A Citadella megbontott falai és a pusztába kiáltott szavak
Nem igaz, hogy senki nem emelte fel a szavát a Citadella megbontása ellen: Bátonyi Péter volt kormányfőtanácsos most elmeséli, mi történt a háttérben. Megdöbbentő, hogy az akkori helyettes államtitkár még a megvalósultnál is nagyobb bontásokat javasolt. Kordokumentumként azt a levelet is közöljük, amit Bátonyi a feletteseinek írt az erőd védelmében, hogy a történelmi és műemléki értékek bemutatásával lebeszélje őket a Citadella szétvagdalásáról. Érvelését azonban semmibe vették, és hamarosan megszületett a Citadella megcsonkításának utat nyitó kiemelő kormányrendelet.
Mint mindig, most is élvezettel olvastam Zsuppán András írását, amely ezúttal a Gellért-hegyet koronázó, sokszor kárhoztatott Citadelláról szól, már amennyire a műemléki szempontból meglehetősen keserű téma egyáltalán lehetőséget ad bármiféle élvezetre. Mindössze egyetlen mondat olvasása nyomán emelkedett meg a szemöldököm, mégpedig az utolsó előtti miatt, amely így szól: „nyilván nem volt senki, aki a történelmi tények közlésével megkérdőjelezte volna az ideologikus átalakítási koncepciót”. Rögtön rendre is intettem magam, hiszen a szerző honnan is tudhatná, hogy az államigazgatás Citadelláénál (most már pláne) zártabb falai mögött milyen próbálkozások voltak a döntéshozók jobb belátásra bírása érdekében. Az alábbiakban erről írnék le néhány emléket a NER bukását hozó évtized elejéről.
Meglepve szembesültem azzal, hogy mit is terveznek a főváros legmagasabban fekvő történeti épületével. Akkor a Miniszterelnökségen dolgoztam, Gulyás Gergely alatt. Az egyik munkanap délutánjára összehívtak egy egyeztetést, amelyen
maga a tervező, Taraczky Dániel jelent meg, hogy prezentálja az új nemzeti emlékhely koncepcióját.
Az építész ma már komoly referenciával rendelkezik műemlékrombolási szakterületen, a hatvanpusztai Rónafertőd (tudom-tudom, a Pusztaverszáj gúnynév tekinthető hivatalosnak) tervezőjeként sikerrel osztotta el hárommal az ottani védett épületállományt. A tárgyalószobában Füleky Zsolt akkori helyettes államtitkár is megjelent. Őt egyszerű ügyintézőből még első minisztersége idején Lázár János emelte fel erre a posztra, hogy aztán 2022-es visszatérésekor rögtön meg is reptesse, vélhetően azért, mert a két Lázár-ciklus közötti Gulyás-érában továbbra is megmaradt a székében, és nem akart jótevőjével együtt „halni”. E mögött persze aligha valamiféle tántoríthatatlan ügyszeretetet kell látnunk, inkább olyan mentalitást, amire a közeljövőben bőségesen látunk példát, ahogyan a székbe kapaszkodás meg a damaszkuszi úton való forgolódás nemzeti sporttá válik.
De térjünk vissza az évtized kezdetéhez! Az egyeztetésen építészünk vetített képes előadás keretében vázolta fel a Citadella szétkalapálásának koncepcióját, az obligát hazafiaskodó mázzal leöntve, mintha egy kiemelten védett (!), tehát a legmagasabb kategóriában szereplő műemléket úgy lehetne az alkotói fantázia szárnyán szállva bontogatni, akár az agyagot formázni. Előadta, hogy ez a bűnös erődítmény csak akkor tehető a nemzeti szabadságvágy emlékművévé – másokhoz hasonlóan keverve az emlékmű fogalmát a műemlékkel –, ha függetlenség kardjával hasítjuk fel rút falait. Meglepve hallgattam, hogy a keresztény-konzervatív kurzus képviselőiben ilyen jakobinus indulatok munkálnak. Én persze szót kérve rögtön felhoztam szokásos érveimet a műemlékek fizikai valójában való megőrzésével kapcsolatban, valamint a részleges bontás jogszabályi lehetőségeit is vázoltam, amelyek
nem teszik lehetővé egy műemlék öncélú művészkedés és zavaros ideologizálás mentén történő megcsonkítását.
