„A lebutítás évei ezek” – Bérczes László egyensúlyozásról, Kis Grófóról és a rendes emberekről
Régóta tartó folyamat ünnepi kicsúcsosodása volt ez, nem pedig véletlen, hirtelen baleset – mondja Bérczes László a guruló metálturulba torkolló idei augusztus huszadikáról. A rendező úgy látja, a lebutítás évtizede nem csupán dodzsem-Szent Istvánokat terem, de azt is, hogy a döntnökök már nem is értik, miért fontosabb Pintér Béla a lovas színháznál. A hetvenéves Bérczest az elmúlt tíz évben Fidesz-bérencezték és liberálisozták is – most elárulja, mi ezügyben az igazság. Meg azt is, melyik gyávaságát bánja nagyon, de mesél a jó barát Cseh Tamásról, Törőcsik Mariról és arról is, tényleg felhagy-e az Ördögkatlan Fesztivál szervezésével. Interjú.
– Hogyhogy nem elmaradhatatlan csíkos pólójában találtuk?
– Az csak évi öt napot van rajtam, az Ördögkatlan Fesztivál ideje alatt. Már persze nem ugyanaz van rajtam akkor öt napig – akad csíkos pólóból néhány példány. Az az én öltönyöm, ha úgy tetszik. Ünnepi viselet. Ilyenkor, a fesztivál végeztével bekerül a szekrénybe és néhány, Ördögkatlannal kapcsolatos píáreseményt, szereplést leszámítva ott is van egy évig.
– Az első katlanon, 2008-ban véletlenül épp az volt önön, aztán úgy maradt?
– Nem egészen. Egy kicsi története van ennek is.
– Hallgatjuk.
– Sok éven át minden nyáron elmentem néhány napra Kővágóörsre Cseh Tamásékhoz. Azon a nyáron Tamás még élt, az első Katlant ő nyitotta meg… Ott voltam tehát náluk 2008 nyarán. A kertben, a kifeszített madzagon, a száradó ruhák között hirtelen megláttam ezt a számomra nosztalgikus, bolgár pólót.
– Bolgár?
– Az. A nemzedékemből mindenki ismeri. És mindenkinek ugyanazt jelenti. Az ifjúkori nagy utazást. A tengert. Mi Bulgáriába mehettünk a tengerpartra, ott pedig mindenhol ilyen pólókat árultak. Én is voltam, én is vettem magamnak egyet, de az évek alatt elrongyolódott, rég nem volt már meg. Tamás pedig, látva, mennyire elérzékenyülök ott a bolgár póló látványától, indián gesztussal nekem ajándékozta. Vagy a fia volt talán, András? Valamelyikük mindenesetre fölállt, levette és odaadta nekem. Hiába szabadkoztam, hogy ez mekkora érték. „Az indián a legnagyobb kincsét adja a másiknak.” Nagyon örültem neki, az első Katlan megnyitásán tehát ez volt rajtam – aztán tényleg rajtam ragadt.
– Ön viszont, ha jól tudjuk, nem volt tagja a Cseh Tamás-féle bakonyi indiánosdinak.
– Tényleg nem. Féltem tőle. Pedig Tamás hívott.
– Mi félelmetes van az indiános játékban?
– Nagyon is sok, ha az embernek olyan beteges mértékű önkontrollja van, mint nekem. Nem tudtam volna átadni magam a történetnek. Nevetségesnek éreztem volna részemről az indiánkodást, ha egyszer nem tudom úgy, olyan mélyen megélni, ahogy ők megélték.
– Nem látszik az kifele, ki mennyire éli meg.
– Elvileg nem, aztán mégis. Szamóca megpróbálta, aztán nem sikerült…
– Eperjes Károly?
– Igen. Azt mondom, amit Tamás mesélt nekem, hiszen én nem voltam jelen: Karcsi ment, a része akart lenni, de valahogy érezték rajta, hogy szerepel, színészként indián, tehát hogy nem úgy éli meg a dolgot, ahogy ők. El is maradozott aztán – hogy magától, vagy mondták neki, nem tudom. Azt tudom, hogy én ilyen kockázatot nem akartam vállalni.
