„Ez most a labdarúgás legfontosabb konfliktusa” – Kele János Szuperligáról, a Petry- és Hrutka-ügyről

·2021.05.10

„Vajon el lehet-e fogadtatni topklubokkal, hogy nem tudják maximálisan kihasználni bevételtermelő képességüket?” – Kele János szerint ez a kérdés azután is megmarad, hogy elbukott a Szuperliga, a leggazdagabb európai csapatok exkluzív bajnokságának terve. A futballszakírót egy hónappal a részben hazai rendezésű Európa-bajnokság kezdete előtt kértük a több mint egy évtizedes magyar futballfejlesztés mérlegének megvonására. Üzlet vagy identitás a labdarúgás? Miben hasonlít a foci az Európai Unióra? Miért mondja, hogy a NER miatt ma a „fortélyos félelem terepe” idehaza a futballisták, kommentátorok véleménynyilvánítása? Nagyinterjú labdarúgásról és politikáról.

Egy hónap múlva kezdődik a labdarúgó Európa-bajnokság, amelyen 2016 után ismét részt vesz a magyar válogatott. A szurkoló örülhet felszabadultan vagy inkább szorongjon a még zajló koronavírus-járvány alatt tervezett teltházas budapesti meccsek miatt?

– A szorongást jó volna félretenni, még ha nem is egyszerű a jelenlegi hangulatban. Egyébként a 2020-ban elhalasztott foci Eb-t nagy ünnepnek szánta az európai szövetség, megünnepelve, hogy hatvan éve indult el a sorozat. Ezért a szokásoktól eltérően nem egy vagy két ország, hanem 13 város kapta a rendezés jogát, így lesz most Budapesten is három csoportmeccs illetve egy nyolcaddöntő. Ezzel együtt a futballvilágban sajnos tapintható a félelem attól, hogy a mégoly szigorú óvintézkedések ellenére a szurkolók keveredése a járvány újabb hullámát indíthatja el.

Nem véletlen, hogy a legtöbb rendező város csupán 25-50 százalékos stadion-kihasználtságot vállalt, egyedüliként Budapesten terveznek telt házzal az illetékesek.

Ez szerintem még akkor is kérdéseket vet fel, ha az MLSZ sietett leszögezni, hogy a teljes kapacitás csupán terv, ami a járványhelyzet változásának függvényében változhat is. Imádom ezt a játékot, de a fokozott kockázatvállalást nem tudom támogatni, és nem fér a fejembe, hogy miközben az oltási programjával még nálunk is előbbre járó Egyesült Királyságban nem vállalnak 100 százalékos kapacitást – a döntőre sem! –, addig nekünk miért kell ebbe az irányba menni. Fogalmam sincs, egyáltalán dolgozni kimegyek-e a Puskás Arénába. Emlékezetes, hogy a járvány észak-olaszországi berobbanásában nagy szerepet játszott egy focimeccs, nagyon nem lenne jó ismét ebbe a folyóba lépni – igaz, az oltások megléte és tömeges alkalmazása most jelentős különbség.

Felnőtt futballszurkolók tömegei 2016-ban láthatták először európai szinten focizni a magyar válogatottat. Megismétlődhet idén az öt évvel ezelőtti fieszta az akkorinál jóval erősebb ellenfelek – Németország, Portugália, Franciaország – ellen is?

– Válogatott szinten jóval kisebbek a különbségek a csapatok között, mint a klubfutballban, egyedül ez szól mellettünk. A kevésbé kezdeményező focit játszók a nagy tornákon könnyebben el tudják rontani a jobb játékosokkal felálló, de az összeszokottság hiánya miatt – főleg támadásban – nem feltétlenül elég kifinomult nagyok játékát. Ebben ráadásul Rossi mester kifejezetten jó, a magyar válogatott harcos, agresszív, szervezett csapat, rendkívül kellemetlen ellenfél. Ne felejtsük el azt sem, hogy a velünk egy csoportban szereplő válogatottak játékosai a végletekig kizsigerelve érkeznek majd az Európa-bajnokságra, míg nálunk a derékhad az NB I-ben szerepel. Minőségben néhány kivételtől (Gulácsi Péter, Willi Orbán, Szoboszlai Dominik) eltekintve nagy a lemaradásunk, de mivel ez egy sok szempontból speciális Eb lesz, nem zárom ki, hogy tudjuk kompenzálni a hátrányainkat. Ennek drukkolok.

