Dulakodó orosz, vízben gólt rúgó új-zélandi: honosított sportolók a magyar olimpiai csapatban

·2021.07.23

Már az idei labdarúgó Eb-n is azt figyelhettük, hogy válogatottunkban a magyar apától származó, de eredendően német állampolgárságú Orbán Willi passzol a franciáktól honosított Nego Loic-nak, ha pedig a tokiói olimpiai csapatunkra pillantunk, tíz olyan sportolót találunk, akiket kisebb vagy nagyobb részben külföldinek is mondhatunk. Ami már csak azért is szembetűnő, mert Rióban csupán két ilyen név akadt, és ez a szám a korábbi olimpiákon is hasonló volt. Mi áll a honosítások mögött, és mit remélhetünk újdonsült honfitársainktól?

Muszukajev, Salim, Parkes, Rybanska: ez nem egy nemzetközi koprodukcióban készült film főszereplőgárdája, hanem négy név a 173 fős tokiói magyar olimpiai csapatból. Rajtuk kívül is tudunk még sorolni olyanokat, akik nevük alapján távolról sem tűnnek magyarnak, de mielőtt még bárkit bármilyen módon bevándorlónak neveznénk, érdemes megvizsgálni, ki az, akit szimplán honosítottunk, ki az, akinek vannak magyar felmenői, s ki, aki határon túli magyarként a nyelvet is kitűnően beszéli.

Nem árt az óvatosság azért sem, hogy nehogy abba a hibába essünk, mint három éve Majtényi László, aki miután rövidpályás gyorskorcsolya váltónk első lett a téli olimpián, kiposztolta a Facebookra, hogy „két migráns olimpiai aranyat nyert Magyarországnak.” Pedig Liu Shaolin Sándor és öccse, Liu Shaoang bár kínai apától, de Budapesten születtek, azóta is – minimális megszakításokkal – itt élnek, s magyar az anyanyelvük. (Nem úgy az ezen a téli olimpián még amerikai színekben ezüstérmes John-Henry Krugernek, aki bátyjával, Cole-lal magyarra váltott, s bár dédapjuk még a mai román-magyar határ melletti Pusztadarócon élt, elsősorban a jobb szakmai feltételek miatt vették fel az állampolgárságot.)

Muszukajev Iszmail ereiben azonban szemernyi magyar vér sem csörgedezik, ami azért is pikáns, mert őt a bevándorlás témájában enyhén szólva sem megengedő retorikát folytató Németh Szilárd vezette birkózószövetség honosította 2019-ben. Az addig orosz színekben versenyző szabadfogású birkózó 2016-ban lemaradt az olimpiáról, az erről döntő küzdelem végén vetélytársának és a bírónak is nekiment, később azt mondta, utóbbi elvette tőle a meccset. Az eset után állítása szerint nem volt maradása hazájában, második próbálkozásra sikerült honosíttatnia magát, így szerzett 2019-ben magyarként vb-bronzérmet, s egyúttal olimpiai kvótát. A muszlim vallású birkózó akkor azt nyilatkozta: Istennek és a magyar válogatottnak hálás az olimpiai részvételért.

Muszukajev kvalifikációja után Dvorák László szövetségi kapitány jelezte, hogy a Dagesztánból érkező birkózók hasonlóképpen uralják a mezőnyt, mint a kínaiként európai országok válogatottjaiban szereplő asztaliteniszezők. „Sokan kritizálják, hogy honosítottunk versenyzőket, de tudomásul kell venni, hogy ez nem magyar sajátosság, hanem egy világtrend. Zajlik a modernkori népvándorlás, és mindenki próbál jobb pozícióba kerülni.” Ennek mentén Muszukajev mellett a szintén orosz, pontosabban dagesztáni Kuramagomedov Muradot és Halidov Gamzatgadzsit is idecsábították, nekik azonban nem sikerült az olimpiai kvalifikáció.

A honosított szabadfogású birkózók jelenléte erősítheti az utóbbi időben gyengén teljesítő fogásnem eredményességét és a fiatal magyar versenyzők fejlődését. Ehhez persze szükséges a megfelelő kommunikáció is, ám információink szerint Muszukajev magyar tudása nem sokat fejlődött az elmúlt két évben, bár nem is tölt sok időt hazánkban, mivel nagyrészt dagesztáni edzőtáborokban, számára ideálisabb partnerekkel készül. 