– Nem tud játszani? Rendezőként, aki folyton színészekkel dolgozik, azért ez fura.
– Egy játék van, amelyben fel tudok oldódni és amíg tart, nem létezik semmi más számomra. A foci. Ott kikapcsolok.
Gyerekkori vágyam volt, hogy én legyek a második Szepesi. Az nem lettem, de a bölcsész csapat kapitánya a debreceni egyetemen igen. Mindig a TTK-sokkal volt a nagy meccs, azt pedig minden évben megrendezzük.
– Az idei is megvolt?
– Meg.
– És? Nyertek?
– 2:1-re! De elég messzire kanyarodtunk a csíkos pólótól.
– Valóban, pedig nem véletlenül kérdeztünk rá. Azt csiripelték a verebek, hogy többet már ki sem veszi a szekrényből.
– Hogy abbahagyom a fesztiválszervezést?
– Igen.
– Tényleg volt ilyen gondolatom, hogy ez az Ördögkatlan lesz számomra az utolsó. Hetvenéves vagyok, nagyra nőtt a fesztivál… Aztán olyan szépen sikerült az idei, hogy úgy döntöttem, mégis folytatom. Nem jól tettem föl a kérdést. Nem az a kérdés ugyanis, csinálom vagy sem, hanem az: hogyan tudom úgy csinálni, hogy mindent ne kelljen, de a kezemben maradjon azért, ami fontos. Az elején kitaláltunk főszervező társammal, Kiss Mónival egy mondatot: addig csináljuk, amíg a tenyerünkön elfér. Jól hangzott, de már rég nem fér el rajta.
– Erre vágytak, nem? Hogy ne férjen el. Siker, pénz…
– Utóbbi nem következik előbbiből. A fesztiváloknak ugyanis két fajtája van alapvetően. Az egyik körbekeríti a területet, oda viszi a produkciókat, az embereket és a vendéglátást is – abból pedig majdhogynem ki is tudja gazdálkodni a költségeit. Ilyen mondjuk a számomra nagyon rokonszenves Fishing. Az Ördögkatlan viszont sok településen zajlik, számunkra nagyon fontos, hogy a helyiekkel együtt szervezzük, és az ő értékeiket is felmutassuk: Villánykövesd gyönyörű pincesorát, Nagyharsány kiváló helytörténeti múzeumát, Beremenden a Megbékélés Kápolnát és a Kovácsműhelyt, a Vylyan gyönyörű teraszát, Mokosék színháztermét, a felújított Szoborparkot, sorolhatom napestig… nem beszélve arról, hogy a boltok, a szállásadók, a sátoroztatók, alkalmi munkaerők plusz-bevételre tesznek így szert. A számtalan programhelyszín miatt viszont alig van bevételünk a vendéglátásból, ezért állami támogatásra szorulunk.
– Cserébe jönnek kérések a döntnököktől, hogy kit kellene, nem kellene meghívni? A szoci időkben így volt ez, most hogy van?
– 2008 óta ötpercenként sugdossa valaki a fülembe, hogy „figyelj, ez nem túl liberális, ez a fesztivál?”, aztán meg valaki más azt, hogy „figyelj, ez nem túl jobboldali?” – de mivel mindkét észrevételből ugyanannyi volt és van, ezzel nincs gondom.
Beleszólni viszont sem akkor, sem most nem akartak a döntnökök, hogy kit hívjunk meg vagy kit ne. Ebben persze benne van az a tudatos és ösztönszerű egyensúlyozás is, amit végzünk.
– Ön afféle ösztönszerű egyensúlyozó-művész, nem? Vidnyánszky Attilával írt könyvet 2011-ben…
– Az kevésbé érdekes, ott csak interjúkat készítettem az általa rendezett előadást bemutató könyvbe, de a hívására Beregszászban is rendeztem annak idején.
