Nem megváltót kell keresnünk, hanem egy elég jó oktatási minisztert – de fontosabb, hogy mihez
Az új oktatási miniszter össznépi keresgélése közben ragaszkodnunk kell ahhoz, hogy végre megtörténjen a fontosabb munka is: tisztázzuk, mire való az iskola, és milyen embereket szeretnénk Magyarországon nevelni. Enélkül borítékolható a kudarc az üzletember, Budapest School-társalapító Halácsy Péter szerint. Vendégcikk.
Mindenki oktatási minisztert keres. A vita személyekről szól: ki alkalmas, ki nem, ki ismeri belülről jól a rendszert, ki csak kívülről nézi. Napok alatt tucatnyi név került elő. Mindegyikhez akadt valaki, aki szerint végre ő az egyetlen komolyan vehető jelölt, és akadt legalább ugyanannyi éles érv is arra, hogy miért nem.
Közben alig beszélünk arról, ami ennél fontosabb. Mire keressük ezt az embert?
A fontosabb kérdés nem az, hogy ki lesz az oktatási miniszter, hanem az, hogy tudjuk-e végre közösen, mire való a magyar iskola.
Valójában nem is minisztert keresünk, hanem témákat dobunk be neveken keresztül. Egy-egy jelölt körül rögtön kirajzolódik, hogy a támogatói és ellenzői szerint mi ma a legsürgősebb ügy. Esélyegyenlőség. Autonómia. Béremelés. Kompetenciafejlesztés. Neurodiverzitás. Módszertani váltások.
A név ilyenkor rövidítés: a személyen keresztül arról beszélünk, mire való az iskola, csak ezt nem mondjuk ki nyíltan.
Ha nincs kimondva a feladat, a név könnyen projekciós felületté válik. Mindenki belelátja azt, amit remél vagy amitől fél. Egy katolikus iskolafenntartó neve ilyenkor nem egy lehetséges vezetőt jelent, hanem sokak fejében azonnal egy világnézeti fordulatot. Akkor is, ha erről szó sincs. Akkor is, ha ilyen felhatalmazása nem is volna. A vita így gyorsan átcsúszik abba, hogy ki mit remél vagy mitől fél, pedig előbb azt kellene tisztázni, mire kapna egyáltalán megbízást az új miniszter.
A szakmában és a social médiában közben ötlet van bőven. Nem javaslatból van hiány. Szinte mindenki tudja, mihez kellene hozzányúlni, miről kellene többet beszélni, mit kellene átalakítani. De még a komoly oktatási programok is gyakran itt megállnak. Attól, hogy leírjuk a teendőket, még nem mondtuk ki, milyen embert akarunk nevelni.
A Tisza programja már megpróbál mondani valamit az emberképről: a bevezetőben kijelenti, hogy az oktatás célja kiegyensúlyozott, együttműködni képes, boldog embereket nevelni. Ez fontos mondat. De egy mondat még nem emberkép, csak egy jó irányba tett lépés. Ráadásul a magyar köznevelési törvénynek is van emberképe: erkölcsös, önálló, felelős állampolgárt akar nevelni. A kérdés tehát nem az, hogy van-e ilyen mondatunk. Hanem az, hogy ezekből a mondatokból milyen iskola, milyen értékelés, milyen szelekció és milyen állami szerep következik. A vita ezért nem spórolható meg, hanem most kezdődik igazán.
És ha ezeket a szavakat komolyan vesszük, rögtön súlyos kérdésekhez jutunk. Az emberkép ugyanis nem dísz a bevezetőben, hanem következményekkel kell járnia. A Tisza például központi értékként beszél az együttműködésről. Ez jó kiindulópont. De ha ezt komolyan gondolja, akkor erre a kérdésre is válaszolnia kell: hogyan fér ez össze azzal, hogy a rendszer két legerősebb mérési pontja, a központi felvételi és az érettségi, szinte kizárólag egyéni teljesítményt mér?
Vagy itt van az autonómia kérdése. Ez egy kötelező elem minden programban. De ha nincs közös képünk arról, mire való az iskola, akkor azt sem tudjuk, miben adunk szabadságot, és miben nem. A jó keret nem az autonómia ellentéte, hanem a feltétele.
