Iskolaérettségi káosz: Kásler felmondta a nőkkel kötött orbáni szövetséget – Válasz Online
 

Iskolaérettségi káosz: Kásler felmondta a nőkkel kötött orbáni szövetséget

Bódis András
| 2019.11.29. | vélemény

Október legelején ténycikkben jeleztük: a kormány a 7 éves korig kitolható tankötelezettség, a rugalmas iskolakezdés nyári eltörlésével épp azokat lökte bizonytalanságba, akikre a családpolitikai intézkedéseit alapozná. Ráadásul nők tízezreiből hozta elő az anyatigrist azzal, hogy egy nem létező problémát akar mindenáron orvosolni. Azt hittük, két hónappal ezelőtti írásunk meggyőzi a döntéshozókat, hogy talán nem érdemes a remélt hátországukon átgázolni – vagy ha már „muszáj”, valaki legalább elsorolhatná az okokat. Most publicisztikában mondjuk el, szerintünk kit érdemes megbüntetni a gyerekek, a szülők, az óvoda-, fejlesztő- és gyógypedagógusok, a tanítók és a tanárok helyett. Illetve hogyan lehet helyrehozni a 2018–2022-es ciklus egyik legnagyobb baklövését. Vélemény.

hirdetes

Mottó 1.

Orbán Viktor 2018 áprilisában szövetséget ajánl a magyar nőknek: „Szeretnék egy átfogó megállapodást kötni a magyar nőkkel, mert a demográfia végül is rajtuk áll vagy bukik (…). Nekem az a dolgom, azt hiszem, és a kormánynak az a dolga, hogy az ő döntésüket tudomásul vegyük, és ha gyermeket szeretnének vállalni, és el tudják mondani, hogy hogyan mehetne jobban és könnyebben a gyermeknevelés meg a családok egyben tartása, akkor mi azt meghallgassuk, megértsük (…). Tehát én szeretnék a magyar nőkkel, a magyar hölgyekkel kötni egy megállapodást a magyar jövőről, az ő abban játszott szerepükről és a kormány részéről nekik nyújtható, kiszámítható perspektívákról.”

Mottó 2.

Részlet Magyarország Alaptörvényéből: „Minden gyermeknek joga van a megfelelő testi, szellemi és erkölcsi fejlődéséhez szükséges védelemhez és gondoskodáshoz. A szülőknek joguk van megválasztani a gyermeküknek adandó nevelést. A szülők kötelesek kiskorú gyermekükről gondoskodni. E kötelezettség magában foglalja gyermekük taníttatását.”

Mottó 3.

Részlet a Magyarország által 1991-ben ratifikált, a Gyermek jogairól szóló New-York-i egyezményből: „A közigazgatási hatóságok és a törvényhozó szervek minden, a gyermeket érintő döntésükben a gyermek mindenek felett álló érdekét veszik figyelembe elsősorban. (…) A felelősség a gyermek neveléséért és fejlődésének biztosításáért elsősorban a szülőkre, illetőleg, adott esetben a gyermek törvényes képviselőire hárul.”

×××

A Magyarország Kormánya megbízásából készült reklámok szerint hazánk „családbarát”, illetve a „gyermek az első”. Csakhogy, jelentjük, nem minden a pénz. Lehetséges, hogy a szemét dollárjellé változtatgató Dagobert bácsit meg lehet szelídíteni sok-sok állami támogatással, adókedvezménnyel, CSOK-kal, ócsított autóval, babaváró kölcsönnel. Ám az úgynevezett családbarátsághoz elsősorban komfortos, kiszámítható, a vízfejszerű hivatalok helyett a szülői felelősségre építő, a magasságos államgépezet túlkapásait azonnal korrigáló, kreált problémáktól és gumicsontoktól mentes, a közösségeket és a pedagógusokat megbecsülni képes ország szükséges.

