Neki köszönhetjük a Tusk–Orbán-csörtét? Petri Lukács Ádám útja az SZDSZ-től a Fideszig

·2020.04.24

Az egykor a Magyar Narancsba író vadliberális ifjú Horn Gábornak adott tanácsokat a Gyurcsány-korszakban, ma meg nemhogy Orbán-támogató, de könnyen lehet, hogy ő az éceszgébere az immár nemzetközi szintre nőtt Tusk–Orbán-csörtének. Miért változott meg ennyire Petri Lukács Ádám? Hogy viseli, ha egykori liberális természetes közege most apja, a költő Petri György szellemének elárulásával vádolja? Interjú magyar zsidó identitástól a Fideszen át egészen addig, miért van igaza a pártnak még abban is, hogy nem kell a kultúrába közalkalmazotti státusz.

Szép kis ribilliót okozott.

– Én?

Nemzetközit ráadásul.

– Ne mondja!

Ön kezdte azzal vádolni Donald Tuskot, hogy nácizza Orbán Viktort. Aztán ezt átvette a Fidesz, a propagandistáik ráadásul kamufotóval, amire a lengyelek kiakadtak…

– A Spiegelben Tusktól azt olvasni, hogy Carl Schmitt, aki a hitleri jogrend megalapozója volt egyebek mellett, büszke lenne a miniszterelnökre: ezt csakis kódolt nácizásnak lehet értelmezni. A lap olvasóinak zöme sem értelmezhette másként. Ez akárhogy is, de holokauszt-relativizálás, sérti a jó ízlés és a valós beszéd követelménye mellett a nagyszüleim emlékét is. Ezért írtam róla.

Carl Schmittet Orbán Viktor ideológusai régóta nyíltan éljenzik: Megadja Gábor, Mandiner, Alapjogokért Központ, Schmidt Mária blogja… Tusk bőven utalhatott tehát a tudós politikaszemléletére, amelyet Orbán tényleg magáénak vall.

– Mérsékelten valószínű, hogy Tusk ismeri ezeket az írásokat. Én – szégyen, nem szégyen – nem ismertem, így nem tudom, mit jelent az éljenzés. Nem hiszem ugyanakkor, hogy a miniszterelnöknek vannak ideológusai. Abban viszont bizonyos vagyok, hogy Tusk úgy szúrt oda Orbánnak, hogy az megengedhetetlen.

És mit szól a Pesti Srácokhoz, akik nácizni kezdték Tusk nagyapját – egy hamis fotó alapján? Az az alaptalan nácizás belefér?

– Egyrészt semmilyen apák és fiúkozást nem bírok, másrészt átvenni egy hamis képet és történetet: buta és ízléstelen.

Nincs vita. Nagy utat tett meg a másokat nácizó libsi Magyar Narancs-publicistától az Orbán Viktor nácizását magának kikérő jobbosig, aki gyakran a Fidesz mögé áll nyilvánosan. Mondja már el, mi történt! 

– Tizenhat éves sem voltam, amikor az a csoda ért, hogy a Magyar Narancsba elhívtak szerkesztőnek. A Molnár utcában volt a szerkesztőség, az egyik szoba a Narancs szerkesztősége volt, a másik szoba meg a Fidesz. Nap mint nap találkoztam ott azokkal a nagyon idős emberekkel… már 25, 26 évesek is voltak! Iszonyúan felnéztem azokra a vénemberekre. Mára egy részükkel ugyanaz történt, ami velem: ahogy idősödtek, megváltozott a politikai véleményük és a kulturális attitűdjük. A Churchill-i tézisben van valami: negyven után azért illik már konzervatívnak lenni. Negyvenhat évesen úgy látom: rengeteg hülyeséget beszéltem ifjúkoromban.

Miért? Meg akart felelni a liberális közegnek, amelyben felnőtt?

– Dehogy. Akkor úgy gondolkodtam, s ezzel mai fejjel sincs semmi bajom.

