Nem is volt autokrácia az Orbán-rendszer? Dehogynem! Válasz Kováts Eszternek és Körösényi Andrásnak
„Ami itt történt, azt egyszerűen tarthatatlan valami szokásos, demokratikus választásnak nevezni. Mi úgy látjuk, nem az egyik karizmatikus vezető leváltása és egy új felemelése történt, hanem az ország egy nagy, sokak szerint utolsó békés próbálkozással megszabadult egy autoriter rendszertől, és visszavette magának az országot.” Két politológus, Unger Anna, az ELTE Társadalomtudományi Kar egyetemi docense és Labanino Rafael, a Nürtingen-Geislingeni Egyetem kutatója válaszol most Kováts Eszter és Körösényi András 24.hu-n megjelent cikkére. Hogy miért nem ott, hanem itt, a Válasz Online-on? Azért, mert a szerzők nem szeretnék, ha fizetőfal mögé lenne rejtve az írásuk. Parázs vita, fontos vita.
Érdeklődéssel olvastuk Kováts Eszter és Körösényi András cikkét a mögöttünk álló 16 év politikatudományi értékeléséről. Ebben – néhány korábbi megszólaló véleményét megismételve – megállapítják, hogy mivel Orbán minden további nélkül elismerte a vereségét, ezért nincs itt semmi látnivaló, az elmúlt 16 évben itt nem volt autokrácia, diktatúra meg végképp nem, hanem pusztán egyfajta autoriter rezsim, ami „karizmatikus vezetője körül forog”, és hatalmát demokratikus legitimitással szerzi meg. Egyúttal a szerintük diktatúrát és autokráciát emlegető „elemzőszamkát és politikatudományt” önreflexióra szólították fel. A szerzők szerint tehát a vita lezárva, eldőlt a kérdés. Mi azonban társadalomtudósokként a tudományos vitát tekintjük a valódi önreflexiónak, ezért Kováts és Körösényi cikkét vitaindítónak tekintjük és kifejezetten reméljük, hogy a miénken túl még sok válasz fog születni.
A szerzők cikkükben cáfolni szándékoznak az állításuk szerint két legelterjedtebb narratívát az Orbán-rezsimről. Az egyik szerint a NER diktatúra volt, amit választáson nem lehet legyőzni. Csalásokkal hekkeli meg a választásokat, minden demokratikus intézmény csak a választók és a Nyugat megtévesztését szolgáló látszat. Szerintük ez a nézet gerjesztette azokat a félelmeket, hogy Orbán valami hamis zászlós művelettel elhalasztja vagy lefújja a választás, és ha veszítene is, vereségét csalásra hivatkozva nem ismeri majd el. A másik szerintük április 12-én az események által megcáfolt elmélet a választási autokrácia vagy hibrid rezsim. E szerint az Orbán-rezsim a politikai és a választási versenyt olyan mértékben korlátozta, hogy választásokon szinte lehetetlen legyőzni. Szerintük egyúttal ez a nézet nagy részben felelős volt az „óellenzék” által űzött reménytelen politizálásért (hiszen úgysincs esély). Sőt, hiedelemmé – tudománytalan, megcáfolhatatlan állítássá – vált, „hiszen Orbán győzelme és veresége egyaránt igazolja”. Igaz, a következő mondatban már ennek ellentmondva azt írják, hogy a hibrid rezsim/választási autokrácia elmélete nem tud elszámolni azzal, hogy az ellenzéki kihívó győzni tudott.
