„Emiatt erősödött meg a magyarságom” – Caussanel Izabella a nyugati multikultiról
„Nézzük csak meg a Blaha Lujza téri aluljárót, mielőtt a hanyatló Nyugatról szóló hosszú eszmefuttatásokra ragadtatnánk magunkat. Nem csak fény van. Sötét is van. Itt is, ott is” – mondja a Válasz Online-nak Caussanel Izabella. A Párizsban felnőtt énekesnő öt éve, 18 éves korában költözött Magyarországra, s azóta már két formációval is sikereket arat: a magyar népzenei alapokon nyugvó Ötödik Évszak dívája és a latinos-sanzonos Ephemere társfőnöke is. Az énekesnő furcsállja, hogy a kulturális sokszínűségnek itthon inkább a negatív oldalát szokás látni: mint meséli, az ő magyarsága például éppen azért is erősödhetett meg Franciaországban, mert a környezet elfogadó és sokszínű. Egy magyar ráadásul egzotikusabbnak hat ott, mint egy szenegáli. Interjú.
– Még jó, hogy „csak” francia férjet választott az édesanyja!
– Ebbe ugye nem volt beleszólásom… Annak persze örülök, hogy édesapámat választotta. Mindenben számíthatok rájuk.
– Ha Európán kívüli lenne az apja, most a kevert fajúság bélyegét viselhetné magán – már ha követi a magyar miniszterelnöki megszólalásokat.
– Ez nyilván eljutott hozzám is. Édesapámmal még nem beszélgettem erről, de – bár mindent a maga kontextusában kell vizsgálni – ezt azért elég erős kifejezésnek tartom.
– Mégiscsak Magyarországra jött öt éve. Csak nem a kevert fajú, bevándorlók által elárasztott „poszt-Nyugatból” lett elege?
– Nem, cseppet sem ez történt. Ott születtem, Franciaországban, számomra természetes volt, hogy különféle kultúrák olvasztótégelyében élek. Ezt a „kevert fajút” hadd ne használjam – ez borzasztó. Ugyanakkor Magyarország és Franciaország teljesen más történelmi és kulturális alapokon nyugszik: soha nem éreztem magam kirekesztettnek Magyarországon, egyszerűen más evidenciák vannak itt is és ott is. Mindegyiknek megvan az előnye és a hátránya.
– Odakint nem okozott gondot a kulturális sokszínűség?
– Annyira nem, hogy épphogy emiatt erősödött meg a magyarságom. A bemutatkozások a suliban úgy zajlottak mindig, hogy miután elmondtátok a neveteket, megkérdezted a másikat, hogy milyen nemzetiségű. Én is mindig megkaptam a kérdést, ahogy mindenki.
– És volt olyan, hogy „francia”?
– Mindenki francia, aki ott született. Ezt tudtuk, ez alap volt. A kérdés arra vonatkozott bemutatkozásokkor, hogy honnan származik az illető, mi a kulturális háttere. Volt egy már Franciaországban született barátnőm, akinek apukája madagaszkári, anyukája vietnami. Ő így mutatkozott be. Miközben természetesen francia. Én magyar–franciaként mutatkoztam be. Sokan persze csak néztek, hogy mi az az Hongrie, de az érdeklődés megvolt, úgyhogy mutattam rengeteg népzenét, népviseletet, táncot, ma már a francia barátnőim teljesen képben vannak a magyar kultúrát illetően – és imádják is. Szóval engem
kicsit meglep, hogy a kulturális sokszínűségnek itt, Magyarországon ennyire csak a negatívumait látják általában: én például valószínűleg ma kevésbé lennék magyar, ha a francia társadalom nem lenne ennyire elfogadó és sokszínű.
Társadalmi problémák persze mindenhol vannak. Itthon, Magyarországon is, meg otthon, Franciaországban is. A dolog nem annak függvénye mindenesetre, hogy az illető arab vagy portugál. Nézzük csak meg a Blaha Lujza téri aluljárót, mielőtt a hanyatló Nyugatról szóló hosszú eszmefuttatásokra ragadtatnánk magunkat. Nem csak fény van. Sötét is van. Itt is, ott is.
– 2015-ben, amikor a párizsi merényletek történtek, még Franciaországban élt. Akkor sem érezte, hogy a muszlim betelepülés veszélyes?
