Diktatúra vagy tiszta káosz? A kultúrharc kulisszái mögé nézünk

·2019.01.28

Pulzáló erőviszonyok, alkalmi szövetségek, személyes sértettségek, sőt szakadásközeli helyzetek. A Válasz utánajárt, kik fújják a passzátszelet a kultúrpolitikában, s kiderült: a látszat csal. Nincs mesterterv és az sem igaz, hogy a „székely hadosztály” előretolt helyőrsége bevette Budapestet. Pillanatkép a kultúrkampf állásáról.

„Helló, voltam a főnöknél, menni fog a dolog, 150 millió lesz rá első körben.” Demeter Szilárd 2015. július 25-én a kocsijában ült épp és Budapestre tartott a tusványosi szabadegyetemről, amikor Orbán János Dénes (OJD) a fenti jó hírt telefonon közölte vele. A „főnökkel” OJD természetesen a névrokon miniszterelnökre utalt, a „dolog” pedig immár budapesti íróakadémiájuk és tehetséggondozó központjuk ötlete volt. Demeter nem volt egyedül a kocsiban akkor. Az anyósülésen olyasvalaki ült, aki akkor már évek óta baráti viszonyt ápolt vele – és rendszeres találkozásaik csak 2017-ben szakadtak meg. E sorok írója.

Cseppet sem volt mindenesetre előzmény nélküli a kocsiban OJD-vel tárgyalt ötlet: a kilencvenes évek közepétől az Előretolt helyőrség című lap köre volt az üvegház, amelyben kifejlődött az erdélyi magyar irodalom pimasz, új hangja. OJD és a székelyudvarhelyi Demeter a telefonbeszélgetés pillanatában már húsz éve ismerik egymást: utóbbi akkor került Kolozsvárra. A nagy kultúraszervező szerepe OJD-nek jutott: az általa vezetett Bulgakov irodalmi kávéházban a magyar literátorok színe-java megfordult a kétezres években. Noha a Fideszben kultúrfronton a külhoniak korábban is képviseltették magukat – főként Szőcs Géza által, aki OJD-ék kezdeti törekvéseit is segítette Kolozsváron –, a fent leírt telefonhívás óta az erdélyi és partiumi körök hihetetlen térhódítása látszik.

OJD azóta valóban az állami tehetséggondozó (Kárpát-Medencei Tehetséggondozó: KMTG) és íróakadémia (Előretolt Helyőrség) feje, aki 2016-ra 150, aztán 440, majd tavaly már 1,4 milliárd forintból gazdálkodhatott, miközben NKA-döntnök, egyúttal pedig a kormánylap Magyar Idők rovatvezetője is. A lapé, ahol a Kinek a kulturális diktatúrája? című sorozatáról elhíresült Szakács Árpád az egyik fő megmondóember, aki olyan régi, polgári fideszest is „le tud szedni” az igazgatói székből, amilyen Prőhle Gergely volt a Petőfi Irodalmi Múzeum (PIM) élén. Szakács cégtársa és cimborája, Horváth-Lugossy Gábor ráadásul a frissiben alapított Magyarságkutató Intézet vezetőjévé léphetett elő, Demeter pedig… ő a minap egyenesen a PIM főigazgatói székébe ugorhatott.

Még itt sincs vége azonban a sornak. Nem erdélyi, de „helyőrségi” ember és az íróakadémia tanára a szintén Magyar Idők-szerző Pál Dániel Levente is, aki mindemellett a kulturális államtitkár Fekete Péter tanácsadója, jobbkeze. Ha ehhez hozzávesszük, hogy Orbán Viktor tavaly nyáron szintén Tusnádfürdőn hirdette meg, hogy bizony szabad betörni Budapestre régi idők új dalaival („Új szellemi és kulturális megközelítésre van szükség”, valamint „mi tagadás, szeptembertől nagy változások előtt állunk”), könnyen kirajzolódhat az OJD vezette „székely kultúrhadosztály” légiósaival és szélsőjobbos figurákkal a magyar kulturális életet átformálni vágyó miniszterelnöki mesterterv képe.

