A szabadság szűk folyosója – elsőválasztó a vasárnapi eredmény tétjéről
A gimnazista Gábos Marcell a lapunkban megjelent Gyurgyák János-esszével egyetértve állítja: a kormányváltás mindenképpen szükséges egy új felzárkózási kísérlet elindulásához, de a polgároknak fontosabb szerepük lesz aztán, mint a politikusoknak. „Diákként és első szavazóként azért tartom kifejezetten fontosnak ezt a kérdést, mert alapjaiban határozza meg az esetleges kormányváltás utáni reformok sikerességét és így az ország jövőjét is.” Amikor a tizenéves elsőválasztó nemhogy olvassa lapunkat, de képes cikket írni Nobel-díjas közgazdászok elméletét alapul véve, írását nagy örömmel közöljük.
Ahogy az 1990-es rendszerváltást is megelőzte egy általános, „az új rendszerben minden jobb lesz” hangulat, úgy most is sokan bíznak abban, hogy egy ellenzéki győzelem és az azt követő kormányváltás megoldást jelent az ország minden problémájára. A rendszerváltás óta eltelt harminchat év azonban pont e hozzáállás kudarcát mutatta meg, mivel ez a vélekedés önmagában tovább hátráltatta a magyar társadalom amúgy sem túl magas közéleti aktivitását. Ennek fontos következménye volt az azóta eltelt idő két sikertelen felzárkózási kísérlete is. Annak érdekében, hogy egy ellenzéki győzelmet ne kövessen hasonló csalódás, fontosnak tartom, hogy mi, választópolgárok is tudatában legyünk saját felelősségünknek és szerepünknek az ország hosszútávú jövőjében.
Ennek felismeréséhez kínál elméleti keretet a közgazdasági Nobel-díjas Daron Acemoğlu és James A. Robinson The Narrow Corridor című könyve. Ebben arról írnak, hogy teljes körű szabadság nélkül elképzelhetetlen egy hosszú távon sikeres ország. A szerzők a szabadság lényegét abban látják, hogy egy társadalom tagjai képesek szabad döntéseket hozni saját életükről anélkül, hogy ezekért indokolatlan büntetéssel kellene számolniuk. A szabadság elérésének alapfeltételei ezért az ezek fenntartásához szükséges intézmények, a fékek és ellensúlyok rendszere, valamint a jogállamiság normái.
Elméletük szerint ahhoz, hogy a szabadság a lehető legnagyobb mértékben érvényesüljön, egyaránt szükség van erős államra és ezzel szemben álló, aktív és jól szervezett társadalomra. Az erős állam feladata a közös érdekek képviselete és előmozdítása, a törvények betartatása és olyan intézményrendszer biztosítása, amely gondoskodik a prosperitáshoz létfontosságú kreativitás és kezdeményezőkészség kereteinek megteremtéséről és védelméről. Az aktív társadalom feladata, hogy kontrollálja az erős államot és ellentartson neki, amikor az túlzottan hatalmassá kezd válni. A könyv címében megjelenő szűk folyosó az a hely, ahol az erős állam és az aktív társadalom között létrejön egy egyensúlyi állapot, a hosszú távú fejlődés és a tartós siker legfontosabb feltétele, a szabadság.
Ha az állam túl gyenge, rövidesen anarchia lép fel, ami a szerzők szerint egyrészt a kontrollálatlan erőszak elharapózása miatt, másrészt merev hierarchia kialakulását okozó társadalmi normák megjelenése miatt korlátozza a szabadságot. Abban az esetben pedig, ha egy erős állam áll szemben egy gyenge társadalommal, rövidesen a Hobbes által elképzelt zsarnoki Leviathán uralma következik be. Ekkor ugyan nincs anarchia, az állam azonban korlátok nélkül érvényesítheti akaratát. Ez olyan törvények bevezetését teszi lehetővé, amelyek egyes társadalmi csoportok jogait korlátozzák vagy akár meg is szüntetik.
Ha a téma vizsgálatát leszűkítjük az elmúlt 150 év magyar történelmére, gyakorlatilag nem találunk olyan időszakot, amikor a magyar társadalom és az állam ezen a szűk folyosón lett volna. Ez, ahogyan Gyurgyák János a Magyarország helyzetét és kilátásait tárgyaló, nemrég megjelent Merre tovább? című kötetbe írt esszéjében, illetve írásának a Válasz Online-on megjelent szerkesztett változatában is említi, azért problematikus, mert „sem a dualizmus kori, sem pedig a két világháború közötti Magyarország nem rendelkezett kiépült és szilárd alapokon nyugvó polgári társadalommal, vagy ha mégis, akkor csak nagyon kis mértékben”. A 20. század során bekövetkező számos rendszer- és elitváltás (a Tanácsköztársaság majd a Horthy-rendszer kiépítése, a nyilas uralom és a kommunista hatalomátvétel) is nagymértékben akadályozta egy vagyonos, polgári réteg kialakulását, hiszen akiket az egyik rendszer támogatandó csoportnak tekintett, azokban az utánuk következő a káros ellenséget látta.