A fenti két elmélettel szemben ők úgy látják, hogy az Orbán-rezsim egy „plebiszciter vezérdemokrácia” volt és maradt. Ezt egy olyan autoriter rezsimként definiálják, amelynek középpontjában a karizmatikus vezető áll, aki hatalmát demokratikus legitimitással szerzi meg és gyakorolja. Szerintük a vereséget a vezér karizmájának megroppanása magyarázza. Az április 12-i választás egy plebiszciter szavazás – vagyis népszavazás – jeleit viselte magán, írják. A bukás végül annak volt köszönhető, hogy a demokratikus versenyben felemelkedett egy rivális vezér, mint kihívó. A plebiszciter vezérdemokráciában tehát az uralom igazolása a vezér karizmája alapján történik, az igazolás így egyszerre tekintélyalapú (autoriter) de annak választói elismerésével demokratikus is. A szerzők szerint ez a megközelítés azért szolgálja jobban a megismerést, mert kilép a demokrácia/autokrácia ellentétpárból, ami a „megértést blokkoló dichotómia”. Kováts és Körösényi készséggel elismerik, hogy ez „nehezebb képlet”, mint a „diktatúra és demokrácia fekete-fehér világa”. Hiszen nem normatív, így nem alkalmas „politikai címkézésre, stigmatizálásra”, írják. Igaz, eközben
a velük egyet nem értők stigmatizálására és címkézésére, úgy tűnik, nagyon is alkalmas, ami minket kissé össze is zavart.
Azt is hangsúlyozzák, hogy elméletük nem az „intézmények feletti kontrollra”, hanem a társadalmi legitimációra helyezi a hangsúlyt. Cikküket azzal zárják, hogy kifejtik: Magyar Péter is abba a plebiszciter logikába illeszkedik, mint Orbán Viktor, és legalábbis nyitott kérdés, hogy végül valóban megvalósult-e a rezsimváltás vagy folytatódik a plebiszciter rezsim.
A plebiszciter vezérdemokrácia elméletének alapvető hibája, hogy az intézményi jellemzőket figyelmen kívül hagyva kizárólag a politikai szereplők (aktorok) viselkedésén alapul. Márpedig mind az intézményi, mind az „aktoralapú” változókat vizsgálni kell. A két analitikus dimenzió természetesen erős kölcsönhatásban áll egymással, hiszen miközben a különböző politikai, gazdasági, társadalmi szereplők lehetőségeit a demokratikus alkotmányos, politikai és társadalmi intézmények meghatározzák, ezek a szereplők egyben alakítják is azokat. Azt is érdemes hangsúlyozni, hogy nem minden karizmatikus vezető populista (és fordítva), ugyanígy nem törvényszerű, hogy még tekintélyelvű vagy demagóg is legyen. Karizmatikus, populista vezetők liberális demokráciákban is elképzelhetők, ahogy az sem törvényszerű, hogy az ilyen vezetők rombolnák a demokráciát (annak intézményrendszerét és gyakorlatait). Ilyen vezető volt például Barack Obama, akit Trumphoz nagyon hasonlóan a saját pártjának elitjével szemben, külsős kihívóként választottak elnökjelöltnek, és kifejezetten populista, valóságos népmozgalmi kampányt vezetve nyerte meg az előválasztást, majd az elnökválasztást. Mondanunk sem kell, hogy a párhuzamok a két politikus jelölti és elnöki viselkedése között itt véget is érnek. Egy rendszer megismeréséhez, működésének megértéséhez ezért érdemes más szempontokat is megvizsgálni azon túl, hogy valaki karizmatikus „vezér”-e. Mint ahogy az sem mindegy, hogy a karizmatikus vezető társadalmi legitimációja egy alapvetően demokratikus nyilvánosságban születik meg – értve ezen a sajtót és a közpolitika-alkotás és kormányzás demokratikusságát is – vagy egy teljesen leuralt és kiüresített politikai-társadalmi térben.
