Az első Válasz: egy elpusztított lap emlékére

·2018.12.25

„Eszméimet nem cserélem el. Sárköziné“ – az addigra megszüntetett Válasz szerkesztője így utasította el  Révai Józsefet, az ötvenes évek rettegett kultúrpolitikusát, aki egy kávé melletti eszmecserére hívta. Sárközi Márta Molnár Ferenc lánya volt, Ady az ő édesanyjáról írta a Margita-ciklust. Most fia emlékezik kora egyik legnagyobb hatású asszonyának küzdelmére a Válasz című folyóiratért. Jövőre lesz hetven éve, hogy Rippl-Rónai karácsonyfás pasztellje és Molnár Ferenc villája után a történelmi Válasz is elveszett. Sárközi Mátyás karácsonyi írása az új Válasz olvasóinak.

Az 1930-as évek közepén a magyar értelmiség megkísérelte felvázolni az ország társadalmi rétegződésének minél pontosabb képét. Édesapám, Sárközi György a Nyugat 1935/4 számába írt esszét, amelynek fontos gondolata, hogy a politikát nem lehet kizárni az irodalomból, „a szociális ösztön éppúgy szenvedély, mint a szerelem” – írta, és ezzel az 1934-ben alapított politizáló folyóiratra, a Válaszra is utalt. A lap azonban belső nézetkülönbségek miatt 1935 derekán válságba került.

Illyés Gyula javaslatára ekkor Sárközi György vette át a szerkesztését. Ő írta később, hogy a Válasz harckocsija 1935-ben kerekeire esett szét, és „úgy látszott, nem lesz, aki vállalni merné a szerkesztő idegnyűvő posztját, tehát utolsó kísérletként Sárközi Györgynek dobták oda a szekérroncsot”. Összerakta és a népi mozgalom tekintélyes fórumává tette a lapot. A magyar szellemiség mindenfajta problémája és minden irodalmi irányzat helyet kapott benne. Hamvas Béla Jeffersről, Kerényi Károly az új görögségről írt, miközben Illyés Gyula számról számra közölte a Puszták népét.

Több okból esett apámra a választás. Egyrészt az Athenaeum Könyvkiadó irodalmi igazgatójaként minden magyar írót ismert és kiváló szervező volt. Másrészt higgadt, nyugodt, halk szavú emberként képes volt békét teremteni heves vitákban. Szeretett mindent haladéktalanul elintézni, a Válasz ügyeit is. Anyám mesélte, hogy amikor a pianínón négykezeseztek, apám gyakran nála hamarabb érkezett a dallamsor végére.

Anyám szerdánként vacsorára látta vendégül a Válasz munkatársait. Egyik szerdán a népieket, így Sinka Istvánt és a csizmás Veres Pétert székelykáposztára és vargabélesre, a másikon az urbánusokat: Cs. Szabót meg Szentkuthyt, franciás különlegességekre. Ám 1937-től a Márciusi Front volt a Válasz fenntartója, s mikor ez megszűnni kényszerült, a Válasz további megjelentetése is lehetetlenné vált.

Kiselemista voltam, amikor meghalt. Csak arra emlékszem, hogy jó családfő volt, az anyám első házasságából hozott gyerekei, Eszter nővérem (később Lukin Lászlóné néven ismert énektanárnő) és Ádám bátyám (a tévés Horváth Ádám) is nagyon szerették.

Sárközi György és Sárközi Márta. Forrás: a szerző archívuma

1944-ben apámat, mint megbecsült írót és költőt, a Kultuszminisztérium mentesíteni igyekezett a zsidó származásúakat sújtó rendelkezésektől, annál is inkább, mert áttért, és a katolikus költészet jeleseként tartották számon. Orvoshoz ment éppen, amikor az utcán nyilasok feltartóztatták, a mentesítő iratot összetépték és a balfi kényszermunkatáborba került. Tankcsapda-ásásra fogták be a hasonló körülmények között Balfra hurcolt írótársaival, Szerb Antallal és Halász Gáborral együtt.

