„Megalkudtam. Gyáva voltam” – Zsuffa Tünde a politika gusztustalanságáról és a halál szagáról

·2019.06.14

Kamaszként halálos betegséget kap és éveket tölt az onkológián, fiatal felnőttként zárdában, apácaruhában tölt el szintén éveket, hogy aztán Ausztriába menjen, ahol egy bizonyos Ratzinger tanítványa is lesz, majd pedig tíz évet lehúzzon a bécsi magyar nagykövetségen – s mellesleg író váljon belőle. Zsuffa Tünde élete nem mindennapi fordulatokban gazdag, s nincs ez másként regényeinek karaktereivel sem. Legutóbbiban, a Hírek rabjai címűben politika és újságírás viszonyát bontja ki, olykor feltűnően életszerű jelenetekkel és szereplőkkel. Mi igaz és mi a fantázia szülötte? Milyen volt a követség a valóságban? Sárközi Mátyás tegnapi írása után interjúval tisztelgünk az éppen tartó Ünnepi Könyvhét előtt.

– Csak nyolc éve kezdett írni, de legutóbbi kötetével már végigturnézta a magyar sajtót. Végzett valami írói önmarketing kurzust?

– Azért a gyökerek mélyebbek. Nyolcéves voltam, ültem Pusztaszabolcson apám hentesboltjában a húsos ládák tetején, s amikor egy pillanatra épp nem csattogott a bárd, apám épp nem kommunistázott – a komcsikat ki nem állhatta – kibukott belőlem: író leszek. A vágy tehát megvolt, de hogy végül valóban írni kezdtem, ahhoz is apámnak volt köze. Az ő halálának, 2011-ben. Túl voltam akkorra már egy sor feldolgozhatatlan traumán és fogalmam sem volt, hogy fogom ép ésszel kibírni még az ő elvesztését is. A halálos ágyán mondta: most kezdj el írni, most leszel író! Hallgattam rá. Minthogy elmesélte nekem korábban az életét, az ő történetével kezdtem. Aztán jött sorban a többi.

– Tizennégy éve Ausztriában élt már akkor. Nem felejtett el rendesen magyarul?

– Dehogynem. Az első könyvemben hemzsegnek a borzasztó magyartalanságok, germanizmusok.

– Magyartalanul megírt könyve hogyan lett mégis olvasott? Mi a trükk?

– Kubik Anna volt a kulcs, azt hiszem. Amikor a Paprika rummal megjelent, ő kísért el könyvbemutatókra felolvasni. Ő is Ősiből, a kis bakonyi faluból származik, nagyapáink gyakran mulattak együtt. Az, hogy ő adta a nevét hozzám, kinyitott kapukat. Egyébként Kubik Anna volt az is, aki először írt a könyvről komoly lapba – az önökébe. Hat éve ilyenkor, a Heti Válaszba.

– Mindent értünk: a Válaszban megjelenni egyértelműen a világhírnév előszobája, de azért más is kellett, nem? A bécsi magyar követség sajtósaként nyilván remek kapcsolatai voltak.

– Nem így, de szerepet játszott a követség. Lezsák Sándor járt kint egy alkalommal és megkérdezte, hogy miért vagyok negyven fokban feketében. Mondtam, meghalt az apám, őt gyászolom. Beszélgetni kezdtünk, elmondtam, hogy tervezem is megírni az ő történetét. Két év múlva kint járt megint. Emlékezett. Rákérdezett, hogy áll a könyv. Odaadtam a kezébe. Elolvasta a hazafelé, majd rögtön meghívott Lakitelekre, a népfőiskolájára bemutatni. 2014-ben oda is Kubik Annával mentünk, Agócs Sándorral is ott találkoztam, s mivel addigra volt már egy újabb kéziratom, odaadtam neki. Nem sokra rá megjelent Pusztaszabolcson, a szülői házamban és közölte: nem várt sokat a szövegtől, de elolvasta és úgy döntött, kiadja. „Maga pedig író lesz.” Innen indultam. Az Antológia kiadótól. Sokat köszönhetek nekik. A mai napig szoros az együttműködésünk.

