„Az apáknak nincs joguk a gyerekükhöz” – Levelek Háfiznak (3.)

Jászberényi Sándor író-haditudósító Egyiptomból ír Magyarországon élő kisfiának, a tárca műfajának újjáéledése idején lapunk pedig kap az alkalmon, hogy közöljük ezeket az irodalom és az újságírás határterületén mozgó írásokat. Itt a harmadik levél puskával rohangáló amerikai veteránról, vacsorának lőtt mókusról, de főleg „Kétcsík”-ról és a test elkerülhetetlen romlásáról. 

„Ugye lesz testvérem?”

Hároméves korodban álltál ezzel elém. Csípődre tetted a kezed és összeszorítottad a szád. Nagyon határozottnak tűntél. A konyhában álltunk, én pedig próbáltam rád adni a kabátodat, hogy a bölcsődébe vigyelek.

„Milyen testvért szeretnél?” -kérdeztem vissza.

Egy darabig hallgattál. Látszott rajtad, hogy átgondolod a dolgot.

„Fiút.”

„Miért?”

„Mert ha fiú, akkor lehet vele kardozni.”

„Lánnyal is lehet.”

„Akkor lehet lány is.”

Nem válaszoltam neked semmi konkrétumot, mert a dolgok akkori állása szerint sok mindent szerettem volna még az életben, de egy másik gyerek nem tartozott ezek közé. Ez veled függött össze. Harcoltam azért, hogy az apád lehessek. Egy vagyont költöttem el különböző bíróságokon, hogy jogot szerezzek erre.

Olyan világban élek, fiam, ahol az apáknak a gyakorlatban nincs joguk a gyerekükhöz. Egy világban, ahol a nő kénye és kedve szerint bármit és bármikor megtehet az apával, ha közös gyerekükről van szó. Ehhez pedig minden hatóság asszisztál. Még mindig az anya a fontosabb szülő, mert benne volt a gyerek kilenc hónapig. Hogy utána hogyan viselkedik, senkit sem érdekel különösebben.

Eszembe nem jutott, hogy lehetne még egy gyerekem, hogy lehetne neked testvéred. Nem bíztam a nőkben, nem hittem a családban többé.

Aztán múlt az idő, én pedig megismerkedtem Eszterrel. Furcsa érzések kezdtek kavarogni bennem, miután összeházasodtunk. Már nem tűnt olyan elképzelhetetlennek, hogy legyen testvéred. Beszéltem erről Eszterrel is. Arra jutottunk, hogy nem fogjuk ezt a kérdést a kapcsolatunk alapjává tenni. Nem fogunk orvostól orvosig rohangálni, nem ültetünk be petesejtet, nem élvezek Petri-csészébe. Nem mérjük a hőmérsékletét, hogy mikor érdemes. Nem számoljuk a napokat. Abban maradtunk, hogy élünk és szeretjük egymást.

Nem gondoltam egyébként, hogy lesz gyerekünk. Eszter már túl volt a negyvenen, amikor megismerkedtünk, és én sem vigyáztam magamra korábban. Már mindketten abba a korba léptünk, amikor az embert kezdi cserbenhagyni a teste.

Aztán mégis lett gyerekünk. Neked pedig jogod van tudni a testvéredről.

*

Két nap volt még az amerikai könyvturnémig. Reggel volt. Már felhoztam a kutyát a parkból, amikor Eszter felébredt. Kávét főztem, leültem a számítógép elé megnézni a híreket.

„Gyere be a fürdőbe.” Mentem. Eszter a kád szélén ült, kezében egy terhességi teszttel. Amikor beléptem, a kezembe adta.

„Mit kell néznem?”

„A két csíkot.”

„Mert az mit jelent?”

„Azt.”

Kimentem a konyhába. Eszter jött utánam. Folytak a könnyei.

Nagyon hamar elsírja magát. Nem is sír igazán, csak folynak a könnyei. Nevetés közben is tudja ezt. Akkor is könnyezik, ha boldog, akkor is, ha szomorú. Folynak a nagy zöld szeméből a könnyek.

„Ez jó hír, nem?” – kérdeztem. Halálra voltam rémülve, de láttam, hogy Eszter jobban. Próbáltam minél higgadtabban kezelni a helyzetet.