Persze közbelépésem esélyeit illetően nem sok illúziót dédelgethettem.
Ezek voltak a legsötétebb évek a szakmám szempontjából, amikor is olyan nagyarányú bontások tűntek fel a horizonton, mint a Radetzky-laktanya és a Földművelési Minisztérium átszabása, minden kapálózásom ellenére. Ennek dacára újra és újra megpróbálkoztam, mert nem volt mit tenni. A beletörődés aligha segített volna bármin is, még ha a sok luftütéstől nem is nőtt a harci kedvem.
Meglepő fordulatként a tárgyalás vége felé szólásra emelkedett Füleky Zsolt is, aki egyebek mellett a kulturális örökségvédelmi területért felelt akkoriban. Bárki kívülálló arra gondolhatna, hogy egy minisztériumi felsővezető a jog síkján száll harcba, felkarolva beosztottja magányosan képviselt álláspontját. Ehhez képest Füleky kiperdült a vetítővászonhoz – holott az ilyen cinkes beruházások tárgyalásain rendre kuksolni szokott –, és rá nem jellemző eltökéltséggel amellett kezdett érvelni, hogy a Taraczky-féle bevágások nem elég „bátorak,” nagyobb rések, mi több, igazi szakadékok kellenének. Ha már törés, legyen nyílt! – mondhatnánk. Mindeközben cinkos kikacsintással tekingetett felém.
Az egyeztetés a tervező teljes győzelmével végződött. Füleky helyettes államtitkár gratulált a tervekhez, sok sikert kívánt a megvalósításhoz, és biztosította a Taraczkyt a támogató minisztériumi vélemény gyors megküldéséről. Én pedig visszakullogtam abba a majd 8 négyzetméteres irodába, amelyen egy kolléganőmmel és pár kicsomagolatlan dobozzal osztoztam. Ezt az árnyékos belső udvarra néző kis folyosószéli mentsvárat Füleky utalta ki nekünk, elkülönítve bennünket az állomány lojális tagjaitól, akik dunai panorámás, Halászbástyára tekintő irodáikban
máris nekiláttak a beruházást minden akadály alól mentesítő kiemelő kormányrendelet szövegezésének.
A NER cinizmusára jellemző, hogy az említett rendelet „a Citadella erőd és környezete megújításához és ÉRTÉKŐRZŐ fenntartásához szükséges beruházás (…) kiemelt jelentőségű üggyé nyilvánításáról” címet kapta…
Mindennek ellenére azért még nem adtam fel, és írtam hivatali vezetőimnek egy levelet, amelyet most változtatások nélkül közlök. Felhívom a figyelmet egyrészt a szöveg jelen publicisztika szarkazmusához képest már-már iskolásan tisztelettudó és visszafogott stílusára, másrészt a benne megfogalmazott érvrendszer Zsuppán András cikkében olvashatókhoz való hasonlóságára.
Álljon itt történelmi kordokumentumként!
*
A Gellért-hegyen magasodó Citadella az ország egyetlen városi fellegvára, a nyugati erődépítészet hazai viszonylatban páratlan városi emléke. Erre tekintettel lett már 1958-ban, vagyis a legelső védési ciklusban műemlék, olyan más épületekkel együtt, mint az esztergomi Bazilika, vagy a fertődi kastély. Ilyen típusú épületek csak Európa nagyobb, jelentősebb városaiban maradtak fenn, főként a mediterráneumban, így Triesztben, de találunk rá példát térségünkben is (Brno/Brünn – Špilberk/Spielberg). Annak dacára, hogy ezek a városok fölé magasodó erődítmények egyik esetben sem „barátságos” megjelenésű építmények, mindenütt nagy megbecsültségnek örvendenek és bőséges bevételt hozó turisztikai helyszínek is egyúttal. Ez főleg a brnói erőd esetében különös, hiszen az a budai Citadellával szemben valóban gyászos, sötét múltú épület, mivel a 19. században a Habsburg Birodalom nemzeti szabadságmozgalmainak számos vezéralakját tartották fogva falai között, így több magyart is. A mi Citadellánknak ilyen „rovott múltja” nincs, hiszen börtönként soha nem szolgált.