Közben van egy szereplő, aki ebből a vitából szinte teljesen kimaradt eddig: az állam, mint fenntartó, működtető és szabályozó. Nem azért, mintha ne lennének fontos szempontja. Inkább az a baj, hogy a valódi párbeszéd az állam, a tanárok és a szülők között eddig elmaradt. Pedig nem ugyanazt akarják. A szülő biztonságot és lehetőséget akar a saját gyerekének. A pedagógus olyan környezetet, ahol valóban lehet tanítani. Az állam pedig működőképes rendszert akar fenntartani egy olyan helyzetben, ahol 2005 óta negyedével csökkent az iskoláskorú gyerekek száma. Ezek mind jogos szempontok. Csak nem ugyanazok. És mivel nem beszéltük végig őket közösen, ma inkább párhuzamos monológok vannak, mint valódi vita.
Pedig ezt nem lehet megkerülni.
Az emberképből nemcsak tanterv és pedagógia, hanem intézményrendszer is következik.
Ha nem mondjuk ki, mire való az iskola, azt sem tudjuk, milyen rendszert építsünk köré.
A reform logikája
Itt jön a valódi veszély. Ha nincs közös képünk arról, mi az iskolarendszer célja, vagyis milyen felnőtteket akarunk nevelni, akkor a jó reformot is meg fogjuk ölni. Nem azért, mert rossz az ötlet, hanem mert nincs mögötte közös megértés. A tanár nem végrehajtógép. Ha nem érti, nem érzi magáénak, nem tudja beépíteni a saját gyakorlatába, akkor a reform papíron marad. Az oktatásban ugyanis végül nem az számít, mi van a törvényben vagy a kerettantervben, hanem az, ami a tanteremben történik. Ott, ahol a tanár és a diák találkozik.
A magyar oktatás történetéből is tudjuk, hogy nagyon jó reformot is lehet nagyon rosszul, fentről erőltetni. Varga Tamás legendás matematika-reformját ma már kevesen ismerik, pedig sokat lehetne tanulni belőle. Ő maga sem akarta kötelezővé tenni. Azt javasolta, hogy csak olyan ütemben terjedjen, ahogy a tanárok megértik, kipróbálják és beépítik a munkájukba. Nem véletlenül. Ami nálunk kötelező reformként hamar kifulladt, az Finnországban ma is élő gyakorlat. A Varga–Neményi-módszert ott fokozatosan, a tanárokkal együtt vezették be. Vagyis nem feltétlenül a módszerrel volt baj, hanem azzal, ahogyan nálunk reform lett belőle.
Az elég jó miniszter
Ezért nem attól kell a legjobban félni, hogy végül ki lesz a miniszter. Hanem attól, hogy nincs közös képünk arról, mire való az iskola, és merre kellene elindulni. Ilyenkor a rossz reform ellenállásba ütközik, a jó reform pedig ugyanúgy elakad. Nem azért, mert a tanárok rosszat akarnak, hanem mert az oktatás ilyen műfaj. Ami nem válik belsővé, abból nem lesz valóság.
Minisztert most gyorsan kell találni.
De nem megváltót kell keresnünk, hanem egy elég jó minisztert.
Közben ragaszkodnunk kell ahhoz, hogy végre megtörténjen a fontosabb munka is: tisztázzuk, mire való az iskola, és milyen embereket szeretnénk Magyarországon nevelni.
Mire van az iskola? Arra, hogy munkaerőt képezzen egy olyan világban, ahol épp az értelmiségi munkák alakulnak át a leggyorsabban? Arra, hogy felhúzzon pár millió embert a középosztályba? Arra, hogy szabad állampolgárokat neveljen? Arra, hogy jobban tudjunk egymásra és a közös ügyeinkre figyelni? Arra, hogy boldogabb, egészségesebb emberek nőjenek fel? Arra, hogy kíváncsi, bátor, önálló gondolkodók legyenek többen? Arra, hogy a magyar kreatív bátorságra építsünk nemzeti stratégiát? Ezek nem díszkérdések. Válasz nélkül minden más vitánk bizonytalan marad. A tantervről, az autonómiáról, az értékelésről vagy a szegregáció és integráció kérdéséről sem fogunk tudni értelmesen beszélni, amíg nem tudjuk, milyen embert, közösségeket, társadalmat szeretnénk.
Nem ahhoz kell ragaszkodnunk, hogy a számunkra legszimpatikusabb ember üljön a székben. Ahhoz kell ragaszkodnunk, hogy végre tisztázzuk, mire való az iskola, és utána számonkérjük az államon, hogy ehhez valóban megteremti-e a feltételeket.
Nyitókép: diákok a történelem írásbeli érettségi vizsgán a székesfehérvári Ciszterci Szent István Gimnáziumban 2024. május 8-án (fotó: MTI/Vasvári Tamás)
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