– A terrorizmus sajnos korjelenség. Van olyan ága, igen, amely vallási tanokra hivatkozik, de már csak azért sem tudom összekötni a terrorizmust az iszlámmal úgy általában, mert rengeteg muszlim barátom is van. Akiknek semmi, de semmi közük ezekhez a rémtettekhez. Egy-egy ember tette alapján nem lehet egy egész népet vagy nemzetet elítélni.
– A magyar kultúrát édesanyjától megkapta, de volt kapcsolata konkrétan az országgal is?
– Hogyne! Franciaországban sokkal több iskolai szünet van, azokat pedig rendszeresen itt töltöttem. Már óvodásként is jöttünk, Tordason voltunk többnyire, anyukám meg bevitt az oviba – merthogy a magyaroknak ugye nem volt szünet. Köszi, anyu! Mindenesetre így szerencsémre voltam magyar közegben már gyerekként is. Édesanyám, Gyenis Katalin is énekesnő, a népi kultúrát, a dalokat ezért tényleg megkaptam tőle.
– Tinikorban általában az ember lázad a szülők ellen. Erre ön is énekesnő lett, ráadásul népzenét is énekel…
– A magyarságom ellen nem lett volna értelme lázadnom, hiszen éppen az erősítette meg a személyiségemet, az adott nekem karaktert: a társaságban én voltam mindig „a magyar lány”. Magyarból ugyanis Franciaországban nagyon kevés van, ezért sokkal egzotikusabbnak hat abban a közegben, mintha szenegáli vagy. Másrészt akkora szeretettel és természetességgel kaptam ezt, olyan biztonságot éreztem, ha megszólalt egy magyar dal, hogy tényleg semmi értelme nem lett volna ezt elutasítani akár tinédzserként sem.
– Mit hallgattak otthon?
– Elektronikus zenét és francia rapet. Imádtam – na, ha valamennyire lázadtam, ez volt az én lázadásom. Kicsike lázadás. De Buda Folk Bandet is hallgattam rengeteget. Például a Saját gyűjtés című lemezük nagyon megütött.
– Az Csoóri Sándor „Sündi” zenekara volt! Akivel ma együtt csinálják az Ötödik Évszakot. Arról a lemezről ismerte meg?
– A szüleink ismerték egymást, egy kör ez a népzenész közeg, tehát totyogós koromban találkoztam már Sanyival Tordason, de művészileg az a lemez volt a nagy találkozás, igen. Meg aztán egy tábor Zánkán, tizenöt éves koromban.
– Állítólag ott odalépett hozzá, hogy „én leszek az énekesnőd”.
– Ez pont így történt.
– Honnan volt ez a bátorság 15 éves süldőlánykaként?
– Kétségbe voltam esve kicsit. Anyu beíratott mindenféle táborokba – nem csak magyarországiakba, erdélyiekbe is, Kalotaszentkirályon is voltam például néptánctáborban. Mérában, Sükőben is jártam sokat, rokonok miatt. Mindenesetre nem minden tábor volt jó. Amikor megérkeztem Zánkára, fogalmam nem volt, az jó lesz-e. Aztán megláttam Salamon Somát, Éri Marcit, Csoóri Sanyit – legalább valakik, akikhez odaléphetek és hivatkozhatok arra, hogy mi valójában ismerjük egymást. Még magyarul sem tudtam rendesen – elég szegényes volt a szókincsem.
Én voltam a hallgatag lány – azt hitte mindenki, introvertált vagyok, holott csak nem akartam hülyeségeket beszélni magyarul.
– Szegény többi tag nem sejthette, hogy ön lesz az, aki szétrobbantja azt a bandát.
– Nem én robbantottam azt szét! Úgy tudom, ők magukat. Teljesen véletlen, hogy amikor ideköltöztem 18 éves koromban, addigra éppen vége lett a Buda Folk Bandnek.
– Rögtön bele is vágott az Ötödik Évszakba, a zenélésbe?
– Dehogy. Idejöttem Magyarországra és fogalmam nem volt, mit fogok csinálni. Iskolába jártam mondjuk, mert anyuék mondták, hogy ha tanulok, támogatnak, ha nem, akkor nem. A Balassi Intézetben tanultam magyarságismeretet, csupa elszármazott magyarral a világ minden tájáról. Néprajz, történelem, földrajz… Tanultunk mindent a magyarságról… mellette meg buliztunk. Felejthetetlen év volt. Csak aztán eltelt és ki kellett találnom, mi legyen jövőre. Jártam Emődi Györgyihez, aki zeneelméletből hozott fel – nagyon sokat köszönhetek neki, többek között azt is, hogy felvettek aztán a Bartók konzervatóriumba.