Őszintén remélem, hogy húsz év múlva is ki leszek békülve azzal, amit most mondok, gondolok. A változással nincs baj.

Szélsőséges példával: azok az írók, akik a háború után a Rákosi-korszakban a legsúlyosabb sztálinista novellákat írták, a forradalom első sorában harcoltak értelmiségiként ’56-ban. Az ember gondolkodása érik, változik.

Csak épp ön inverzben csinálja? Előbb volt forradalmár, aztán most írja a verseket „Rákosihoz”?

– Bízom abban, hogy ezt a hasonlatot ön is ízléstelennek tartja. Most demokrácia van. Ez elég nagy különbség. De értem, persze. Igen: az én fejlődési utam a most hatalmon lévők felé vitt eszmeileg.

Ebben az útban benne van azért, hogy változása után nagyon negatív reakciókat kapott „természetes közegétől”? Mondjuk édesapjáról szóló könyvére.

– Nem ez a meghatározó, de biztos van ilyen dafke-hatás is, hogy akkor csak azért is kimegyek a fényre és elmondom, hogy megítélésem szerint miért is van rendben Orbán Viktor. Amúgy lehet, hogy nem mondanám el, hiszen nem dolgom, de ha eleget bosszantanak, megteszem.

„Az én fejlődési utam a most hatalmon lévők felé vitt eszmeileg.” Fotó: Végvári Tamás

Mondjuk jól megvédi a kormány tervét, hogy húszezer embernek vegyék el a közalkalmazotti státuszát. Azaz tegyék őket kirúghatóvá. Egy válság kellős közepén.

– Ha nem tévedek, ez csak novembertől válik hatályossá. A közalkalmazotti törvényről pedig, amit közel harminc éve írtak, időközben jócskán kiderült, hogy bizony nem a kultúra rendkívül változatos és nagy rugalmasságot igénylő szövetére szabták. A kultúrában dolgozók közalkalmazottként egyrészt be vannak betonozva általa, másrészt megalázóan alacsony bérért dolgoznak. A most erről szóló vitában valahogy elsikkadt, hogy éppen ezért a kulturális területen dolgozók nagyobbik hányada már régóta nem is közalkalmazott.

Hallott ön vagy bárki, bármilyen tiltakozást e tekintetben az elmúlt évek során például a színházak vagy a közművelődés világából? Holott a többség ott már rég nem közalkalmazott.

Tiltakozott bárki a kiválóan működő Fesztiválzenekar vagy Müpa kapcsán, hogy ott senki nem közalkalmazott? A múzeumok esetében egy sor példát tudok arra, amikor a jó munkát végzők csupán azért tehetik meg, hogy maradnak, mert a családjuk anyagi háttere ezt lehetővé teszi. Nevetséges összegekért végeznek kitűnő munkát, kvázi hobbiból, mert ez az életük, ehhez értenek – megfizetve viszont nincsenek.

Ön közalkalmazott?

– Nem.

Mégis a Szépművészetinek dolgozik, és nem bértáblás a fizetése.

– Szabadúszó vagyok, a múzeum és a Nemzeti Galéria számára adok tanácsokat és a digitális múzeumággal foglalkozom. Taraczky Dániellel pedig nemrég remek Soá-tárlatot készítettünk a Magyar Nemzeti Galéria számára. Sajnos már nem látható, de majd megmutatjuk virtuálisan azt is.

Tehát: ha volt tudás és arra szükség volt, eddig is megoldották a kifizetést, bértáblán kívül is.

– Annyit állítok, hogy nagyobb szabadsága és felelőssége lesz a múzeumok vezetőinek, s az igazán fontos munkaerőt tisztességesen meg lehet majd fizetni. Ez azzal is jár majd, hogy jelentős átvilágítás történik. Kiderül, tényleg szükség van-e mindenkire, aki ott dolgozik. Kiderülhet, hogy nincs. A többiek fizetése viszont jelentősen megemelhető, mégpedig a valódi teljesítmény alapján. 