A valóság azonban ezúttal is egészen más, mint a mindig logikusnak látszó összeesküvés-elméletek.

A Válasz tucatnyi minisztériumi és múzeumi dolgozóval, az íróakadémia életében résztvevőkkel folytatott háttérbeszélgetést, hogy kibogozza, ki fújja a kultúrkampf passzátszelét. Az eredmény hasonló ahhoz, amit a Magyarságkutató Intézet hátterénél fedeztünk fel: pontos ideológiai terv helyett pulzáló erőviszonyok, alkalmi szövetségek, személyes sértettségek, sőt szakadásközeli helyzetek a kívülről monolitnak tetsző rendszeren belül. Tapasztalataink szerint tehát leginkább Lackfi János találta fején a szöget, amikor lapunknak a következőket mondta: „Lehet, hogy minden úgy történik, hogy fölébred reggel az ördög és azt mondja, most jól megnyomom ezt a gombot, lerombolom ezt vagy azt. Mégsem hiszem, hogy így megy ez. Sokkal inkább úgy, hogy adott egy szakma, ahol mindenki tele van sértettséggel, indulatoktól fűtve háborog. Ezeket a fortyogásokat valaki kihangosítja, és máris indulhat a listázós kulturális lobbiharc, a kiszorítósdi, az iszapbirkózás.”

A gonosz birodalma? Lackfi János és Lovasi András szelíd vitája a magyar közállapotokról

Vannak még, akik képesek a békés, sőt baráti és szeretetteljes egyet nem értésre: két jelentős alkotó, Lackfi János költő és Lovasi András zenész-dalszerző ült egy asztalhoz a Válasz kérésére, hogy átbeszéljék a kultúrkampfot, a Nemzeti Együttműködés Rendszerét, a lassan magunk mögött hagyott évet – közéleti és művészi szempontból egyaránt.

A „baráti tűz” első nagy áldozatának, Prőhle Gergelynek kényszerű távozása mögött is feltűnik a személyes motívum. A „Keresd a nőt!” ősi jó tanácsa ebben az esetben Vastag Andreáig vezet minket, aki Csinszka-kutató irodalomtörténészként ugyan nem emelkedett Rockenbauer Zoltán-féle magasságokba, ám a Prőhle-időszak alatt összerúgta a port a PIM-mel. „Képeket kért az új kötetéhez, mi pedig nem adtuk őket. Nem volt ebben semmi elfogultság, csupán annyi, hogy a kiadója az előző kötet képeiért sem fizetett még. A borítóra szánt képet sem támogattuk, mert pont azzal az illusztrációval nem sokkal korábban jelent meg kötet” – idézi fel a múzeum egyik dolgozója a történteket. Vastag mindenesetre mellre szívta az esetet. „A Petőfi Irodalmi Múzeum több alkalommal megtagadta tőlem a közlési engedélyt. Ez a tudományos kutatás szabadságának megsértését jelenti. Harmadik, Szendrey Júlia összes költeményeit tartalmazó kötetemhez írtam hat elemző tanulmányt, valamint egy hetediket, melyben éppen annak történetét írom le, hogy a Petőfi Irodalmi Múzeum hogyan akadályozta munkámat és azzal együtt könyveim megjelenését.”

Mindez még nem is mutatott volna túl a személyes purparlén – ha Vastag Andreában nem tisztelhetnénk tavaly óta egyúttal a hetvenéves Raffay Ernő ifjú feleségét is.

A történész márpedig maga tette nyilvánvalóvá, hogy mit jelent számára az időskori érzelem. „Mindenekelőtt a másik, a szerelemmel szeretett társ megvédését a sok rossz szándék ellenében, a szó és a tettek erejével. (…) nem tűröm azt, hogy a feleségemnek ne adják meg a tiszteletet.”

