A Cseh Tamás-egyenlet

·2019.01.22

Tíz éve volt Cseh Tamás utolsó születésnapja. Az utolsó, amikor még meg tudta köszönni a jókívánságokat. Nem csak a Himnusz született ugyanis január 22-én: ő is. 76 lenne ma. Jó hír: nem rossz szoborba öntött alak ő a Gellért téren, még csak nem is remek emlékműbe fogalmazott jelenség az Iskola utcában – hanem a magyar kultúra élő hagyománya. Bónusz: végül tényleg eljöttek a kék páviánok.

Aligha lehetne tökéletesebben eltalált dátum a magyar kultúra napjának ünneplésére, mint a mai – a Himnusz és Cseh Tamás születésnapja is egyben. Persze születésnapja a halandó Cseh Tamásnak volt, márpedig akiről mi beszélünk, az a Cseh Tamás halhatatlan. Ez a név már életében sem csupán egyetlen embert jelentett. Ha egyenlettel akarnánk felírni, így nézne ki a megfejtés:

CsT(j)=CsT(e)+BG(e)

Ahol BG természetesen Bereményi Gézát jelöli. Amikor azt mondjuk, Cseh Tamás, akkor általában az örök, a halhatatlan, a jelenség Cseh Tamásra utalunk. Az pedig két emberi lény kapcsolatának terméke volt. Ők ketten, egyenrangú partnerekként hozták létre a figurát és az életművet – sok más mellett a hetvenes-nyolcvanas és kilencvenes évek legnagyobb hatású politikai költészetét. Főként ezzel a vetülettel foglalkozunk ebben az írásban.

Tehát bizony: fifty-fifty. Bárkire, aki arról tudálékoskodik, hogy a tartalmat, a szöveget Bereményi írta, úgyhogy valójában „írd: Cseh Tamás, ejtsd: Bereményi Géza”, legyintsünk nyugodtan. Az akkordok, a dallam volt meg előbb, ezeket dúdolta el Cseh, Bereményi pedig írta rögtön, ami a hatásukra eszébe jutott. Utóbbi állította össze a műsorokat is, a dramaturgiát, együtt alkották meg tehát azt a színpadi figurát, akit Cseh Tamásnak hívunk. A bizonytalan, félszeg krónikás figuráját, aki mindenféle bőrbe, saját alteregóik bőrébe is belebújik, Antoine-ná, Désirévé, vagy éppen Vízivé és Ecsédivé változik.

Éppen ez a félszegség, kedvesség és személyesség tette látszólag veszélytelenné a dalokat, miközben azok nagyon is tudatosan politikaiak voltak – tudatosan, hiszen amikor Cseh és Bereményi Párizsban eldöntötték, hogy hazajönnek és elfogadják a „hivatalos underground”-ként működő Huszonötödik Színház felkérését, azaz nyilvánosság elé lépnek addig csak házibulikban és Kex-koncertek szünetében előadott szerzeményekkel, éppen azért tették, hogy legyen valaki, aki megmutatja, mi volt itt a hetvenes években. A valóságról való beszéd, vagy akár az érvényes beszéd lehetetlenségének felmutatása pedig önmagában is politikai aktus egy diktatúrában. A dal, az ősi forma ráadásul sokkal erősebben és tovább hat, mint valami publicisztika a dolgok állásáról. Ha atmoszférát, hangulatot fog meg átélhetően és hitelesen, túléli még a kort is, amelyről szól.

Ez történt már legelső közösen szerzett, 1970-ben írt dallal, Az ócska cipővel is. Fura nevű ember ballag az utcán sáros cipőjében, megáll és megállapítja: micsoda vidék, micsoda egy ócska vidék, nézd, a cipőm is milyen ócska már. Két akkord, keringőritmus, dudorászás. Látszólag semmi, egy kis kép csupán, közben pedig a kilátástalanság ma is átélhető himnusza. Ha a hetvenes évek kiábrándultsága és fojtott levegője szülte is, bármilyen fojtott levegőjű és kiábrándultságra okot adó korban működik.

Az ócska cipő

Provided to YouTube by Hungaroton Az ócska cipő · Tamás Cseh · Géza Bereményi Antoine és Désiré ℗ 1993 HUNGAROTON RECORDS LTD. Released on: 1993-09-15 Auto-g…

Ahogy működik a Másik Jánossal közösen készített első nagylemez, a Levél nővéremnek is. Igaz, Budapest teljesen megváltozott 1977 óta, az alávetettség azonban sosem kopik ki a társadalmakból. Ha Fáskertit ma nem elvtársnak hívják is, a „legyen már olyan szíves”, és a „kérdésem volna” meghunyászkodó attitűdje ma sem ismeretlen. S persze, a Presszó is az adott korról mesél, a kicsit szabadabb kommunizmus kísérletének kudarcáról, az abból fakadó csalódottságról, Szeberédivel, aki az Új Gazdasági Mechanizmus kulcsembere volt, de most csak iszik ott búskomoran…

Ám a kérdés és a válasz túlmutat a hetvenes éveken. „Nem lehetne másképp? Nem. Mert ez egy eszpresszó.” Sorstragédia. Jól áll nekünk, magyaroknak.