Szurkolók ünnepelnek Budapesten, az Erzsébet körúton, miután a magyar válogatott 2-0-ra legyőzte Ausztria csapatát a franciaországi labdarúgó Európa-bajnokság F csoportja első fordulójában játszott mérkőzésen Bordeaux-ban 2016. június 14-én. (Fotó: MTI/Balogh Zoltán)

A magyar válogatott ismételt Eb-szereplése nem annak az állami politikának a sikere, amit ön írásaiban sokszor bírált? Van értelme még túlárazott stadionokról beszélni, amikor az ország a magyar válogatottért szorít?  

– A tényekről és az igazságról – ezt nagyon mélyen hiszem – mindig van értelme beszélni. Főképp és pláne akkor, amikor a hatalom önigazolására használja a válogatott (mostanság kétségtelenül létező) eredményességét. A siker ugyanakkor relatív: az Eb-selejtezős csoportunkban csupán a negyedik helyen végeztünk, így egyenes ágon ezúttal még az a pótselejtező sem jött volna össze, ahonnan 2015-ben a norvégok ellen kiharcoltuk a franciaországi szereplést. Hogy mégis ott leszünk az Európa-bajnokságon, arra a Nemzetek Ligája adott lehetőséget. Köszönhetően például annak, hogy a finnek saját csoportjukban általános meglepetésre másodikként végeztek, vagy annak, hogy két és fél évvel ezelőtt az észtek egy öngóllal legyőzték a görögöket idegenben. Ha ezek közül az események közül csak az egyik nem következik be, nem beszélhetünk Eb-szereplésről, és Budapesten is valamelyik másik közép-európai válogatott játszana most meccseket. Nem a siker értékét akarom erodálni, de lássuk be, szalmaszálon múlt, hogy most nem arcpirító buktáról beszélgetünk, hanem arról, a hatalom révbe ért a futballfejlesztéssel. Éppen emiatt utóbbi kijelentés barokkos túlzás is. Ha messzebbről nézem a kormány futballpolitikáját, még érdekesebb a kép. A nagyléptékű infrastruktúra-fejlesztésre például mindenképpen szükség volt – európai országhoz méltatlanul pusztult például a Puskás Stadion. A nagy létesítmények mellett a hátországnak óriási szüksége volt műfüves- és utánpótláspályákra, illetve kiszolgáló létesítményekre is, hiszen lássuk be, senki nem szívesen engedi a gyerekét focizni, ha még zuhanyozni sem lehet edzés után. A Fradi vagy a Debrecen pályája szintén indokolható beruházás volt, még ha a kivitelezés ár-érték aránya vetett is fel kérdőjeleket.

A gond inkább az olyan, teljesen indokolhatatlan, megalomán, rosszul tervezett, botrányosan kivitelezett építkezésekkel van, mint a szombathelyi Haladás-pálya, amelyet sem a város, sem a klub nem volt képes fenntartani, így az adófizetők nyakán maradt.

De ahelyett, hogy a politika levonta volna az esetből a tanulságokat, épp most indítják a következő hasonló beruházást Nyíregyházán.

Mi a megfejtése, a focirajongás mellett mi motiválja még az ilyen beruházásokat?

– A NER futballfejlesztésének alapja nem a gondolkodás, a közeg, a kultúra, a játék tartalmának megreformálása, hanem a permanens és szó szerint értendő építkezés. Ez egyrészt amiatt fontos, mert az építőipar multiplikátor-hatása kifejezetten nagy, az ezen a területen elköltött adóforintok rendkívül gyorsan meglátszanak a negyedéves GDP-adatokon. Másrészt ilyen módon lehet könnyedén finanszírozni a baráti klientúrát is, ami egyáltalán nem utolsó szempont. A magyar futball érdekes olvasztótégely: az egyik végén beáramlik egy csomó közpénz, ami aztán a másikon már magánhaszonként hagyja el a rendszert. Hogy a két pont között mi történik, az lényegében porhintés, elterelés, káprázat. Gumicsont.

