Párducok a Retek utcában: a kitörés napjának titkai, eddig sosem látott fotókkal

A Válasz küldetésének érzi, hogy felületén fontos és érdekes témákkal kapcsolatban az adott terület legjobb szakértői jelenjenek meg. Ennek szellemében közöltünk írást a Himnusz születésének évfordulóján Nyáry Krisztián tollából, Papp István Ady Endre hatását mutatta be hasábjainkon, Mike Károly izgalmas közgazdasági elméletet ismertetett, Ablonczy Balázs pedig Trianon-fantazmagóriákat tett helyre. Ezúttal, az 1945. február 11-i „kitörés napjának” évfordulóján a Budapest ostromáról eddig hét kiadást megélő monográfiát szerző Ungváry Krisztián írását közöljük. A történész eddig sosem látott fotókkal illusztrálva mutatja be két páncélos történetét – és a borzalmat, ami pontosan 74 évvel ezelőtt Buda belvárosában történt. Csak a kitörési kísérletben annyian vesztek oda, mint a mohácsi csatában. A második világháború egyik legvéresebb katonai akciójáról van szó: kevesebb mint öt nap alatt húszezer katona pusztult el, ugyanennyien estek fogságba, míg az átjutás legfeljebb 700 főnek sikerült.

Amint a mellékelt képek is mutatják, ez a cikk nem elszabadult vadállatok, hanem két harckocsi bemutatására vállalkozik. A német harckocsigyártás 1942. óta mind a mai napig előszeretettel nevezi el nagyragadozókról járműveit. A Panzer-V harckocsi közkeletű elnevezése a „párduc” volt.

A Retek utca nem tartozik ugyan a legforgalmasabb budapesti utcák közé, de a mellette található Széna tér és Széll Kálmán tér igen. Így a helyszín nem csak a budapesti lakosoknak lehet ismerős, a Fény utcai piac bejárata éppen ott található ma, ahol írásom egyik főszereplője, az egyik Párduc megsemmisült. A Retek utca Budapest ostroma során fontos helyszín volt, mivel a kitörési kísérlet fő irányában feküdt. Régebben is ismert volt több felvétel, amely az itt elpusztult Párduc harckocsit ábrázolja. Ezek a képek azonban jóval a kitörés után, 1945 márciusában készülhettek. Van, amelyen a harckocsi tornyát már eltávolították, létezik olyan felvétel is, amelyen viszont a teljes harckocsi látható és még az eredeti számozása, illetve a szovjet hadizsákmánygyűjtő különítmény által felfestett fehér azonosítószám is fellelhető.

Budapest ostromával foglalkozó történészként régóta foglalkoztatott, vajon hogyan és miért pusztult el ez a harckocsi. S persze az, hogy kik is ülhettek benne. Szerencsém volt: a kutatásban több helyről is váratlan segítséget kaptam. Egyrészt a sarokházban lakott a tavaly októberben elhunyt Mandics Endre tanár úr, akivel interjút is készítettem ostromélményeiről. Az Arany János gimnázium szenvedélyes technikatanára közvetlen az ostrom után költözött ide és a harckocsi szétszerelésekor megszerzett két torony-csapágygolyót. Játéknak szánta, későbbi tanári pályafutása során azonban a szabadesés demonstrálására is használta óráin. Másrészt szerencsés véletlenek sorozata után hozzájutottam néhány felvételhez, amelyek a helyszínt „még melegen”, azaz közvetlenül a kitörés óráiban mutatják. Végül pedig sikerült megtalálnom annak a páncélosegységnek a névsorát is, amelyhez a Retek utcai harckocsik köthetők.

Az első felvételen a Retek utcai harckocsi látható 1945 márciusában:

A második felvétel a harckocsit a Széll Kálmán térről mutatja 1945. február 12-én reggel. A környéken ekkor még zajlottak a harcok. Látszik, hogy a jármű is füstöl. Más forrásból tudható, hogy az itt védekező szovjet 180. lövészhadosztály ide és a Széna tér torkolatába is harckocsiaknákat telepített. Az sem zárható ki, hogy a mai Auguszt cukrászda előtt egy szovjet páncéltörő ágyú is belelőtt a harckocsiba, illetve a mellette kifelé menekülő lövészpáncélosba. Megdöbbentő az utcán heverő rengeteg hadianyag – a Fény utca bal oldalán a lomok egy német Maultier szálítójármű maradványait takarják.

A harmadik felvétel a helyszínt délkeletről mutatja. Itt jól látszik a megsemmisült lövészpáncélos is, valamint az hogy a Párduc tornya is találatot kaphatott. Az is megfigyelhető azonban, hogy a környező házak sem úszták meg az ostromot nyomtalanul. Több helyen belső lakástüzekről árulkodnak az ablakok feletti elszeneződés-nyomok.

