Ez most rendszerváltás, ugye? Akkor viselkedjünk is úgy!
Nem mindig értjük, amit a Telex és a Partizán tesz. Talán észre sem veszik, de ők maguk oszlatják illúzióvá a rendszerváltás vasárnap éjjel még kirobbanóan egyértelmű valóságát. Erre játszik épp Orbán Viktor is. Laptársaink persze tegyék a dolgukat úgy, ahogy jónak látják. Mi viszont nem fogunk ahhoz asszisztálni, hogy a tettesek, az elkövetők, akik eddig ki akartak minket tiltani a hazánkból, akik eddig kiirtandó poloskaként beszéltek rólunk, akik idegen ügynöknek hazudtak minket, a mi kis kitinpáncélunkon másszanak vissza a komolyan vehető emberek sorába. Hogy kik a tettesek és kik az áldozatok, kikkel mi célból és milyen feltételekkel vagyunk hajlandók szóba állni, arról szól ez az írás.
Két nappal a választás után elkezdte visszavonni a katonákat a Magyar Honvédség a kritikus infrastruktúrák őrzésétől.
Ez két dolgot jelenthet.
- Orbán Viktor maga jelentette a veszélyt. Most, hogy megbukott, a veszély hopp, ripsz-ropsz el is illant, mintha itt se lett volna.
- Nem is volt itt. Nem volt veszély.
Harmadik lehetőség nincs.
A helyes megfejtés egyébként a második. Mindazok az állami vezetők, akik részt vettek a honvédség pártpolitikai célú mozgatásában, csak pártállamban megtehető kampányelemmé züllesztésében, elkövetők, tettesek. Azok pedig, akik nemlétező veszéllyel riogattak milliókat, tudatosan hazudozva ennek a közösségnek a pénzéből ennek a közösségnek az arcába, rettegést, félelmet keltve, pszichés gondokat okozva gyerekeknek is: tettestársak.
A fenti példa cseppecske csupán a hazugságtengerben, csak azért épp ez a felütése ennek a cikknek, mert friss önleleplezés. Valójában a bukott rendszer egészéről kell szólnunk.
Arról, hogy nemcsak az állampárti vezetőknek kell viselniük a felelősséget, hanem kitartott propagandistáiknak is. És nemcsak a háborús rettegtetésért. Minden ocsmány, tudatos, szervezett hazugságért, amelyet ilyen vagy olyan álcájukban, de mindig az országtól ellopott temérdek pénzből végeztek éveken át, egyetlen ember hatalomban tartásának érdekében. Egy emberében, aki tegnap este bizonyította, hogy képtelen lejönni a cuccról. 2002-ben van megint, mint szegény papa a Don-kanyarnál, most is, kisebbségben is magát és a Fideszt hazudja hazafinak, mindenki mást, a kétharmados többséget globalista galádnak, s miközben a lánya a leggazdagabb magyarok egyike lett uralkodása alatt, földije pedig a leggazdagabb, olyanokat hazudik, hogy ő sosem tűrte a korrupciót. A felelősséget sem az ország kirablásáért, sem pártja vereségéért nem akarja viselni tehát.
És persze nem akarják viselni azt az állampárti vezetők és propagandistáik sem.
A hét első napjaiban legalábbis bedugult a damaszkuszi út. A tettesek elkezdték áldozati pózba vágni magukat. Ők bizony sosem értettek egyet Bayer Zsolt durvaságaival. Az állami média szerkesztési elveivel. Választás utáni megvilágosodásukban rádöbbentek, hogy Matolcsyt nehéz vasban szeretnék látni. Netán az derült ki róluk most, nagy hirtelen, hogy hát a módszertanuk nem volt megfelelő, tévedtek, majd a jövőben odafigyelnek, hogy ez ne fordulhasson elő, bocsi.
Szóval hazudnak most is, tovább, töretlenül, és azt hiszik, hogy hallgatunk a hazug szóra. Azt hiszik, hogy mindig, mindent megbocsátunk. Azt hiszik, hogy megtagadjuk minden álmunk.