„De.”

„Mi legyen a neve?”

„Mittudomén.”

„Lehetne Kétcsík. Jászberényi Kétcsík.”

„Orvoshoz kell mennem.”

„Lemondom az amerikai turnét.”

„Nem mondhatod le.”

„Már miért ne mondhatnám?”

„Mert a barátaid egy rakás pénzt költöttek és várnak rád.”

„Biztosan megértenék.”

„Nem akarom, hogy lemondd. Azt akarom, hogy menj el.”

Megkönnyebbültem, hogy ezt mondja. Forgott velem a világ. Vészvillogók gyulladtak ki a fejemben, majd kapcsolódtak le. Úgy éreztem magam, mint akit víz alá nyomnak.

„Ne mondjuk el még senkinek” – mondta Eszter. Már vette a kabátját, hogy átmenjen az orvoshoz.

„Persze.”

Megvártam, amíg kimegy a lakásból, és azzal a svunggal felhívtam az anyámat, a Kálmán Gábort, a Pál Danit. Nem nagyon haragudott rám, amikor visszajött az orvostól, és elmondtam neki. El volt foglalva azzal, hogy a gyerek öt hetes. Hogy már látszik az ultrahangon.

*

A reptéren még felhívtam Esztert, hogy inkább hazamegyek. „Nem jössz” – mondta a telefonba. „Nem lesz semmi baj.”

Elsősorban magát nyugtatta, mert már baj volt. Egy negyvenkét éves nőnél alap a veszélyeztetett terhesség. Gyakoriak a komplikációk, és a többi.

Nekem az jutott eszembe, mi lesz, ha nyomorult lesz az a gyerek. Ha valamilyen rendellenességgel születik. Eszembe jutott az irdatlan mennyiségű drog, amit magamba tettem Eszter előtt. Biztosra vettem, hogy meg fogja bosszulni magát. „Be leszek zárva egy súlyosan sérült gyerekkel” – ez járt a fejemben, amikor felszálltam a repülőgépre. A legjobban azonban az zavart, hogy nem leszek mellette, hogy egyedül fog szembenézni ezzel az egésszel, ami következik, mert az író úr turnézik. Nagyon szégyelltem magam emiatt.

Budapestről Párizsba repültem, Párizsból New Yorkba.

A New York-i járaton azon tűnődtem, hogyan tudnám rávenni Esztert, hogy vetesse el a gyereket, lehetőleg úgy, hogy ne hagyjon el a művelet során.

Éppen szerettem az életemet, és ott voltál te problémának. Nem akartam még egyet a nyakamba. Különben sem ismertem Kétcsíkot.

Ilyen helyzetben a férfiak és a nők teljesen másként viselkednek, fiam. Egy nő a fogantatás pillanatától tudja, hogy anya lesz, mert felkészül, és ezért megváltozik a teste. Tudja, hogy van benne valaki.

A férfiak akkor lesznek apák, amikor először találkoznak a gyerekükkel.

Veled éjfél után találkoztam először. Kihoztak, megmutattak nekem egy ablakon keresztül. Rám néztél, át az üvegen. Tudtam, hogy az újszülöttek még vakok, hogy valószínűleg nem látsz belőlem semmit, de megbabonázott a tekinteted. Ugyanúgy néztél rám, mint a halott nagyapám, meg a nagynéném, gyerekkoromban. Szerető gondoskodás volt a tekintetedben. „Most mutasd meg, Sanyika!” – mondtad szavak nélkül, pontosan úgy, ahogy ők tették. Abban a pillanatban lettem az apád.

Kétcsíkról nem tudtam mást, csak hogy úton van, hogy gyökerestől forgassa fel az életemet. Gyűlöltem őt, amikor a repülőgép leszállt a John Fitzgerald Kennedy Nemzetközi Repülőtéren.

Arra készültem, hogy megint darabokra fognak szedni a határőrök, mint legutóbb, amikor kiszedtek a sorból és hat órán keresztül hallgatott ki három különböző tiszt a vízumjaim miatt.

„Kapcsolatban van bármilyen terrorszervezettel?” – kérdezte az egyik, nagydarab fekete férfi.