Amikor egykori barátai megírják, hogy utóbbi véleményéért később csak azért nem kér majd elnézést, mert azért nem lehet számlát leadni, haragszik?

– Harag nincs bennem. Empátia van. Tudom, hogy sok embert őszintén traumatizál a jelenlegi helyzet. Vannak, akik valóban nagy szellemi teljesítmény mellett is vesztesnek érezhetik magukat politikailag, s ezért dühösek. Rám, akiben a Júdást látják, még annál is dühösebbek. Akkor mondjuk mérsékelten vagyok megértő, amikor elképzelik és leírják, hogy a papám mit gondolna rólam… Azt én szeretném a legjobban tudni ugyanis. Nagyon hiányzik. Sajnos azonban fogalmam sincs, mit gondolna.

Látja Petri Györgyöt, amint a Békemenet első sorában viszi a molinót?

– Nem. Sem őt, sem magamat. Amióta szabadság van, 1989 óta, nem éreztem késztetést semmilyen tüntetésen való részvételre. Ruben Östlund A négyzet című filmjére hadd utaljak viszont. Valahogy benne van minden, ami 25 éve vonzott volna, de most megrémít és taszít. Ha már itt ez a mit gondolna-kérdéskör, egy papaverset is elővettem, amely erről szól. Az a címe, hogy A minimum művészetétől a művészet minimumáig – a posztmodernről.

 Valaha történeteket írtunk,
aztán a nemrég múltban „szövegeket”,
de ezek sem bizonyultak elég tisztáknak,
túlságosan emlékeztettek a valóságra
(elnézést az obszcén kifejezésért),
redukálódtunk hát a mondatokra,
de ez sem megoldás: értelmük van.
Elszigetelt szavak? Ez sem jó.
Lehetséges kontextusokat implikálnak.
Főcsapásirány:betűk; végül az
üres papír.
Amivel kitörölhetjük a seggünk.

Én is eltávolodtam tehát a régi önmagamtól, valóban. Alapvető kérdésekben, értékügyekben. Harminc éve mindenben egyetértettem az akkori Molnár utcai társasággal, aztán volt, hogy egy részével, mostanra meg úgy látom, hogy a másik részének van igaza.

Elég a rébuszokból! Az egyik rész az egykor liberális Fidesz, a másik meg, akinek most igaza van, az illiberális Orbán Viktor.

– Igen, bár szerencsére mások is maradtak a régiekből, akik nagyszerű munkát végeznek jól látható vagy kevésbé látható posztokon. A világ színes, nyilván sok mindenben megvan az egyetértés, más egyebekben pedig nem.

Azért a fideszesek, ha változtak is, nem adtak tanácsokat közben Gyurcsányéknak. Ön viszont Horn Gáborral dolgozott azokban az időkben, amikor ők voltak hatalmon.

– Horn Gábor és a testvére, György is egy-egy zseniális iskolát hozott létre. Gábor a politechnikumot, György az AKG-t. Gábornak meg tényleg tanácsokat adtam. Egyébként ő azon kevés kitűnő figura egyike, akivel nem kell egyetértened. Megengedi, hogy mást gondolj a világról és megvan a szeretet mégis. Von Haus aus persze a még régebbi liberális értelmiség körében nőttem föl. Akiknek egy része most iszonyodva nézi, hogy én most erről a „rettenetes” kormányról barátsággal beszélek.

Meglepi? A Carl Schmitt-féle tétel, hogy ugyanis minden a hatalompolitika, szúrhatja a szemét sokaknak – főleg, amikor egy világjárványt is arra igyekszik használni a főhős, hogy ledarálja az ellenzéket és a főpolgármestert.

