„Nekem még Fidesz-himnuszt is kellett írnom” – a Pál Utcai Fiúk frontembere sztárságról, politikáról és a szar bearanyozásáról
A kilencvenes évek elején még Fidesz-pólóban koncertezett, BS-bulijukat Orbán Viktor nyitotta meg, de tíz éve már, hogy semmilyen politikai akció mellé nem állnak oda zenekarként – meséli a Válasz Online-nak Leskovics Gábor. Az 1983-ban alakult Pál Utcai Fiúk frontembere nem bánja, hogy nem ők lettek a legnagyobb sztárzenekar, csupán azt szeretné, ha nem hinnék róluk, hogy feloszlottak, nincsenek. Sosem álltak le, 11 év után pedig új lemezzel is jelentkeztek: az Igazán ez minden lapunk senior szakírójának véleménye szerint az év egyik legjobb pop-rock kiadványa, amelynek anyagát (persze a korábbi nagy PUF-slágerek mellett) szombaton mutatják be a budapesti Akváriumban.
– „És a mennyország pont úgy fest, mint délelőtt Budapest” – szól egyik új daluk refrénje. Odaadná Karácsony Gergelynek, ha kérné marketingcélokra?
– Azt mondjuk nem én írtam és nem is én éneklem, nem nekem kellene odaadnom. Megbeszélnénk a gitárosunkkal, Balázzsal, akié a dal, de nem valószínű egyébként, hogy adnánk. Minél távolabb igyekszünk maradni a politikától.
– Mert?
– Mert borzasztó látni, milyen indulatokat szül, rossz nézni, ahogy barátok, családtagok egymásnak esnek miatta. Értem én, hogyan jutottunk idáig, csak épp rohadtul sajnálom, hogy idáig jutottunk. Tíz éve már úgy vagyunk ezzel, hogy még a rokonszenves dolgok mellé sem állunk oda zenekarként.
– Nincs már amúgy is betolva a libsi kategóriába? Underground rockzene…
– Van ilyen is, de például hét-nyolc éve, amikor a Jobbik nagyon pörgött, Vona Gábor a Facebookra posztolta, hogy a Közel az éjfél az egyik kedvenc Pál Utcai Fiúk-dala. Poénkodtunk is rajta, hogy na, ha majd ők jönnek, jönnek a zsíros megrendelések… De amúgy igaz, létezik ilyen hozzáállás, hogy az alternatív zenekarok biztos mind libsik – csak ez akkora baromság, hogy reagálni sem érdemes rá.
A zenekar tagjai mind felnőtt emberek, megvan a viszonyulásuk a világhoz, a közélethez, és ha hiszik, ha nem: nem minden ponton fedi egymást az itt zenélők véleménye.
Már csak ezért sem vállalunk politikai kiállást senki mellett. Meg azért sem, mert azonnal beskatulyáznak, ahonnan nem lehet aztán kimászni.
– Tusnádon játszani nem kiállás?
– Szerintem nem. Életem egyik legjobb élménye volt, amikor 20 éve először játszottunk ott. Minden sor más jelentést kapott: „Hol az az ország és hol az a hely” – énekeltem, és ott kinn, az ott élő embereknek ez teljesen mást jentett, mint itthon. Együtt lélegzett a közönség a zenekarral, sokkal jobban figyeltek a szövegekre, mint itthon. Az ottlétünknek tehát már hagyománya van. Persze, nyilván Fidesz-rendezvény, de aki volt ott, tudja, hogy a politikai szócséplés élesen elválik az esti koncertektől, a közönség utóbbira duzzad fel. Azt azért remélem, hogy Orbán Viktor megmarad a délelőtti nagyszínpados időpontjánál és nem lesz olyan, hogy este, a koncertek között feljön a színpadra mondani a tutit, egy DJ aláfestésével. Bár az idei Tusványos után, miután a Kiscsillaggal felléptünk, én is kaptam a beírásokat, azért nem annyit, mint Lovasi András. Neki nehezebb dolga van ebből a szempontból, mondjuk ő bele is áll ezekbe, aztán persze támadják innen is, onnan is. Szóval nem, szerintem Tusnádon zenélni nem kiállás a Fidesz mellett. Olyat utoljára 26 éve tettem.
– Milyen alkalomból?
– Van egy régi videófelvételem, a PUF tizedik szülinapi koncertjén, 1993-ban készült a BS-ben. Az a koncert ugyanis Fidesz-támogatással jött létre, az utolsó számban még egy Fidesz-pólót is felvettem. Akkor ezzel nem volt semmi gondja senkinek, és én is szívvel-lélekkel mellettük álltam. Azt a koncertet ráadásul tudják, kik nyitották meg?
