Csúcsra ért, de az identitásharc kinyírhatja a Bond-mítoszt
„Identitáspolitikától megőrült korunk emblematikus tévedése lesz, ha a stúdió tényleg úgy dönt, James Bond fekete nőként folytatja. És nem azért, mert a néző hímsoviniszta vagy rasszista, hanem mert ez a figura, ez a sztori, a második világháborús veteránból és hírszerzőből lett író, Ian Fleming öröksége nem erre való.” Írásunk a Nincs idő meghalni című filmről és a 007-es történet lehetséges folytatásáról. (Spoilermentes.)
Több szempontból filmtörténeti a másfél hete bemutatott huszonötödik James Bond, a Nincs idő meghalni (No Time to Die), egyrészt ez volt az első úgynevezett nagy mozi, amit eltoltak a járvány miatt, kezdetben 2020. áprilisról 2021. áprilisra, majd szeptember végére. Egy befejezett, bemutatásra kész film több mint tizenhét hónapig maradt dobozban: utoljára talán a világháború idején történt ilyesmi, legalábbis külső ok miatt. Másrészt két olyan húzás is van az új 007-es sztoriban, amiről korábban szinte biztosan azt mondtuk volna, hogy a zsáner nem bírja el.
A Daniel Craiggel forgatott öt film fokozatosan csúszott át akciófilmből thrillerbe, de még inkább folytatásos melodrámába. Ennek kiteljesedése a Nincs idő meghalni. Eleve nem értelmezhető az előző rész nélkül (lényegében a kettő egy történetet alkot), de az apró visszautalások miatt érdemes hozzá ismerni az összes Craig-epizódot. A korszellemnek megfelelően, a Marvelhez és társaihoz hasonlóan a Bond-világ is univerzumosodott. Ez nem tett neki rosszat, de mivel nem volt következetes, hiába próbál a Nincs idő meghalni visszamenőleg egységes keretet adni, az öt film nem szervesül. Ingadozó a minőség is. Az első, a 2006-os Casino Royal az évtized egyik legjobb kém- és akciófilmje volt, kiemelkedő és egészen újszerű volt a 2012-es Skyfall is, A Quantum csendjét (Quantum of Solace) viszont nem véletlenül utálta a kritika.
A Spectre–Nincs idő meghalni duó kőprofi, tökéletes tempót diktál, minden filmes eszközt felvonultat, amit a 21. századi amerikai szuperkommersz tud, de valahol elcsúszik a mitológiaépítésben, túlcsavar, túlkombinál. Azt érted, ki kire lő, de hogy pontosan miért, már nem mindig. És közben végig erős a gyanú, hogy ez azért van így, hogy a megkavart szálakkal egyfajta ürességet leplezzenek. A Spectre-történet 2015-ös felélesztése nem volt rossz ötlet, de a néző úgy érzi, a készítők nem döntötték el, mit akarnak vele pontosan. A titkos nemzetközi terrorszervezet először Ian Fleming 1961-es Thunderball című regényében tűnt fel, aztán több filmben is, például mindjárt az első, Sir Sean Connery-féle Dr. No címűben. Ernst Stavro Blofeld főgonosz szintén eredeti Fleming-karakter, de az, hogy valamilyen módon Bond rokona, csak az egyik regény egyetlen mondatából sejthető. A Craig-érában két film alatt igyekeznek a Spectre- és a Blofeld-mítoszt regényfolyam-méretűre dagasztani, családi drámákkal átszőni, de az eredmény nehézkes, a néző el-elveszti a fonalat.
A Nincs idő meghalni olaszországi (Matera) jelenetei elképesztően jól néznek ki, a norvég nyitány pedig az egész sorozat az egyik legerősebb és legnyomasztóbb mozzanata. A film zenéjét Hans Zimmer szerezte, és ha nem is alkotott olyan maradandót, mint a Gladiátorban vagy a Sötét lovag-trilógiában, a finálén azért rajta hagyta a keze nyomát. Hatásvadász vagy sem, de a helyzet az, hogy befejezés nagyon működik, mind a kép, mind a zene és a szöveg méltó arra, hogy a 007-es saga csúcsa legyen.
Ez volt a Craig-korszak utolsó filmje, és az a pletyka, hogy a stúdió a következő Bondra valami egészen mást akar. Konkrétan fekete és női főszereplőt. Ezt ebben a részben nyíltan el is kezdik építgetni: a történetbeli „pót-007-est” Lashana Rasheda Lynch jamaikai-brit színésznő játssza. Ez a filmes húzás úgy, ahogy van 2021. esszenciája. Barbara Broccoli, a Bond-filmek producere mindenesetre néhány nappal ezelőtt egy interjúban azt mondta, 2022-ig nem gondolkodnak az új szereplőn, mert szeretnék hagyni Daniel Craiget ünnepelni. Közben az Esquire magazin és a Vogue is összeállítást közölt a lehetséges következő Bond-szereplőkről: előbbinél hatból három fehér és egy (fekete) nő, utóbbinál tizennyolcból hat fekete vagy ázsiai, kettő nő. A lehetséges befutók között szerepel Lynch is. FRISSÍTÉS: több olvasónk is elküldte kommentben vagy olvasói levélben Barbara Broccoli korábbi nyilatkozatát, miszerint Bond lehet fekete, de nő nem. Természetesen láttam ezeket a cikkeket is, de nem tudom spoilerek nélkül eléggé hangsúlyozni, hogy az új rész ennek ellenére mennyire kikövezi az utat konkrétan Lashana Lynch-nek. Ettől függetlenül a stúdió még dönthet akárhogy, de az nem vélemény, hanem tény, hogy nagyon erősen ott van a pakliban a női 007-es.
Lehet, hogy nem lesz ebből semmi (Pierce Brosnan után is mondogatták már a nagy fordulatot), de ha igen, az az identitáspolitikába beleőrült korunk emblematikus tévedése lesz. És nem azért, mert a néző hímsoviniszta vagy rasszista, hanem mert ez a figura, ez a sztori, a második világháborús veteránból és hírszerzőből lett író, Ian Fleming öröksége nem erre való. A nőfaló, inkorrekt, félalkoholista ügynököt, a gyilkos jogosítvány (licence to kill) birtokosát nem lehet nemváltó műtétre küldeni, mert az eredmény jó eséllyel közröhej lesz. Volt már hasonló próbálkozás. Hollywood pár éve megpróbálta átültetni a Szellemirtók-sztorit női változatra, teletűzdelve feminista poénokkal – és irtózatosat bukott. Az sem azért volt, mert a nézők intoleránsak, hanem mert borzaszótan rossz volt az ötlet.
A Bond-sorozatnak arra lenne a legnagyobb szüksége, amit a legkisebb eséllyel fog megkapni: 6-7 év szünetre. Vagy akár többre. A lényeg, hogy a további filmeket – ha lesznek – , az ötlet, a történetmesélési vágy termelje ki, ne az identitáspolitikai őrület meg a pőre bevételi szempontok. Ahogy a világ ma kinéz, mindez lehetetlen igénynek tűnik.
Nyitókép: képkocka a Nincs idő meghalni című filmből (forrás: MGM)