„Hogyan érti, hogy terrorszervezettel?”

„Az Egyesült Államok által terrorszervezetté nyilvánított bármilyen csoporttal.”

„Ebben az esetben igen.”

Láttam, hogy ráteszi a kezét a pisztolytokjára.

„Milyen terrorszervezettel?”

„A Hamásszal, a Hezbollah-hal, az Iszlám Dzsiháddal.”

„Bevallja?”

„Persze, hogy bevallom. Újságíró vagyok.”

Én lepődtem meg a legjobban, amikor a laptopom, a fényképezőgépem teljes átvizsgálása után beengedtek az országba.

Erre számítottam megint. Egy pillanatra sem lepődtem meg, amikor az egyik vámtiszt intett, hogy fáradjak utána az irodába. Az asztalával szemben ültetett le, és elkezdte a számítógépen ellenőrizni az adataimat.

Fáradt voltam, nem tudtam semmit sem aludni a repülőn. Eszter járt a fejemben, meg az, hogyan mondjam meg neki, hogy nem akarok gyereket. Hogy tulajdonképpen ez sem igaz, mert ha valakivel, vele akarok gyereket. Hogy mi lesz az elkövetkező kilenc hónapban, mikor ő lerobban, én pedig rettegek, hogy hogyan lesz tovább.

„Mr. Dzseszberri. Térjen vissza hozzám. Merre jár?” – szólt a puerto rico-i vámtiszt és mosolygott. Vártam a kellemetlen kérdéseket, hogy kinyittatja a hátizsákomat, egyenként vizsgálják át az alsógatyáimat.

„Az apaságon gondolkoztam.” – feleltem.

„Isten hozta az Egyesült Államokban. Egyébként gratulálok.” – mondta a vámtiszt, és visszaadta az útlevelemet.

*

Pali, a kiadóm nem tudott feljönni New Yorkba Williamstownból, ellenben addig zaklatta leveleivel a helyi Balassi Intézetet, amíg a kulturális attasé beleegyezett, hogy ingyen a rendelkezésemre bocsássák az egyik vendégszobát. Azzal a kikötéssel persze, hogy azonnal átadom, amennyiben fontos vendég érkezik.

A repülőtérről taxival mentem Manhattanbe. Néztem a neonfényeket, a harminc dolláros szendvicseket áruló bodegákat, és arra gondoltam, mennyivel jobb lenne, ha Eszter itt lenne. Nem jutna eszembe például, hogy kokaint vegyek és bevessem magam a világ fővárosának éjszakájába, minden mindegy alapon. Az elmúlt tíz évben ugyanis ez volt a válaszom bármire, ami felidegesített.

Egy fiatal nő adta oda a kulcsot az intézet előtt. Felmentem a szobába, bevettem az altatómat és eldőltem az ágyon.

Az Omilos görög klub homokos tengerpartján sétáltam álmomban, Alexandriában. Te nem emlékszel rá, pedig voltál már ott, Háfiz. Egyéves korodban. Éppen megtanultál járni.

Sós szél fújt a földközi tenger felől. A kék ég előtt ragyogtak a klub csíkos napernyői. Mezítláb sétáltam, nyaldosta a lábam a tenger. Egy szőke kislány jött szembe velem a fövényen. Ragyogó nagy zöld szemei voltak és hófehér bőre. Egybeszabott fehér fürdőruhában volt. Megállt velem szemben, felnézett rám.

„Te miért akarsz megölni engem?” – kérdezte rettentő szomorúsággal a hangjában.

„Ez azért nem ilyen egyszerű” – válaszoltam. Hátat fordítottam neki és úgy döntöttem, itt az ideje, hogy felébredjek.

Eszter e-mailje fogadott. Küldött egy ultrahangos fotót, amin be volt jelölve, melyik folt Kétcsík a méhében. Arról is írt, hogy ő személy szerint nem szeretné megtartani a gyereket, ha valamilyen degeneratív betegsége van, mert megszakadna a szíve. Nagyon szerettem őt ezért. Hosszasan nézegettem a fotót a laptopomon, próbáltam kisilabizálni, hogy a bekarikázott részen látható-e bármilyen degeneratív betegség, de aztán feladtam. A jelölés nélkül azt sem tudtam volna megmondani, hol van az a gyerek.