Az egyik legnagyobb példaképének nevezi Raffay Ernőt Szakács Árpád a Facebook-oldalán

Raffay valóban nem mai csirke: régóta kedvelt alakja a széljobbos fórumoknak. A rendszerváltás után az MDF jobbszárnyához tartozott, államtitkárságot is viselt. Ilyen minőségében próbált meg behatolni a titkosszolgálati irattárba úgy, hogy a fegyveres őrnek kellett visszatartania (erről Ungváry Krisztián A szembenézés hiánya című kötetében olvashatunk), igaz, esetleges titkos tevékenységéről egy 6-os kartonon kívül nincs adat – az pedig semmit sem bizonyít. A politikával mindenesetre Raffay sosem szűnt meg érintkezni: 1998-ban Torgyán József kisgazdapártjában találta meg önmagát, az országos lista 22. helyén szerepelt, aztán négy évvel később is indult az FKGP színeiben. A kétezres évek végén már a Jobbik holdudvarát erősítette. „Ő egészen sokáig kitartott, a néppártosodást kifejezetten üdvözölte, csak 2017-18 körül tűnt el a párt környékéről” – emlékszik jobbikos forrásunk.

Hasonlóan Szakács Árpádhoz, aki többeknek még azzal is eldicsekedett, hogy a Magyar Gárda megalakulásában is játszott szerepet, sőt ő javasolta azt Vona Gábornak. Szakács ugyan már 2013-14 körül eltávolodott a Jobbiktól, de azért a 2017-es úgynevezett Soltvadkerti Dispután, a Jobbik értelmiségi háttérrendezvényén még feltűnt. „Akkor valószínűleg már csak vamzerkedni jött.” Szakács mindenesetre nem csinált titkot abból, hogy Raffay az „egyik legnagyobb példaképe”, akivel ezért interjút is készített Nagy Magyarország című lapjában, ahogy írásait is publikálta, utóbbi pedig közösségi oldalán nem győzte reklámozni Szakács elhíresült cikksorozatát, amelyben azt igyekezett bizonyítani, hogy „a liberálisok” kulturális diktatúrája mindmáig tart. Ez önmagában még nem lett volna érdekes, ha Szakács nem vette volna kartácstűz alá a Fidesz kinevezettjeinek egyikét-másikát. Legfőképpen Prőhle Gergelyt – egy, a Tanácsköztársaságot valóban szerencsétlen módon bemutató PIM-fiókkiállítás apropóján és Szakácson keresztül meg is lett a reváns: a mindig is a Fidesz jobbszélén lévők (például Eperjes Károly) és a Jobbik környékéről oda megérkezők (ilyen például Takaró Mihály is, aki 2012 környékén még adott elő jobbikos rendezvényen) közös petícióban követelték a főigazgató fejét.

Ahhoz persze, hogy ez a kör erősnek érezze magát, szükség volt az emberi erőforrások új miniszterére, Kásler Miklósra is.

Az onkológus természetes közege a Trianoni Szemle köre. Azé a lapé, amelyben Takaró Mihály is publikált, ahogy Raffay és Vastag Andrea is. Olyannyira, hogy amikor 2017. június 4-én a Magyar Művészeti Akadémián (MMA) a lapot kiadó Trianon Kutatóintézet tízéves fennállását ünnepelték, a kutatóintézet és a folyóirat munkájáról az akkor még messze nem miniszter, hanem a „hobbitörténész” onkológiai vezető Kásler Miklós és Raffay Ernő beszélt. Miniszterként Kásler aztán az első adandó alkalommal kitüntette Takaró Mihályt: tavaly nyáron, a pedagógusnap alkalmából, „a gyerekek harmonikus személyiségformálásában kiemelkedő munkáért”. (Az alábbi fotó a díjátadón készült.)

Takaró Mihály és Kásler Miklós

Szakács tényezővé válásának biztosan nem ártott, hogy természetes közegének befolyása megnőtt, azt viszont több forrásunk is megerősítette: a közös képviselői múltat és Demszky-érában betöltött városházi munkát maga mögött tudó hobbitörténész leginkább magának köszönheti, hogy kulcsszereplővé lépett elő.