Közvetlenül a 2018-as Fidesz-újrázás után úgy tűnt, mindezt Orbán Viktor is érti, hiszen szövetséget ajánlott a nőknek, és megígérte, hogy az anyák nélkül itt aztán senki nem dönt majd nevelésügyi kérdésekben (Mottó 1.). Aztán a kabinet most nyáron – senkivel sem egyeztetve, a gyermekek, a szülők, az óvoda-, fejlesztő- és gyógypedagógusok, a tanítók meg a tanárok feje fölött – szigoríttatta a parlamenttel a köznevelési törvényt. A módosítással kvázi eltörölték a magyar óvodapedagógia vívmányaként ismert rugalmas iskolakezdést, a 7 éves korig kitolható tankötelezettséget.

Az eredeti jogszabály még úgy szólt: „A gyermek abban az évben, amelynek augusztus 31. napjáig a hatodik életévét betölti, legkésőbb az azt követő évben tankötelessé válik.” Tehát a lurkóval együtt lélegző szülők és óvodapedagógusok közös bölcsességére volt bízva, hogy 6 vagy 7 esztendősen léptetik-e át a gyermeket az alsó tagozatba. Az iskolaérettség ugyanis kognitív, szociális, pszichés és fizikai adottságokból, képességekből rajzolódik ki, nem pedig törvényileg meghatározható állapot – és a teljes szakma tudja, hogy a gyerekek fejlődése nem egyenletes, a legnagyobb változások éppen a hatodik-hetedik életévre tehetők. Ráadásul a mindennapos testnevelés és más tárgyak kötelező „meggyökeresítése” miatt már az első osztályban napi 5-6 tanóra fogadja a kicsiket, azaz a gyerekeknek soha nem látott szintugrást, kudarckockázatot jelent az iskolakezdés.

Ilyen helyzetben nyilvánvaló, hogy a szülők is tudatosabbak lettek. Nem arról van szó, hogy túlféltik a nyámnyila kölykeiket; „mindössze” szeretik a családjukat, és viselik azt a felelősséget, amit az utódok vállalása jelent. A jogászfülek kedvéért: ragaszkodnak az Alaptörvényben és a New York-i egyezményben megfogalmazott lehetőségeikhez és kötelezettségeikhez (Mottó 2., Mottó 3.). Mindebből az is következhet, hogy 6 évesen küldik iskolába a gyereküket, meg azt is, hogy 7 évesen.

A lényeg, hogy a központi hatalom 2019 nyaráig alapvetően tiszteletben tartotta a szülői felelősséget.

Kizárólag azokban a ritka esetekben szólt bele a döntésbe – akkor is a leghumánusabb állami szerveken, a pedagógiai szakszolgálatokon keresztül –, amikor a szülők akarata és az óvónők szakmai véleménye között ordító ellentét feszült. Ilyenkor fejlesztőpedagógusok, pszichológusok segítettek megtalálni a helyes utat.

A vonatkozó jogszabály nyári szigorításáig tehát az évjáratonkénti körülbelül 90 ezer gyerek szülei úgy érezhették, hogy alapvetően ők határoznak a taníttatás indulásáról. Az OECD legfrissebb, 2019-ben publikált adatai szerint (lásd a linkelt tanulmány 176. oldalát) többségük élt is a rugalmas iskolakezdés lehetőségével, így a gyermekek Magyarországon jellemzően 7 esztendős korban ültek be a padba, a 6 éveseknek csak mintegy 31 százaléka volt elsős. E számok ismeretében különösen mellbevágó, hogy a kormánypártok gondolkodás és előzetes egyeztetések nélkül – a Magyar Nőkkel Kötött Új Szövetség dicsőségére – úgy írták át a köznevelési törvényt 2020. január elsejei hatállyal, hogy „a gyermek abban az évben, amelynek augusztus 31. napjáig a hatodik életévét betölti, tankötelessé válik”. Azaz a szövegből kikerült a „legkésőbb az azt követő évben” kitétel. Ha pedig a szülő az Alaptörvény szellemében mégis ragaszkodni merészel a plusz egy év ovihoz, a központi kormányzat Oktatási Hivatalához (OH) kell dokumentumokat küldözgetnie, ahol az adott gyerekkel és családdal semmilyen kapcsolatban nem álló döntnökök mondják ki – a papírokon szereplő információk alapján – az ítéletet.