Szerb Antal letargiába esett és néhány hónap múltán meghalt. Elpusztult az esszéista Halász Gábor is. Már odahallatszottak a közeledő orosz tüzérség lövegeinek dörrenései, amikor apám éhen halt.

1946-ban az újrakezdés szelleme támadt fel az országban. Féja Géza, Kodolányi János, Kovács Imre, Szabó Lőrinc, Szabó Zoltán, Németh László, Tamási Áron, Veres Péter és a hajdani szerkesztőnek immár az özvegye, Sárközi Márta fogott össze a Válasz újraindítása érdekében. 1946 októberében, Illyés Gyula vezérlete alatt, megjelent az új folyam első száma.

A szovjet hadsereg által megszállt Magyarországon már a koalíciós időkben kezdetét vette a nem-kommunista baloldali folyóiratok ellehetetlenítése.

Lukács György, a veterán moszkovita főideológus vezette a Válasz elleni támadásokat.

Illyést különösen gyűlölte, mert őt nem sikerült bekényszeríteni a Kommunista Pártba. A Válasz köre című Lukács-cikk Illyés jobboldaliságát igyekezett bizonyítani.

1947. december 5-én Lukács a Népi Kollégiumok Országos Szövetsége (NÉKOSZ) akadémiáján A népi irodalom múltja és jelene címmel tartott előadást. A szélsőjobboldali Erdélyi József mellé utalta Kodolányi Jánost és Féja Gézát, leginkább pedig Németh Lászlót. Lukács szerint a munkás–paraszt szövetség jegyében elérkezett az idő a „harmadik út korszerű változatával” való leszámolásnak. Renegátnak kiáltotta ki Weöres Sándort, azt állítva, hogy „ellenforradalmi hangú” versei jelennek meg a Válaszban. Bibó Istvánnal, a harmadik út gondolatának atyjával akkor még csínján bánt, csupán sajnálatát fejezte ki, hogy a Valóság helyett a Válaszban publikál.

A Válasz és Illyés 1948 elején ismét éles támadás célpontja volt, ezúttal Horváth Márton részéről. A Csillag őt, a Szabad Nép főszerkesztőjét kérte fel újabb összegzésre, A magyar demokrácia irodalmi életének mérlege címmel. Illyést abban a modoros, „kérdés-felelet” stílusban vonta kérdőre, amelyet orosz mintát követve vett át a magyar kommunista párt-stilisztika: „Vajon Veres Péterhez hasonlóan Illyés is elismeri, hogy a népi irányzat immár a múlté? Nem ismeri el. Legjobb esetben habozó, kitérő választ ad.” Horváth Márton szocialista hurráoptimizmust követelt Illyéstől, s ismét igyekezett az akkor szitokszóval felérő jobboldalisággal vádolni, különösen az után, hogy a költő kiállt a szilenciumra ítélt Szabó Lőrinc mellett. A támadások gyorsan meghozták a hatásukat:

a Kommunista Pártnak nem tetsző írók a bélpoklosok listájára kerültek, legfeljebb műfordítókként vagy óvodáskorú gyerekeknek írt versek, mesék íróiként dolgozhattak.

Hamarosan államosították a könyvkiadókat. A nagy apparátussal dolgozó, patinás cégek állami vállalatokká alakultak át, a kisebbeket egyszerűen megszüntették. Ilyen sorsra jutott a Válasz megjelentetője, anyám Fehér Holló Kiadója is, amely néhány héttel korábban még a régi magyar irodalom nagy hiányt pótló sorozatának összeállításával bízta meg Féja Gézát.