– Prinz Gyula infektológust hiányolom a frontvonalból, hihetetlen tudásával biztosan hozzá tudna járulni a járvány elleni védekezéshez, de erről többet aligha tudok mondani, nem értek a járványtanhoz. Az megnyugtat, hogy úgy tűnik minden készség megvan itthon a betegek kezelésére; amelytől mint hipochonder persze különösen félek. A felhatalmazási törvény ügyében pedig érdemes szétválasztani két ügyet. Ha az ember sportoló, mondjuk kosaras, akkor csinálhat bármit, ha labda kerül a kezébe, megpróbálja bedobni. Ilyen a politikus is. Nem hagyja ki a ziccert. Legyen ez bármilyen cinikus, én ezt tehát sporteredménynek látom. Orbán átlátott egy helyzetet és ki is használta. Keszthelyi András írta meg az Indexen, hogy meg kellett volna szavaznia az ellenzéknek a törvény sürgősségi szavazását, meg a törvényt is, és akkor nincs ez az egész – de Orbán tudta, hogy erre nincs hajlandóság az ellenzékben.

Volt. Megszavazták volna, ha van időkorlát. Azért tették határozatlan idejűvé, nehogy megszavazza az ellenzék.

– Lehet érvelni amellett, hogy ez pofátlanság volt Orbán részéről, de én ezt, akárcsak Keszthelyi, tényleg a professzionális politika velejárójának tekintem.

A politika verseny. El kell érni egy célt, méghozzá demokratikus úton. A többséget kell megszerezni. Szerintem abban egyetérthetünk, hogy Orbán ezt célozza meg.

Az egyértelmű, hogy nem fog évtizedekig rendeletileg kormányozni – meg akarja nyerni 2022-t. Demokratikus választásokon, amelyek tehát meg lesznek tartva.

Ebben nem kételkedünk. Sőt. Ahogy Török Gábor is felvetette: akár korábban is lehetnének azok a választások.

– Logikus gondolat, hiszen ha a járvány lecseng, akkor lesz a kormány a népszerűsége csúcsán. Mégis elképzelhetetlennek tartom, hogy előre hozzák. A jelenlegi miniszterelnökben ott van az a jó értelemben vett csibészség, amellyel átvisz egy ilyen törvényt. Ugyanez az attitűd érzésem szerint eltántorítja minden olyan lépéstől, amely gyávaságnak hathat. Ezért gondolom, hogy 2022-ben lesznek a választások, ahol erős verseny lesz megint. Van tehát ez a professzionalizmus a hatalompolitikában, ennél viszont engem sokkal inkább foglalkoztat az, ami a valóságban történik, hiszen kormányoznak is eközben. A kultúrában például rengeteg jó dolog történt, nagyon sok állami forrásból. Másrészt érdekel Budapest, a főváros. Az elmúlt évtizedben sokkal jobb és izgalmasabb hely lett, s jelentős részben ez is állami forrásból valósult meg.

MMA? Arra gondol, mint az elmúlt tíz év kulturális eredményére?

– A Magyar Művészeti Akadémiától hirtelen nem tudok felidézni emlékezeteset. Természetesen a látványosan megújuló városra, az egyre gazdagabb kulturális kínálatra, a megújult Szépművészeti Múzeumra gondolok, a száz éve elszalasztott és most megvásárolt Renoir-képre és a Van Dyckra, a Millennium Házára, amelynek létrehozásában volt szerencsém dolgozni, de akár az évtizedeken keresztül pusztuló Várbazár felújítására, a nagyszerű Hagyományok Házára, a Vár rendbehozatalára vagy az Operára is, utóbbi hamarost elkészül. Továbbá a szuper Néprajzi Múzeumra, amely szintén nemsokára meglesz. Wachsler Tamás pedig ordót érdemelne azért, ahogy a Kossuth teret rendbe rakta, ráadásul gyönyörű képeken örökíti meg…

A járványra hivatkozva meg most feloldották a főváros változtatási tilalmát a Városligetben. Most vagy soha, húzzuk fel a Nemzeti Galériát annak ellenére is, hogy megígérte a miniszterelnök, hogy nem teszi?