– Rátóti Zoltánnal meg elment Kaposvárra művészeti vezetőnek.
– Mondták is rám, hogy mekkora jobboldali vagyok. Meg hogy „eladtam magam a Fidesznek”. Ha a címkét rád ragasztják, magyarázkodhatsz életed végéig. Nemrég a fodrásznál összefutottam egy színházi emberrel, aki közölte, hogy van azért egy nagy bűnöm: tönkretettem Kaposvárt.
– Nincs semmi lelkiismeret-furdalása emiatt?
– Nincs. Kaposvár már rég nem volt a „legendás” Kaposvár, amikor én odamentem. Négy és fél évet töltöttem ott, ezalatt négy általam rendezett előadás került a POSZT-ra, és nyert jó pár díjat. Na persze lehet mondani: az sem volt már a „legendás” POSZT, de talán nem miattam. Az tény, hogy Kaposvár nem úgy sikerült, ahogy terveztem. Rátóti Zolit nem ismertem, csak a színpadról, azt pedig nagyon szerettem például, amit Háy János szövegeivel csinált. Kiváló színésznek ismertem meg, később dolgoztunk is együtt, és ezt maximálisan igazolta. Ő szólított meg engem, nagyon jó pillanatban – tíz éve, amikor a Bárka Színházban már nem éreztem jól magam. Hívott, mentem. Utána derült ki, hogy sok mindenről másképp gondolkodunk.
– Például?
– Nekem elementáris vágyam volt például, hogy egy évadban rendezzen nálunk Vidnyánszky Attila és Mohácsi János is. Egyszer aztán Zoli rám szólt, hogy hagyjam ezt most már abba.
– Vélhetőleg nem Vidnyánszkyval volt baja.
– Nem, persze, hogy nem. Számomra viszont az lett volna igazán fontos, hogy olyanok adják egymásnak a kilincset, olyanok fogjanak egymással kezet, akik egyébként nem szoktak. Régi vágyam ez, fene tudja, honnan jön. Beteges mértékű empátiával is rendelkezem, van bennem vágy, hogy összehozzak embereket, közvetítő legyek. Aminek köszönhetően az életem végül is kudarctörténet.
– Ha innen nézzük, az. Elég az SZFE-ügyre gondolni, ahol a kuratóriumban Rátóti ül, a tetején Vidnyánszky, miután kibelezték az intézményt…
– Még a végkifejlet előtt volt egy naiv gondolatom: hogy ebbe a kicsi lakásba elhívom őket is, meg az egyetem akkori vezetését, Upor Lászlót, Németh Gábort, Bagossy Lacit és Novák Esztert. Mindannyiukkal dolgoztam, szeretem és tisztelem őket – vonatkozik ez Attilára és Zolira is. Szóval hátha a hívásomra eljönnének és legalább meghallgatnák egymást. Nem beszéltem erről senkinek, de sokáig eljátszottam ezzel a gondolattal. Aztán végül meg sem próbáltam.
– Akkor ez bár nem siker, de nem is kudarc.
– De. Ez az igazi kudarc. Meg sem próbálni.
– Akkor is működik az empátiája, amikor színházi emberként azt látja, hogy augusztus 20-án meleg metálturul gurul a fröccsöntött arany dodzsem-Szent István előtt az állami ünnepen?
– Ennek is biztosan volt látványtervezője, de ha itt ülne, arra azért kíváncsi lennék, meddig tudnék vele azonosulni. Mint emberrel biztosan tudnék, ha elmesélné az életét, azt, hogy mi történt vele. A probléma viszont túlmutat egy látványtervezőn, egy felvonuláson, egyetlen ünnepségen. Azt mutatja meg, amiben jó ideje élünk.
A lebutítás évtizede ez, mondanám, csak az évtized emlegetésével szándékom ellenére máris nagyon politikainak is tűnik, amit mondok. De hát ez van. Mindenkinek ugyanannyit ér a szavazata, a politikus meg tömegre gyúr.