A hatalmát demokratikus legitimitással szerző és gyakorló autoriter vezető definíciójában is kevés innovációt és magyarázó erőt látunk. Valójában ugyanis a hibrid rezsim/választási autokrácia fogalmának tudományos irodalma nem dolgozik a diktatúra–demokrácia fekete–fehér szembeállításával. Az egész tudományos vita az 1980-as évek végére, 1990-es évek elejére nyúlik vissza. A hetvenes évek végétől kezdve ugyanis sok olyan ország demokratizálódott, ahol nem voltak mély demokratikus hagyományok. Talán nem véletlen, hogy egy argentin politológus, Guillermo O’Donnell beszélt elsők között a demokratikus minőségről, és hívta fel a figyelmet az olyan vezetőkre, akik demokráciában tartott demokratikus választásokon kerülnek ugyan hatalomra, de a hatalmat a saját kezükben összpontosítják, és nem ismernek el maguk felett semmilyen politikai, jogi és társadalmi féket és ellensúlyt. O’Donnell delegatív demokráciának hívta az ilyen rezsimeket, ahol a hatalom horizontális elszámoltathatóságát (a törvényhozást, a jogrendszert) módszeresen meggyengítik, megszállják, kiüresítik, ami így a politikai felelősség és ellenőrzés kiiktatásával a vertikális elszámoltathatóság legfontosabb elemét, a választási rendszer demokratikus jellegét is kikezdi. Ennek érvényességét talán abban az országban nem kell bizonygatnunk, ahol 10 napja majd’ ötezer önkéntesnek kellett az egész országban szervezett választási csalásokat megakadályozni, több parlamenti mandátum sorsát eldöntve ezzel. Legkésőbb O’Donnell munkássága óta tehát demokratikus minőségről beszélünk, ahogy természetesen erről beszélnek a hibrid rezsim/választási autokrácia fogalmi keretrendszerét használó politológusok is, és nem pusztán elvágólagos demokrácia–diktatúra dichotómiáról.
A hibrid rezsim/választási autokrácia fogalmi keretrendszerét használó kutatások sokkal inkább egy folyamatot („demokratikus visszacsúszás”), mint egy statikus állapotot írnak le. Pont ez benne tudományosan a kihívás. Ezek a rezsimek ugyanis alapvetően rendkívül dinamikusak és ingatagok. Még azokban az országokban is, ahol az illiberális kormányzati szereplők hosszabb ideig vannak hatalmon, mint például Magyarországon, az autokratizálódás egy demokrácia intézményi keretei között megy végbe. Ez azt jelenti, hogy továbbra is léteznek olyan intézményi, politikai és társadalmi szereplők, amelyek demokratikusan és viszonylag függetlenül működnek. Ezenfelül mindig fennáll annak a minimális lehetősége, hogy a kormányzó tekintélyelvű párt elveszíti a következő választást. Az adott ország alkotmányos berendezkedésétől függően az ellenzék fontos regionális és önkormányzati pozíciókat is birtokolhat, amelyek alternatív hatalmi bázisként szolgálhatnak. Mindez kivételesen konfliktusossá teszi a politikát:
az illiberális kormányzati szereplők egyre inkább arra törekednek, hogy korlátozzák a politikai ellenzék, valamint a független intézményi és társadalmi szereplők mozgásterét, miközben a demokratikus legitimitásra szükségük van, hiszen hatalmuk arra épül.
Teljes hatalomátvétel hiányában ezért ezekben a rezsimekben valószínűtlen a nyílt diktatúrákra jellemző autokratikus politikai és társadalmi konszolidáció. Ugyanakkor a választási autokráciákban a teljes hatalomátvétel lehetősége az autoriter vezető számára mindig elérhető lehetőség: ezt az Orbán-rezsim az alkotmányozó többség birtokában tulajdonképpen meg is mutatta az immár évek óta fenntartott, teljesen indokolatlan kivételes jogrend és rendeleti kormányzás alkalmazásával.
Ezeket a rezsimeket tehát sokkal inkább olyan nehezebben megragadható és kevésbé nyílt taktikák jellemzik, amelyek a demokratikus garanciák lebontására irányulnak, szemben a teljes körű demokratikus összeomlás eseteivel (mint például Oroszországban vagy Belaruszban). Mivel a demokráciákat intézményi mechanizmusok széles köre támasztja alá, a demokratikus visszacsúszás rendszerint több szinten fejti ki hatását. O’Donnell elméletére alapozva Natasha Wunsch és Philippe Blanchard egy 2023-as tanulmánya például pont egy ilyen folyamatközpontú értelmezési keretet dolgoz ki a „demokratikus visszacsúszás” megragadására a demokratikus rendszerekben megtalálható vertikális, horizontális és diagonális garanciák alapján. A vertikális garanciák magára a demokratikus (tehát szabad és tisztességes) választási folyamatra utalnak, míg a kormányzat felelősségét és elszámoltathatóságát bíró parlamentek és igazságszolgáltatási intézmények a demokrácia horizontális garanciáit alkotják, amelyek a végrehajtó hatalom korlátozását szolgálják. A diagonális garanciák lényegében a demokratikus politikai képviselet körébe tartoznak, és a véleménynyilvánítás, illetve az egyesülés szabadságában, valamint a szabad médiában öltenek testet; még konkrétabban pedig a civil társadalom azon képességében, hogy kollektív módon vitassa és ellenezze a kormányzati intézkedéseket.
