nádasdy Ferenc országbírónak, de magának Zrínyi Péternek és sógorának, Frangepán Ferencnek a viselkedése azonban még jobb példa. Nem vagyunk egyformák, de a nehéz helyzetekben gyengének bizonyulókra azok vessék az első követ, akik biztosak abban, hogy hasonló körülmények között elég erősek tudnának maradni.

– Nagy Imrével kapcsolatban újabban megint gyakran felvetődik a kérdés: esetében letörli-e a mártírhalál a múlt szennyét? Ön szerint?

– Én Nagy Imrét a 20. századi magyar történelem egyik hősének tartom. Részben azért, mert nehéz lelki tusa után a forradalom mellé állt, részben pedig azért, mert elveiért vállalta a mártírhalált. Ezáltal a magyar szabadság és függetlenség ügyének szimbólumává magasodott. Vannak még hasonló alakjai újabb kori történelmünknek. Például Bajcsy-Zsilinszky Endre, aki közéleti pályáját Áchim L. András megölésével kezdte, fajvédő újságíróként folytatta, és 1944-ben szinte az egyetlen volt, aki pisztollyal a kezében várta a letartóztatására érkező gestapósokat. Előélete ellenére őt is a magyar szabadság és függetlenség mártírhalált halt hősének gondolom. Nem tartom kizártnak, hogy Teleki Pálnak, akire a numerus clausus és a II. zsidótörvény árnyéka vetül, egyszer ugyancsak szobra lesz Budapesten. Öngyilkosságával, mellyel nemzetét akarta megállítani a „tévesztett úton”, sokat törlesztett korábbi tévedéseiből. Csak ismételni tudom:

a történelem szereplői nem ördögök és angyalok, hanem hús-vér emberek, akik olykor tévednek, olykor helyesen cselekszenek, s mindig az utókor dönti el, hogy a mérleg nyelve merre billen.

– 1956 parancsnokairól a kötetből megtudjuk, hogy jelentős részben deviáns személyiségjegyekkel rendelkező, rossz családból származó alkoholisták, köztörvényesek voltak. Nem tart-e attól, hogy ez a jellemzés sokak haragját kivívja majd?

– „Ha valaki történetírásba kezd, csak az igazságnak szabad áldoznia, semmi mással nem kell törődnie” – olvasható az első ismert történetírói „módszertanban”, a Kr. u. 2. évszázadban élt szíriai származású Lukianosz mester Hogyan kell történelmet írni? című elmélkedésében. Az azóta eltelt évszázadokban sokan és sokféle formában megfogalmazták ugyanezt. Én is ezt vallom. Ha valaki kimutatja, hogy adataim tévesek, hálás leszek neki, és módosítom az álláspontom. Ha viszont helytállóak, akkor mire föl a harag? Történelmünket sem szépíteni, sem elcsúfítani nem szabad, olyannak kell bemutatni, – amennyire ez emberileg lehetséges –, amilyen volt. Másrészt kritikus helyzetekben nehéz sorsú, többszörösen deprivált emberek is viselkedhetnek hősiesen. Az 1956-os budapesti felkelővezérek közül sokan éppen ezt tették. Kicsiben rájuk is az érvényes, ami nagyban Nagy Imrére vagy Bajcsy-Zsilinszkyre: életüket áldozták a szabadságért. Úgyhogy – némelyikük minden emberi gyengesége ellenére – én előttük is megemelem a kalapom.

hirdetés

– Csak az ’56-os vezérek harmada gondolt valamit ideológiailag is a jövőről – derül ki a könyvből. De: kellett-e annál többet gondolni akkoriban, hogy „Ruszkik, haza!”?

– Nem. Tekintettel a parancsnokok többségének szociális hátterére és iskolai végzettségére az egyharmados arány ráadásul nem is rossz. A hajdúk és a kurucok többségének sem voltak olyan kiforrott nézetei a jövőről, mint Bocskainak vagy még inkább Rákóczinak. A harcosok harcolnak, és ha kell meghalnak, a politikai vezetők pedig terveket kovácsolnak a jövőről, és lehet, hogy ezért ők is életükkel fizetnek. Különböző írásai alapján kijelenthető, hogy Nagy Imrének volt elképzelése a jövőről, államminiszterének, Bibó Istvánnak még inkább. És volt a börtönéből kiszabadított hercegprímásnak, Mindszenty Józsefnek is. Ők együtt alkották a forradalmárok és szabadságharcosok táborát, bármennyire is különböztek egymástól. Összekötötte őket az első lépés – a „Ruszkik, haza!” – akarása.

