Igazolták az ősi legendát: tényleg István király alapíthatta a bodajki kegyhelyet
Évszázadok óta úgy tudta a helyi hagyomány, hogy Szent István király kápolnát alapított a Fejér megyei Bodajkon. A falu temploma máig népszerű zarándokhely, de ezt mindeddig csak kegyes legendának lehetett tartani. Idén azonban egy tudományos felfedezés rátette az államalapítás kori Magyarország térképére a Fehérvártól északra eső falut. Szücsi Frigyes régész kutatásai nyomán kiderült: a hagyománynak lehet valóságalapja. Augusztus 20-i cikkünk egy régészeti eredményről, amelynek a bodajkiak igazán örülhetnek.
Nem volt könnyű dolga Steyri Willibald kapucinus atyának, akit 1695 nyarán küldött a rendje Bécsből Magyarországra, hogy rendházat alapítson Mór községben. Az ottani uradalom tulajdonosa, özvegy Hartmann Johanna tízezer forintos alapítványt tett, hogy a kapucinus atyákat letelepítse a környéken, ahonnan a katolikus hit szinte kihalt az azt megelőző másfél évszázadban. Kihaltak majdhogynem az emberek is: a török háborúk rettenetes pusztításai súlyosan érintették a Dunántúlnak ezt a szegletét, mivel Székesfehérvár többször gazdát cserélt a törökök és a keresztények között. Véglegesen csak 1688-ban sikerült az oszmánokat kizavarni, de utánuk elnéptelenedett falvak, puszta, lakatlan vidék maradt. A túlélő községekben alig néhány református család élt: ezért is szerette volna az úrnő, ha a kapucinus atyák megtelepednek az uradalomban, és visszatérítik ezt a maradék népet a katolikus hitre. Működő templomok alig voltak: mint a felszabadított ország sok más részén, Fehérvár környékén is szinte a nulláról kellett mindent újrateremteni.
Willibald atya gyorsan munkához látott, hiszen rendházat, templomot kellett építenie, és végigjárni a környező falvakat is, amelyek lelki gondozását szintén a kapucinusokra bízták. Így jutott el már a következő évben Bodajkra, ahol akkoriban mindössze tizenegy kálvinista család lakott. A páter azonban felfigyelt az elvadult környék kedvező természeti adottságaira: a törésvonalon, ahol a Móri-víz végigfolyik, a Bakony előhegyeinek lábánál bővizű karsztforrások fakadtak. A bodajki forrás vize akár egy kallómalom meghajtására is alkalmasnak látszott. Willibald atya úgy gondolta, hogy a frissen alapított rendháznak jól jönne az efféle kiegészítő jövedelem. Ráadásul a forrás mellett romos kápolnát is talált: kézzelfogható bizonyítékát annak, hogy a törökök előtt virágzó keresztény élet volt errefelé.
A helyi parasztokkal beszélgetve a páter legendákat is hallott. Azt mesélték, hogy a kápolnát Szent István király alapította, és annak idején Szűz Máriának szentelték. A forrás vize pedig csodatévő, gyógyítja a betegségeket. Willibald atya rájött, hogy ebben a helyben több lehetőség rejtőzik egy kallómalomnál: egy igazi katolikus zarándokhely! Milyen nagy segítség lenne a reformáció visszaszorításában, ha Szűz Máriának lenne Bodajkon egy kegyhelye, ahova eljöhetnek a gyógyulást keresők.
Az atya kisebb ásatást végzett, a kápolna romjai mellett emberi csontokat talált, majd Bécsbe utazott, hogy a móri rendház pártfogójától, Colloredo grófnétől pénzt szerezzen, amelyből új kápolnát építhet, és lemásoltathat a megálmodott bodajki kegyhegy számára egy csodatevő kegyképet. Munkája sikerrel járt:
Bodajkon előbb kis kápolna, majd a 18. század folyamán pompás barokk kegytemplom és kapucinus fiókrendház épült.