A Kiscsillag dalát megnézik néhány ezren, Kis Grófóét meg milliók. A politikus nyilván utóbbival fog fotózkodni. A gond ott kezdődik, amikor ez értékválasztásként be is épül a lelkébe. Márpedig beépül: rossz lelkiismerettel tán még politikusként sem lehet jó élni, egy idő után önmagamnak is muszáj a silány minőséget értéknek hazudnom. Idővel tehát ami érdekemben áll, az már jól is esik. Az egyébként nagyon tehetséges, fiatal külügyminiszter valószínűleg már meggyőződésből fényképezkedik Kis Grófóval. Az ilyen gesztusok aztán hatnak a kulturális döntésekre is. Már nem is értik az illetékesek, miért fontosabb Pintér Béla, mint a lovas színház. Kérdezhetik persze, ki dönti el, mi minősül igényes kultúrának…
– Kérdezzük is. Ki?
– Az Ördögkatlanban például Kiss Mónika és Bérczes László. Többek között a mi fesztiválunk is arra bizonyíték, hogy az igényes kultúrára igenis van igény. Van neki közönsége. Az úgynevezett konzervatív oldalból pedig elvileg számomra közvetkezett volna, már az MDF idején is, meg később is, hogy az igényesség, a minőség számítani fog. Naiv voltam. A lebutítás, az ízléstelenség tömegesedése mára oda vezetett, hogy augusztus 20-ra most megszülettek ezek a guruló szarok, de régóta tartó folyamat ünnepi kicsúcsosodása volt ez, nem pedig véletlen, hirtelen baleset. Én pedig ünnepi hangulat helyett szégyellhettem most magam azért, ami az Andrássy úton végiggördült. Szégyelltem volna magam ezért akkor is, ha egy kicsi faluban, mondjuk, Tiszanánán történt volna, ott, ahol születtem. Persze ez így nagyképűnek hangzik, tudom, holott nem akarok az lenni és tényleg nem nézek le műfajokat – mindegyikben van minőségi és bóvli. Kis Grófo ezért talán nem is volt jó példa az imént…
– Mondjunk akkor Mága Zoltánt!
– Mondjunk, rendben. Bár ott kérdés az is, egyáltalán mi a műfaj. A gurulmadárra viszont biztosan nincs elfogadható magyarázat. De tényleg nem akarom itt az elitértelmiségit játszani. Nem is vagyok az.
– Megint egyensúlyoz, nagyon óvatos. Ez nem gyávaság?
– De. Az. És ez nem jó. Nem véletlenül mondtam, hogy legalább megpróbálhattam volna egy asztalhoz ültetni a feleket SZFE-ügyben. Legfeljebb nem sikerült volna.
– Már késő?
– Most? Persze. Már késő. Annak a történetnek vége van. Pedig Vidnyánszky szándékai meggyőződésem szerint jók, én legalábbis látom benne a jóra való törekvést. Meg a sérüléseit, amelyeket akár igazságtalanul is ejtettek rajta.
– Minden hatalma megvan színházügyben… Ugye nekünk azért nem kell sajnálnunk, ennyire szélsőségesen empatikussá válnunk?
– Persze, mindannyian kapunk sebeket életünk során, nem ez a lényeg. Hanem az, hogy ezeket hogyan kezeljük. Attila nem kezeli jól.
Csak azt mondom, hogy elég jól ismerem, és rossz szándékot nem tételezek róla fel. Ám mivel a mód, ahogy az elképzeléseit keresztülviszi, teljesen elhibázott, ezért az eredmény is totális kudarc – aminek láttán valójában már mindegy is, hogy a szándék egyébként milyen volt.