„Nem zárom ki, hogy tudjuk kompenzálni a hátrányainkat.” (Fotó: Válasz Online/Vörös Szabolcs)

A futball a globális szórakoztatóipar része és az országok közötti verseny legfontosabb terepe. Nálunk nincs annyi magántőke, hogy önerőből ott legyünk az élvonalban, piacunk mérete miatt aligha vagyunk érdekesek a labdarúgásba irdatlan összegeket fektető orosz, amerikai és közel-keleti üzletembereknek. Nem törvényszerű, hogy ilyenkor belép a finanszírozásba az állam?  

– Az európai labdarúgásban az elmúlt három évtizedben kialakult a nemzetközi munkamegosztás. Ennek lényege, hogy a tudás a tőke körül összpontosul, azaz a legjobb játékosok előbb-utóbb mindig a topcsapatoknál kötnek ki. Ez a típusú rendszer egyfelől kétségtelenül növelte az egyenlőtlenséget a piaci szereplők között, de mivel ennek révén a csúcsszinten exponenciálisan emelkedett a színvonal is, a játék mint televíziós szórakoztatóipari termék iránti kereslet valósággal sztratoszférikus magasságokba emelkedett. A futballipar az elmúlt húsz évben döbbenetes tempóban növelte bevételeit, az így keletkező profit egy része pedig kétségtelenül lecsorgott az alsóbb szintekre is. Ne kerteljünk: a futballpiramis kasztosodása anyagilag majdnem minden szereplőnek busás hasznot fialt.

Érdekes, amit mond, mert Közép-Kelet-Európát a nagy vesztesek közé szokás sorolni. Ma már például elképzelhetetlen, hogy mondjuk a belgrádi Crvena Zvezda vagy a Steaua Bukarest Bajnokok Ligáját (BL) nyerjen, pedig előbbi 1991-ben, utóbbi 1986-ban megnyerte a BL elődjét, a Bajnokcsapatok Európa Kupáját.

– A mi szempontunkból a vázolt folyamat azért érdekes, mert az elmúlt harminc évben lényegében valóban végleg eldőlt, hogy kelet-közép-európai klub soha többé nem nyer BEK-et/BL-t. A térség csapatainak egy olyan, kasztrendszerre emlékeztető munkamegosztásban kell megtalálni a saját helyüket, ahol a tőke mindent visz – viszont éppen emiatt a tudás és a tehetség árfolyama stabilan magas. Ha tehát a kérdés az, mibe és hogyan fektessen be az állam a foci kapcsán ebben a régióban, akkor a válasz egyértelmű: tudásbázis létrehozásába, bővítésébe. A hatékonyság növelésébe. Az ésszerű, gazdaságilag racionális cél, hogy nagy mennyiségben, jó játékost neveljünk, majd őket a nemzetközi piacon értékesítsük.

Helyben is vagyunk: az első lépés a nagy mennyiségű jó játékos képzéséhez a megfelelő infrastruktúra, ezt hozták létre az elmúlt évtizedben.

– A célhoz persze szükséges, ám távolról sem elégséges a magas minőségű infrastruktúra. Pályát építeni, öltözőt felújítani könnyű, a javuló körülményeket konkrét hozzáadott értékké konvertálni jóval nehezebb. Ráadásul számomra az sem világos, mit akar igazán a sportági szakszövetség: erős válogatottat vagy tőkeerős klubokból álló hazai bajnokságot? Sok jel utal arra, hogy utóbbi fontosabb, talán emiatt ülnek majdnem minden NB I-es csapat élén a kormányhoz szorosan kötődő politikai-gazdasági potentátok.

Miközben nézzünk Horvátországra: erős válogatotthoz nem feltétlenül kell erős hazai bajnokság.

Nálunk ehhez képest az történt, hogy a hatalom eszelős módon feltőkésítette a klubokat, ám mivel a belső piacon nem állt rendelkezésre elég nagy mennyiségben minőségi saját nevelésű, hazai játékos, a talált pénz nagy része elinflálódott, és a klubok óriási tételben verték el azt külföldi edzőre, idegenlégiósokra. Szerintem a klubvezetők a magyar futball környékén sem saját maguk ellenségei: ha minden bokorban teremne egy-egy tehetséges 18-19 éves játékos, nem pazarolnák a pénzt és az energiát a külföldi légiósokra.