„Minthogy jó végrehajtó, a megyei lapok összeszervezésénél számítottunk Szakácsra a Mediaworks központi főszerkesztőségében. Ideológiai megmondóemberként senkiben fel nem vetődött a neve. Csermely és Liszkay hagyták, hadd írjon a Magyar Időkbe, ha akar, ő meg egyszerűen élt a lehetőséggel”

– emlékszik egy fontos fideszes forrásunk. Aztán Bayer Zsolt is Szakács mellé állt: szerepeltette Echo Tv-s műsorában, majd közös kötetben adták ki írásaikat. Ahhoz már elég erejük volt, hogy megshortolják a Prőhle-részvényeket a politikai tőzsdén. Az igazgató ezután már hiába is akarta volna rendbe tenni mondjuk a PIM hosszú évek óta görgetett százmilliós nagyságrendű tartozásállományát – ehhez a levegő fogytával nem lehetett mozgástere. Ahhoz azonban nem volt elég ereje a Szakács-körnek, hogy saját embert ültessen Prőhle helyére. Nem mintha az egyébként is jobbára láthatatlan kulturális államtitkárnak komoly beleszólása lenne – Fekete Péter viszonya saját miniszterével minden forrásunk szerint feszült.

Prőhle kicsinálásán túl egyszerűen nem volt tehát mesterterv, sem pedig olyan, legalább távolról alkalmasnak látszó jelölt, aki vállalta volna a vezetői pozíciót. Egyeztetéseken a végül a Magyarságkutató élére kinevezett Szakács-cégtárs Horváth-Lugossy is felvetődött a posztra, és természetesen Takaró neve is szóba került PIM-főnökként – utóbbi azonban nem vállalta. Forrásaink szerint nem óhajtotta kitenni magát a támadásoknak. Takaró múltjával kapcsolatban már első kitüntetése alkalmával is ilyen cikkek jelentek meg, a legfontosabb irodalmi kultúrpozíció elfoglalása után valóban borítékolható lett volna ezek elszaporodása.

Látványos patthelyzet keletkezett tehát, amelyből az alkalmi koalíciókötések és a látszat ellenére sem ez a szélsőjobbos múltú kör került ki győztesen. Orbán János Dénes ugyan maga is részt vett a Magyar Időkben a liberálisok gyepálásában, a Szakács melletti kiállásban, és Prőhlét sem védte meg (holott őt még hívta is a PIM annak mandátuma alatt), ám hiba lenne őt látni a döntések mögött. Néhány éve még valóban OJD híre volt nagyobb és az ő pártbéli beágyazottsága látszott erősebbnek: Szőcs Géza révén nemcsak a miniszterelnökhöz lett bejárása, hanem Lévai Anikóhoz is – akinek szakácskönyvéhez Szőcs írt előszót. 2013-ban Kolozsváron, a Bulgakovban, ahol a meglepetésvendég maga Lévai volt, OJD köszöntötte az akkor hatvanéves Szőcsöt. És köszönhette meg neki, hogy elintézte a helyőrségi kör finanszírozását – a helyi vegyépszeres Nagy Elek és Böszörményi Zoltán vállalkozók támogatták a rendezvényeket és az akkori szülinapi kötetet is. Cserébe Szőcs – még államtitkárként – díjakkal, OJD pedig dicsérő írásokkal jelentkezett Nagy apjáról, Méhes Györgyről, vagy az Irodalmi Jelen főszerkesztőjeként is tevékenykedő Böszörményi költészetéről. Ez a belterjes tempó azonban nem csak a belmagyaroknak, de a 2012-ig hat éven át OJD által vezetett az Erdélyi Magyar Írók Ligájának is sok volt, akik nem tették tiszteletüket a szülinapi rendezvényen. A csörte nyíltlevél-háborúba torkollott, és a Kolozsvár utáni élet sem feszültségmentes.

Bizony, pillanatnyilag a budapesti íróakadémián sem betonkemény az egység OJD mögött.

Egyrészt a tanári kar sem éljenezte egységesen a Magyar Idők hasábjain megjelent keménykedéseit, másrészt egyetlen irodalmi intézmény belső morálját, összetartását sem szokta erősíteni, ha egyes tanárok és diákok között nem a versformáké, hanem a szerelmi háromszögeké lesz a főszerep. „Nem nagyon tűnt fel senkinek, de a KMTG kimaradt a szokásos év végi pénzesőből. Nem véletlenül” – állítja szemfüles minisztériumi forrásunk. Igaz, a rekordösszegű 1,4 milliárdot a tehetséggondozó eredetileg két évre előre kapta meg, ami kétségkívül gyengíti a jelzésérték-elméletet.