– Miért csak az utolsó rebelliseknek, a rendszerváltóknak van saját életrajzi keretesük a kötetben?

– Nem sikerült olyan jól körülhatárolható csoportot létrehoznom belőlük, amelyet prozopográfiai elemzésnek vethettem volna alá. Az 1990-ben választott képviselők túl sokan voltak egy ilyen vizsgálathoz, és többségüknek alig volt köze a rendszerváltáshoz. Az új pártok vezetésében pedig akkora volt a fluktuáció, hogy szintén lehetetlennek láttam egy kezelhető adatbázis létrehozását. Ezért választottam azt a megoldást, hogy a rendszerváltás ikonikus alakjairól kis mikróbiográfiákat írtam.

– Na, de reformkommunisták mint lázadók? Németh Miklós? Pozsgay Imre? Még az antikommunista Antall József sem tűnt kifejezett forradalmárnak. Nem túlzás rebellisként feltüntetni őket?

– Tőkés Rudolf, magyar származású amerikai politológus azt a címet adta a témával foglalkozó könyvének, hogy „negotiated revolution”, magyarul: megegyezéses vagy tárgyalásos forradalom. Én ezt nagyon találónak vélem, és írásaimban olykor magam is használom. Az átalakulás formája ugyanis békés, tartalma viszont kétségkívül forradalmi jelentőségű volt. Ebben a békésen lezajló, de korszakos jelentőségű átalakulásban az állampárt reformereinek, például az említett Pozsgaynak és Németh Miklósnak legalább akkora szerepe volt, mint az ellenzéki szervezetek vezetőinek. És: Kádárral, majd Grósszal szemben kétségkívül rebellisként viselkedtek. Vagy talán nem Pozsgay Imre jelentette be 1989 januárjában, hogy 1956 nem ellenforradalom, hanem népfelkelés volt, és a jövő a többpártrendszer keretei között képzelendő el? Nem a Németh-kormány engedte ki 1989 augusztusában és szeptemberében az NDK-ás turistákat? Az akkor bizony világpolitikai jelentőséggel bírt. Ugyancsak Németh állapodott meg Gorbacsovval 1990 márciusában a szovjet csapatok kivonásáról. Mindezek miatt meg sem fordult a fejemben, hogy kihagyjam őket. Ahogy Antall Józsefnek, az első szabadon választott kormány miniszterelnökének a mellőzése sem, noha 1989 őszéig alig játszott érdemleges és észrevehető szerepet.

Nem a Németh-kormány engedte ki az NDK-ás turistákat? Fotó: APA/Robert Jager

– Számítanak egyáltalán a magyar rebellisek? Nem arról van szó csupán, hogy ha a nemzetközi politika épp úgy akarja, szerencséjük van és győzhetnek, ha meg nem úgy akarja, elbuknak?

– Bizonyos szempontból kétségkívül így van. Az 1989-90-es kelet-európai rendszerváltozásokra nem kerülhetett volna sor a hidegháború amerikai győzelemmel történő befejezése nélkül. Ahogy az 1945 utáni átalakulásokra sem a Kreml akarata és a szovjet hadsereg jelenléte nélkül. Más szempontból viszont a bukott felkelések is lehetnek legalább részben eredményesek. A Wesselényi-féle felkelés 1671-ben elbukott, de I. Lipót már 1681-ben országgyűlést hívott egybe, amely törvénybe foglalta a protestáns vallások szabadságát és lehetővé tette a száműzött prédikátorok hazatérését. A 18. század elején ugyanez ismétlődött. Miközben Rákóczi és társai a száműzetés keserű kenyerét ették, III. Károly számos engedményt tett a magyar rendeknek és a protestáns hitűeknek. „Az az akaratom, és különösképpen arra kell ügyelni – utasította embereit – hogy ezzel a nemzettel nagyobb megértéssel kell bánni, s elejét kell venni azon panaszának, hogy a németek elnyomják.” A világosi fegyverletételre ismeretes módon az 1867-es kiegyezés következett, és a kádárizmus engedményeihez is kellett 1956 véráldozata. Éppen ez,

a bukott felkelések és a sikeres kompromisszumok ritmikája az, ami történelmünk egyik legfőbb jellemzője.