Nos, nem.
Nincs bocsi.
A bűnösöknek bűnhődniük kell.
Ha ez nem történik meg, ha valami félreértelmezett nagyvonalúság oltárán feláldozzuk az igazságot, akkor a vasárnap estének semmi értelme nem volt. Ha most partnerek leszünk a hazugságban, ha nem nevezzük nevükön a dolgokat, ha nem adjuk vissza szavaink értelmét, abból megint csak gusztustalan egérszürke világ lesz itt, legfeljebb eggyel világosabb árnyalatban.
Ha ugyanis nincs tettes és nincs áldozat, ha ezek a kategóriák nyugodtan és önhatalmúlag, bemondásra cserélgethetők, akkor nem létezik hős sem.
Akkor Szabó százados sem hős. Az ő szemébe is beleköpünk, ha asszisztálunk a további hazugságokhoz. Meg még sokezer honfitársunkéba, akik személyes kockázatot és áldozatot vállaltak az elmúlt években. Akik sem kényelemből, sem gyávaságból nem voltak hajlandók gumira, takonyra cserélni gerincoszlopuk alapanyagát.
Az első és legfontosabb alaphazugság, amelyet eddig ezermilliárdokból terítettek, hogy itt politikai oldalak vannak, ők a „jobboldali” újságírók, elemzők, közvélemény-kutatók, meg vannak a „baloldali” újságírók, elemzők, közvélemény-kutatók, s hogy ők tehát éppolyan legitimek, mint „a másik oldaliak”, csak más a világnézetük, stb.
Hát nem. Ennek az ócska trükknek legyen már vége egyszer és mindenkorra! Amit ugyanis ők műveltek, az egy gigantikus, éveken át tartó hamis zászlós művelet volt.
Ezt sokukról tudtuk eddig is, de van, aki most lepleződött le egyértelműen, sajnos kicsit több idő alatt, mint a fidelitasos hülyegyerek az ukrán zászlóval a Tisza-rendezvényen március 15-én. Közvélemény-kutató cég például lehet jó meg rossz, maga a kutató egyébként lehet baloldali is meg jobboldali is magánemberként. Hann Endre például közvélemény-kutató. Magánemberként meg valószínűleg baloldali-liberális. Aminek semmi köze ahhoz, hogy mit mér. Azt méri, ami van. Mráz Ágoston Sámuel viszont egész egyszerűen nem közvélemény-kutató. Ő, mint az most fényes bizonyságot nyert, egyszerű hazugsággyáros, ócska propagandista, a néhány napja még állampártként működő Fidesz alkalmazottja. Politikai pribék, csak éppen álruhában. A közpénzszázmilliókat hazudozásra elégető Trombitás Kristóf mondjuk legalább nem is álcázta magát, nála szimplán gyomorforgató, hogy most döbben rá: Matolcsynak böriben lenne a helye. A legtöbb viszont állami vagy céges fedésben volt, álcázta magát mondjuk hivatalvezetőnek, mint Szánthó Miklós vagy Lánczi Tamás. Netán elemzőnek, mint Deák Dániel, aki bocsánatot is úgy kér, hogy hazudik tovább. „Hann Endrétől és a többi baloldali kutatócégtől” kér bocsánatot, úgy téve, mintha csak valami módszertani hibácskáról lett volna szó, esetleg világnézeti különbségekről, nem arról, hogy tudatosan hazudott és gyalázkodott politikai céllal, megrendelésre. Aztán van, aki riporternek álcázta magát, mint a fene tudja, hogy hívják fickó meg nő, akik a szerdai Magyar Péter-„interjúkat” készítették az állami tévében és rádióban.
Mindjárt megyünk tovább mondandónk főcsapásán, de most nyitunk egy zárójelet.