– Fájdalom: nem.
– Orbán Viktor, Deutsch Tamás és Fodor Gábor. Beszéd is volt. A videó viszont sajnos csak onnantól van meg, hogy már mennek le a színpadról. Francba! Most az összes pályázathoz mellékelhetnénk, ha meglenne az eleje! Egyébként nekem még Fidesz-himnuszt is kellett írnom.
– Megírta?
– Meg. Csak bűn rossz lett. Nem tudok megrendelésre írni. Akkor sem tudtam, ma sem.
– Miről szólt?
– A magyar narancsról. Tényleg szörnyű lett a szövege. Odaadtam nekik, de másnap már hívtam is őket, hogy szerintem inkább kuka, bárkivel jobban járnak. Aztán hallottam, ami helyette lett. Na, az talán még rosszabb lett.
– Ez még a nemzedéki hevület volt, ami 1993-ig kitartott? A rendszerváltás hangulata?
– Persze.
Harminc éve, a rendszerváltáskor természetes volt, hogy a Fidesz mellett vagyunk, nem is volt kérdés. Nagyjából hasonló korosztály voltunk, ők a változások élharcosai voltak.
– 1993-ban mindenesetre úgy nézett ki, hogy a PUF lesz a nagy sztárzenekar, aztán beelőzött a Kispál, a Tankcsapda, később a Quimby. Bánja?
– Dehogy. Sőt, volt ebben némi tudatosság a részemről. A kilencvenes évek eleje-közepe táján kaptam akkora adagot a „sztárságból”, hogy hamar rájöttem: ez nem nekem való, én ezt nem akarom.
– Mit?
– A sztársággal járó felelősséget. Jöttek a rajongói levelek. Előfordult, hogy napi 50-60 levél érkezett. Eleinte csak olyanok, hogy küldjünk autogramot. Az is fárasztó volt ilyen mennyiségben, de oké, válaszoltam, küldtem. Aztán érkeztek azok a levelek, hogy megerőszakolta az apja, veri a barátja, mit csináljon… Hogy oldjam meg az életét… Én meg mindig úgy gondoltam magamra, hogy csak egy fiú vagyok, aki lement a garázsba, bedugta a gitárt és rájött, hogy milyen klassz hangosan gitározni és üvöltözni hozzá. Sosem akartam a zenémmel vagy a szövegemmel üzeneteket közvetíteni, megoldani mások életét. Nem gondolom, hogy a szövegeimnek lámpásként kellene működniük, amelyek átsegítenek másokat az élet sötét erdején. Nem üzenem, hogy kövess engem.
– Arra ott van Kovács Ákos. Amúgy igaz, hogy eleinte közös volt a menedzsmentjük?
– A turnéinkat szervezte közös cég. Amikor 1990-ben megjelent az első lemezünk, el kellett menni a Csillagfénybe playbackelni. Az volt a diszkó a Petőfi Csarnokban, ott játszott a Bonanza Banzai is.
– Komolyan vállalt playbacket?
– Persze! Sőt, eleinte nagyon élveztem. Tízéves koromban álltam a tükör előtt, tátogtam és teniszütővel Beatles-dalokat gitároztam. Itt ugyanazt kellett csinálnom, és még fizettek is érte. Playbackelve ráadásul lehetett gitárszóló közben nagyokat ugrani. A Csillagfényben rendes zenekari cucc volt felpakolva a színpadra, megittunk pár felest és hajrá! Nagyon szórakoztató volt.
– Tényleg nem zavarja, hogy míg a kezdetekkor a PUF volt a menő zenekar és Lovasiék felnéztek önökre, később a Kispál bőven lehagyta népszerűségben?
– Egyáltalán nem. Lovi mondta, hogy mikor először találkoztunk, tényleg úgy néztek ránk: hú, a nagy pesti zenekar, lejött játszani hozzájuk Pécsre… Én persze ebből semmit nem vettem észre. Örültem, hogy találkoztunk olyan zenekarral, akik hasonló zenét játszanak, mint mi. Rajongó típus vagyok, nem rajongani való. Ma meg már egyáltalán nem érdekelnek az ilyen dolgok, mint a népszerűség. Csak annyit szeretnék, hogy azok az emberek, akiket érdekel az ilyesfajta zene, amit játszunk, illetve azok, akik valamikor szerették a PUF-ot, tudjanak rólunk. Sokan azt hiszik, hogy rég feloszlottunk. Pedig sosem. Hahó, létezünk, baromi jó új dalokat írunk, koncertezünk!