– A Fidesz kilenc éve kormányoz úgy, hogy teljhatalma van, közben lázadónak, szabadságharcosnak mutatja magát – sikerrel. Ezt a rebbelisügyi bravúrt nem kellett volna még belevenni a kötetbe?

– Azért fejeztem be az 1989-90-es rendszerváltozással, mert ezt tartom történelmünk utolsó nagy átalakulásának. Bár ma többen 2010 utáni korszakváltásról beszélnek, az 1990-es évek elején kialakított új struktúrák – állami gazdaság helyett magántulajdonon alapuló piacgazdaság, egypárt rendszer helyett többpártrendszer, kommunizmus és internacionalizmus helyett szellemi pluralizmus, Varsói Szerződés és KGST helyett euroatlanti integráció – némi módosulással ma is érvényesek és működnek.

– Csak nem megkérdőjelezi a kormány szabadságharcát?

– A mai kormányzat Brüsszellel szemben folytatott harca engem valóban nem a korábbi nagy felkelésekre emlékeztet. Inkább a magyar függetlenségi ellenzék 1905 és 1910 közötti Béccsel szembeni frondeurködésére.

Akkor a Monarchián belüli helyzetünkön akartunk változtatni, most az Európai Unión belül törekszünk új megoldásokra. A függetlenségi ellenzék 1906 és 1910 közötti kormányzása semmilyen kézzelfogható eredménnyel nem járt, 1910-től Tisza István elkötelezetten kiegyezéspárti politikája érvényesült. Őszinte kíváncsisággal várom, hogy mostani kormányunk „szabadságharcának” mi lesz a kimenetele.

– Pedig nem mindegy, hogy a kormány tényleg meghallotta-e az idők szavát és a keleties, illiberális modell lesz-e a jövő a demokratikus, fékes és ellensúlyos helyett. A történész, aki a múlt rengeteg Zeitgeistjával találkozott már, meg tudja ítélni, mi a mostani korszellem?

– Mindig utólag derül ki. A történész annyit tehet, hogy felhívja a figyelmet: voltak már hasonló helyzetek a történelmünkben.

– Mikor?

– Az 1930-as és 1940-es évek fordulóján. Akkor a magyar politikusok többsége, beleértve Imrédy Béla miniszterelnököt is, úgy gondolták, hogy a 19. században bevált liberális berendezkedés „végleg elöregedett”, és a jövő a náci-fasiszta típusú diktatúráké – de legalábbis a hivatásrendiségen és a tekintélytiszteleten alapuló autoriter rendszereké. A konzervatív-liberális Bethlen István ezzel szemben határozottan kiállt a felvilágosodás eszméi, valamint a liberalizmus történelmi érdemei mellett. A jobboldali diktatúrákat éppúgy elutasította, mint a baloldaliakat.

A csodált „vezéri abszolutizmus” és az „állami omnipotencia” – írta – olyan „modern rabszolgaságot” jelent, amely „látszólag a nép nevében”, ám „gyakran az erkölcsi felelősség korlátai nélkül” kívánja gyakorolni a hatalmat.

Akkor kevesen hittek neki. Az 1945 utáni fejlemények mégis őt igazolták, éspedig Nyugaton és Keleten egyaránt. Nem lévén sem államférfi, sem jós, nem tudom megmondani, mit hoz a jövőnk. Abban azonban biztos vagyok, hogy a szabadság, egyenlőség és testvériség Eötvös József-i értelemben felfogott egyensúlyánál jobb és igazságosabb társadalmi és politikai berendezkedést még nem talált ki az emberiség.

 

Nyitókép: Helikon Kiadó

Ez az interjú olvasóink támogatása nélkül nem készülhetett volna el. Ha fontosnak tartja munkánkat, kérjük, legyen „előfizetőnk” akár már havi 1700 forintért, és csatlakozzon hozzánk a Facebookon!

Kategória: Interjú