Magyar sportolókat ábrázoló fotók a tokiói Magyar Kulturális Intézet épületének üveghomlokzatán (fotó: MTI)

Miként Muszukajev Iszmail, úgy a tékvandós Salim Omar is olimpiai éremre pályázik. Bár csak 18 éves, a szakemberek szerint erre van esélye, a felnőtt mezőnyben eddig még nem veszített mérkőzést, miközben tavasszal Európa-bajnok lett (első magyarként), majd kiharcolta az olimpiai részvétel jogát. Salim esete abban is egyedi, hogy bár apai nagymamája magyar, tanzániai és dán felmenőkkel is rendelkezik, s alapvetően Los Angelesben él. Itt viszont édesapja, Salim Gergely az edzője, aki 1992-ben dán színekben aranyérmet szerzett (a tékvandó bemutató sportág volt az olimpián), nagybátyja, Salim József pedig magyarként versenyzett 2000-ben. Salim Omar másfél éve tékvandózik a mi színeinkben, azelőtt amerikaiként szerepelt, de már 12 éves korában jelezte édesapjának, hogy ő hozzá hasonlóan inkább magyar lenne. A magyar nyelvet már nagyjából megérti, a beszédet is tanulja.

Miként a tékvandó, úgy a kajak-kenu szlalom szakága is „lyukas” sportág idehaza (a vadvizes változatban még nem szerepelt magyar versenyző az ötkarikás játékokon), olyannyira, hogy az osztrák kenust, Schmid Juliát kifejezetten ezért honosították 2019-ben. Storcz Botond szakágvezető ki is mondta akkor, hogy arra nem lenne esélye, hogy az osztrák vetélytársait megelőzze, de szíve vágya, hogy a mi színeinkben olimpián szerepeljen, nekünk pedig a sportágfejlesztés miatt fontos ez az együttműködés, aminek keretében egyébként korábban a szlovák Potocny Marcelt is honosították. A kvótát Schmid végül meg is szerezte, múlt pénteken aztán jött egy csavar a történetben: miután a Magyar Olimpiai Bizottság július 9-én úgy döntött, hogy csakis Covid–19 ellen védett sportoló lehet a magyar csapat tagja, Schmid ahelyett, hogy beoltatta volna magát, visszalépett – úgy, hogy már július 5-én, legelső magyar versenyzőként kiutazott Japánba…

Míg Schmid Julia célja a tisztes helytállás lett volna, női vízilabda válogatottunké az éremszerzés. Ebben komoly szerep hárul két honosított játékosra is, akik egyaránt játszottak hazájuk utánpótlás válogatottjában, de nálunk sokkal jobb szakmai és anyagi feltételek között vízilabdázhatnak. Rebecca Parkes Új-Zélandról, az akkor ott dolgozó Bíró Attila (most a válogatottunk szövetségi kapitánya) közreműködésével 2014-ben igazolt Egerbe, 2016-ban lett magyar állampolgár. A 26 éves, kiemelkedő fizikummal rendelkező center azóta alapembere a válogatottnak, klubja, az UVSE egyik meccsén egyszer még lábbal is eredményes volt:

Rybanska Natasa jóval közelebbről, a minimális részben magyarok lakta felvidéki Pöstyénről származik, de elmondása szerint neki sincsenek magyar felmenői, és egy szót sem beszélt magyarul, mielőtt 2016-ban Szentesre igazolt volna. A Válasz Online-nak nyilatkozva azt is elárulta, hogy a válogatottság lehetőségét Bíró Attila szövetségi kapitány ajánlotta fel neki. „Elvárás volt, hogy tudnom kell magyarul és az első világversenyen tudjam a himnuszt. De természetesen mindig is meg akartam tanulni magyarul, azért is, hogy könnyebben tudjak kommunikálni a csapattal” – írta kérdésünkre Rybanska Natasa, egyúttal bizonyítva szinte kifogástalanná csiszolt nyelvtudását: alig néhány apró nyelvhelyességi hibát javítottunk a mondataiban. Mint ahogy Parkes is egész jól beszél már magyarul.