„Pályát építeni, öltözőt felújítani könnyű…” Fotó: Válasz Online/Vörös Szabolcs

Azért ez a több mint egy évtizede favorizált akadémiai utánpótlás-nevelés csődjét jelzi…

– Teljesen egyetértek. Ráadásul a fent leírt folyamat kétoldalú: ha több jó, fiatal magyar játékos lenne, akkor szükségszerűen kevesebbe is kerülnének a kluboknak (vagyis nekünk, adófizetőknek). A helyzet viszont sajnos nem ez, úgyhogy csűrhetjük-csavarhatjuk, a lényeg végül marad ugyanaz: szakmai szempontból nem elég erős a hátország. Nincs a rendszerben elég tudás. Innen nézve lehet azon szörnyülködni, hogy egy fiatal magyar játékos havi egymilliós fizetés alatt nem ír alá sehova, de a saját szempontjából racionálisan gondolkodik. Nem rá kell haragudni. Mint ahogyan azért sem, mert a pénzbőség kiöli belőle az ösztönzőket a nemzetközi karrierre. Ugyan miért törekedne nyugati csapathoz egy itthon kényelmesen komoly pénzhez jutó fiatal játékos, amikor kint esetleg négy-öt emberrel kell versenyeznie a posztján?

Mindent egybevetve, alapvetően feloldhatatlannak látom azt a dilemmát, hogy egyszerre akarunk erős válogatottat és erős klubcsapatokat is. Nincs meg hozzá a tudásbeli alap, a kulturális tőke.

A magyar válogatott építése mellett szerintem több racionális érv szól, egyszerűen a nemzeti válogatott közösségteremtő ereje nagyobb. Az, hogy a Ferencváros alsó-középkategóriás bajnokságokból megvásárolt, magyar átlagnál jobb játékosokkal eljut a Bajnokok Ligájába, szuper érzés az FTC-szurkolóknak, de ettől a magyar futball általában semmivel nem lesz jobb. Érdekes ellentmondás, amikor a Szuperliga kapcsán Orbán Viktor levezeti, hogy a futball sosem lehet üzlet, ám nekünk a Fradi kapcsán annak kellene örülnünk, hogy a klub jó érzékkel vásárolt meg külföldi játékosokat és edzőket.

Furcsa helyzet ez: a szurkolók hiába tudják, hogy a futball ma már globális üzlet, mégis kulturális termékként, az identitásuk részeként tekintenek rá. A futballpiaci szereplők viszont, mint minden vállalkozó, a befektetett összeg többszörösét akarják visszakapni. A tizenöt európai csapat által exkluzív versengésének tervezett, majd a felháborodás hatására visszavont Szuperliga ötlete nem a két eltérő felfogás ütközéséről szól?

– Valóban ez most a labdarúgás legfontosabb konfliktusa. Azért roppant izgalmas történet ez, mert ez a küzdelem harminc éve eldőlt, amikor elindult az angol Premier League, majd a Bajnokok Ligája, s kialakult az említett hierarchia és nemzetközi munkamegosztás. Az elmúlt három évtizedben az iparág minden szereplője rendkívül sok pénzt keresett azzal, hogy a tehetség a tőke köré összpontosult. Az elmúlt 20 évben egy átlagos európai klub négy és félszeresére növelte bevételeit. Nem nagyon van még egy olyan iparág, amely ennyi idő alatt ekkorára növelte volna a méretét. A vonat azonban már elment, a futball elüzletiesedését már nem lehet megállítani. A most a Szuperliga ellen tiltakozó Manchester United-szurkolók egy része 2005-ben, amikor klubjukat megvette az amerikai Glazer család, új csapatot alapított FC United of Manchester néven, s az angol hetedosztályban álltak rajthoz. Nekik a foci nem üzlet, luxus, hanem közösség, s a multinacionális vállalatként működő csúcsklubok nem adják meg az élményt. Őszinte gesztus volt, de a folyamatokat lényegében nem befolyásolta.

Mégsem tud korlátok nélkül érvényesülni a tőkelogika, hiszen a Szuperliga ötlete is megbukott.