Ebbe a történelmi hagyományba illeszkedett a 2010 után kiépült illiberális Orbán-rendszer, amelyben a miniszterelnök igyekezett csökkenteni vagy esetenként kiiktatni az autonómiát és a felelősséget a kormányzati és a társadalmi intézményekből. A jogállamiság, illetve a fékek és ellensúlyok rendszerének meggyengítésével – például az új Alaptörvény elfogadásával, az Alkotmánybíróság hatáskörének csorbításával vagy a 2015 óta érvényben lévő rendeleti kormányzással – az Orbán-kormány alatt billent el véglegesen a már addig is törékeny egyensúly az erős állam-gyenge társadalom felállás irányába. Az igazsághoz azonban az is hozzátartozik, hogy – amint azt Tóth István György írja a már említett kötet másik esszéjében –, a fékek és ellensúlyok rendszerének leépítéséhez valamilyen módon az Antall-kormány után következő összes kormányzat hozzájárult. Ennek következtében
alig van olyan történelmi példa, amihez vissza lehetne nyúlni egy ilyen változás kezdetekor. Egyedüliként talán a polgári Magyarország születésének tekinthető 1848. április 11-i áprilisi törvények említhetőek,
amikor a magyar fejlődésről részben eltérő elképzelésekkel rendelkező politikai elitek egységesen és eredményesen tudtak fellépni a magyar szabadságjogok biztosítása érdekében a császári hatalommal szemben. Az elit kezdeményezésére és munkája következtében megszülető törvények megteremtették az alapvető feltételeket ahhoz, hogy az így létrejövő állam és társadalom megkezdje belépését Acemoğlu és Robinson folyosójába. Széleskörű társadalmi támogatottságról azonban ebben az esetben sem beszélhetünk, hiszen a törvények megalkotásában csak egy szűk elit vett részt, az értelmükben meghatározott választójog pedig mindössze a társadalom 6 százaléka számára biztosította a politikai választás lehetőségét. Ugyan a törvények nyomán létrejött polgári állam a szabadságharc kitörése, majd leverése miatt rövid életűnek bizonyult, az 1867-es kiegyezést követően létrehozott politika rendszer nagyrészt mégis ezeken alapult. A dualizmus gyarapodó időszakában sem jött létre azonban az a széles polgári réteg, mely ahhoz szükséges, hogy Magyarország rátaláljon a szabadság szűk folyosójára.
Acemoğlu és Robinson további fontos megállapítása, hogy a szabadság elérése nem egy gyorsan megvalósítható esemény, hanem egy hosszú folyamat, amely során mind a társadalomnak, mind a politikai eliteknek meg kell tanulniuk az új, közös játékszabályokat. Azt is hozzáteszik, hogy a történelem során az elitek ritkán mondtak le önként saját, erős pozícióikról, ehhez minden esetben az aktív és szervezett, a legfontosabb kérdésekben egyetértő társadalomnak kellett kivívnia az államot ellenőrizni képes intézmények felállítását vagy megerősítését, majd ezek folyamatos működtetését. Emiatt gondolom, hogy a mélyreható változások érdekében nem elég mindent a politikusokra bízni, tőlük várni a magyar társadalom régóta fennálló problémáinak megoldását, hiszen ők részben mindig a saját pozícióik további erősítésében lesznek érdekeltek. Ehhez szükséges lenne a magyar társadalomra modern történelme során oly jellemző – és a mostani választási időszakban is megjelenő – „messiásvárás” kultuszának visszaszorulására, hiszen
az, hogy egyetlen politikustól várjuk a jó döntéseket és kritikátlanul elfogadjuk az általa kínált irányvonalat, végső soron a társadalom közéleti felelősségének és aktivitásának csökkenéséhez, így kiszolgáltatottsághoz, vagyis a szabadság elvesztéséhez, a szűk folyosóba lépés lehetőségének feladásához vezet.
Miközben a hosszútávú változások elindításához szükséges a kormány leváltása, a feladat legnehezebb része, a magyar társadalom megerősítése csak a választások után következik.
Úgy gondolom, egy közéletileg aktív társadalomban fontos egyrészt a pártpolitizálás szerepének megerősítése, hiszen a pártok adnak lehetőséget a közéleti viták lefolytatására, a terepmunkán és kampányoláson keresztül a politikai aktivitás fenntartására, majd a népakarat képviseletére. Másrészt elengedhetetlen a civil közösség támogatása és erősítése is, mivel a politikán kívüli ellenőrző szerepük miatt működésük kulcseleme egy erős társadalomnak. Továbbá, a történelmi példákból következően a politikai és társadalmi aktivitás fő feltétele egy anyagilag független, saját lehetőségeivel élni képes széles polgári réteg megerősödése is.
A szabadság nem természet adta állapot, hanem olyan törékeny egyensúly, amely fenntartásához elengedhetetlen az államnak ellentartó, erős és közéletileg aktív társadalom. Ennek az egyensúlynak a megtalálása nem könnyű feladat, hiszen az Orbán-rendszer és az azt megelőző korszakok politikai elitjei nagyon sokat tettek a magyar társadalom szervezettségének korlátozásáért, emiatt nincs előttünk ebben a tekintetben sikeres történelmi példa. Enélkül azonban lehetetlen egy hosszú távon sikeres Magyarország létrejötte.
Nyitókép: a Citadella és a Szabadság-szobor 1967-ben (fotó: Fortepan/Rádió és Televízió Újság)
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