Magyarországon az elmúlt 16 évben a demokrácia folyamatos és rendszerszintű leépítése zajlott. Ha a Wunsch-Blanchard keretrendszer mentén vizsgáljuk a demokratikus visszacsúszás/autokratizáció folyamatát, azt találjuk, hogy mindhárom dimenzióban jelentős romlás történt. A vertikális dimenzióban, azaz a választások demokratikus minőségében már a 2014-es EBESZ-jelentés is romlást jelzett; a 2018-as és 2022-es parlamenti választásokról szóló jelentések alapján egyértelműen látszódott, hogy a választások tisztességes jellege alapvetően megkérdőjeleződik. A Szavazat ára című megrázó dokumentumfilm alapján pedig ma már azt is tudjuk, hogy amit éveken át csak sejtettünk, valóság:
a hatalom helyi képviselőin keresztül a legkiszolgáltatottabb társadalmi csoportokat, emberek tíz-, ha nem százezreit megfosztotta a szabad választás jogától.
A választások kapcsán fontos megemlíteni azt is, hogy sem az első, 2011-12-13-ban, sem a később lezajló választási reformok nem követték a demokratikus alapelveket. Sem az ellenzéki pártok, sem a szakértői, sem a választói közösség számára nem volt lehetőség érdemben részt venni a reformokban. Az általános gyakorlat az éj leple alatt benyújtott, majd pár nap alatt lezavart, mindenfajta érdemi közösségi megfontolást ellehetetlenítő jogalkotás volt. Sokan, sokszor szóvá tettük – hasztalan.
Az autokratizáció megtörténte a második, horizontális dimenzióban alighanem a legtöbbet tárgyalt és mára a szakmai közegben egyáltalán nem vitatott tény. A hatalmi ágak elválasztása látszólagos, a fékek és ellensúlyok rendszerének nevezett, a törvényhozást és végrehajtó hatalmat valamennyire kontrolláló és ellensúlyozó alkotmányos intézményrendszer teljesen kiüresedett. Nincs olyan, a jogállami-alkotmányos elvek szerint ellensúlynak tekinthető intézmény, mely a parlamenti többség és a kormány tényleges fékezésére akárcsak kísérletet is tett volna. Sőt, inkább az ellenkezőjét látni, és ezt az elmúlt néhány hónap igencsak látványosan igazolta. Az Állami Számvevőszék nem lát problémát az állami források pártos kampánycélokra történő felhasználásánál. Az Alkotmánybíróság nem lát problémát folyamatban lévő bírósági ügyek kormányrendelettel történő, alkotmányellenes berekesztésénél. A Nemzeti Adatvédelmi és Információszabadság Hatóság az áldozat ellen indít vizsgálatot a legnagyobb ellenzéki pártot ért adatlopások kapcsán. A Nemzeti Választási Bizottság sem az egypárti választási reformok, sem a teljesen nyilvánvalóan tisztességtelen és szabálytalan külhoni levélszavazat-gyűjtések esetében nem szólt egy szót sem, de saját döntéshozatala is kettős mércére utal (például a Tisza és a Fidesz gyerekeket is ábrázoló kampányvideói és fotói kapcsán). A Központi Statisztikai Hivatal máig nem adott tisztességesen számot arról, miképp fordulhatott elő a 2025-ben két társadalomkutató által feltárt adathamisítás – helyette úgy tűnik, a revízió során újabb manipulációk történhettek. A KSH munkáját elvileg szakmailag felügyelni hivatott Országos Statisztikai Tanács mindezekről immár egy éve mélyen hallgat.