– Ez egy újabb legenda, mint oly sok minden a Városliget megújítása kapcsán: senki nem hivatkozott a járványra a tilalom feloldásánál. A főváros által elrendelt változtatási tilalom a hatályos törvény szerint sem terjedhet ki az építési engedéllyel rendelkező munkálatokra, így egyetlen folyamatban lévő vagy tervezett ligeti építkezésre, vagyis a Galéria épületére sem, ezért az kizárólag egy vállalhatatlan zöldfejlesztési stopot jelentett a Városligetben: ezt fogja feloldani törvényi úton a parlament. Ami pedig a jövőt illeti: a kormány  egyoldalú deklarációt tett, hogy a főváros akarata ellenére nem épít a Ligetben, így jelenleg csak a Néprajzi Múzeum és a Magyar Zene Háza épül. Ugyanakkor a kormány azt is elmondta, hogy nincs egyetértés vagy megállapodás ebben az ügyben közte és a főváros között: az Új Nemzeti Galéria megépítése mellett szóló érvek érvényessége, annak értéke és jelentősége Magyarország számára semmivel nem csökkent, ezért a jelenlegi felfüggesztés ellenére hosszabb távon nincs oka letenni erről a tervről. Igen, tényleg azt remélem, hogy végül úgy fog eldőlni ez a vita: az Új Nemzeti Galéria zseniális tervét sokan megnézik, magukévá teszik és akarni fogják. Nagyon jó lenne az ott, ahova megtervezték.

Nem időszerűtlen, kisujjeltartott elitkedés ez? Nemzeti Galériáról álmodozni egy válság közepén?

– Ha nem tévedek, közgazdasági alapvetés, hogy a beruházások élénkítik a gazdaságot és rengeteg embernek adnak munkát. Ráadásul nem tudjuk, mekkora lesz a válság.  Az IMF szerint például méznyalás lesz nálunk, már a többi országhoz képest…

Fideszeseknek eddig nem volt referenciapont az IMF.

– Én meg eddig sem értettem a gazdasági előrejelzésekhez, meg most sem. Csak remélem, hogy ezúttal igazuk van. Ott legalább nem tudom, kik a szerzők. Nem úgy, mint amikor mondjuk Király Júlia véleményét olvasom, aki a devizahitel-válság kirobbanásában maga is szerepet játszott.

Emlékszik még, hol volt az a pont, ahol elege lett ebből a körből?

– Már a 2010-es választások előtt is írtam a HVG-re arról, hogy inkább a Fidesz lenne a pálya, később a még létező Népszabadságba, hogy nincs itt semmi baj. Az 2011-ben volt.

Azóta minden felkeményedett, az igaz, de továbbra is úgy gondolom, hogy nincs itt semmi baj.

A változást viszont nem a politika hozta, hanem az, hogy megnősültem és a fiam, Sámi megszületett. 32 éves voltam akkor. Korábban Toscanába mentünk nyáron, aztán rá kellett jönni, hogy kisbabával inkább egy nagy kert kell, meg közelebbi helyek. Így ismertem meg az Őrséget, például. Az ember megnősül, gyereke lesz, és elkezdenek mást jelenteni olyan fogalmak, amelyeket húsz éve olyan meghaladhatónak vélt. Család, például. Vagy: haza. A város, amelyben él. A négyzet, amelyet már említettem, Arany Pálmát nyert Cannes-ban. Nehéz volt végignéznem, de hihetetlen pontosan adja vissza mindazt, ami engem taszít és aminek elutasítása biztos, hogy belesodort abba a nemzeti szabadelvű konzervatizmusba, ahová megérkeztem.

Büszke magyar zsidó? Ez lett az identitása?

– A büszke nem az identitásom része. Hol sikerül a vacsora, amit főzök, hol bevillan egy jó ötlet a munkáimban, hol pedig nem. Mondjuk büszke vagyok a zseniális gyermekeimre: hamarosan majd fordul a világ és azt fogják kérdezni, „csak nem ön a káprázatos Petri Sámi apja?” És a fantasztikus  feleségemre. Magammal mindig vívódom, szorongok. A saját munkáimmal kapcsolatos kétségek folyamatosak, s nem vagyok olyan megingathatatlan, mint a rabbi kedves viccemben.