*

 

Az első felolvasásom Brooklynban volt. Pali leszervezte beszélgetőtársnak Sherine Tardos-t, az egyik legismertebb újságírót az egyiptomi forradalomból. Jelenleg ő képviseli az ENSZ-ben az Amensty Internationalt. Elcsevegtünk, miközben szállingóztak befelé az emberek. Nem voltak sokan. A beszélgetés végén odalépett hozzám két jól öltözött pasas. Ők voltak a Balassi Intézet New Yorkban.

Őszintén reméltem, hogy nem leszek magyar kulturális esemény, elég volt nekem az intézettől, hogy odaadta a szobát. Szürke és érdektelen hivatalnokokat reméltem, akik letudták a kötelező kört, és azt csinálják, mint a hivatalnokok általában: semmit.

Ehelyett kaptam két őszintén érdeklődő pasast, akik azzal kezdték, hogy mennyire szerették a könyvemet. Máténak és Marcinak hívták őket. Máté volt a főnök – azonnal indítványozta, hogy menjünk át egy bárba vacsorázni. Mentünk.

Egy lepukkant krimóba ültünk be enni. Nagy durva faasztalok voltak a helyiségben. Német csapolt sörök és a bécsi szelet. Őszintén meglepődtem, hogy tényleg érdekelte őket, ki vagyok és mit csinálok, de nem tudtam másra gondolni Kétcsíkon kívül. Miután megvacsoráztunk, átmentünk egy másik bárba Brooklynban. Itt is beszélgettünk, Máté végül elbúcsúzott.

Azt hittem, akkor látom utoljára. Tévedtem. Minden New Yorkban rendezett felolvasásomon ott volt, nem volt nap, amikor a városban voltam, hogy ne ebédeltünk volna együtt. Komolyan vette a munkáját, én pedig életemben először éreztem, hogy írónak lenni nem csak végtelen egyedüllétet jelent egy fehér papírlap felett.

Marci, a másik srác ottmaradt velem.

„Tudod a könyved egy olyan élethelyzetben talált meg, amiben én is voltam” – mondta, miközben cigiztünk az utcán.

„Igen?” – kérdeztem vissza. Az járt a fejemben, hogy hamarosan jön a szar második felvonása. Ha nincs is semmi a baja a gyereknek, nincs semmi garancia arra, hogy Eszter nem őrül meg teljesen a szülés után.

„Szeretnék mutatni neked pár helyet itt Brooklynban cserébe. Én itt lakom.”

„Oké.”

Hosszan beszélgettünk háborúkról, drogokról, kiüresedésről és kiégésről, miközben sétáltunk Marci lakása felé. Tudtam, hogy tudja, miről beszélek. Halottam a személyes tapasztalatot a hangjában. Hirtelen csipogott valami a kezében. Tollszerű eszközt vett elő, magába döfte, majd megnézte a kijelzőjét.

„Nekem most muszáj innom valami cukrosat.”

„Mert minek?”

„Mert cukorbeteg vagyok.”

Miután vett egy dobozos üdítőt a sarki boltban, elmesélte, hogy a cukorbetegségnek az egyik legdurvább változatában szenved, gyakorlatilag semennyi inzulint sem termel a szervezete. Egyfolytában mérnie és lőnie kell magát.

„Hogy fér bele ebbe a piálás?” – kérdeztem.

„Sehogy.”

Nem zavartatta magát. Miután meghallgattam a lakásán a zenét, amit írt, lementünk a mellette lévő bárba. Iszonyat mennyiségű bourbont rendelt. Tényleg olvasta a könyvemet, mert majdnem mindenre rákérdezett. Igyekeztem neki válaszolni, igyekeztem nem tőmondatokban. A forradalomról, az iraki és a szíriai harcokról kérdezett. Arról, hogy láttam-e embert meghalni.

Csak a gyerekre tudtam gondolni. Arra, hogy apa leszek megint. Az életre, és nem a halálra. Az járt a fejemben, hogy mennyivel boldogabb lennék, ha nem változna semmi sem. Elképzelni csak azt tudtam, hogy a dolgok a rossz irányba fognak változni.