A negyedik és ötödik felvétel a Széna-tér és a Retek utca torkolatát mutatja. Itt semmisült meg a második, parancsnoki harckocsi. Mivel nem sérült meg súlyosan, ezt hamar elvontatták és 1945 márciusában a Dunántúlon már be is vetették a németek ellen. A felvétel közvetlenül a kitörés után készülhetett. A Széna tér felé nézve jól látható, hogy a Retek utca déli oldalán álló házak homlokzatát teljesen összelőtték, különösen drámaian látszik ez a cégéren. Ezzel szemben az északi oldalon álló házak szinte sértetlenek. A különbség oka az, hogy a szovjet védők is csak a déli oldalon helyezkedtek el és mivel nem akarták egymást lőni, az északi oldal házait üresen hagyták. Az utcán láthatók még a barikádként kidobált és szétszórt bútordarabok is.

Ezek a fényképek emberi tragédiákat is takarnak. Azt, hogy mit is jelentett Budapest ostroma, a képeken látható 4/II. páncélos osztály tisztikarának sorsán is nyomon követhetjük. Az ostromgyűrű bezáródásakor az egységnek még 21 tisztje volt. Ebből csupán négyen (19%) élték túl az ostromot. A 17 eltűntből egyetlen személynek sem ismert a nyughelye, egyetlennek sem került elő azonosítójegye. Csontjaik minden bizonnyal ma is ismeretlen tömegsírban nyugszanak a Pilis-hegységben, a Perbáli-medencében vagy a Budai-hegyekben, esetleg a főváros belterületén. Az eltűntek közül teljes bizonyossággal csak két személy esetében tudták megállapítani az elhalálozást. Az, hogy 15 eltűnt esetében egyetlen szemtanú sem maradt, aki információt tudott volna adni az érintettek utolsó óráiról, arra utal, hogy a pusztulás nem csak a tisztek, hanem a legénységi állomány soraiban is hasonló nagyságrendű volt.

Különösen megdöbbentő az információk ilyen elképesztő hiánya, ha figyelembe vesszük, hogy mind a túlélők, mind az NSZK különféle szervezetei rengeteg energiát fektettek a háború végén majdnem három millióra dagadt eltűnt népesség sorsának tisztázására.

Az eltűnt személyekről fényképes köteteket állítottak össze, ezekben a katonákat századszintű tábori postaszám, a civileket pedig lakhely szerint tartották nyilván. Minden fogságból hazatérő személy elé rakták az őt érintő köteteket, illetve felkérték, hogy minden adatot mondjon jegyzőkönyvbe. Ennek a munkának köszönhetően majdnem egymillió ember sorsát lehetett az 1960-as évekig tisztázni. A 4. páncélosezred eltűntjeit nyilvántartó kötetben összesen 111 fő adata szerepel…

A tisztikar egyik tagjának, Edmund Horbass hadnagynak születési helye a kárpátaljai Királymező (Königsfeld) község volt – ezzel ő volt az egyedüli eredendően magyar állampolgár az itt tárgyalt katonák között. A községet a XIX. század közepén ausztriai németek alapították. Horbass volt az itt említettek közül az egyetlen, aki a sztálingrádi csatában is részt vett, 1942. október 13-án a Traktorgyár mellett súlyosan meg is sebesült – kórházi kezelése mentette meg ekkor a hadifogságtól, ami Sztálingrádban az esetek 96 százalékában halálos ítéletet is jelentett.

hirdetés

Az egység parancsnoka és helyettese, Walter Bonnwetsch és Herbert Mittasch századosok minden bizonnyal a két harckocsiban pusztultak el. Két személy, Hans Laible tartalékos hadnagy és dr. Hans Schlübbers orvos-főhadnagy esetében voltak csak olyan szemtanúk, akik az érintettek haláláról szemtanúként tudtak beszámolni. Laible az egyetlen, akinek haláláról viszonylag részletesebb adatok maradtak az utókorra. Hermann Rothermer tizedes 1955. január 15-én a hadifogságból visszatérve a következő nyilatkozatot tette róla:

„Az elhunytat zászlósi kinevezésétől kezdve ismertem. A budapesti harcok utolsó napjaiban a szakaszában hírvivő lettem, később pedig géppuskási beosztást kaptam. Február 11-én este tudtuk meg, hogy az éjjel kitörünk a gyűrűből. Erre az akcióra a mi szakaszunk Laible hadnagy vezetésével készült és indult a parancsolt gyülekezési pontra. Még az utolsó előkészületek alatt, amelyekre a katonákkal zsúfolásig megtöltött utcán került sor, csapott le a tragikus végzet. Az orosz gránátvetők tűzrajtaütése után semmit sem lehetett hallani, csak segélykiáltásokat, illetve, ha szabad így mondanom, a bajtársak könyörgését a kegyelemlövésért. A testileg és morálisan rendkívül megroppant csapatban ettől kezdve nem maradt tartás. A tűzcsapás során a mi hadnagyunk is összerogyott. Az utcáról a járdásra vittük, hogy az esetleg utánunk jövő járművek ne tiporják szét. Egyenruhája rongyokban lógott, és melléből vér bugyogott. Abban a percben, amikor mellette álltam, nem mutatott életjelt, és a sötétségben nem lehetett megállapítani a sebesülés pontos jellegét. Annak érdekében, hogy megmeneküljünk a tűzcsapásoktól, a házakba húzódtunk vissza, ott gondoztuk a sebesültjeinket, amennyire csak lehetett. Amikor nem sokkal később megjött az áttörési parancs, arra kényszerültünk, hogy a sebesülteket visszahagyjuk. És a ház előtt a járdán még úgy feküdt a mi hadnagyunk, ahogyan korábban hagytuk. Jómagam február 12-én reggel orosz fogságba estem. A gyűjtőtáborban egységem több bajtársával beszéltem, akik szintén látták hadnagyunkat fekve. Ennek alapján azt gondolom, hogy nyugodtan állíthatom halálának beálltát és nem beszélhetünk arról, hogy az akkori idegességünkben ott hagytunk egy élőt a halottak között.”