– Rossz a marketingjük?
– Igen. Abban sosem voltunk túl erősek, de dolgozunk rajta. Amikor menedzserek megcsinálnak egy fiatal zenekart, egy csomó pénz beletesznek és pénzzel könnyedén fel lehet futtatni a közösségi oldalakat. Nálunk ez nem működhet. Ha nekiállnék celebkedni, főzős műsorokba járni, épp azokat az embereket veszítenénk el, akik eddig szerették a Pál Utcai Fiúkat.
– Hívták ilyen műsorokba?
– Hogyne. Gondolkodás nélkül mondtam: kösz, inkább nem. Ha csak ez az út van, inkább maradjunk kvázi ismeretlenek. De azt hiszem, van arany középút.
– Elképesztő marketingértéke lehetne pedig, hogy a feleségével muzsikál a kezdetek óta. Önök lehetnének az új Korda György és Balázs Klári!
– Voltak ilyen megkeresések, hogy Anikó főz, én a kertben szöszölök, közben meg forgat a stáb. Inkább hagyjuk ezt… Egyébként a nyáron, egy fesztiválon játszottam Korda Györgyék előtt. Mondanom sem kell: rajtuk sokkal több ember volt, sokkal nagyobb volt a siker.
– Fáj?
– Nem fáj, kedves pár, egyáltalán nem irigylem tőlük a sikereiket, csak tíz-húsz éve még volt ebben valami vicc, hogy meghívták a Szigetre Uhrin Benedeket, Korda Györgyöt, volt Táncdalfesztivál-sátor. Ma meg már senki sem mosolyog ezen, ez lett a fősodor. Ahogy az a Necc Partyval is történt. Azt ráadásul valódi zenészek csinálják mellékállásban.
– Az gond?
– Igen. Etetni az embereket legfeljebb viccnek való gagyidiszkóval, ráadásul zenészként… Nem kell bearanyozni a szart. Nekem is és mindenkinek, aki a színpadra áll, ebben van felelőssége.
Arra kell törekedni, hogy az embereket jobbá tegyük, vagy legalább elgondolkoztassuk arról, hogy van másik út is, nem csak a középszer. Nem bánnám, ha a bóvli eltűnne. Persze nem fog.
– Mintha az új PUF-lemez betöltené az űrt, amely a Kispál megszűnése és a Kiscsillag kísérletező irányba fordulása után maradt a magyar piacon.
– Van ebben valami, de nem tudatos. A Kiscsillagot annak idején azért hoztuk létre, hogy legyen egy zenekar, ahol szabadon lehet kísérletezni, viccelődni. Az anyazenekaraink már 20 éve léteztek akkor, ennyi idő alatt a közönségünk részéről kialakult egy elvárás, aminek azért valamilyen szinten meg kellett felelni. A Kiscsillag volt tehát a játszótér, ahol kipróbálhattunk bármilyen játékot. A PUF közönsége velünk együtt öregedett, csak mikor nekik gyerekeik születtek, abbahagyták a koncertre járást. Aztán eltelt jó pár év és a gyerekek felnőttek időközben, úgyhogy nagyjából öt éve azt vettük észre: megint mennek felfele a nézőszámaink. Nem értettük, hiszen nem volt új lemez meg semmi extra. Aztán rájöttünk, hogy ennyi a magyarázat. Nagy lett a gyerek, már nincs otthon esténként, anya és apa ülnek és látják, hogy PUF-koncert lesz. „Á, ne menjünk, biztos öreges már, kiábrándító lesz…” Aztán amikor mégis eljönnek, látják, hogy ugyanakkora energia van a színpadon, mint harminc éve.
– Ugyanakkora?
– Igen. Ugyanúgy érzem magam ott, mint 18 évesen. Persze értem a félelmeket. Amikor pár éve a Papp László Arénában játszott a Cure, először nem akartam elmenni, pedig a kezdetektől fogva imádom őket. Féltem, hogy kiábrándító lesz, ahogy az „öreg, angol néni” ott énekelget majd. Aztán életem egyik legnagyobb koncertélménye lett. Csodálatos volt látni Robert Smith arcán azt a bujkáló félmosolyt, látni, hogy mennyire jól érzi magát, hogy mennyire a helyén van. És iszonyú energia volt a koncerten. Most lesz egyébként a lemezbemutatónk szombaton, el kell jönni, lehet ellenőrizni, igazam van-e magunkkal és az energiaszinttel kapcsolatban. Nagyon készülünk rá, de persze minden egyes koncert nagyon fontos. Én még a „lakossági” koncerteket is rettentően élvezem.