Amikor a magyar színpad páratlan sikerszerzője, Molnár Ferenc, a nagyapám, sorrendben harmadik hitveseként feleségül vette a szép, fiatal színésznőt, Darvas Lilit, vásárolt egy tágas villát a budai Nyúl utcában, úgy tervezte, hogy ott fognak élni. Csakhogy mindkettejüket Bécshez és Berlinhez kötötték a szerződéseik, a beköltözést ezért egyre halogatták. Az 1930-as évek végén, a nácizmus erősödésével Molnár rosszat sejtett, nem látta biztosítottnak a jövőjét Európában. Amikor leánya Sárközi György felesége lett, a villát házassági ajándékként adta neki, én már ott születtem 1937-ben. Molnár New Yorkba emigrált. A szép, kertes Nyúl utcai épület értéke szolgált fedezetként a Fehér Holló könyvkiadó és a Válasz egyre fenyegetőbben növekvő nyomdaszámlái és adósságai mögött.

Egy türelmetlen nyomdatulajdonos pert indított anyám ellen, s a Nyúl utca 14.-ben megjelentek a hatósági emberek. Listára vették a huszonnégy személyes ezüst étkészletet, majd a lajstromozó megállt a szalon falán függő pasztellkép előtt: „Kép karácsonyfával, százötven forint” – diktálta írnokának. A mű, Rippl-Rónai József egyik legszebb alkotása, ezreket ért.

Anyám csak ennyit jegyzett meg a hivatalosságok távozása után: „Ha tényleg bajba jutunk, gyorsan festek egy akvarelt karácsonyfával, és odaakasztjuk „a Rippli” helyére…”

A Rajk-per idejére a nem kommunista irodalom megsemmisítése csúcspontjához ért. Illyés és Sárköziné folyóirata egyedül maradt a színtéren. A Csillag ideológiai feladatának tekintette, hogy szinte minden számában támadja. Megtalálta a módját, hogy miként lehet a legkisebb dolgokba is belekötni, s ha a feladat trivialitása miatt a „nagyágyúk” – Bóka László, Keszi Imre és Király István – nem tartották érdemesnek ellövöldözni patronjaikat, a feladatot a szárnyaik alatt nevelődő fiatalokra testálták. Amikor a halódó Válasz egyszerre közölt ifjúkorába visszavágyó, nosztalgikus verset Sinka Istvántól és Jékely Zoltántól, Sebestyén György így támadt a lapra: „Elég volt a rímes kérődzésből. Hiába öltöztetik hasonlatok és bonyolult képek papírruhájába, a múltbavágyás, az ellenforradalom lepleződik le.”

Egy hirdetés és egy közlemény jellemző a Válasz utolsó számaira. A szerkesztőség közölte, hogy elköltözött a Nyúl utcából. A Molnár-villa elúszott a lap adósságain, a kiadóhivatal a Csopaki utca 11-es számú bérház kétszobás lakásába tette át székhelyét. Fél oldalt foglalt el a hirdetés:

„Szakadt, kiégett, molyrágott ruháját szakszerű műszövéssel tökéletesen kijavítja Sárközi Györgyné, Székely Tiborné műstoppoló szalonjában. Nagymező utca 23.”

Anyámnak lett volna lehetősége, de nem kívánt állami kiadónál dolgozni. Hogy megélhessen, kitanulta a műszövést. Néhány hónap múltán a maszek Székely Tiborné is szalonja felszámolására kényszerült. Sárközi György özvegye egy Malinovszkij (Olasz) fasori, félszuterén ruhanemű-javítóban lett nadrágstoppoló. Termelési értekezleteken hallgathatta a párttitkár asszony szónoklatait. Alpár Zsenike minden beszéde ugyanúgy kezdődött: „Kartársnők, 1905-ben eldördültek az ágyúk az orosz Patyomkin cirkáló fedélzetén, ennek köszönhetjük, hogy most szabadságban és jólétben élünk.”

1949 júniusában – jövőre hetven éve – jelent meg utoljára a Válasz.

Kategória: Válasz