– A pokolba vezető út is…
– Igen. Az is. Sajnos az igazán egyikünk által sem ismert demokrácia idő- és energiaigényes. Hogy ki mit tett le az asztalra, mi a valóság, azon hol kellene változtatni és hol kell konzerválni a meglévő értékeket – ezt felmérni sok idő, sok energia. Mennyivel egyszerűbb, ha arra a kérdésre redukálunk mindent: az én emberem vagy nem az én emberem? Velünk van vagy nem velünk van? Végül nekem is azt mondta Rátóti Zoli egy év után, hogy: „Figyelj, én csalódtam benned, rájöttem, hogy te a másik oldalon állsz, liberális vagy”.
– Erre ön?
– Olyasmit mondtam, hogy nem tudom, ez a szó mégis mit mond el egy emberről, de ha neki egyszerűbb így közlekednie a világban, akkor helyezzen el oda. Amúgy meg: nem vagyok az.
– Nem?
– Abban az értelemben biztosan nem, ahogy ma ez nagyjából azt jelenti, hogy én az összellenzéki listára szavazok majd jövőre. De nekem fogalmam sincs, kire szavazok. Pontosabban, és ez a legnagyobb tragédia, nincs kire. A nyolcvanas évek ebből a szempontból sokkal jobb volt. Tudhattuk, hogy akik akár csendes ellenzékben vannak, birtokolják a minőséget. Itt meg most egyik oldal sem birtokolja. Nincsenek titkos aduászok. Mindenki kitette a lapjait az asztalra – de nekem egyikét sincs kedvem felvenni. Meg ahhoz sincs kedvem, hogy hagyjam, hogy ezek az emberek, a politikusok határozzák meg a mindennapjaimat, kisajátítsák az életemet. Pedig ez van. Főszereplői lettek az életünknek, ami végzetes aránytévesztés – bár pontosan tükrözi azt a mély értékválságot, amiben élünk. Mi a fenének kell nekem azzal foglalkoznom, milyen ökörséget mondott épp az egyik vagy a másik? Egyiküknek sem tudom elhinni, hogy az ő táborában csupa jellemes, jó ember van, míg a másikéban megannyi bűnöző. Márpedig ezt igyekeznek elhitetni velünk.
– Cseh Tamásnak azért kicsit szerencséje van, hogy nem érte meg a fideszes kétharmadot, amelyre annyira vágyott?
– Nagy baj, hogy nincs köztünk. Ez biztos. Arra viszont nem tudok mit mondani, miként reagált volna minderre. Bármelyik oldal megpróbálhatja kitalálni és felhasználni őt, hogy na, erre most biztosan ezt mondaná vagy azt, de ez nem volna helyes. Én nem is teszek ilyet.
– Korrekt. Az már kevésbé, hogy amikor meghalt, Orbán Viktor közölte, hogy Cseh Tamás az ő katonája volt, a legjobb katonája.
– Ez tőlem nagyon idegen. Nem is tudok a militáns gondolkodás által megszabott játékszabályok szerint játszani – mellesleg Tamástól nem állt ez távol.
– Persze, ő saját magát orbánistának vallotta. Mégis más azért, ha ő mondja, mint ha a politikus róla.
– Más, hogyne. Mindenesetre ez tényleg az ő világa volt, már az indiánt is hadijátéknak élték meg. Én ehhez képest még az unokámmal sem tudok rendesen játszani: egy kisfiú természetesen kardozni és lövöldözni akar. Nekem meg nem megy. A katonaságnál is, amikor azzal akart a századparancsnok kiemelni, hogy a pisztolyával lőhetek, elnézést kértem és nem éltem a lehetőséggel. Másnap persze már nem én voltam az írnok. De Tamásnál szelídebb és nyitottabb embert egyébként nem ismertem, akkor sem, ha a katonásdi fontos része volt az életének. Hihetetlen aprólékossággal készült egy-egy fellépésre, hetekkel korábban elkezdte a készülődést, szöszölt, matatott, tervezgetett, gyűjtötte az energiát magába, hogy aztán abban a másfél órában kiadja az egészet. Láttam ezt a békés, tudatos készülődését sokszor, ez volt az oka, hogy olyan elképesztő erő volt azokban az előadásokban.
– Egy ilyen után ismerte meg ön is?