A harmadik, diagonális dimenzió katasztrofális állapota szintén unalomig ismert: az alapjogi korlátozások, a politikai és akadémiai nyilvánosság leuralása és korlátozása, a civil szervezetek anyagi, társadalmi és jogi értelemben megnyomorított helyzete ezerszer megírt, feltárt, szóvá tett fejlemények voltak. Fontos hangsúlyozni: ezek nem véletlenül történtek így, nem bizonyos sajnálatos események következtében alakult így a magyar politikai rendszer, hanem politikusok és nem-politikus társaik, a gazdasági, akadémiai és kulturális világban működő emberek szándékos tevékenységének köszönhetően. Ezt a szándékosságot jól illusztrálták a távozó miniszterelnöknek és a Fidesz több vezetőjének elmúlt hetekben-hónapokban tett nyilatkozatai arról, hogy félmunkát végeztek, mert még mindig nem sikerült teljesen elhallgattatni és ellehetetleníteni a társadalom velük egyet nem értő, velük szemben ellenvéleményüket hallató közszereplőit és szervezeteit, de ami késik nem múlik, a választások után majd erre is sort kerítenek. (Ezen a ponton egy zárójel erejéig meg kell állnunk. Őszintén kérdezzük: vajon ha így alakult volna, ez is belefért volna még a plebiszciter vezérdemokrácia fogalmába?)
Az a tudományos megközelítés, amely a normatív ítéletalkotás helyett a megértést célozza, teljesen legitim kutatói hozzáállás. De ha ezt akarjuk az egyetlen általánosan elfogadható hozzáállássá tenni,
ha azt üzenjük, hogy a normatív megfontolásokat is alkalmazó kutatók stigmatizálnak, tudományos elemzés helyett hiedelmeket gyártanak, azzal nem a szakmai és közéleti diskurzust és megértést segítjük, hanem hiteltelenítjük, kirekesztjük a tudományos közösség velünk egyet nem értő tagjait, és a valódi tudományos vitát lehetetlenítjük el.
Ráadásul a politikatudomány demokratizációval és autokratizációval foglalkozó kutatási programjai, érintsék ezek a politikai, alkotmányos és társadalmi (al)rendszerek bármelyikét, szükségszerűen normatív alapokon nyugszanak. Hiszen a demokratikus minőséget, a demokrácia állapotát valamihez képest lehet csak meghatározni és mérni, elemezni. Fontos, hogy ez nem azt jelenti, hogy ideologikus alapon ítélkezünk a különböző intézményi megoldásokról vagy a különböző legitim politikai célokat az alkotmányos keretek között demokratikus eszközökkel követő politikai szereplők között (gondoljunk ezekről a célokról bármit).
Kováts és Körösényi cikkükben azt állítják, hogy az Orbán-rezsim esetleges viselkedésével, várható cselekedeteivel szemben tavaly nyár óta megfogalmazott félelmeket azok táplálták, akik ezt a rendszert választási autokráciának nevezték. De vajon nem azok felelősek inkább ezeknek a félelmeknek a vélelmezéséért, akik olyan politikai rendszert hoznak létre és olyan politizálást folytatnak, ami szisztematikusan építi le a demokrácia és az alkotmányosság legalapvetőbb jellemzőit és intézményeit is? Ahogy Szabó Andrea és Szűcs Zoltán Gábor cikkükben rámutatnak, az április 12-i választás nemhogy cáfolja, hanem éppen igazolja, hogy a NER választási autokrácia volt. A magyar választók soha nem látott számban, majd’ 3,4 milliónyian tettek hitet a rendszerváltás mellett, és ezért a politikai pluralizmusról is tudatosan lemondtak. Közel 5000 aktivista akadályozta meg a rendszerszintű csalásokat, több OEVK-t átfordítva ezzel a Tiszának. Ami itt történt, azt egyszerűen tarthatatlan valami szokásos, demokratikus választásnak nevezni. Mi úgy látjuk, nem az egyik karizmatikus vezető leváltása és egy új felemelése történt, hanem az ország egy nagy, sokak szerint utolsó békés próbálkozással megszabadult egy autoriter rendszertől, és visszavette magának az országot.
Nyitókép: Orbán Viktor miniszterelnök, a Fidesz elnöke beszédet mond a Fidesz–KDNP eredményváró rendezvényén az országgyűlési választást követően a Bálna Honvédelmi Központban 2026. április 12-én (fotó: MTI/Miniszterelnöki Kommunikációs Főosztály/Kaiser Ákos)
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