A Világnézeti klub sem vesztette el erejét, pedig a kötelező kommunista agymosás már rég a múlté. Miért működik mégis? Nos, mert az egész komolytalanságát, nevetségességét mutatja meg a cigizős, dajdajozós hangulattal. Hegelt a feje tetejéről a talpára, passzolj még egy cigarettát! A nagy világmegváltások és a hétköznapi élet találkozásából áradó kesernyés komikum a politikai szervezetek wellness-disznóvágásainak korában sem veszített érvényéből.

Épp az az éles szemű, de mindig ártatlannak tetsző irónia – amely sosem vált cinizmusba – teszi örökké ezeket a dalokat, amely egyúttal az adott korban azt is biztosította, hogy veszélytelennek lássák őket, kiadják őket, hogy együtt röhögjön a rendszer abszurditásain a KISZ-titkár a B-listással. Ez az attitűd tette lehetővé, hogy minden szóba kerüljön. Tabutémák is. Az osztályharc nevetségessége egy mosolygós, kitelepített grófkisasszonnyal való közös bicajozás történetébe csomagolva (Fegyverszünet), a Don-kanyar (Désiré és a múlt), mosókonyha és szükséglakás, beteljesületlen remények (Ten Years After), albérleti problémák, rendőri igazoltatás (Amikor Désiré megérkezett Budapestre), de áttételesen, Valóság nevű nagybátyánk messziről hazaküldött levelei által még 1956 is.

Szóba kerülnek a meggyilkoltak, a huszadik század borzalmai, mindig egy-egy típus-figura szájából, kicsit mindig nevetségesen, mégis nagyon komolyan. Ahogy az öreg a féldecik után elénekli, hogy „Születtem Magyarországon…”, abban egyszerre van ott az öreges dohogás, mégis, a legnagyobb sorsproblémák (száz év múlva ki beszél itt magyarul?) ütnek tarkón megrázón, giccsmentesen. Cseh és Bereményi minden kitalált és eljátszott figurával empatikus. Azt mutatják meg, ők milyenek, mit éreznek. Ezek a figurák sosem tökéletesek, nem hatalmas hősök – de mindig van igazságuk. Egy-egy odavetett félmondat, kérdés hirtelen mindig igazán fontos kérdésekre világít rá. Ahogy a Frontátvonulás nagy, átfogó képe, hasonlata is: a Keleti pályaudvar, ahol rengetegen várakoznak, miközben nem is indulnak vonatok. Sehova. Erős hasonlat a nyolcvanas évek Kelet-Európáján, Magyarországán.

Látlelet a Mélyrepülés-lemez is, amely elvileg cáfolja fent vázolt képletünket, tekintve, hogy a szerzőpáros nem írt dalokat hét éven át. Így aztán nem Bereményi, hanem Csengey Dénes jegyzi a dalok szövegét. Mégsem cáfol semmit a lemez: Csengey ugyanis belehelyezkedik a hagyományba, amennyire lehet, magára ölti Bereményi maszkját. Csengey persze sötétebb, komorabb – a lemez „slágere”, az Anna bár magánéleti, de drámai, semmi játékosság, egyúttal politikusabb is. A veszprémi színházi büfésnőből némi nemi aktusok után és következtében színházigazgatóvá előlépő hölgyemény típusa még Bereményit idézi, a figura örök és rendszerfüggetlen (Színházi múltam van), de a császárt (Kádárt) öngyilkosságra buzdító Martinovics keményebb a megszokottnál. A lovasokat, akik „úgy úsznak ott, mint októberi égen a véres ingű felhők” – ezt a képet sem nehéz dekódolni. Ugyanott:

A tanácsházát egy részeg éjszakán, ketten
oldalba vizeltük – fejenként másfél liter –,
a sötétsárga foltot, amivé összefolytunk,
Magyarországnak
neveztük akkor el.
Nem volt ez önkényes választás részünkről,
a formája legalábbis emlékeztetett.
Nahát ebben az országban képzeld azt a vágtát,
és fölötte az égen a felhőzetet.

Cseh Tamás – Mélyrepülés

Zene, ének: Cseh Tamás Szöveg: Csengey Dénes 1988 Mélyrepülés fn 1. Kat Rep Vadászgépeknek veszélyes földközelben végrehajtott (általában támadó célzatú) repülése. 2. átv. Vmilyen közkeletű gondolathoz képest radikálisan új, a dolgok belsejébe,. lényegébe hatolni igyekvő gondolati művelet, melynek során a tévedés, a megtorlás és az értetlenség veszélyével egyaránt számolni kell.