– Igen, még Szolnokon voltam gimnáziumi tanár, amikor fellépett a városban. A műsora után még nem tudta, hol fog aznak este aludni. Persze akkoriban úgy járta az országot, hogy sosem tudta. Felajánlottam, hogy jöjjön hozzánk. Jött. Így indult a barátság.
– Amiből szakmai együttműködés is lett aztán. A Bárka Színházba ugye ön hívta aztán?
– Igen. Talán az tetszett neki, hogy olyan volt a hangulat a Bárka születésénél, amilyen akkor volt, amikor ők a Katonát alapították 1981-ben.
Ami akkor, ott született, az a magyar színháztörténet egyik legfényesebb lapja. Már úgy értem, a Katona. A Bárka története jóval ellentmondásosabb. De a létrehozásakor, a születésekor talán hasonló energiák dolgoztak bennünk.
Tamás tehát átszerződött hozzánk és megcsinálta az Összes dalok időrendben-sorozatot. Hogy az nem is az összes dal volt, az egyébként csak most derült ki. A Csengey Dénessel készült dalok közül jó néhány ötlet nem került rá a lemezükre, ezekből most született meg a Másnap című est, Beck Zoltán és Szűcs Krisztián előadása. Nálunk volt most a bemutató. A Katlanban ezek a pillanatok izgatnak a legjobban. A művek, amelyek oda születnek vagy épp ott születnek meg. Persze kell Kiscsillag-koncert is a fesztiválra, arról tudható, hogy mindig nagyon jó lesz, de az ugyanolyan jó lesz más fesztiválon is. Az viszont, hogy a Másnap megszületett, vagy hogy a Szent Efrém Férfikar és Háy János közös estet adnak, unikális, ezek a produkciók hozzánk készültek.
– Személyesen is bábáskodik a születésüknél?
– A Háy–Szent Efrém párosítás ötlete például az enyém volt. Nem pontosan így, mondjuk, ahogy végül megvalósult. Háy Jánost jó barátomnak mondhatom, a karanténnaplója nagy hatással volt rám…
– Amelyben a felesége elvesztését írta meg a maga Háy-s módján.
– Igen. A könyvből szerettem volna, ha összerak egy estet a Szent Efrém férfikarral. Templomban előadva. Szinte el is készült, de János végül meggondolta magát, nem érezte illőnek, hogy műsort csináljon ebből az anyagból. Tiszteletben kellett ezt tartanom. Ehelyett készült a most bemutatott két előadás. És nagyon jó lett. Az Elem című friss drámában pedig feldolgozta azért a haláltematikát, azt pedig most megrendezhettem.
– Hetvenévesen nem félelmetesebb halálszövegekkel foglalkozni még annál is, amilyen félelmetesek a Háy-szövegek amúgy is szoktak lenni?
– Az eszemmel tudom, hogy nem félelmetes a halál. Belefordulunk-beleforgunk az örök időbe. A cél az, hogy ne azt nézzem esténként, hogy hú, akkor még egy nappal kevesebb… Hanem azt, hogy a létezés ajándék, részem van benne és ez jó. Sokaknak persze megoldás erre a kérdésre a vallás, de én a szocializmus terméke vagyok teljes valómban. Hiába faluban éltem hatéves koromig, a halállal ott addig nem találkoztam, vallásos nevelést meg nem kaptam, később sem tudtam csatlakozni semmilyen hívő gyülekezethez – a vallással nincs dolgom, a transzcendenssel van. Valahogy azért nekem is be kell mutatkoznom a halálnak, köszönni neki, bólintani, jövök majd, de ha lehet, még nem ma, mert szeretek élni. Egy-egy ilyen próbafolyamat erre is alkalmas: jó messziről inteni a Halálnak.
– Amikor Törőcsik Marival sikerült beszélgetőkönyvet összehoznia, nagyon közel volt már az utolsó pillanat. Versenyt futott az idővel?