A zarándokhely máig létezik: az 1930-as években Prohászka Ottokár székesfehérvári püspök kezdeményezésére olaszos novecento stílusban kibővítették egy zarándokudvarral, amelybe a csodatévő forrást is belefoglalták, majd ezt a félbemaradt projektet pár éve befejezték.
Igaz, időközben a forrás, ahol a hagyomány szerint már a törökök is fürdőztek az állandóan langyos, gyógyhatású vízben, elapadt: a Dunántúl sok más forrásához hasonlóan megölte a Kádár-kor vízpazarló bányászati vállalkozása, az Eocén Program, aminek hatására Tapolcától Tatáig kiszáradtak a föld mélyéből feltörő vizek. Bár máshol már jöttek vissza források az elmúlt két évtizedben, Bodajkon ez elmaradt. Itt legfeljebb a vezetékes ivóvíztől remélhetünk csodát. Ennek ellenére a kegyhely népszerű, és büszkén hirdeti Szent István-i alapítását, noha ez mindeddig nem volt több kegyes legendánál. Mint látjuk, abból is igen késői: elsőként a barokk korból van rá forrás.
Willibald atya történetét a bodajki kapucinus rendház historia domusa, vagyis háztörténete őrizte meg, amit az 1750-es évektől vezettek (ebben lehet olvasni a gyógyhatású forrásról is, amely állítólag hétévente egy teljes évre mindig elapadt). Willibald atyát a bodajki parasztok – akik a jelek szerint kálvinista hitük ellenére nagyon tisztelték az államalapító szent királyt – más történetekkel is szórakoztatták. „Továbbá, hogy Szent István különös tisztelettel viseltetett a hely iránt, kiváltképpen háború idején, amikor a törökök és tatárok ostromolták Székesfehérvárt. És miután István király a kevés katolikussal nem tudott ellenállni, bizodalmát ebbe a kápolnába vetette, úgy hogy miután ájtatoskodott, felment a templom melletti dombra, és az ellenség felé keresztet mutatva valamennyiüket megfutamította” – olvashatjuk a háztörténetben.
A kapucinusok ebben a szövegben nyilvánvalóan a népi folklórt örökítették meg, hiszen István király idejében semmilyen török-tatár háborút nem vívtak Székesfehérváron. A 19. századi tudós atyákat ez zavarta is, és a hagyomány egy későbbi változatában Szent Istvánt átírták Szent Lászlóra. Hasonló legendák persze sokhelyütt voltak, a másfél évszázados török háborúskodás traumáját dolgozta fel ilyen módon a népi emlékezet. Ami érdekes: a legendában hangsúlyosan szerepel a templom melletti domb.
Ez nyilvánvalóan azonos a bodajki Kálvária-heggyel, amelynek oldalában egy kis kápolna áll, és épített kő stációk mellett vezet fel az ösvény a Golgotához. Egyike ez az ország legszebb kálváriáinak, főként a fekvése miatt. Mivel a domb meredeken emelkedik ki a völgyből, szinte természetes jelként vonzza a tekintetet. Emlékeztet a sajátos pozíciója egy másik Fehérvár környéki hegyre, amely szintén nem magassága, hanem a tájból markánsan kiemelkedő helyzete miatt vált legendák és történetek fókuszpontjává: a Csúcsos-hegyet a középkorban Noé hegyének nevezték, és a hagyomány szerint Árpád vezér is tábort ütött alatta, II. András pedig itt iktatta volna törvénybe az Aranybullát.
A bodajki Kálvária-hegy is olyan magaslat, amely szinte követeli, hogy legendája legyen:
tövében csodatévő forrás fakad, tetején pedig szorongatott helyzetében a szent király imádkozott Szűz Máriához.
2022 novemberében a község úgy határozott, hogy a kálvária felső részén díszvilágítást építenek. Ehhez árkot kellett ásniuk a VII. stációtól fel az utolsó kőfülkéig a felvezető út felső harmada mellett. Ásás közben rengeteg csontmaradvány került elő, és szerencsére erről értesítették a székesfehérvári Szent István Király Múzeumot. A dombon korábban régészeti kutatás nem folyt, és a helyszínre kiérkező Szücsi Frigyes régésznek ezúttal is csak az árok vonalában volt lehetősége dokumentálni a leleteket.