– Kell a népzenés-popzenés előadáshoz zeneelmélet?
– Nem feltétlenül kell, de nekem meghatározta a jövőmet a konzi – ott futottam össze Orbay Lillával, akivel az Ephemere-t alapítottuk és csináljuk most is. Nem is a konziban – konkrétan egy házibuliban. Rögtön odajött hozzám, elkezdett magyarázni mindenféléről, nagyon örültem, hogy valaki megszólít. Életem első igazi magyar társaságában tényleg nagyon nem mozogtam otthonosan, de Lilla segített.
– Rögtön zenélni kezdtek?
– Nem. Arról beszélt akkor, milyen jó a sminkem.
– Az mindig nagyon jó. A boszorkányos, femme fatale-os külső meg a fellépőruhák tervezői folyamat eredményei?
– Cseppet sem. Megtisztelem a közönséget, a zenésztársaimat és a zenét is azzal, hogy igényesen lépek színpadra. A ruhák pedig… Párizsban születtem…
– Igaz is. De minek két ennyire hasonló hangot egy zenekarba szervezni? Az Ephemere lemezét hallgatva néha nem is tudjuk, éppen melyikük énekel.
– Néha mi sem tudjuk. S hogy minek? Egyrészt így el tudunk énekelni több szólamot. Stúdióban meg lehet csinálni egyedül is, ott magára is vokálozhat az ember, de élőben, színpadon ez ugye nem adott. De ez csak a zenei része. Valójában az Ephemere azért kell, mert kettőnkről szól, a barátságunkról, emberi és zenei értelemben is. Együtt írjuk a dalokat, hajnali négyig ülünk ketten a zongoránál, mire kialakul valami…
– Aztán lekottázzák és megy a srácoknak a zenekarban?
– Pontosan.
– Az Ötödik Évszakban nem volt meg ez a fajta alkotói lehetősége?
– Az Ötödik Évszakban népi hangszerek szólnak, népdalok is vannak a repertoárban, míg az Ephemere inkább latinos, kicsit a jazz felé is hajlik. Ha olvasok egy verset, vagy írok egy dalt, rögtön érzem, hogy melyik zenekarba illik. Lillával van bennünk egyfajta naivitás – széplelkű valami. Az a megközelítés, amely miatt Adyt is feldolgoztuk: „Nem élek én tovább/Csupán addig élek/Amíg a szivemből/Felfakad az ének…” Igyekszünk minél jobban azonosulni a szövegekkel.
– Ha a dalszerzési módszerük nem is kifejezetten könnyűzenei, a zenekarok azért azon a piacon vannak. Mit szól a kata-eltörléshez, mekkora érvágás ez most?
– Ehhez a részéhez nem értek és szerencsére nem is kell értenem. Nagy szerencsém volt azzal, hogy profi zenészekkel kezdhettem el a karrieremet, szóval panaszkodni nekem aztán tényleg nincs okom.
– Francia édesapja egyébként mit szól a „magyarkodáshoz”?
– Ő is tud már magyarul, sőt, egy éve már magyar állampolgár is. Megtanulta a Himnuszt, el is tudja énekelni. A magyar népi kultúrába, ebbe a közegbe meg ugyanakkor szeretett bele, amikor anyámba – szóval nem volt abban számára semmi meglepő, amikor én is erre a pályára léptem. Sőt. Ők akkor boldogok, ha én is boldog vagyok.
– Az új Ephemere klipben szerepelnek is.
– Bizony! Anyám is, apám is, meg a baráti társaságunk. Novák Péter rendezte a klipet egyébként. Vele A halálra táncoltatott lányban dolgoztunk együtt, rögtön nagyon egymásra találtunk. Az Éjszakák klipet is ő rendezte már, meg most ezt is.
– Minek klipet készíteni manapság? Pénz abból aligha jön.
– Szeretetből. Szerettük volna megörökíteni a zenekart, a társaságot, a családot, barátokat. Még Csoóri Sanyi is szerepel benne, az új Ötödik Évszak lemezen pedig játszik majd az Ephemere fúvósa Sebestyén Patrik is, szóval tényleg nagy család ez.