– A Hírek rabjai főhősnője is sajtós, akárcsak ön tíz éven át, tavaly decemberig a bécsi magyar követségen. Piros cipőjét levetve mezítláb sétál a macskakövön. Ezt magáról mintázta?

– Tényleg szerettem mezítláb sétálni. A macskakő tönkreteszi a cipősarkat.

– Több diplomata figurája is felismerhető a könyvben. Ők nem sértődtek meg?

– A könyv miatt legfeljebb a balliberális sajtótól kaptam a fejemre, merthogy szerintük kormánypropagandát írtam. Ami egyszerűen nem igaz.

– Nem? A bevándorlás kérdésében elég kormánypárti álláspontot ír le.

– Az nem kormánypárti, hanem normális álláspont. Nagyon toleráns vagyok, a világ minden részéről vannak barátaim, de az együttélés a különböző kultúrák között nagyon-nagyon nehéz. Ezt tapasztaltam Bécsben is. A fiam Ausztriában nőtt fel, beleláttam tehát az iskolarendszerbe is, s bizony már az osztrák katolikus általános iskolában is különbséget tettek az osztrák, a külföldi és főleg a nem európai gyerekek között. A sportiskolában meg az egyik fekete kosaras fiú folyamatosan verte Pepét. Azért, mert szőke és kék szemű, tehát náci, meg azért, mert magyar, tehát Pusztaputyin. A srácról aztán kiderült, hogy nem csak fekete, édesanyja zsidó származású. A gyűlölködés és az előítélkezés nem vezet sehova. Akartam, hogy beszéljenek egymással. Végül elhívtam hozzánk a fiút pizzázni, elmondtam neki, hogy Pepe neve valójában Mózes, aztán levettem a polcról az Ószövetséget héberül. Jó barátok lettek, számíthatnak egymásra. Példaértékűnek számított ez az eset az iskolában.

Nagyon toleráns vagyok, a világ minden részéről vannak barátaim

– A fekete fiúra, az osztrák sajtóra vagy a magyar kormányra haragudott?

– Mindre. Ő azt szajkózta, amit nap mint nap látott az újságokban rólunk. Haragudtam a politikai kommunikációra is, amely miatt izolálják Magyarországot. Külföldi újságíró barátaim mindig nevettek rajtam: ez a nacionalista meghal a hazájáért, miközben Magyarország nincs is a térképen.

– Hogy változott Magyarország megítélése a tíz év alatt?

– Gyurcsányt nemigen szerették az osztrákok. Bajnait igen, amiben alighanem közrejátszott, hogy az apja Bécsben lakik, s az is, hogy Paul Lendvaival remek kapcsolata volt. Lendvairól pedig köztudott, hogy sajnos gyakran az ő szemén keresztül láttatja az osztrák sajtó Magyarországot. 2010-ben Orbánt rögtön elkezdték piszkálgatni, még mielőtt bármit tett volna. Olyanok voltunk aztán, mint egy céltábla: médiatörvény, egyháztörvény, alkotmány…

A migránsválság újabb löketet adott, mi lettünk a Pusztaputyin országa, a hálátlan kerítésépítők. Folyamatosan csak védtük a mundér becsületét.

– Ma már nem védené?

– Mikor benne vagy, nem gondolkodhatsz azon, hogy mit tennél, nem a véleményed számít, hanem a feladat. Az első években nagyon naiv voltam. Egy idő után azonban már túl sok volt. Nem szeretek és nem is akarok általánosítani, köpködni, mutogatni. Viszont tény, találkoztam az emberi gonoszsággal, de ez nem feltétlenül a politikával függ össze. Láttam, hogy szednek embereket darabokra. Munkatársakat, de ellenzéki politikusokat is. Több esetben már nem is karaktergyilkosság zajlott, hanem szemenszedett hazugság. Amire mégsem mondhatod a nemzetközi sajtónak, hogy szemenszedett hazugság, mert akkor meg a munkádat nem végzed el. A Hírek rabjai főszereplője is itt kerül lelkiismereti válságba, döntenie kell, ki mellé áll. Meddig hallgathat. És amikor beszélni kezd, meghurcolják.