– Az ingyenesen látogatható önkormányzati rendezvényeket?
– Igen, még azokat is. Annak egy fokmérője van: a végén kevesebben vannak-e, mint az elején. És ha még többen is lesznek, akkor győzelem van. Volt persze olyan is, hogy az elején még ilyen bekiabálások voltak: „Fúj, menjetek haza Pestre!”, meg „A Born To Be Wild-ot nyomjátok!”.
– Ezt hogy lehet kezelni?
– Úgy, hogy legitározom az illető arcát. Látja aztán, hogy ez a csávó megőrül a színpadon. Azt is, hogy ez nem a műsor része, hanem én tényleg ilyen vagyok. Márpedig ha az emberek látják, hogy aki színpadon van, jól érzi magát, hogy önazonos, az mindig bejön.
– Szóval mégsem halott a rakendroll?
– Persze, hogy nem. Nem tűnik el. Az nem egy tánc, nem is zene. Életérzés. Annyi, hogy nem mérlegelsz, milyen közönségnek játszol: magadat adod mindig. Játszottunk a kilencvenes években Kazincbarcikán a sportcsarnokban hét ember előtt. Olyat gurítottunk az üres csarnokban, mintha telt ház lett volna. Amíg hiteles tudok maradni és nem kell hülyeségeket csinálnom hozzá, hogy figyeljenek rám, addig nagy örömmel csinálom.
– De nem túl nagy elánnal, ami az alkotást illeti. 11 év után jelent meg az új lemez.
– Azért, hogy egy töltelék dal se legyen rajta. Ma már majdnem mindenki úgy ad ki lemezeket, hogy elég, ha egy sláger van rajta, a többit úgysem hallgatja meg senki. De én még úgy nőttem fel, hogy szeretek egy lemezt az elejétől a végéig meghallgatni, ezért azt szeretném, hogy a mi lemezünk is ilyen legyen. Ez sok átírt, kidobott dalt jelent. Egyes dalok már tíz éve megvannak pedig.
– A Balatonszepezd, például.
– Az is, igen.
– Arról van az a legenda, hogy nyolc éve a Petőfi Rádió azért nem játszotta, mert a „felhők jönnek Magyarországra”-sort kormányellenes hangulatkeltésnek találták a döntnökök.
– Nem legenda. Tényleg így volt. Bent ültek az értekezleten, akiktől tudom. Amikor elmesélték, először röhögtem, később azért
lett bennem keserűség, mikor belegondoltam, hogy akkor most tényleg visszajutottunk ide. Ilyen a szockóban volt, hogy kérdezgetni kellett, a Partizánt itt el lehet-e játszani.
Mi mondjuk soha nem voltunk hatalmas lázadó zenekar, meg a nyolcvanas évek vége lazább volt már azért, de a gyomorgörcs ott volt még bennünk is.
– Az új lemezen a Columbo című szám végkövetkeztetése erre az, hogy műveljük kertjeinket, nézzünk a Columbót, olvassunk Adyt…
– Most már sokszor így gondolom. Húszévesen még inkább konfrontálódtam azért. Most már csak csöndben fájdogál, hova jutottunk. Olyan büszke voltam arra, hogy magyar vagyok… Rengeteget csavarogtam külföldön. Egy szál hálózsákkal. Bárhol megtudták, hogy honnan jöttem, hatalmas szeretet fogadott. Amikor jött a rendszerváltás, rettentő boldog voltam, hogy itt a szabadság. Azt hittük, pár év és utolérjük Ausztriát. Aztán szépen lassan szembesülni azzal, hogy nem lesz ilyen, sőt sokan nem is akarják. Akik meg akarják, azok inkább elmennek itthonról.
– Ön azért nem megy, mert csak magyarul tud énekelni?
– Is. De nem csak azért. Még mindig szeretem ezt az országot. Szeretni is fogom. Félszavakból engem csak itt értenek. Ha elképzelem, hogy külföldön élek és valakinek próbálok egy Cseh Tamás dalt elmagyarázni… Három hét után elkezdenék szép lassan megőrülni olyan közegben. Inkább őrülök meg itthon – a színpadon.
Fotók: Vörös Szabolcs