„Csak nem ön a káprázatos Petri Sámi apja?” Fotó: Petri-Lukács Sámuel

Melyik rabbis vicc az?

– Kohn elmegy a rabbihoz, és azt mondja neki szemrehányóan: Rabbi, te arra tanítottál bennünket, hogy a vajas kenyér, ha leejtik, mindig a vajas oldalára esik. Úgy van – helyesel a rabbi. Na, akkor képzeld el, hogy tegnap leejtettem egy vajas kenyeret, és nem a vajas oldalára esett. A rabbi hallgat egy ideig, majd mélyen elgondolkodva megszólal: – Mondd, Kohn, jó oldalon kented meg azt a kenyeret?

Ügyes! Az identitás pedig, ha nem büszke is…

– Jelző nélküli magyar zsidó vagyok. Aminek egyébként nagy hagyománya van a családban. Az a szerencse ért, hogy sokat beszélgethettem a nagymamáimmal. Édesapám anyja hódsági volt, Szabadka mellől érkezett és úgy jött ide Budapestre, hogy kicsit marad, átvészeli a háborút, aztán megy haza. Itt rekedt hetven évre. Szabadkai dédpapám virilista volt, a szabadkai zsinagóga egyik legnagyobb finanszírozója. Emellett március 15-én díszmagyart öltött, a gyerekeit pedig így nevezte el: Gellért, Lehel, Attila, Ipoly, Zita. Zita néni ma is él, 102. évében van. Ő úgy kapta a nevét, hogy 1917-ben Zita királyné Szabadkára látogatott, az én dédapám pedig megkérdezte tőle, hogy ha lánya születik, nevezheti-e így.

A másik nagymamám Auschwitzból jött vissza. Kérdezték, miért jött haza:. „Ez a hazám” – felelte,

Papámnak meg elutasították az útlevélkérelmét, mert „utazása sérti a Magyar Népköztársaság érdekeit”. Beszélt az illetékes elvtárssal, aki felvetette: végül is kaphatna útlevelet, csak nem kellene visszajönni. „Menjen el maga. Ez az én hazám” – mondta apám. A hazaszeretet tehát közös pont. Sokat foglalkoztam az utóbbi időben az aranykor Budapestjével, a kiegyezés és az első háború közötti időszak fővárosával. Eltűnődtem közben: azok az ódon értékek, amelyek akkor megkérdőjelezhetetlenek voltak, jó lenne, ha azok lennének ma is. Márpedig ha valamikor, hát most tényleg alakulhat úgy, hogy Budapest lesz a szíve, a közepe annak a konzervatív Európának, amelyről Kosztolányi és mondjuk Thomas Mann írt.

Vajon ők Mészáros Lőrinccel képzelték el a szép, értékelvű Európát? Strómanország, keleties despotizmussal – ez lenne a jóféle konzervatizmus?

– Nincs keleti despotizmus Magyarországon. Az nem tagadható, hogy egyfajta nemzeti tőkésosztály tudatos támogatása zajlik…

Nemzeti tőkésosztály?

– Igen. A rendszerváltás után is torzított versenyben zajlott a privatizáció és kiválasztott kör volt a kedvezményezett. Annál szerényebb mértékű most a kapcsolati tőke ereje, de igen, jelenleg is van irányított törekvés arra, hogy legyen nemzeti tőkésosztály. A kommunizmus után, sok minden után emellett igenis szólhatnak érvek. Remélem, hogy az érintettekből és gyerekeikből, unokáikból felelős, jó munkáltatók válnak majd – nem mellesleg pedig mecénásként felvirágoztatói a magyar kultúrának.


Nyitókép: Móricz-Sabján Simon

Ez az interjú nem készülhetett volna el olvasóink támogatása nélkül. Ha fontosnak tartja munkánkat, kérjük, legyen „előfizetőnk” akár már havi 1700 forintért, és csatlakozzon hozzánk a Facebookon!

Kategória: Interjú