A honosítás útja

„Az állampolgársági eskü előtt nem volt semmilyen vizsga, akkor még nem nagyon tudtam magyarul” – árulta el a honosítási folyamatról Natasa Rybanska, ami elsőre meglepő, mivel a köztársasági elnöki hivatal állampolgársági eljárásra vonatkozó tudnivalóiból kiderül, hogy alapesetben csak olyan személy kérheti a honosítását, aki nyolc éven át hazánkban lakott, de kritérium még az alkotmányos alapismeretekről szóló magyar nyelvű vizsga letétele is. Utóbbi alól csak cselekvőképtelen személyek mentesülhetnek, ám létezik a „Magyarország számára fontos érdekből” való honosítás, itt csupán a büntetlen előélet és a büntetőeljárás-mentes jelen számít, valamint hogy a honosítás Magyarország közbiztonságát és nemzetbiztonságát ne sértse. Minden más feltétel alól a köztársasági elnök felmentést adhat.

Női kézilabdázók is két játékossal érintettek a témában, de sokkal kisebb mértékben. A Münchenben született, de tízéves kora óta hazánkban élő Schatzl Nadine igazából nem honosított játékos: vezetékneve sváb nagypapájához köti, francia eredetű keresztneve pedig egyszerűen csak megtetszett a szüleinek, akik csak munka miatt költöztek Németországba (hasonlóan a Londonban született öttusázó, Gulyás Michelle esetéhez). Szöllősi-Zácsik Szandrát pedig bár 19 évesen honosítani kellett, felvidéki (révkomáromi) magyar lányként ez inkább csak formalitás volt.

Igaz, a most 31 éves, kétgyermekes édesanyának a váltás előtt három évet ki kellett hagynia a válogatottban, mivel előtte már a szlovák utánpótláscsapatban is szerepelt. Sportáganként eltérő, hogy ilyen esetben mennyi időnek kell eltelnie a váltás előtt, hogy ne lehessen bárkiből bármikor bárki. Bár pont kézilabdában így is megesett, hogy amikor Katar 2015-ben hazai világbajnokságot rendezett, 14 játékost honosított, akik egymilliárd forintos meccsprémiumért a döntőig vitték a csapatot. Egy másik extrém példa a brazil születésű, de spanyolként vízilabdázó Felipe Perrone esete, aki 2013-ig a spanyol nemzeti csapatot erősítette, majd a 2016-os, szülővárosában rendezett riói olimpia miatt a brazilt, hogy aztán 2018-tól ismét spanyol legyen.

Az eddig soroltaknál sokkal tisztább helyzet, és nem is nevezzük honosításnak, ha valakinek a szülei különböző nemzetiségűek, ő pedig ezek egyikében sportol. A Tokióban szintén szereplő távolugró, Nguyen Anasztázia édesapja vietnámi, édesanyja magyar, de Budapesten született, és édesanyja nevelte fel. Mohamed Aida helyzete is hasonló, a 45 évesen a hetedik olimpiájára nevezett (igaz, csak tartalékként, feszültségeket korbácsolva, de ez egy másik történet) tőrvívó apai ágon arab származású, de az ő magyarságához sem férhet kétség. 

Özbas Szofi (fehérben) és a mongol Gankhaich Bold küzdelme a nők 63 kg-os súlycsoportjában az olimpiai kvalifikációs cselgáncs-világbajnokságon a Papp László Budapest Sportarénában 2021. június 9-én. (fotó: MTI/Szigetváry Zsolt)

Aztán itt van a török apától Magyarországon született ifjúsági olimpiai bajnok cselgáncsozó, Özbas Szofi, aki 17 éve, kétéves korában egy kriminek is bőven beillő történet szereplője volt: édesapja, Fatih Özbas (az 1992-es olimpián ötödik helyezett birkózó) az anya tudta és engedélye nélkül Törökországba szöktette, édesanyja utánuk utazott Ankarába, ott az apa mindkettejük útlevelét elvette, majd csaknem tíz hónap elteltével és hatósági közreműködéssel tértek vissza Magyarországra. Özbas Szofi azóta túlnyomórészt itt él, ám például amikor idén márciusban, pont Törökországban elkapta a koronavírust, Ankarában, édesapjánál töltötte a karanténidőszakot. Az úszó Lobanovszkij Maxim viszont eddigi 25 életévének jelentős része külföldön zajlott, édesapja hazájában, Oroszországban nőtt fel, de édesanyja magyar, ezért teljes joggal versenyezhet a mi színeinkben. Ugyanakkor kimondható: ha Tokióban szülőhazáját képviselve akarta volna magát 50 méter gyorson megmérettetni, nem lett volna rá esélye az erős orosz ellenfelek miatt.