Az viszont egészen biztos, hogy Demeter részvényei azon a bizonyos politikai tőzsdén meredeken emelkedtek az elmúlt években. A szabadidejében a szépirodalmat sosem felejtő (mára nyolckötetes) Demeter Tőkés László nagyváradi irodavezetőjeként szolgált hét éven át, s az Erdélyi Magyar Néppárt kampányfőnökeként is közeli kapcsolatot ápolt olyan budapesti Fidesz-gurukkal, amilyen Kubatov Gábor – tőle tanulta a pártépítést. A tehetséget viszont maga a miniszterelnök látta meg benne, és emelte be a Századvégbe. 2014-ben egyszerű munkatársként kezdett, a ranglétra alján, politikai stratégiával, szövegírással, PR-rel és kommunikációval is foglalkozott, de nem rekedt meg Habony Árpád táskahordozójának szerepkörében. A kifejezetten a miniszterelnöknek dolgozó csapat tagjaként előbb az erdélyi média újjászervezésének feladatát szerezte meg magának, majd amikor a PIM körüli patthelyzet körvonalazódni látszott,

Orbán Viktor Prőhle menesztése után, októberben személyesen kérte fel egy stratégia megalkotására. Arról is Orbán döntött novemberben, hogy ha már megírta, mit kellene csinálni, akkor hajrá, valósítsa is meg.

Bár minisztériumi bizottság előtti meghallgatása csak cikkünk megjelenésének napján, hétfőn várható, Demeter decemberi ideiglenes kinevezése minden jel szerint szinte automatikusan folyik át az állandóba. Más pályázó nem is volt a PIM élére.

Orbán János Dénes

Demeter eközben megtartotta az erdélyi média feletti felügyeletét is: Mohácsi Árpád László, egykori fotósa, alkalmanként sofőrje, barátja és bizalmasa képviseli az Erdélyi Médiatér Egyesület elnökeként – a majd’ másfél milliárdos forrást pedig a budapesti emberminisztérium biztosította. Demeter mára tehát saját jogán létezik, ami annyit jelent, hogy a miniszterelnök bizalmából. Ez meg annyit, hogy paripát, fegyvert és pénzt is kapott, hogy rendezze a múzeum tartozásait, a dolgozók fizetését és megvalósítsa tervét: egy nagy nemzeti irodalmi központot, amely helyet ad, székházat biztosít az összes (!) írószervezetnek (a Szőcs Géza vezette PEN Club már ma is a PIM-ben „lakik”), valamint a fordítási pénzek felett is ő diszponáljon.

Demeter szemlélete is kultúrharcos persze abban az értelemben, hogy a nyugati úttévesztéssel szemben a nemzeti és keresztény kultúra megtartó erejében hisz –

Szakács Árpáddal ellentétben viszont számára nem akkor „nemzeti” valaki, ha imádja Orbán Viktort és gyűlöli a liberálisokat, hanem akkor, ha magyar nyelven magyar közönségnek ír.

A Demeter-féle kánonba és PIM-be tehát a már bizonyított középgeneráció is befér – politikai rokonszenvektől függetlenül. Lövétei Lázár László, Cserna-Szabó, Háy János, Kemény István, Térey János, Márton László, Grecsó Krisztián, Kukorelly Endre – őket említette az Origónak pozitív példaként. A Válasznak sajnos nem kívánt nyilatkozni, arra hivatkozva, hogy még a látszatát is kerülni akarja a döntéshozók befolyásolásának, a véglegesítésééig tehát nem beszél, korábbi tapasztalataink és az interjúban foglaltak is azt mutatják, hogy képes különbséget tenni a szerepek között. „Karafiáth Orsolya publicistaként, hogy is mondjam, nem egy Ady Endre, szóval nem látom okát annak, hogy ilyen minőségében meghívjam. Nem tudom, ír-e még verseket, de ha igen, és a versei elfogadható minőségűek, akkor viszont annak nem látom okát, hogy bárki magyar alkotó előtt bezárjam a magyar irodalom házának a kapuját” – fogalmazott ugyanott.