Csengey említése nem csak azért fontos, mert a Mélyrepülés remekmű – azért is, mert ő vitte be az ember, az állampolgár Cseh Tamást a politikába. Azaz: vitte volna. Lakitelekre még együtt mentek, Cseh ott barátkozott meg a későbbi MDF-esekkel, ám amikor a rendszerváltáskor a demokrata fórumos Csengey elhívta kampányolni, nemet mondott. Az állampolgár Cseh Tamás ugyanis pontosan tudta, hogy felelőssége van a jelenség Cseh Tamás felé. Egyszer, 2002-ben mutatta csak magát politikai rendezvényen: a Kossuth téren, Orbán Viktor mellett. Így emlékezett erre élete utolsó interjújában, amelyet a Heti Válasznak adott:

„Felhívtam Gézát előző nap, hogy megyek. Nem örült. A dalnok alapszabálya ugyanis: ne kotyogj bele mindenbe. Aki minden lében kanál, könnyűvé lesz, s így a dalok is azzá válnak – kettőnk dalait egyikünk is tönkre tudja tenni. De az nem kotnyeleskedés volt. Oda kellett állnom – egyre több helyről hallottam akkoriban, hogy szoci vagyok vagy SZDSZ-es. Nem tudom, hogyan jutottak erre a következtetésre, de meg kellett mutatnom, hogy nem így van. (…) A csalódás akkor ért, amikor mutatták, hogy a tribünön van a helyem. Aztán megláttam, kik ülnek még ott. Láttam régről ismert KISZ-titkárt is. Persze lehet, hogy azóta megtért az igazak seregébe, de mégis: egy sor dülleszkedő alak mutogatta magát a valóban tiszteletre méltók közé, sőt, elé ülve.”

Cseh Tamás, az ember ebben az interjúban orbánistának vallotta magát – 2009 tavaszán, még a kétharmad előtt. Halálakor az akkor ellenzéki vezér Orbán a katonájának is nevezte – ami a magánemberre is csak esetleg lehetett igaz, a jelenségre viszont biztosan nem. Az már sajnos nem derül ki, ma milyen dalokat írna a páros, az viszont biztos, hogy pártpropagandista dalokat nem. S noha néhány éve Kövér László is próbált rájuk hivatkozni, felhasználni Cseh Tamást a migrációellenes kultúrharchoz, a fideszes házelnök melléfogott.

A rendszerváltás után nyíltabban politikaivá és egyre lehangoltabbá váló dalokból a Kék páviánok címűt idézte Kövér. A telihold dalai című 1997-es lemezen csak úgy sorjáznak a közéleti tartalmak, van rajta enyhén demagóg félelem a pénzügyesek diktatúrájától, kifigurázása a demokráciát a néptől féltőknek, a mocsok és az agresszió elharapózása is megjelenik, ahogy a múlt feltáratlansága, a kibeszéletlen bűnök és lapítás, ám a valóban látnoki dal a Kék páviánok című.

Cseh Tamás énekel – Kék páviánok (1997)

Cseh Tamás – Bereményi Géza: Kék páviánok A telihold dalai c. lemezről (1997) Kapcsolódó blogbejegyzések olvashatók a magyarido.blog.hu blogcímen a cseh_tamás és a bereményi_géza cimkék alatt.

„A hírt vigyétek meg a gyerekeinknek, hogy minket a saját kultúránk illet” – idézett belőle Kövér, mintha pátoszos-kultúrharcos üzenete lenne a műnek. Nos, épp ellenkezőleg. Bereményi Géza előre megírta, Cseh Tamás előre elénekelte, ami velünk csak azután történt. A kék páviánok uralmát ünneplő nép egyszer csak a zöld rinocéroszok bejövetelére ébred, azt ünnepli, aztán megint új szótár jön, „muzlim, vagy mi” – és akkor aztán már elég. A saját kultúráját jelentő keresztet a sok ide-oda rángatástól őrülethatárra került ember hányja magára immár nyíltan, az ellenállás jeleként, elkeseredettségében és megfélemlítettségében – ez azonban messze van a büszke önazonosságtól: válságreakció, görcsös kapaszkodás valamibe az őrület határán.

És lám, végül tényleg eljöttek a kék páviánok, aztán a zöld rinocéroszok is, még a muzlim szótártól is retteghetnek a tömegek.

Úgyhogy Cseh Tamást igazán nem csak a születésnapján érdemes hallgatni. Az életmű nagy része ma is hatásos. Sőt, gyakorolt is hatást, még a legújabb nemzedékekre is. Elég meghallgatnunk az elmúlt évek egyik legjobb magyar zenekarának Philip Morris Blue című 2015-ös dalát, hogy belássuk: Cseh Tamás nem rossz szoborba öntött alak a Gellért téren, még csak nem is remek emlékműbe fogalmazott jelenség az Iskola utcában – hanem a magyar kultúra élő hagyománya.

 

Borítóképünket köszönjük a Cseh Tamás Archívumnak!

Ha tetszett az írás, kérjük, támogassa a Válasz Online munkáját, és kövessen minket Facebookon!

Címkék: sztori