A hivatalnokok várhatóan futószalagszerűen dolgoznak majd, hiszen 8 napon belül határozniuk kell. Amennyiben ez lehetetlen – mert hiányos a kérelem, kevés az adat, esetleg indokoltnak látszik az illetékes pedagógiai szakszolgálat kirendelése –, akár két hónapig is elhúzódhat az eljárás. És ha valakinek nem tetszik az OH verdiktje, bíróságra viheti szeretett gyermeke iskolakezdési „problémáját”.

A családvédelmi akciótervekre szakosodott kormány tehát a bürokrácia teljes nehézfegyver-arzenálját beveti a gyerekükért felelősséget viselő szülők ellen.

A fenti számokból pedig bárki kikalkulálhatja, hogy elvileg több tízezer kicsit érint a köznevelési szabályrendszer legutóbbi „aprócska” módosítása. Ők és családjaik (nagyszülőkkel együtt) már bő 100-200 ezren vannak. Aktív óvodapedagógusból is akad bő 30 ezer, az általános iskolákban pedig 76,5 ezren tanítanak. Közvetlenül vagy közvetve nyilván utóbbiakra is hat a törvénymódosítás, hiszen jövő szeptemberben az eddig óvodában tartott 7 évesek mellett elvileg (majdnem) minden 6 évesnek elsős státusza lesz. Ez – ismét csak elvileg – azt jelentené, hogy rengeteg iskolában kellene plusz osztályokat indítani, illetve a csodálatos kisdiák-szaporodáshoz termeket és tanerőt biztosítani, amelyre persze az általunk megkérdezett pedagógusok szerint nincs esély; sem anyagi, sem fizikai, sem humánerőforrás-értelemben. Ezért is írtuk le ebben a bekezdésben annyiszor, hogy „elvileg”. Meg másért is – de arról később.

És akkor jöjjön a találós kérdés: vajon milyen megfontolásból, miféle ideológiát követve nyúlt hozzá a kormánypárti többség a köznevelési törvény idézett passzusaihoz? November közepéig-végig bárki bármilyen választ adhatott magának, a hatalom ugyanis egyszerűen nem számolt be az indítékairól, nem használta a propagandacsatornáit a magasztos változtatások kommunikálására – az újságírók, szakmai és szülői szervezetek pedig hiába érdeklődtek a háttérről, a végrehajtás mikéntjéről, minden formális és informális csatorna „befagyott”. Úgyhogy csak tessék, gondoljon bárki, amit akar.

„Nyilván arra játszanak, hogy a gyerekek a legfogékonyabb korukban, a lehető legkorábbi időpontban találkozzanak az egynemű tankönyvekkel és tantervekkel, a centralizált intézményrendszerrel, hiszen akkor nagyobb valószínűséggel lesznek majd szavazórobotok” – hallottuk például egy tanítónőtől. Óvodapedagógus kollégája viszont úgy véli, „kevés az óvodai férőhely, egyszerűbb három év alatt átkergetni a kölyköket a rendszeren, mint intézményeket létrehozni”. Egyébként olcsóbb is az államnak egy gyermek esetében háromévnyi óvodát finanszírozni, mint négyet, „hívjuk ezt nyugodtan lappangó megszorításnak” – tette hozzá. Egy gyógypedagógus pedig arra jutott, hogy „ezek minden olyan dologtól ösztönösen irtóznak, ahol magabíró szülők és autonóm szakemberek hoznak döntéseket; szerintük ez az önállóskodás a liberalizmus tombolásának lenyomata, tehát sürgősen meg kell fékezni”. Akadt viszont olyan óvónő, aki nem hisz az ideológiai vagy gazdasági mozgatórugókban. Mint mondta, „a köznevelési törvény módosítása egy buta gikszer, a minisztériumi embereknek fogalmuk sem volt, hogy néhány betű megváltoztatásával micsoda kárt okoznak; ugyanakkor nagyon szomorú, hogy képtelenek belátni a hibájukat, nem hallgatnak a józan barátaikra sem, a tévedhetetlenek magabiztosságával mosolyognak az alattvalókra”.