„És mit mondasz egy haldoklónak, Sanyi?” – kérdezte Marci. Már ringatta a fejét a szesz.

Néztem ezt a szomorú, nagy szemű fiút, ahogyan kifolyik a lelke a bárpultra a brooklyni holdfényben. Az inzulinos tollát előtte. Az éterien szomorú zenéi jártak a fülemben, amit a lakásán hallottam.

„Egészségedre” – feleltem.

*

 

New Yorkból először Albanyba mentem.

Éva, aki befogadott egy hétre, ki volt akadva, hogy Esztert nem hoztam magammal. Családi házban laktak, a gazdag övezetben. Erősen havazott.

Amikor vázoltam neki, hogy mi a helyzet, nyugtatni kezdett. „Nem lesz semmi baj.” Ettől csak még idegesebb lettem. Mindent kitaláltam, hogy elfoglaljam magam. Eltakarítottam a ház elől a havat, még jógázni is elmentem Évával.

Eszter megírta, hogy a terhességnek ebben a szakaszában még a hagyományos eszközökkel nem lehet megmondani, hogy van-e a gyereknek degeneratív betegsége. Van azonban egy új módszer, ami az anya véréből ki tud szűrni dolgokat, hasonló a DNS-vizsgálathoz. Annyiba is kerül.

Nem érdekelt. Azt akartam, hogy Eszter nyugodt legyen. Legalább ő. Persze nem kapott értelmes időpontot.

*

Pali értem jött Albanyba. Az ütött-kopott, sötétkék Hyundai-jal mentünk Williamstownba fagyott utakon, üvöltő szélben. Lassan vezetett, szinte lépésben. Többször felajánlotta, hogy vegyem át a volánt, amit mindig visszautasítottam. „A te autód, a te életed.”

Williamstown külvárosában lakott egy kétszintes faházban, a felső szintet bérelte. Alatta egy harmincas pasas lakott, éppen kijött a sittről ittas vezetés miatt.

A hóvihar leszabta a ház bejárati ajtaját, mire hazaértünk.

Nagyon örültem, hogy látom Palit. Készült az érkezésemre. Rend fogadott a lakásban, a hűtőben étel volt. Még valamilyen italt is beszerzett.

Tudtam, hogy komoly költségekbe verte magát, hogy kiadja a könyvemet. Nem tudtam mondani semmit, de nem is várta, hogy mondjak valamit. Csak ültünk egymással szemben, aztán mégis úgy vettük fel a beszélgetés fonalát, mintha nem három éve találkoztunk volna utoljára személyesen. Lenyűgözött a gyengéd szeretet, ami sugárzott belőle, ha átjött a fia. Lenyűgözött az élni akarása, hogy bármit is dob a gép, ő megy tovább. Hosszasan mesélt a randevúiról. Én Eszterről meséltem neki.

Tudtam, mit gondol. Hogy mindent meg lehet bánni egy nővel kapcsolatban. A pillanatot, amikor meglátta az ember, az első mondatát hozzá, meg lehet bánni, hogy megízlelte a nyálát, hogy összeköltözött vele. Meg lehet bánni minden kedvességet és gorombaságot, minden együtt töltött időt. Egy gyereket azonban nem lehet megbánni.

Pali szomszédja egy John nevű testépítő volt. Már hetven felett járt, de a bicepsze még mindig akkora volt, mint a fejem. Fekete apától és cserokí indián anyától származott, fejvadászként kereste a kenyerét fénykorában. Szökött bűnözőket vadászott le Kaliforniában, vérdíjért.

Nyugdíjas korát azzal töltötte, hogy beszökött hajnalonként a városban lévő Gold’s Gym-be, leedzette magát, majd katonai sörétes puskájával a kezében, zöld, a vietnámi háborúból származó usankájában üldögélt a kertben, s nőkről álmodozott. Feltéve persze, hogy nem Palival beszélgetett a világ dolgairól.

„Szóval megjött a másik kommunista” – mondta és megszorította a kezemet.

„Meg.”

„Remek. Kezdhetnél valamit a mókusokkal. Szétrágják az összes vezetéket.”

„Miért nem te kezdesz valamit. Vagy négy fegyver is van a házadban.”