Magyar Péter közrádiós, köztévés megjelenésének semmi értelme nem volt. Sőt. Még a végén úgy tűnhet, mintha azért kellene beszántani a közmédiát, kirúgni ezeket az arcokat, ahogy szerdán vele viselkedtek. A végén még a sajtószabadság hősévé nemesednek. Igényük volna rá. De nem engedhetjük, hogy így legyen. Még akkor sem, ha egyébként a leggerincesebbet választották a három lehetőség közül, amelyből választhattak. Az első, amit láttunk is megvalósulni: ellenséges, támadó hozzáállás, megmutatva, hogy igen, ők valóban elfogult Fidesz-propagandisták. A másik az lett volna, hogy alákérdeznek Magyarnak, nyalogatják a talpát most neki, ahogy Orbánéval tették eddig. No de akkor maradhattak volna? Nem, hát akkor pont az bizonyosodott volna be, hogy kizárólag elfogultak és talpnyalók tudnak lenni – csak épp a talpat váltogatják. Olyanokra pedig a köz médiájában semmi szükség. Volt egy harmadik lehetőség is. Elvben. Az, hogy lényeges, az országot érintő fontos kérdésekről beszélgetnek a megválasztott miniszterelnökkel, hagyják kifejteni az álláspontját, de rámutatnak néhány ellentmondásra, dilemmára, amelyeket, ha tud, feloldhat élőben, egyenesben. Magyarán, hogy készítenek egy szakmailag kifogástalan, a nézőket, hallgatókat informáló, jó interjút. Szakmai kompetenciák híján ez tényleg csak elvi lehetőség volt, de ha így történt volna, abból mi következne? Akkor maradhatnának a helyükön? Akkor spongya rá, meg sem történt az elmúlt évtized? Nem, természetesen akkor is menniük kellene, hiszen így meg azt bizonyították volna be, hogy pontosan tudták, milyen a köz szolgálata, hogyan kell azt csinálni, csak éppen nem csinálták. Azaz teljesen mindegy mit és hogyan csináltak szerdán, csak azt tudták bizonyítani, amit addig is tudtunk, hiszen láttuk élő egyenesben egy évtizeden át. Hogy méltatlanok a köz szolgálatára.
Ezeknek az embereknek, akik szerkesztőként irányították a hazugsággyárat, vagy akik arcukat adták a hazugságokhoz és szajkózták azokat, így is, úgy is menniük kell, amihez a felhatalmazás meg is van, Magyar Péter meg is ígérte ezt a kampányban. A szerdai performansz ehhez semmit hozzá nem tett.
Zárójel bezárva.
Hogy kik a hősök, az teljesen egyértelmű, s mindig nehezebb meghúzni a határvonalat tettesek és áldozatok között. Mi legyen a hirtelenbátrakkal? Az MTI dolgozóival mondjuk, akik most követelnek szabadságot? Már késő, srácok, lefőtt a kávé mindenkinek? Vagy csak a politikai kinevezett főnök a hibás? Itt némi vizsgálódás szükséges lesz, de akik maguk írtak le nyilvánvaló hazugságokat, azok bizony társtettesek, még ha parancsra tették is.
Ha nem így tekintünk rájuk, szembe köpjük mindazokat, akik nemet mondtak a hazugságra és távoztak korrektül fizető irodás állásukból, bele a bizonytalanságba, sok esetben a szakmán kívülre. Mondjuk árufeltöltőnek külföldre, vagy biciklis futárnak. Rengetegen kényszerültek erre.
No, és a látszólag önkritikus hirtelen kritikusokkal mi legyen? Mondjuk Hörcher Ferenccel, aki a bukás után gyorsan Orbánt jelölte meg felelősnek, s közölte: „Nekünk, konzervatív értelmiségieknek figyelmeztetnünk kellett volna Orbánt”, hogy a populizmus nem jó, stb. Nos, erre meg tekintsünk undorral. A konzervatív értelmiségiek ugyanis figyelmeztették Orbánt, elmondták, leírták, miért vállalhatatlan a kormányzása. Legtöbbször egyébként itt, a Válasz Online hasábjain. De idénre már kötetekben is. Úgy tenni, mintha a kussolás a konzervatív értelmiséget jellemezte volna: színtiszta hazugság. Önmosdatás. Nem, nem a konzervatív értelmiség kussolt. Csupán a gyáva társutasok.