Nem véletlen, hogy a „nem jobbos” írószervezetek sem vették még össztűz alá. A Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének (MKKE) elnöke és Nyáry Krisztián elnökségi tag is járt már nála, de az összes írószervezettel asztalhoz ült. Noha a Szépírók Társaságának belső levelezése erős megosztottságról tanúskodik, többen vigyáznának a „törékeny egyensúlyra, ameddig valami hülyeséget nem csinál”. Ehhez persze teljesen felesleges volt leváltani Prőhlét – tehetjük hozzá. A könyves szakma és a kormány közötti „törékeny egyensúly” mindenesetre már a PIM-en kívül is megvalósult olykor, csak éppen nem hallatszott a nagy kultúrcsatazajban: a Frankfurti Könyvvásárra például sikerült „nemzeti egységet” kovácsolni. MKKE-s forrásunk szerint azt akkor a szintén „helyőrséges” író és tanár, Pál Dániel Levente tárgyalta le velük – emlékei szerint öt órán át izzasztották tavaly nyáron, de végül megegyezésre jutottak. A Fekete Péter kulturális államtitkárt segítő Magyar Idők-szerző író „bekötöttsége” viszont nem pártpolitikai, mivel Feketének még annak cirkuszigazgató korában kezdett dolgozni: előadásokat írt.

Hogy az olyan ötletek, mint az Ismerős Arcok énekesének kultúranapi kitüntetése az államtitkár részéről kinek a fejéből pattannak ki, arra egyik forrásunk sem tudta a választ, mindenesetre Feketét segíti az a még mindig harmincas évei elején járó Fülöp Péter is, aki három és fél éve még egy pécsi bisztró egyik irányítója volt, aztán bámulatos tempóban színházigazgatóvá vált Kaposváron, miközben majdnem miniszteri biztos is lett belőle – végül azonban meg kellett elégednie az államtitkári kabinet főtanácsadói posztjával.

Fekete az irodalmi életbe – főként Demeter kinevezése után – aligha folyik bele érdemben. Cserébe a saját területét, az előadó-művészetet legkeményebben érintő döntés ötlete sem tőle származik:

a tao eltörlését Vidnyánszky Attila szorgalmazta hangosan az utóbbi években, és alapból a miniszterelnök is erre hajlott. S még valaki: L. Simon László.

Az államtitkári pozícióból már kétszer kiakolbólított politikus jelenleg mezei parlamenti képviselő, mégis elképesztő pörgésben van, a médiában gyakorlatilag ő jeleníti meg a fideszes kultúrpolitikát. Az Orbánhoz való lojalitását mindig hangoztató L. Simon taktikája nem is teljesen eredménytelen: minisztériumi forrásaink megerősítik, hogy a tao-ellentételezés összege az ő javaslatára lett 37,5 milliárd forint, szemben Fekete eredetileg 50 milliárdos javaslatával. A nagy fővárosi színházak ebből az összegből is jól fognak járni – nem csupán a művészi értékük miatt, hanem mert a fenntartó főváros első emberével, a főpolgármesteri posztért idén Fidesz-támogatással újrainduló Tarlós Istvánnal választási évben végképp nem jó ötlet összerúgni a port.

Az egymást sokszor kioltó erők következtében viszont mára óriási csúszások vannak fontos kulturális projektekben: az NKA fesztiválkollégium pályázatainak beadási határideje cikkünk megjelenésének napja, január 28., ami tavaszi-nyári rendezvények esetében aligha optimális. Legfőképpen viszont az Operaház felújításának elképesztő kormányzati kezelése, az ügynek Ókovács Szilveszter főigazgató alóli suttyomban való kiszervezése érdemel szót – és külön cikket.

 

Borítókép: Szakács Árpád, Takaró Mihály, Orbán János Dénes és Demeter Szilárd

Ha tetszett a cikk, kérjük, támogassa a Válasz Online munkáját, és kövessen minket Facebookon!

Kategória: sztori