– Én úgy érzem, hogy a tervet kevésbé a tüntető szurkolók, mint inkább saját kimunkálatlansága, ötletgazdáinak túlzott és indokolatlan elbizakodottsága döntötte romba. Kiderült, hogy ennyire radikális változtatást nem lehet átvinni anélkül, hogy lenne mögötte vízió, a szurkolók számára is átélhető azonosulási pont. Az, hogy egyes klubok több pénzt szeretnének keresni, könnyen beláthatóan nem ilyen. Amikor 1992-ben megalakult az angol Premier League, a szurkolók élményt kaptak: a liga dzsentrifikálta az addig lecsúszott tömegek és huligánok szórakozásának beállított futballt. Tévés termékké csomagolta, menővé tette, és ehhez hozzákapcsolta a látványos infrastrukturális megújulást is. Így aztán mindenkinek könnyebb volt lenyelni, hogy a haszon reményében lényegében kasztosodott az akkor már évszázados hagyományokkal bíró angol ligarendszer. A Szuperliga-terv gyors bukása számomra azt mutatta meg, bármennyire is üzlet a futball, a nyers hatalmi logika nem érvényesül benne korlátlanul. 

Miért? 

– Mert a foci gyökereiben még mindig kulturális termék. A jövő szempontjából így a legnagyobb kérdés az, mekkora közös metszete marad a futball szórakoztatóipari és identitáshalmazának. Én úgy látom, a kettő egyre inkább távolodik egymástól.

A Manchester United szurkolói a klub tulajdonosai, az amerikai Glazer család és a Szuperligában való részvétel ellen tüntetnek az Old Trafford Stadion pályáján, a Liverpool ellen az angol első osztályú labdarúgó-bajnokságban játszott mérkőzése előtt 2021. május 2-án. (Fotó: AFP/Oli Scarff)

A Szuperliga-tervet nem a kétségbeesés szülte? A csúcsklubok sokszáz millió dollárt veszítettek a koronavírus-járvány miatt.  

– A legnagyobbaknál a bevételek majd’ fele ma már a tévés közvetítésből, a második legnagyobb tétel a kereskedelmi tevékenység, az emléktárgyak értékesítése, és a legkisebb rész származik a jegyeladásból. Mégis megütötte őket a járvány, mert a készpénz még mindig a meccsnapi bevételből van. A Manchester United a világ egyik leggazdagabb klubjaként a járvány kezdetén százmillió fontos tartalékon ült, mégis kénytelen volt hitelt felvenni a fizetések folyósítására, mert a meccsnapi bevételek hiányában elmaradt a készpénz. A folyamatos növekedésre berendezkedett modellben a járvány a nézők elmaradásán túl is komoly bizonytalanságot hozott. Nem gondolták a klubok, hogy baj lehet a korábban például stadionépítésre vagy játékosvásárlásra felvett hitelek törlesztésével, mert bevételek folyamatos növekedésével számoltak. Pedig már a járvány előtt is jöttek vészjósló jelek, hiszen az elmúlt három évben harminc százalékkal esett a Bajnokok Ligája egyenes kiesési szakaszának a nézettsége. Ennek legfőbb oka, hogy a fiatalok alig követik a meccseket.

Őket már nem érdekli a világ legnépszerűbb sportága?

– A Z-generáció számára a kétszer 45 perc túl hosszú, egyszerűen nem ülnek le a tévé elé egy-egy meccsért. A kutatások azt mutatják, hogy a fiatalok is szeretik a focit, a videójátékok, az e-sport népszerűsége töretlen, a meccs-összefoglalókat például gyakran többen nézik, mint magukat a mérkőzéseket. De a koronavírus mellett a kevesebb nézővel törvényszerűen csökkenő tévés közvetítési díjak kilátása is megrengette a rendszert. A nagy klubok régóta kifogásolják, hogy a Bajnokok Ligáját  szervező európai szövetség, az UEFA csak a bevétel 75 százalékát osztja vissza, abból pedig még megy a legkisebb csapatoknak is, holott – szól a nagyok érvelése – a BL-t a topklubok miatt követik világszerte. A Bajnokok Ligája győztese mindennel együtt körülbelül 100 millió eurót kap, ez nagyjából annyi, mint az angol Premier League utolsó helyezett csapata kasszíroz minden évben. A csúcsklubok azt is mondják, tudnának még pénzt keresni, csak kicsit át kellene fazonírozni a versengést.

Zavarják őket a kisebb klubok?