Szabó Szebasztián viszont pont a hazai konkurenciát növelte. Az úszó édesapja magyar, édesanyja horvát, Németországban született, de a vajdasági Zentán nőtt fel, s 23 éves koráig szerb színekben szerepelt. 2019-es országváltásakor már évek óta Magyarországon edzett, megvolt az állampolgársága is, s azt mondta, elsősorban érzelmi alapon döntött hazánk mellett. Hangsúlyozta is, hogy nem az anyagiak vonzották, hiszen már volt Eb-érme, ami miatt Szerbiában életjáradék jár, de erről is lemondott azért, hogy Milák Kristóffal és Cseh Lászlóval vehesse fel a versenyt már az olimpiai indulási jogért is. (Az olimpiákon maximum két úszó indulhat országonként.)

Az egyik vetélytárs, Cseh László edzője, Plagányi Zsolt akkor így fogalmazott: „Nekem az a véleményem, hogy a magyar úszósportnak nem kizárólag, de elsősorban a hazai utánpótlásra kell támaszkodnia, kész versenyzők importja sem rossz dolog, egészen addig, amíg nem válik szokássá, és nem alakul ki olyan, vagy ahhoz hasonló helyzet, mint a profi kézilabdacsapatokban.” Cseh végül 200 méter vegyesen indul Tokióban, Szabó pedig 100 gyorson és 100 pillangón, a döntőbe jutás lehet reális elvárás tőle. (50 pillangón idén Eb-aranyat nyert, két éve ő tartja a magyar csúcsot, de az nem olimpiai szám.)

Ezzel a lista végére értünk, bár gyárthatnánk újabbakat is, például korábbi magyar esetekkel (a kubai származású kézilabdázótól, Perez Carlostól az USA-ban magyar szülőktől született jégkorongozóig, Holéczy Rogerig) vagy külföldiekkel: a német válogatottba be nem férő szőke cselgáncsozónő, Marie Branser például kongóiként szerepelhet a tokiói olimpián. Öt éve, Rióban – ahol a kínai pingpongozók húsz különböző nemzet  színeiben versenyeztek – csupán a már említett vívót, Mohamed Aidát és az egykori Jugoszláviában született, háromszoros olimpiai kajakost, Janics Natasát mondhattuk legalább részben nem magyar származásúnak a mieink közül, most tíz ilyen sportolónk van a névsorban (a fent kiemelt nevek közül a kézilabdás Schatzl Nadine-t és a végül nem induló szlalomkenust, Julia Schmidet nem soroltuk ide), s ebből hárman (plusz Schmid) egyáltalán nem bírnak magyar felmenőkkel.

Hogy meredeken felfelé ívelő trendről beszélünk-e, csak a jövőben dől el, az viszont az elmúlt két téli olimpián viszonylag pontosan megmutatkozott, hogy melyik két véglet között mozog a hazai közvélemény befogadóképessége: a 2018-ban síakrobataként trükk nélkül lecsúszó, alapvetően Amerikában élő Elisabeth Swaney-re enyhén szólva is kritikus szemmel néztünk, míg 2014-ben a csíkszeredai alpesi síző, Miklós Edit hetedik helyét úgy is bőven a magunkénak éreztük, hogy három évvel korábban még román színekben szerepelt. Ám hogy hol van a pontos „tűréshatár”, hogy a hazai közeg teljes mértékben befogadja-e az olimpiai csapatba azt is, aki csupán felvette állampolgárságot, de sokat hozzátesz nemzetünk eredményességéhez, vagy csak azt, aki meg is tanulta a nyelvünket, netán csupán azt, akinek vannak erős magyar gyökerei, könnyen lehet, hogy a következő hetekben elválik.


Nyitókép: Salim Omar, Rybanska Natasa és Muszukajev Iszmail (fotók: Taekwondo Szövetség, UVSE – Vízilabda, Muszukajev Facebook oldala)

Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink támogatása nélkül. Ha fontosnak tartja munkánkat, kérjük, legyen „előfizetőnk” akár már havi 1700 forintért, és csatlakozzon hozzánk a Facebookon!

Kategória: sztori