A Citadella emellett azért is fontos, megőrzendő értékünk, mert a 19. század erődépítészetének egyik csúcsműve. A korból kevés ép emlék maradt meg, mivel az I. világháború ütközetei ezek egy jelentős részét megsemmisítették. Gondoljunk a rengeteg magyar katona halálának helyszíneként mára csak romokban fennmaradt, szintén korabeli lengyelországi Przemyśl erődjére. A Citadella emellett erődépítészeti szempontból egyenrangú a világörökségi várományos komáromi erődrendszer kortárs darabjaival, mindenekelőtt a hasonló korú és megjelenésű Monostori erőddel, azoknál viszont sokkal látványosabb, hisz nem síkvidéken helyezkedik el, hanem egy világváros mindenhonnan látható magaslati pontján, ahonnan ugyancsak minden látható.
Az nem szolgálhat érvként a részleges vagy teljes lebontása mellett, hogy „a Habsburg elnyomás” afféle emlékműve csupán, mivel ez az elnyomás pár évvel az erőd elkészülte után egy olyan kiegyezésbe torkollott, aminek emléke, maga Budapest az erőd alatt terül el. Ugyancsak ezen „elnyomás” emlékeként lenne kezelhető ezzel az erővel akár a komáromi erődrendszer említett eleme, vagy az ottani Csillag-erőd is, amelyet a Magyar Kormány épp napjainkban újított fel példaértékűen, hatalmas költségekkel. A Csillag-erőd ugyanezen kor és „rendszer” emléke, értéke sem nem nagyobb, sem nem kisebb, mint a budai Citadelláé.
Ahogy Mányi István tervei szerint a Csillag-erődöt példásan átmentették az utókornak, ugyanúgy kellene kezelni a Citadellát is. A kisigényű és értéktelen átépítéseket (de csak azokat!) el lehetne bontani, különösen a falat jelenleg áttörő, szocializmus-kori éttermi-vendéglátóipari részt, visszaalakítva az erőd eredeti jellegét, zártságát. Természetesen turisztikai hasznosításában a vendéglátás ezt követően is dominálhatna, hiszen e funkcióhoz az épületnek minden adottsága megvan: hangulatosan kialakítható terek, a felső szintről nyíló páratlan panoráma és az erődítmények zord falaival együtt járó titokzatosság és történelmi miliő. A budai Citadella lehetne ugyanaz a turisztikai különlegesség Budapest számára, mint Szentpétervárott a Péter-Pál Erőd, ami a város mindenki által látogatott egyik fő desztinációja, s ahol a minden nap hagyományos keretek között délben megtartott ünnepélyes ágyúlövést ezrek kísérik figyelemmel. A Péter-Pál Erőd számos kiállításnak ad helyet, felújítására pedig az orosz állam hatalmas összegeket fordított és fordít ma is. Azt a bevételi lehetőséget, ami az erőd jelenleg még meglévő várszerű jellegéből és hangulatából fakad, kár lenne kiaknázatlanul hagyni.
*
Próbálkozásaim eredményét mindenki láthatja: több erőlködés, mint siker, több lyuk, mint fal. A kudarccal végződött tárgyalás után egy ideig a Keletitől hazafelé tartva mindig vetettem egy pillantást a Péterfy Sándor utca nyiladékán át Buda felé, hogy áll-e még a Citadella, vagy nekiestek-e már. Még reménykedtem, aztán egy idő után már nem néztem balra többet…
Nyitókép: a Citadella megbontott falai az átépítés közben (fotó: Várkapitányság / Kárász Karolina)
Ezt az írást nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