A felelősség szintje persze más és más, nem lehet egy kalap alá venni a cinikus, tudatos és közben gazdagodó elkövetőt, az évi hatmilliárdot magyar állampolgárok gyalázására eltapsoló, ebből milliós fizetéseket felvevő Lánczikat és Szánthókat, meg a gyáva csöndben maradót. Utóbbiról elég, ha megállapítjuk, hogy az, ami, valamint szépen megkérjük, hogy ne nyilatkozzon „a konzervatív értelmiség” nevében – vagy maradjon csöndben továbbra is, vagy ha nagyon beszélhetnékje lett most, hát a saját gyávaságáért kérjen bocsánatot, mást azzal ne próbáljon összekenni, eloszlatni vágyva a felelősséget. Több dolgunk az ilyennel nincs.
Amit viszont el kell érni heteken belül: soha többé közpénz ne kerülhessen a valódi tettesekhez. Aki köztörvényesen is értelmezhető dolgot tett, azt minél előbb a vádlottak padján szeretnénk látni, az eltérített ezermilliárdokat meg lehetőleg a most épp kongó államkasszában. Aki meg ilyet nem tett, csak haszonélvező pribék volt, az próbáljon megélni a piacon azzal, amivel tud. Ez lehet sörcsapoláson és kajafutárkodáson át bármi, egészen a hergeléses hazugságokig – azokkal persze talán kevésbé lesz egyszerű, mint eddig. Még ha fizetne is a saját keménymag azért, hogy neki tetsző hazugságokat terjesszenek neki továbbra is (ehhez joga van mindenkinek a saját megspórolt pénzéből), annyit talán nem tud fizetni, hogy a bírósági cechet is ugyanolyan könnyen köhögjék ki ezek a pribékek mint eddig, amíg az adófizető állta azt is.
Bár egyelőre erre nem sok esély van, jó lenne tehát, ha a Fideszre szavazó polgártársak többsége is belátná: ezek a figurák az ő rettegésük vámszedői voltak. Őket verték át a közvélemény-kutatónak maszkírozott Mráz Ágoston Sámuelek, őket ijesztgették ukrán fronttal a Trombitás Kristófok, Deák meg Bohár Dánielek. Utóbbi büszkén mondja most nekik, hogy tartsanak vele, innentől „ellenzéki riporter” lesz. Nem. Ő nem ellenzéki riporter lesz, hanem marad, aki volt: Fidesz-propagandista. Már ha lesz, aki kifizeti ezért. Minthogy abból élt eddig kiválóan, hogy a sajátjait is átverte, a megbélyegzése nem csupán a nemzet egésze és az újságírószakma képviselői által lenne indokolt. Még indokoltabb lenne a Fidesz-tábor részéről.
No de hogy álljunk mi ezek után a Fidesz-politikusokhoz? Ha újságíróként tekintünk magunkra, nyitottnak kell lennünk rájuk is. Demokrataként (igen, az elmúlt 16 évben a saját bőrünkön, épp a hiányából tapasztalhattuk meg, hogy tökéletlenségei ellenére még mindig nincs jobb rendszer a polgári demokráciánál) azt is tekintetbe kell vennünk, hogy ellentétben kitartottjaikkal, ők mégiscsak embereket képviselnek, polgártársaink szavaztak rájuk. Nem is kevesen: 2 millió 400 ezren. Csakhogy közben olyan politikát vittek és támogattak, amely éppen ezt a demokráciát vitatta, amelyben nemhogy ők nem voltak hajlandók válaszolni kérdésekre, de a kormányuk még tanároknak, orvosoknak, gyermekvédelmiseknek is megtiltotta, hogy nyilatkozzanak.