– Pontosan! Indiában meg Kínában, az új piacokon nem a Barcelona–Ferencváros meg a Genk–Salzburg, Dinamo Kijev–Juventus meccsekre kíváncsiak, hanem a legnagyobb klubok összecsapásaira. Amennyiben ezt elég sokszor megadjuk nekik, még több néző vonható be, ezáltal még több bevétel lesz. Viszont a befogadói piac érdeklődéséhez kell szabni a rendszert, tehát el kell búcsúzni a kicsiktől – mondják a nagy klubok.

Kegyetlen, de saját szempontjukból racionális logika.

A foci következő tíz évének ez lesz a fő kérdése. Vajon el lehet-e fogadtatni topklubokkal, hogy nem tudják maximálisan kihasználni bevételtermelő képességüket? Most úgy tűnik, hogy a rosszul kitalált, rosszul kommunikált Szuperliga-terv kimúlt, de még nem tudjuk, milyen lesz a Bajnokok Ligája reformja. Az irány szerintem egyértelmű.

Kele János közgazdász, futballszakíró 2015-ben indította az angol labdarúgásra szakosodott Britannia blogot, amely gyorsan népszerűvé vált. Két éven át a TV2-csoportba tartozó Spíler TV szakkommentátora volt, ahonnan 2018-ban azt követőn rúgták ki, hogy bírálta a Mészáros Lőrinc érdekeltségébe tartozó sportszermárkát, a 2Rule-t. Futballelemzései jelenleg a 24.hu oldalon jelennek meg.

Szavai alapján logikus lépés lenne a ma még felségsértésnek számító szabálymódosítás: amennyiben az új fogyasztó generáció számára 90 perc játék már unalmas, akkor bizony csökkenteni kell a játékidőt.  

– Úgy látom, a futball a már szinte egyáltalán nem létező európai kultúrdominancia utolsó globális bástyája. A játék sajátosan európai elvek szerint bonyolódik, és alapvetően Európa-központú. A működése rendkívül hasonló az Európai Unióéhoz: alapvetően nemzetállami szinten szerveződik, az ezt összefogó nagyobb, kontinentális szervezet csupán laza hálót sző a működés köré, változtatásokat pedig csak nagyon nehezen, rengeteg egyeztetés árán, kompromisszumos formában lehet átvinni. Utóbbira jó példa a videóbíró: több mint egy évtizednyi tesztelés, aktatologatás és vita után bevezettek egy olyan szisztémát, amit mindenki utál. Az amerikai sportmodell ehhez képest nagyon tiszta logika alapján működik: a fő cél a haszon, a nap végén az asztal körül pedig a klubok tulajdonosai, a liga promóterei és a játékosok képviselői ülnek. És ha ők úgy látják, hogy a profit maximalizálása érdekében szabályt kell változtatni (ilyenre az NFL-ben és az NBA-ben is akadt példa bőséggel), akkor pillanatok alatt cselekednek. Visszatérve a futballhoz: ha a videóbíró bevezetését ilyen nehezen lehetett átvinni a rendszeren, akkor egy ennél komolyabb reform, például a játékidő csökkentése teljesen esélytelen. Bezzeg, ha lehetne egy saját ligánk! – gondolják a topklubok tulajdonosai. Ezekre a felvetésekre előbb-utóbb választ kell adni, mert az UEFA képtelen időben reagálni a gyorsan változó fogyasztási szokásokra.

„A futball a már szinte egyáltalán nem létező európai kultúrdominancia utolsó globális bástyája.” Fotó: Válasz Online/Vörös Szabolcs

Nehezíti a helyzetet, hogy a futball tényleg nem csak üzlet, hanem identitás- és politikai kérdés is. Petry Zsolt kapusedzőt a migrációt és az azonos neműek házasságát bíráló Magyar Nemzet-interjúja miatt bocsátotta el a Hertha Berlin, míg Hrutka János volt válogatott labdarúgónak azért kellett mennie a TV2-csoporthoz tartozó Spíler TV szakkommentátori állásából, mert kiállt Gulácsi Péter válogatott kapus „szivárványcsaládokat” támogató véleménye mellett. Ön szerint a liberális vagy az illiberális cenzúra a kellemetlenebb?