Kétségbeesett szülei nem akarták elhinni a haláláról szóló beszámolót: „Fiunk kiváló matematikus volt, a müncheni Technische Universität hallgatójaként repülőmérnök akart lenni. Amennyiben élve esett volna az oroszok kezébe akkor nagyon is valószínű, hogy őt valamilyen üzemben alkalmazzák” – írták az eltűntekkel foglalkozó hivatalnak.

Laible halálát nem örökítette meg fotó. Könnyen lehet azonban, hogy az alábbi, meglehetősen drámai képen az ő holtteste is látható. A felvétel ma már szinte beazonosíthatatlan, hiszen a régi Szent János kórházat már lebontották (ennek keleti fala látszik a kép bal oldalán). Ez a kép is közvetlen a kitörés után készült. A hullákat a győztesek kirabolták – erről tanúskodnak a körülöttük heverő személyes iratok és tárgyak. Az utat belepi a háborús törmelék és a szétdobált fegyverzet. Hátul egy fekete ruhás alak, feltehetően egy idősebb asszony, cekkerrel igyekszik ismeretlen célja felé.

Budapest ostrománál csak a kitörési kísérletben annyian vesztek oda, mint a mohácsi csatában. Az egész második világháború egyik legvéresebb katonai akciójáról van szó: kevesebb mint öt nap alatt húszezer katona pusztult el, ugyanennyien estek fogságba, míg az átjutás legfeljebb 700 főnek sikerült. Összehasonlításul: az 1944-es normandiai partraszállás során a szövetségesek számára legvéresebb veszteségek az Omaha-partszakaszon keletkeztek, de a halott, sebesült és eltűnt katonák száma nem haladta meg az ötezer főt. Ehhez képest az Omaha-partszakasz az amerikai kollektív emlékezetkultúra integráns része, míg a kitörés eseményei egyáltalán nem szerepelnek a német köztudatban, és sokáig Magyarországon sem kaptak különösebb figyelmet. Pedig az áldozatok ugyan német egyenruhában harcoltak, de igen jelentős részük kényszersorozott magyarországi német volt. Kertész Imrét idézve: nem az ő sorsuk volt, de ők élték át azt, amit a fényképek mutatnak.

Haláluk elsődleges felelőse az a lelkiismeretlen katonai vezetés, amely nyilvánvalóan öngyilkos vállalkozásba hajszolta őket – megszegve így ráadásul Hitler kitartási parancsát is.

Azok a német és magyar csapattöredékek, amelyek nem vettek részt a kitörésben, többé-kevésbé rendezett módon hadifogságba kerülhettek, és csak azokat a katonákat fenyegette a lemészárlás veszélye, akik súlyosan sebesültek voltak. Ezzel szemben azoknak, akik a kitörés során estek fogságba, az esetek döntő részében nem volt kegyelem. Karl Pfeffer-Wildenbruch SS-Obergruppenführer, a budapesti német csapatok parancsnoka katonailag teljesen értelmetlen utasítása a német félnek semmilyen előnyt, a szovjetnek semmilyen hátrányt nem okozott. Legfontosabb következménye mintegy húszezer özvegy és árva, akik, illetve akiknek leszármazottai zömmel még ma sem tudhatják, hogy az értelmetlen hadműveletbe belehajszolt rokon ma hol nyugszik.

A politika képviselői előtt több út is van a történtek irányába. Először is: a hallgatásé. Aztán: hősiességet és parancsteljesítést is emlegethetnek – amivel valójában meggyalázzák az értelmetlenül elpusztultak emlékét. Vagy: gyászolhatnak. Míg az első kettőre bőséggel találni példát, a harmadikkal máig adós a politikai közbeszéd. Pedig nem lehetetlen a feladat. Cseh Tamásnak és Bereményi Gézának köszönhetően született már olyan alkotás, amely méltó módon állít emléket annak a szörnyűségnek, ami hetvennégy évvel ezelőtt Buda belvárosának utcáin történt.

Cseh Tamás: Széna tér

Ha tetszett a cikk, kérjük, támogassa a Válasz Online munkáját, és kövessen minket Facebookon!

Címkék: sztori