„Hét. De mind nagy kaliberű. Ha azokkal lövök, lebontom a házat. Te hoztál a Pali fiának egy légpuskát a múltkor, igaz?”

„Igen.”

„Na, azzal megoldhatnád a problémát.”

Az első amerikai turnémon valóban vettem egy 5,5 milliméteres, nagy erejű légpuskát, hogy adjak valami hasznosat Pali fiának. Inkább, mint valami kütyüt, amit nyomogathat magában.

Jó kis puska volt. Biztosan imádnád, fiam. Én szereltem fel rá a távcsövet és lőttem be a hátsó kertben. Műanyagszálas tusa volt, meglepően könnyű az erejéhez képest. Ahogyan hallottam, Paliék is lőttek vele párat. A fiával is kipróbáltuk. Bár nem volt ügyetlen, korántsem lőtt olyan jól, mint te.

Visszamentem a házba. Megtaláltam a puskát. A hátsó ajtóról jól ráláttam John kertjére, tényleg rengeteg mókus rágta be magát a faház borításába. Dacára a viharnak és a térdig álló hónak, kövérek voltak. Akkorák, mint a kistestű kutyák. Ezek nem azok a kedves kis magyarországi mókusok, fiam. Amerikában, vidéken zárva kell miattuk tartani az ablakokat.

Elővettem a puskát és a hozzávaló lőszert, de nem volt időm elsütni. Indulnunk kellett. North Adamsben olvastam fel, a helyi könyvesboltban egy öreg fotóssal, aki két turnét is végigcsinált Irakban. Előtte egydolláros hamburgert vacsoráztunk egy főleg a város melósai által látogatott kifőzdében.

Már sötétben értünk haza. Éppen átöltöztem, amikor Eszter telefonált. Egy magánnőgyógyásznál volt. Bár időpontra ment, még leülni sem tudott a várószobában. Négy órán keresztül várt a sorára, mire fogadta az orvos.

„Ez a gyerek még nagyon kicsi, nem is biztos, hogy megmarad, ne élje bele magát.”

„Akkor mit csináljak?”

„Nem értem mit hisztizik. Jöjjön vissza három hét múlva.”

„ Rendben.”

„Húszezer forint lesz.”

Eszter nagyon sírt a telefonban, én pedig próbáltam nyugtatni minden baromsággal, ami az eszembe jutott. Például, hogy kiszámoltam, a magyar állam egy nyavalyás fillérrel nem fogja támogatni a mi korunkban lévő gyerekvállalókat. Hogy baszhatjuk a kedvezményeket, mert a törvény szerint túl öregek vagyunk. Mikor letettük a telefont, kimentem a ház hátsó bejáratán és lelőttem egy dagadt mókust.

Pali paprikás lisztben sütötte ki vacsorára.

*

A bostoni felolvasásomra hat órát buszoztam. A helyi egyetemi lap szerkesztőjénél aludtam. Hajnalig beszélgettünk. Elmesélte, hogy bár jó kapcsolatban él, mégis folyamatosan a volt csajára gondol. Hogy azért ért véget az a kapcsolat, mert a lány gyereket akart. Egy válás és két gyerek után ő viszont nem. Majdnem minden nap beszélnek. A lány terhes, és Floridában él. Egész éjjel arról mesélt, mennyire hiányzik neki a lány prémium őrülete, amitől izgalmas lett az élete. Hogy nyilván szó sem lehet gyerekről, de attól még hiányzik, bár a mostani kapcsolata is kiváló.

A vendégszobában arra gondoltam, hogy, ha nekem nincs is kedvem az elejéről kezdeni az egészet, Eszter megérdemli, hogy anya lehessen. A legtöbb ismerősöm menekül bármilyen fajta felelősség elől.

„Jó együtt élni egy nővel. Jó birtokolni fizikailag és intellektuálisan. De ne legyen lehetőleg semmi felelősségem” – ez az általános vélekedés. A legrosszabb persze az, amikor szándékosan hitegetik őket. Hogy majd, egyszer, valamikor. Aztán eljön az idő, amikor már egyszerűen nem lehet, mert alkalmatlanná válik a test.

A test ilyen, fiam. Elkerülhetetlenül alkalmatlanná válik mindenre a végén.