„Látszott, hogy egy nagy kiterjedésű, keresztény jellegű temetőt találtunk meg, amelyben legalább 24 egyén maradványait lehetett az érintett sávban azonosítani. Datálásra alkalmas lelet egyáltalán nem került elő, mindössze egy fülbevalót találtunk, de az, hogy több sír egymás fölött helyezkedett el, hosszan tartó használatra utalt” – mondja.
A temető előkerülése meglepte a régészt, mivel a középkorban a temetkezések általában a templom körüli cintermekben zajlottak. Bodajkon azonban a templom – Willibald atya történetéből tudhatóan – lent állt a forrás mellett, a temető viszont ezek szerint fent volt a dombon. Csakhogy a középkori templom első (és egyetlen) említése meglehetősen késői: 1434-ben számolt be arról egy oklevél, hogy hatalmaskodó nemesek kirabolták a keresztesek (johanniták) konventjének bodajki plébániáját, elvitték a templom mellett összehordott dolgokat, és a parasztok házait is kifosztották. A mai bodajki templom körül módszeres régészeti kutatás nem folyt, a 2019-es felújításhoz kapcsolódó régészeti megfigyelés során azonban a szentélyben sikerült középkorinak látszó alapozást azonosítani.
A Kálvária-hegyen talált temető miatt azonban felvetődik a kérdés: mi van, ha ez a középkori templom a hegy lábánál már a második volt, és
esetleg korábban állt egy kápolna a Kálvária-hegy tetején, amihez a 2022-ben megtalált temető tartozott?
Sajnos, a hegytetőt ma elfoglalja a Golgota építménye, és egyébként a talaj a sziklafelszínig le van pusztulva, így nem sok esély látszik, hogy ez a valószerű feltételezés beigazolódhatna.
A csontmaradványok közül azonban kettőt elküldtek szénizotópos kormeghatározásra a debreceni Isotoptech Zrt. laboratóriumába. Szücsi Frigyes a mintákat úgy választotta ki, hogy az egyik a temető korai rétegéhez tartozó csontdarab legyen, a másik pedig egy késői temetkezésből jöjjön. (Az egymás fölé beásott sírok pozíciójából lehetett következtetni arra, hogy melyik sír korai vagy késői, a korai minta egy olyan sírból jön, amely közel volt a dombtetőhöz, és fölé két másik sír rétegződött.) A késői minta meghatározása még nem érkezett meg, a koraié azonban igen:
a minta 994 és 1028 közé datálható, 95,4%-os valószínűséggel.
Vagyis Szent István korára.
A bodajki feltárás tudományos publikációjához Szücsi Frigyes szerint mindenképpen szükség lenne a leletanyag antropológiai vizsgálatára is, és jó lenne még további leleteken szénizotópos kormeghatározást végezni.
Az tehát már bebizonyított tény, hogy az államalapítás korában Bodajkon volt egy temető a völgyből kiemelkedő dombon, és nagyon valószínű, hogy ehhez egy kápolna is tartozott. A környék egyébként az avar kor óta sűrűn lakott volt, és a Proletár-földek nevű lelőhelyen, a község határában 2016-ban egy 10. századi temető 14 darab sírját tárták fel. Más kora Árpád-kori temetőrészletek és szórványos leletek is szokatlan sűrűségben kerültek elő a Móri-víz völgyében, ami arra utal, hogy folyamatosan lakott, megtelepedésre különösen alkalmas terület lehetett, ahol már a honfoglalók jelentős népességet találtak, és ahol aztán maguk is megtelepedtek. A természeti adottságok miatt ez nem is meglepő: a két hatalmas, úttalan erdőséggel borított hegység, a Vértes és a Bakony benépesítésére csak később kerülhetett sor, a jó vízellátású völgy viszont földművelésre, falvak alapítására kedvező feltételeket kínált. A Móri-árok ebben az időben fontos közlekedési útvonal is volt, amely összekötötte a Duna-völgyét Fehérvár környékével – a 81-es út máig ezt a szerepet tölti be.