Most meg hirtelen Szijjártó Péter akar interjút adni „a másik oldalnak”. És nem hagyja faképnél a telexes kolléga azonnal! Ezzel pedig elfogadja, hogy ő a másik oldal. Fábián Tamás ezek szerint egyenlő Bohár Dániellel. Propagandista. Csak épp nem fideszes, hanem tiszás. Mert igen, ezt jelenti Szijjártó másik oldalazása.
Abszurd, hogy itt nem szakad meg a videó mégsem. Néha nem pontosan értjük, amit a Telex és a Partizán tesz. Talán észre sem veszik, de ők maguk oszlatják illúzióvá a rendszerváltás vasárnap éjjel még kirobbanóan egyértelmű valóságát.
A Telex persze úgy teszi a dolgát, ahogy jónak látja. A Partizán is. Mi viszont nem fogunk ahhoz asszisztálni, hogy a tettesek, az elkövetők, akik eddig ki akartak minket tiltani a hazánkból, akik eddig kiirtandó poloskaként beszéltek rólunk, akik idegen ügynöknek hazudtak minket, a mi kis kitinpáncélunkon másszanak vissza a komolyan vehető emberek sorába. Nem fogunk bedőlni annak a trükknek, hogy hát itt mindig demokrácia volt, csak mert Orbán átadta a hatalmat. Meglepő volt tényleg. Napokig találgattuk, mi lehetett az oka. Csütörtök estére kiderült: éppen az, hogy el tudja venni a rendszerváltást ettől az országtól. Hogy úgy tehessen, mintha mi sem történt volna, csak egy választás, kis kisiklás, és folytathassa a hazudozást, övéi átverését, ahol abbahagyta. Rájött, hogy ez éri meg neki inkább. Ha százezrek rángatták volna ki a Karmelitából, erre aligha lenne most módja.
Abból, hogy „fideszes”, természetesen ennek ellenére nem szabad billogot kreálni. Egyrészt a szavazóik nagy része nem tettes – ők is áldozatok. A politikusaik között pedig bizony van tisztességes is: helyi önkormányzati emberek, mint Junghausz Rajmund, vagy polgármesterek, mint Cser-Palkovics András.
Az Orbán-kormány tagjai viszont egytől egyig fő elkövetői az elmúlt évek bűneinek. Ha ők hirtelen most már mégiscsak megszólalnának nálunk, számukra van egy beugró kérdésünk. Nem árulunk zsákbamacskát. Ez:
– Megköveti ezt az országot az agyament hazugságokért és az intézményes lopásért?
Ha a válasz nemleges, felesleges is volt bejönni a stúdiónkba, vagy találkozni velünk. Nem úgy felesleges, ahogy a Pride szervezése volt. Tényleg felesleges. Mert ott akkor el is köszönünk egymástól.
Ha a válasz igenlő, akkor elkezdhetünk beszélgetni. Akkor el lehet kezdeni magyarázni, az illető mit tett azért, hogy ne a legrosszabb forgatókönyvek valósuljanak meg. Tehát a valóságról, a háttérről, arról beszélhetünk, hogyan jutottak idáig, hogy voltak képesek erre. Ez az, ami minket érdekel belőlük. Az őszinte szembenézés.
Mellébeszélésre és önkaserolásra, ott-sem-voltamokra, áldozati pózokra és tövig tolt hazugságokra nem vagyunk kíváncsiak.
Azokból volt elég a rendszerváltás előtt.
Merthogy ez most az, ugye?
Ha igen, akkor viselkedjünk is úgy!
Nyitókép: Orbán Viktor miniszterelnök (k) Bohár Dániel és Dér Stefi műsorvezetőkkel a CPAC Hungary 2026 rendezvényen a MTK Sportparkban 2026. március 21-én (fotó: MTI/Miniszterelnöki Kommunikációs Főosztály/Fischer Zoltán)
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