Eszter is ebben a csapdában volt. Arra jutottam, hogy tartozom neki ezzel a babával, ha már ki tudott húzni a sötétségből és a haragból. Azt is tudtam, hogy nem fogja elvenni tőlem, amikor már szeretem. A kálvária után, amelyen mi ketten túl vagyunk, fiam, már rendesen felmérem azt, akivel összekötöm az életünket.

Reggelinél elmondtam a szerkesztőnek, hogy Eszter terhes. Gratulált.

„Fiú vagy lány?” – kérdezte.

„Mindegy” – mondtam, és ezen a legjobban én lepődtem meg.

*

A buszút alatt megterveztem az életünket. Hogy a kislány majd Alexandriában fog megszületni és a jezsuitákhoz jár óvodába, bölcsődébe és gimnáziumba. Hogy négy nyelvet fogok adni neki, mielőtt leérettségizik. Ezt terveztem neked is, de ezúttal össze is fog jönni.

Hogy te fogod megtanítani lőni és tüzet rakni, baltát dobni és érteni azt, amit olvas. Hogy te leszel a nagy és okos bátyja. Hogy nem lesz soha egyedül, és soha nem leszel többé te sem egyedül. Hogy megtaníthatom nektek, hogy a vér kötelez.

Ezúttal ott leszek, amikor beszélni kezd, ott leszek, amikor beüti a lábát, mindig, örökké. Most végre lehetek rendes apa. Nem a tűzoltással, nem a megmentéssel, visszapereléssel kell foglalkoznom, hanem azzal, hogy apa vagyok. Úgy, ahogy veled is akartam.

A kezemmel a levegőben gyakoroltam a pelenkázást. Ezt sem lehet elfelejteni, ha egyszer megtanultad. Akár a biciklizés.

Szürkületkor értem vissza Williamstownba. Palival kávéztunk, amikor Eszter hívott. Hosszasan ecseteltem neki a terveimet a szülésre, és hogy amint visszaértem Egyiptomba, nézek lakást Alexandriában hármunknak, beszélek a jezsuitákkal…

„Nincs szívhang” – mondta Eszter sírva a telefonba.

„Ez még nem jelent semmit.”

„Be kellett feküdnöm a kórházba. Innen hívlak. Csinálnak pár tesztet.”

„Tutira lesz szívhang, ne aggódj. Biztos szar volt a gép.”

„Ezt miből gondolod?”

„Én kemény szarháziakat csinálok. Ennél keményebb lány nincs a földön.”

„Lány?”

„Az.”

Abban maradtunk, hogy felhív a tesztek után. Pali kérdezte, hogy van-e kedvem bemenni a városba vacsorázni valahol. Azt mondtam neki, hogy kicsit fáradt vagyok, maradjunk ma este otthon.

Hogy elüssem a várakozást, fogtam a puskát, kimentem a hátsó udvarra, és lőttem még egy mókust. Fejjel előre zuhant bele a hóba.

Erősen havazott és a havat a házak falához csapkodta a szél. Nehezen tudtam meggyújtani a cigarettámat, de semmi mást nem tudtam csinálni, amíg Eszter nem hívott.

A telefont a vendégszobában vettem fel.

„Nincs szívhang.”

„Akkor?”

„Ez csak egy üres héj.”

Hallgattam.

„Az üres héjat pedig el kell távolítani. Mindjárt visznek a műtőbe.”

A hangjában nem volt semmilyen érzelem.

„Szeretlek” – mondtam, és letettem a telefont.

Pali kopogott az ajtón.

„Sanyi, légy szíves, segíts megnyúzni a mókust. Nagyon nehezen ment egyedül már a múltkor is.”

Felálltam az ágyról, belebújtam Pali egyik papucsába és követtem le a lépcsőn, ki a hátsóudvarba. Befújta a hó a dögöt, hosszasan keresgéltük, mire megtaláltuk. Pali konyhakéssel bevágásokat ejtett a lábain, nekem a farkát kellett húznom, hogy leváljon a bunda. Néztem a mókus csupasz, véres testét, a bundával leváló hájréteget.

Gombszemei a semmibe bámultak.

Kategória: levelek