November 18-án aztán Mária-jelenéssel felérő katarzist élhetett át a nagyérdemű: az emberminisztérium parlamenti államtitkára VÁLASZOLT egy képviselői interpellációra. Rétvári Bence konkrétan azzal az érvvel állt elő, hogy az OECD-országok közül a legtöbb helyen – az új magyar szabályozáshoz hasonlóan – 6 év a tankötelezettség. Az általunk már október legelején is idézett nemzetközi adatsort persze úgy is lehetne olvasni, hogy hazánk mellett Lengyelországban, a három balti államban, Finnországban és Svédországban is jellemzően 7 esztendősen mennek iskolába a gyerekek, továbbá Ausztriában, Németországban, Svájcban, Csehországban és Szlovákiában sem számít atipikusnak a késleltetett belépés a közoktatásba. Arról ráadásul nem szól az OECD-jelentés, hogy milyen mértékű az elsősök leterheltsége a vizsgált országokban. Mint írtuk, nálunk ez mostanra egészen extrémmé vált – tehát nem biztos, hogy helyénvaló almákat hasonlítani a körtékhez.

A lényeg, hogy mire az EMMI előállt a „mindent elsöprő” érvelésével, már több száz pszichológus csatlakozott egy október elején indított, kormánybíráló petíciós mozgalomhoz, és ugyancsak nagyot ment az interneten a fejlesztő- és gyógypedagógusok tankötelezettséggel kapcsolatos nyílt levele. Utóbbit nemrég a frászban lévő szülők is tömegesen kezdték támogatni, és közben a Szülői Hang közösség új, „Kötelező beiskolázás” nevű Facebook-csoportja szintén ezreket vont be a nagy közös tanakodásba.

Vagyis érdekközösségbe terelődtek a szülők, az óvoda-, fejlesztő- és gyógypedagógusok, a tanítók meg a tanárok; elkeseredésükben arra szövetkeztek, hogy találjanak olyan kiskaput, amely alatt átbújhatnak a gyerekük 7 éves kori beiskolázásáért küzdő anyák. Néhány hete egyre nyilvánvalóbbá vált ezeken az online konzultációs fórumokon, hogy egy kiskapu biztosan létezik; sőt

a jogalkotó – alighanem véletlenül – egy gigantikus méretű vasajtót hagyott nyitva az érdekeltek előtt.

Mivel a nemzeti köznevelésről szóló törvény új változata csak 2020. január elsejétől hatályos, jelenleg semmi nem tiltja, hogy a pedagógiai szakszolgálatok – a rámenős édesanyák és a gyermekközpontú óvodák kezdeményezésére – már idén iskolaérettségi vizsgálatokat folytassanak. Tehát még jövő január előtt beszerezhetők olyan hivatalos dokumentumok, amelyeket 2020-ban nem hagyhat majd figyelmen kívül a „mindenható” állam. (Az őszi érettségvizsgálat egyébként szakmai nonszensz, hiszen háromnegyed évre vagyunk a következő iskolakezdéstől, de a cél ebben az esetben alighanem szentesíti az eszközt.)