– Utólag tudtam csak meg, hogy tényleg az utolsó lehetséges pillanatban készült el az a könyv. Egyszerűen eszembe jutott, hogy kellene egy ilyen könyv és nem bírom elviselni, ha valami, amit kitalálok, amiben hiszek, nem valósul meg. Az Ördögkatlan Fesztivál is ezért lett – kiderült, hogy nincs pénz a Művészetek Völgyére, aztán ahogy ezt megmondta Márta Pista, még le sem tettem a telefont, már azon gondolkodtam, mi a megoldás. Mert az nem lehet, hogy a programunk, amellyel készültünk, valahol ne valósuljon meg. „Muszáj mulatságnak lenni!”, mondja az egyik legény a Mulatságban, amit 22 éve játszunk. „Miért muszáj?” „Mert eszembe jutott.” Kiss Mónikával akkor már kapcsolatban voltunk, ő rögtön intézkedett, másnap már Nagyharsányban voltunk a polgármesternél – egy hónap alatt összejött a fesztivál olyan fővédnökökkel, mint Cseh Tamás és Törőcsik Mari.
– Pedig Törőcsik rengeteg megkeresést visszautasított és minden könyveset. Az önét végül miért nem?
– Engem is visszautasított. Rengetegszer. „Bérczes, a Schwajda Gyurit sokkal jobban szerettem, mint magát, de neki is nemet mondtam.” Így. Például. Aztán bevetettem minden trükköt. Akárki járt nála, mielőtt elindult, szóltam, hogy puhítgassa. Vidnyánszky is segített, Jordán Tamás is, de legtöbbet a lánya, Teréz. Három év kellett így is, hogy beleegyezzen. Aztán
egyszer csak álltunk a velemi kertben és ez az apró verebecske, aki egyedül már felállni sem tudott, felnézett az égre. „Bérczes, süt a nap!” Földöntúli szépséggel és boldogsággal az arcán. A legerősebb élményem róla. Az őszinte öröm, hogy része lehet ennek. A létnek.
Én sem a sötétet keresem a halállal foglalkozva, hanem azt, hogyan lehet az életet ezt elfogadva is jól élni. Hiszen a lét és az abban való részesedésünk önmagában is csoda. „Káprázat”, mondta Cseh Tamás. Ezt a Katlanban is mindig megtapasztalom – hogy ott valahogy mindenki derűs, nyitott és segítőkész. Nem tudom máshogy mondani: rendes. Pártállástól, miegymástól függetlenül. És bár nem az én érdemem, de hogy ez létrejön, ahhoz mégiscsak közöm van. Az tehát nem kudarc, a Katlan. Ott működik és hat az a közvetítő szerep, amelyben otthon érzem magam.
– Az nem zavarja, hogy hetvenévesen is ön készít beszélgetőkönyveket másokról, másokkal, nem önről, önnel készül ilyen?
– Annyira nem, hogy többen megkerestek már ezzel az ötlettel. Beszélgetőkönyvnek lehettem volna tehát főhőse is. Viszont inkább elkezdtem írni én magam.
– Hogyhogy?
– Lehet, hogy tákolmány lesz, nem tudom, de úgy éreztem: ha már rólam szól, nehogy már kisajátítsa valaki más az én életemet.
– De hiszen ön is „kisajátította” Cseh Tamásét, Törőcsik Mariét, Mucsi Zoltánét!
– Ki. Igen. Tudom, hogy ellentmondás: nem engedem másnak, amit én kiköveteltem magamnak. Vagyok ilyen hiú majom.
– Tehát készül az „Én, a Bérczes” című monumentális kötet?
– Azért az nem. Másokról szóló saját történeteimet írom meg, de közben reményeim szerint az is kirajzolódik majd, ki a fene vagyok. Nem tudom még, mi lesz belőle, de jó csinálni, írni.
– Szóval azért most is mások szoknyája, háta mögé bújik majd.
– Most is. Persze. Mondtam már: gyáva vagyok.
*
Nyitókép: Válasz Online/Vörös Szabolcs