– Szóval lesz új Ötödik Évszak-lemez. Miben lesz más a debütálóhoz képest?
– Annyiban más, hogy a Petőfi Kulturális Ügynökség nagylemez-pályázatát megnyerve Stámusz Ferenc lett a producerünk, aki teljesen más műfajból érkezett. Továbbra is énekelek magyar népdalalapokra franciául és a zenekari tagok is jobban megmutatkoznak saját szerzeményeikben.
– Tud magyarul, énekelhetné eredetiben a magyar népdalt magyar zenére.
– Lesz olyan is, de tudom mindkettőt, s akkor miért ne? Még magyar nóta is lesz most.
– Miért?
– A Dzséróban voltam egy este Lillával – kis pincehelység a Paulay Ede utcában, ahol rendszeresen játszik egy testvérpár. Bőgő és cimbalom. A cimbalmost megkérdeztem, mi a kedvenc nótája. Mondta, a Kicsi napsugaram. Novemberben voltam aztán a Swing á la Django-val egy hétig turnézni. A prímást, Bangó Jancsit addig nem hagytam aludni, amíg meg nem tanította nekem ezt a nótát. Aztán lefordítottam franciára. Nagyon szép úgy is. Nagyon jó ez a keveredés.
– Már megint a keveredés. Megengedhetetlen liberalizmus!
– Jaj, tényleg! Viccet félretéve: olyan lett így a dal, mint egy francia sanzon. Majd meghallják, ha kijön a lemez.
– Mikor jön ki?
– A Petőfi Kulturális Ügynökség oldalán jön ki 12 dalos változat még idén, de hozzájátszunk majd még ugyanennyit, úgyhogy jövő tavaszra dupla lemez is lesz majd az Ötödik Évszaktól.
– Egy nemzedékkel ön fölött még csak-csak gyűjthettek eredeti zenét helyben is – önöknek már csak a pesti cimbalmosok jutottak?
– Idén voltam Moldvában, ahol Balogh Melinda énekelni, táncolni, Bősze Tamás pedig kobzolni tanítja a csángó magyar gyerekeket. A covid előtt még jobb volt kint a nyelvállapot, mert sok közösségi esemény volt, a járvány alatt viszont csak online oktatás… Ott mindenesetre még mindig van mit gyűjteni. Mondjuk olyan az ottani magyar, hogy semmit nem értek belőle, de ott legalább volt ilyen élményem szerencsére nekem is: nénik énekelnek, táncolnak, viseletben… Élő kultúra a világ végén. Egyébként a román népzene és a Balkán cigány zenéje is megérint.
– Na még ez is!
– Nagyon jó. Tényleg. Ahogy megy a csapatás, veretés, virtuozitás, közben egy nő balladaszerűen, őszinte szenvedéllyel énekel fölötte.
– Önben a magyar nép szenvedélyes szeretete nem változott azután, hogy ideköltözött és a valóságában tapasztalta meg a közállapotokat?
– Miért változott volna?
– Mondjuk mert kiderült, a magyarok jelentős része putyinista egy Putyin által indított háború idején.
– Nem foglalkozom ilyen kérdésekkel.
– Nem gyávaság ez ilyen éles helyzetben?
– Nem. Művészként, ha akarsz, politizálhatsz – de nem muszáj politizálnod csak azért, mert művész vagy. Nem gyávaság, ha nem szólalok meg egy nyelven, amely nem az enyém. A politika nyelve márpedig nem az én nyelven: nem tudok politikául, úgyhogy inkább nem is beszélek politikául. Az a dolgom, hogy a zene nyelvén beszéljek és hogy pozitív érzéseket keltsek. Ha mérgelődöm, attól ráadásul nem lesz jobb senkinek. Amit pedig el akarok mondani, át akarok adni, azt átadom dalban. A háborúról is: most fogjuk megcsinálni Jacques Prévert Barbara című versét. Az üzenet nem túl bonyolult: „Micsoda marhaság a háború”. De ez így még csak szlogen lenne. A forma teszi verssé, átélhetővé, emberivé. Meg a zene. Azzal törődni: az az én feladatom.
Nyitókép: Válasz Online/Vörös Szabolcs