– A főszereplő viszont súlyos titkokat is kiad a sajtónak. Ön kiadott ilyeneket?

– Nem vesztem meg. A sajtós és az újságíró sok esetben az ellentétes oldalon áll, de muszáj kapcsolatban lenniük. Ha kiküldenek önhöz, hogy tudjak meg valamit, cserébe mondanom kell valamit nekem is. Ezek azonban előre megbeszélt, irányított információk. Soha semmit nem adtam ki, csak a megbeszéltek alapján.

– Miért nem mondott föl?

– Sokszor akartam, s ha valaki fizette volna helyettem a lakbért és a fiam korcsolyáztatását, élsportolói előmenetelét, meg is tettem volna.

– A legtipikusabb önfelmentő érv.

– Az. Tudom. Megalkudtam. Gyáva voltam.

Volt olyan főnök, aki térden állva, sírva köszönte meg, hogy kihúztam a bajból, amelyet magának köszönhetett és belebukhatott volna. Amint Magyarországra költöztem, ugyanezek az emberek kezdtek elővenni.

Nem azért jöttem haza, mert megijedtem a bécsi migránsoktól, nem is azért, mert már megcsömörlöttem a politikától, hanem mert megígértem az apámnak, hogy élsportoló korcsolyázó fiam mezén Magyarország felirat lesz. Az Ingeborg című regényem mindenesetre ebből a csalódottságból, dühből született. A tapasztalatból, hogy csak érdek van, semmi más, s hogy például tényleg vannak nők, akik testi adottságaik miatt jutnak pozícióba. Mert mondjuk lefekszenek vezető politikusokkal, államtitkárokkal, diplomatákkal, aztán zsarolják őket. Egyrészt a viszonnyal, másrészt páncélszekrényben őrzött dokumentumokkal. Mindkétfajta megjegyzést hallottam már.

– Keresztény kormány államtitkáraival, diplomatáival? Nem hisszük el!

– Mindenesetre ijesztő volt számomra ez a hidegvérű gonoszság! Akár igazak voltak az elejtett mondatok, akár nem. Nem érdekel, ki mit csinál a magánéletében, a zsarolás érdekel. Az előrejutás módjai. A helyzet, amikor már a hozzáértés, a tudás sem számít.

– Példa?

– Volt kollegina, aki nyelveket sem beszélt, úgy került ki Bécsbe. Hívott egyszer tolmácsolni, merthogy – mondta – itt vannak a követségen a dél-koreaiak. Öt perc után rádöbbentem, hogy nem is dél-koreaiak voltak, hanem északiak. Jeleztem neki. Nem érezte a jelentőségét. Nem fogta fel a különbséget. Közben ott voltak a hozzáértő szakértő kollégák, akik viszont nem mertek szólni. Amikor aztán eljöttem, kaptam finom fenyegetéseket pitiáner szintekről: nem fogják kiadni a könyveimet, nem lesznek könyvbemutatóra meghívásaim, ha esetleg túl sokat beszélek és szóba állok olyanokkal, akik feketelistán vannak. Sőt, akár a fiam karrierje is bajba kerülhet.

– Kölcsönkenyér visszajár.

– Végül is. Próbáltak úgy támadni, ahogy azokat az embereket, akiknek a támadását végignéztem. Azok kezdtek meghurcolni, lejáratni, akiknek mostam a szennyesét. Ez igaz. Aki térden állva sírt és köszönte meg, hogy megmentettem egy nemzetközi botránytól, a magán emailjeimet megszerezve kezdett házalni azzal, hogy nemzetbiztonsági kockázat vagyok, mert ellenzéki politikusokkal leveleztem.