A királyi székhelyhez közeli, jelentős népességű völgynek az államalapítás kori egyházszerveződés során magától értetődő szerepe lehetett. A völgyön belül a látványosan kiemelkedő hegy, tövében a bővízű, langyos karsztforrással pedig szinte kínálta magát kápolna, kegyhely alapítására. Úgy látszik tehát, hogy a bodajki néphagyomány, amelyet sok száz évvel később a Bécsből érkezett Willibald páternek meséltek a parasztok,
valós történelmi tényeket őrizhetett meg. Persze, a török háborúk frissebb emlékeivel összekeverve.
Ez a néphagyomány meglepő makacssággal élt tovább a környéken, egészen a 20. századig, amikor a modern néprajzi gyűjtések ugyanúgy rábukkantak, mint háromszáz évvel korábban az osztrák kapucinus páter. 1988-ban például egy Takács Mária nevű adatközlő Székesfehérvár Felsővárosban azt mesélte Lukács László kutatónak, hogy István király és Imre herceg együtt jártak a híres bodajki búcsújáróhelyre, mégpedig csónakkal:
„Volt olyan, aki azt mondta, hogy Székesfehérvárról csónakkal jöttek, mert itt víz volt valamikor. Ezt a régi öregektől hallottam, hogy itt víz volt. Hallottam olyat is, hogy gyalog jöttek.”
1992-ben a közeli Moha községben ugyanezt mesélte egy idős ember egy másik kutatónak, Gelencsér Józsefnek, de színesebb változatban. A történet szerint egy ilyen bodajki zarándokút alkalmával egy hatalmas, 2-3 mázsás viza felborította a szent király csónakját, egy vitéze azonban megmentette a fuldokló István életét, és a partra vonszolta. Hálából a megmenekülésért az ottani dombra Moha vitéz templomot épített, és körülötte keletkezett a falu. Egy Bodajkról szóló harmadik István-legendát már 1912-ben begyűjtöttek Csákberényből: eszerint István királyt nagyon zavarták imádkozás közben a tóban brekegő békák, ezért megátkozta őket, hogy pusztuljanak el, emiatt nincsenek békák a falu tavában.
A három különböző időpontban és különböző helyekről összegyűjtött néphagyomány azt mutatja, hogy
István király bodajki kegyhelyalapítása az újkorban mindvégig széles körben elterjedt, köztudott történet volt.
Hogy Fehérvárról csónakon járt volna ki, az persze mai szemmel különösnek tűnik, de elég visszanézni a 18-19. századi térképeket, és látszik, hogy még akkor is kiterjedt mocsarak húzódtak a várostól észak felé.
Bodajk első említése meglehetősen korai: egy 1193-as oklevélből származik, amely a fehérvári johanniták birtokai között sorolja fel. Anonymusnál szintén szerepel e név korai változata, mégpedig az Árpád fejedelem által saját nemzetsége számára elfoglalt dunántúli területeknél. A középkori oklevelek aztán a vízimalmait említik, amelyek a néphagyománnyal összhangban a mainál sokkal bővízűbb tájra utalnak.
Idén a régészet egyértelmű tudományos bizonyítékot szolgáltatott arra, hogy Bodajkot rá kell tenni az államalapítás kori Magyarország térképére. Az továbbra is csak feltételezés, de kimondottan valószerű, hogy nemcsak faluként, hanem a király által saját székvárosa közelében alapított kegyhelyként is, ami a mai Kálvária-dombbal azonosítható. A Bécsből ideérkezett Willibald atya szervezőkészségének és ellenreformációs hevületének köszönhetően ez a nagyon korai, talán még a középkorban elpusztult zarándokhely később a forrás mellett újjáéledt, és mindmáig létezik. Ha megállunk a kopár domb tetején, és szétnézünk a dunántúli tájon, nyugodtan gondolhatjuk, hogy István király nyomában járunk.
Nyitókép: a bodajki Kálvária-hegy temetőjének feltárása 2022-ben (fotó: Szent István Király Múzeum Székesfehérvár)
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