– Minden cenzúra kellemetlen. Számomra a két ügy metszetét a végletekig hiszterizált közbeszéd jelenti, ami viszont sajnos egyértelműen nem magyar sajátosság. Komoly különbség ugyanakkor, hogy – bár én a Hertha helyében nem ezt a döntést hoztam volna –, Petry kirúgása tiszta, transzparens ügy: tudjuk ki, mit csinált, hogyan, miért. A berlini klub köztudottan progresszív, a játékosok és az edzők is chartát írtak alá a csapat alapértékeiről – ez Németországban, ahol klubok irányítási joga még mindig az egyesületeknél van, nem bagatellizálható dolog. Jó példa erre, hogy néhány nappal ezelőtt a korábbi válogatott kapus Jens Lehmannt is kipenderítették felügyelőbizottsági posztjáról egy rasszista WhatsApp-üzenet miatt.

Hrutka esete ehhez képest klasszikus NER-tempó: nincsenek világos határok, nincs transzparencia, mindenki – beleértve az eset áldozatát is – csupán találgat.

Egy ilyen alattomos rendszer sokkal gonoszabb, mint amilyennek elsőre tűnhet: nincsenek lefektetve a keresztény értékek, a konzervatív világkép határai. Nem tudod, mit várnak tőled, nem egyértelmű, mekkora a mozgástered. Kiállhatok az azonos nemű párok mellett? Elmehetek a Pride-ra? Senki nem tudja, nincs ugyanis beleírva a szerződésedbe, nem mondják el, amikor felvesznek. Elvárják, hogy tudd, érezd, hogy találgass. Ez a fortélyos félelem terepe. Ebből lesz a maszatolás, az öncenzúra, a senki mellett soha nem kiállás kultúrája. Aki tudja, meghúzza magát – Hrutka esete után még inkább.

Nem lehetne a meccsen kívül hagyni a politikát? A Premier League például minden progresszív kezdeményezést pártol, a szivárványszínű csapatkapitányi karszalagoktól az Amerikából importált Black Lives Matter mozgalommal való rokonszenvet kifejező mezfeliratokig és letérdelésig.

– Ha elfogadjuk, hogy a futball és a sport a kultúra része, a közélet szerves alkotóeleme, akkor nem tudom elképzelni politika nélkül. A nehéz kérdés az, állhat-e egy sportszervezet vagy egy bajnokság a teljes, feltétlen véleményszabadság talaján: mert ha igen, akkor abba bele kell férnie Paolo Di Canio fasiszta karlendítésének, de például annak is, ha egy román futballista magyarokat gyalázó pólót villant egy gólja után. Ezzel én nem értek egyet: az emberi méltóság védelme határt kell, hogy szabjon a véleménynyilvánítás szabadságának. A futball nem lehet a provokáció, az uszítás, a hergelés eszköze. Egy másik mérlegelésre érdemes szempont, hogy a sportvállalkozások bővíteni akarják közönségüket, ezért fordulnak a nők, a szexuális kisebbségek, a harmadik világ országainak polgárai felé. Ennek létjogosultsága mellett is lehet érvelni. Ugyanakkor könnyen előállhat egy erősen féloldalas helyzet, amelyben minden progresszív vagy annak gondolt üzenet automatikusan támogatandó, minden egyéb vélemény pedig legjobb esetben is a tűrt, de leginkább a tiltott kategóriába tartozik. Látom a gondokat ezzel a trenddel is. Magam éppen ezért inkább a lehető legtágabban, de nem korlátlanul értelmezett szólásszabadság partján állok: ez a jog egy sportolót is éppúgy megillet, mint egy átlagembert.

Gulácsit megtalálják majd véleménye miatt a radikálisabb szurkolók, miközben a magyar csapat kapuját védi?

– Szeretném azt hinni, hogy nem. Magyarként nagyon fájna, ha a válogatott kapusa a véleménye miatt céltábla lenne; ahogy azt sem viselném jól, ha valakit mondjuk a székelyföldi autonómia melletti kiállásáért támadnának. Attól tartok, ha Gulácsi teljesítményében lesz kifogásolnivaló, rögtön előkerül majd a véleménye – s ebben nagy felelőssége van azoknak a publicistáknak, akik az ügyben nem a méltányosság hangján szólaltak meg, hanem tudatosan szították az indulatokat.


Nyitókép: Válasz Online/Vörös Szabolcs

Ezt az interjút nem közölhettük volna olvasóink támogatása nélkül. Ha fontosnak tartja munkánkat, kérjük, legyen „előfizetőnk” akár már havi 1700 forintért, és csatlakozzon hozzánk a Facebookon!

hirdetés

Kategória: Interjú