– Nem levelezett?

– Dehogynem. Ami alighanem normális sajtófőnöki pozícióban. 2008-ban az akkori sajtófőnök is folyamatos kapcsolatot ápolt az akkor még ellenzéki Fidesszel. Orbánnak interjúkat, találkozókat szervezett Bécsben. Zöldfülűként megkérdeztem tőle, hogy ez nem jelent-e problémát. Kioktatott, hogy a diplomácia független, sem párt, sem kormány nem befolyásolhatja a munkánkat, mi az ország szolgálatában állunk. Ezzel egyébként egyetértek. Annál furcsább, hogy később azért támadtak, mert demokratikusan megválasztott parlamenti képviselőkkel szóba álltam és azt tettem, ami a feladatom: kapcsolatokat építettem a sajtó területén. Különben soha sem csináltam titkot abból, hogy kik állnak hozzám közel, mindig felvállaltam a barátaimat és kiálltam az igaz ügyek és az értékrendjeim mellett. Egy valamit azonban megtanultam: mindenki megtörhető.

Tudom, milyen félni, szorongani, megfigyelve lenni, de azt is tudom, hogy ez nem tarthat örökké. Az igazság, a becsület és a hit felszabadít. Erőt ad.

Már nem fetrengek a rám mért ütésektől, hazug vádaskodásoktól a földön, elkezdtem felállni…

– Egyébként: miért tud ön óhéberül?

– Mindenki tud valamilyen szinten, aki teológiát végzett. Heiligenkreuzban tanultam, én voltam az első nő, aki oda bekerült és diplomát szerzett. Ratzinger bíboros dogmatika vendégszemináriumokat tartott ott. Hatalmas gondolkodónak láttam már akkor is, amikor pedig pápává választották, ujjongtam. 2007-ben, már pápaként eljött aztán Heiligenkreuzba egy találkozóra, a fiam akkor volt három és fél éves, XVI. Benedek pedig megáldotta.

– Nem lepődött meg a pápa, hogy az egykori apácának gyereke van?

– Amikor Heiligenkreuzba jártam, nem volt már rajtam az apácaruha. Amúgy sem apáca voltam korábban, hanem novícia. A beöltözés megvolt már, éveket éltem zárdában, s nevem is volt – Johanna nővér. Fogadalmat viszont nem tettem.

Éveket éltem zárdában, s nevem is volt – Johanna nővér

– Gyerekkori betegsége miatt ment zárdába, ugye?

– Már kisgyerekként vonzott a kolostorok világa. Amikor a fátylat a fejemre tettem gyerekkoromban, nem menyasszonyi fátyolnak képzeltem, hanem apácafátyolnak. Volt farsang, amikor apácának öltöztem. Utána jött, hogy író akarok lenni. 16 évesen aztán súlyos beteg lettem. Éveket töltöttem az onkológián, egy idő után már egy lélegzetvételből is meg tudtam mondani, kinek mennyi van hátra. Még fogadásokat is kötöttem magamban. „Hédi néni ma meghal.” Úgy is lett. Amikor a velem egykorú lányok épp az első szerelmeiket élték át, én a halál szagát éreztem nap mint nap. Nem írói szóvirág ám ez. Szó szerint így volt: órákig nem vitték el a halottakat a szobából. Rettegtem, hogy én is így végzem, úgyhogy fogadalmat tettem: ha túlélem, Istennek szentelem az életem, elmegyek apácának.

– Ezek szerint nem volt jó ötlet.