Fotó: CHRISTIAN CHARISIUS / DPA / dpa Picture-Alliance

A Facebook-csoportokban hamar híre ment, hogy a pedagógiai szakszolgálatok többsége hajlandó részt venni a „ gyermekmentésben”: az ezekben az intézményekben dolgozó pszichológusok, fejlesztő pedagógusok jelenleg is napi 10-20 iskolaérettségi vizsgálattal igyekeznek hozzájárulni a nagy magyar közjóhoz. Akadnak viszont olyan települések, ahol „felsőbb utasításra” megtiltották a szülőkkel és az óvodákkal való cinkos (értsd: normális) együttműködést.

Aztán a múlt héten, potom négy és fél hónappal a köznevelési törvény módosítása után(!) végre előállt a kormány a végrehajtási rendelettel, illetve az OH is köröztetni kezdte „a gyermek tankötelezettségének megkezdésével kapcsolatban 2020. január 1-jével hatályba lépő jogszabályi változásokról és a szülőket érintő fontosabb tudnivalókról” szóló hivatalos tájékoztatót. Ebből pedig kiderül, hogy győztek a rámenős anyák: akinek olyan, 2020. január 15-e (egy új módosítvány szerint 31-e) előtt kiállított szakvélemény van a kezében, amely javasolja „a gyermek további egy évig óvodai nevelésben történő részvételét”, még kérvényt sem kell benyújtania az OH-hoz. Ami persze öröm a köbön, ugyanakkor égbekiáltó igazságtalanság is. Hiszen azok a szülők, akiknek a városában a pedagógiai szakszolgálat a nyári törvénymódosításra hivatkozva megtagadta, illetve máig elutasítja az iskolaértettségi vizsgálatokat, jó eséllyel maradnak a vesztes oldalon. Továbbá azok is, akik nem mertek kiskapukat keresni, inkább vakon bíztak abban, hogy az állam időben tájékoztatja majd őket a lehetőségeikről (viszont január 15-ig vagy 31-ig már aligha tudják belobbizni magukat az agyonterhelt szakszolgálatokhoz). Azok meg pláne rosszul járnak, akikhez ez az egész sztori csak most csorog le, tehát sokszoros lépéshátrányban vannak, és a jövőre hatályba lépő bürokratikus ajánlat láttán inkább maradnak a fenekükön. Pedig az Alaptörvényünk szerint ebben az országban a törvény előtt mindenki egyenlő – a jogok tekintetében tehát elvileg ugyanaz jár egy falusinak, egy ózdinak, egy debreceninek, mint egy budainak.

Azért írtuk le megint, hogy „elvileg”, mert a gyakorlatban minden máshogy lesz, mint ahogy a törvényhozók elképzelték. A nagyra sikerült kiskapu miatt jövőre is gyerektömegek maradnak majd az óvodákban, néhány érettségvizsgálat-megtagadó településen viszont a 6 és a 7 évesek egyszerre lépnek át az iskolába – őrült intézményi kihívás elé állítva a helyi közoktatást. A teljes összevisszaságba torkolló új rendszer gyengesége továbbá, hogy az óvodák jelzőfunkciója lényegében felszámolódik. Ahogy írtuk, főszabályként eddig a szülő akarata érvényesült tankötelezettség-ügyben, de ha az óvónők iskolaérettségi problémát észleltek egy-egy gyermeknél, a pedagógiai szakszolgálatok emberei – segítő jelleggel – részesei lettek a döntési folyamatnak. Jövőre azonban megszűnik a szülő és az óvónő közötti kommunikáció kényszere; ha egy anya vagy apa úgy határoz, nem kér plusz egy évet az OH-tól, egyszerűen nem ad be kérvényt, a gyermeke pedig akár iskolaéretlenül átzsilipelhet a közoktatásba – az óvoda véleménye ugyanis pont nem érdekel többé senkit.