– Az egri zárdában nem az fogadott, amit vártam. Miután a rendeket visszaállították, összekerültek a II. vatikáni zsinat előtti apácák azokkal, akik a kommunizmusban tettek fogadalmat és sosem éltek közösségben. Csakhogy ők voltak az elöljárók. A zsinat előttieket nagyon szerettem és ők is engem. Ők olyanok voltak, amilyennek kislánykoromban képzeltem az apácákat. A többiek nem. Elég súlyos helyekre küldtek, kórházba, az elfekvőbe, tettem be a tepsibe az embereket – miközben a kórházszagot sem bírtam. Szembenéztem vele, megcsináltam, de Egerből 1997-ben végül elmenekültem. Tanultam, majd tanítottam Bécsben, aztán hazajöttem, férjhez mentem, megszületett Pepe – az apja meg a születése után elhagyott a legkisebb húgom miatt. Amikor négy évre rá betámadott, hogy nem járul hozzá a külföldi tartózkodásunkhoz, szükségem volt egy jó indokra, hogy maradhassunk. Ekkor jött a bécsi magyar nagykövetségi állás. A sajtóosztályra munkatársat kerestek. Olyan kellett, aki ismeri az osztrák és a magyar politikát, jól tud németül, de magyar állampolgár. Mintha rám szabták volna a pozíciót. Az isteni gondviselésnek tudom be azt a lehetőséget.

– Azt meg akkor végképp annak tudhatja be, ahova a követség után dobbantott: most a Katolikus Egyház szolgálatában áll, Erdő Péter bíborostól kapott komoly megbízást.

– Fogalmam sem volt, mit kezdek magammal, amikor tavaly év végén hazajöttem. Csak annyit tudtam, távol kell kerülnöm a politikától, a hatalomtól eltorzult személyiségektől! Túl sokat láttam, megéltem, elég volt!  A gondviselés keze ismét lenyúlt hozzám: kiderült, hogy a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszushoz keresnek sajtófőnököt, akinek van nemzetközi sajtóbeágyazottsága. Ezt is mintha csak rám szabták volna. Ráadásul oda tértem vissza, ahonnan indultam: az  Egyház kötelékébe, 25 évvel később találkozni a volt közösségemmel, hatalmas élmény. Egerbe is most tudtam visszamenni, annyi év után – találkoztam is egykori gyóntató papommal. Erdő Péter bíboros pedig a Pázmányon tanított egyházjogot annak idején. Amikor az indexemben Ausztriában meglátták a nevét, rögtön elfogadták a tantárgyat és a jegyet, nem kérdeztek semmit. Akkora szaktekintély.

– A könyveiben felbukkanó érzelmes-érzéki, lányregényes részekhez mit szól a bíboros?

– Munkakapcsolatban állunk egymással, nem kerül szóba, hogy író vagyok. Az a másik életem.

– Akkor majd mi. A Hírek rabjainak sajtót és politikát érintő részei érdekesek, de minek ezek a csajos, szerelmi szálas részek?

– Minek? Azért, hogy a könyveimet többen olvassák, mint mondjuk Stumpf Andrást, pedig róla az a hír járja, hogy nagy népszerűségnek örved, és azok is olvassák a cikkeit, akik nem szeretik. Komolyra fordítva a szót: a Hírek rabjai befutott regény lett, a Paprika rummal ismét elfogyott a polcokon, jön  a negyedik kiadás. Nem hiszem tehát, hogy rossz döntés volt mély érzelmeket, szerelmet belevinni a történetekbe. Lesz ilyen vonal a Hírek rabjai második részében is, hiszen Magyarországon is találtam már olyan izgalmas újságíró karaktert, mint Ausztriában. Az arrogáns, veszélyt nem ismerő, mindent megmondó Christoph Weglernek lesz vetélytársa. Írom már a történetet, igaz, lassan. A lányregényes minősítést pedig visszautasítom. Nem szerettem őket kamaszkoromban sem, vereségnek könyvelném el, ha ennek tartanák bármely regényemet.  Egy biztos, ha jó kritikára lesz szükségem, nem önt kérem fel rá…

 

Fotók: Ambrus Marcsi

A Válasz Online jövője olvasóinkon múlik! Két hónap alatt 1500 támogatót gyűjtünk. Csatlakozzon hozzánk most!

Kategória: Induló