A fenti káosztörténet legdöbbenetesebb része ugyanakkor a végkifejlet. Biztonságiöveket becsatolni, az Emberi Erőforrások Minisztériumának november 22-i, hosszú hónapok alatt „kihordott” közleményét idézzük: az új szabályokkal az a cél, „hogy kiszűrjük a visszaéléséket, a gyermek szempontjából kifejezetten hátrányos és indokolatlan felmentéseket, amely mögött gyakran más – a gyermek valós fejlettségi szintjétől független – okok is állhatnak; látni kell, hogy eddig a felmentésekről óvodánként rendkívül eltérő módon döntöttek, azt is őszintén ki kell mondani, hogy egyes esetekben az óvodai létszámot akarták mesterségesen biztosítani azzal, hogy még az óvodában tartották a gyermeket, a magasabb gyermekszámért ugyanis több támogatás jár”.

Mindenki érti?

Szó sincs már OECD-jelentésről meg nyugati mintákról. A Kásler Miklós vezette tárca azt mondja, valamifajta „visszaéléseket” kellett kiszűrni.

A korrupt hatévesek nemjóját! A Svédországban vadászgató óvónők mindenit! Az adriai orgiákra vetemedő fejlesztőpedagógusok anyjakínját! A vejükkel kastélyokat vásároltató átlagszülők teremburáját!

Van képük a gyermekek meg az óvodák érdekében visszaélegetni! A hangulatjavítás érdekében Káslerék egy másik közleményt is belöktek az éterbe november 22-én. A most szombaton a köznevelési törvény szigorítása ellen is tüntető pedagógusokról azt írták, „az ellenzék és a Soros-hálózat politikai céljait” szolgálják.

Ehhez az ellenségképzéshez torokszaggató „no comment” dukálna. Ám a Fidesznek sem lehet érdeke, hogy az anyatigrissé átlényegült asszonyok egy tömbben kössenek ki a kormánykritikus térfélen! Hogy velük tartsanak az önérzetükben megsértett – állami, egyházi vagy alternatív intézményekben dolgozó – óvónők, a pedagógiai szakszolgálatok kínos helyzetbe sodort munkatársai, valamint az iskolaéretlen gyermekekkel elhalmozandó tanítók. Ez nem olyan ügy, mint a szoptatás kontra tápszer polémia, ahol sok anya végeláthatatlan kommentfolyamban képes küzdeni az igazáért – szemben az anyák másik csoportjával, apákkal és nagyszülőkkel. Ebben a témában relatíve egységesek az eddig sorolt szereplők. Hiszen túl sokan érzik potenciális vesztesnek magukat vagy a családjukat. A miniszteri bársonyszékekből tényleg nem látszik, hogy az ilyen sztorik pusztítóbbak A Pártra nézve, mint hat Borkai-botrány?

És még egy gondolat: a politikai magaslaton lévőket alighanem kielégíti, hogy szűnni nem akaró stratégiai játékok részesei. Hogy másról sem szól a hivatalos közéletünk, mint a Moszkva–Berlin–Isztambul háromszög között zseniálisan taktikázó Magyarországról, illetve – az egyébként felettébb kudarcos – Soros György elleni fénykardozásról. Nyilván fontos, hogy meglegyen a mindennapi apró „háborús” győzelem, de muszáj szólnunk: itt valójában nem bábuk, hanem emberek élnek!

További okoskodás helyett viszont azt javasoljuk, a kormányzat kérjen bocsánatot a köznevelési ámokfutás érintettjeitől, vonja vissza a nyári törvénymódosítást, és a családok helyett büntesse például Kásler Miklós szakminisztert vagy Maruzsa Zoltán államtitkárt! Különben a nőkkel kötött orbáni szövetségből kínosan hiányozni fognak a nők. Az anyák. Valamint a mögöttük álló férfiak. Az apák. Meg a gyerekek. És még sokan mások.


Nyitókép: MTI/Máthé Zoltán

Ez a cikk olvasóink támogatása nélkül nem készülhetett volna el. Ha fontosnak tartja munkánkat, kérjük, legyen „előfizetőnk” akár már havi 1700 forintért, és csatlakozzon hozzánk a Facebookon!

#oktatás