Miért kínlódik az ellenzék egész Közép-Európában?

·2019.03.14

Tényleg magyar vagy „összvisegrádi” sajátosság, hogy az ellenzék nem találja a kormánnyal szembeni ellenszert – és az utat az emberek szívéhez? Szombaton rendezik a szlovák elnökválasztás első fordulóját, májusban az európai választásokat, ősszel pedig a lengyel kormány sorsáról döntenek. Ebből az alkalomból e két ország ellenzékét vizsgáltuk meg, az eredmény pedig felemás. A Válasznak beszélt a lengyel ellenzék vezetője, lengyel politológus, a leendő szlovák államfő pártjának főtitkára és szlovákiai magyar EP-képviselő is. Nagy közép-európai körkép.

Kedden volt húsz éve, hogy Magyarország, Lengyelország és Csehország csatlakozott a NATO-hoz. A hétvégén a kormányfők – Orbán Viktor, Mateusz Morawiecki és Andrej Babiš – meg is ünnepelték az évfordulót a Varsó melletti Wesołában. Velük tartott szlovák kollégájuk, Peter Pellegrini is, ám a szlovák NATO-tagság csak március 29-én lesz tizenöt éves. Az egységes visegrádi csatlakozás azért nem történhetett meg, mert amíg a 90-es években a magyar, a lengyel és a cseh külpolitika kormányoktól függetlenül mindent az euroatlanti integrációnak rendelt alá, addig Szlovákiában Vladimír Mečiar kormányzott, olyan, nem túl demokrata attitűddel, amelynek szimbóluma az államfő, Michal Kováč fiának 1995-ös elrablása lett. (Kisiskolásként jól emlékszem, hogy a családi vacsorák közben háttérzajként futó tévéhíradóból akkortájt két dolog nem maradhatott ki: Szarajevó és a szlovák titkosszolgálat, a SIS vezetője, Ivan Lexa.) A NATO többször is figyelmeztette Pozsonyt, de mivel a kormányzás stílusa változatlan maradt, a csatlakozás csak hat évvel Mečiar bukása után, 2004-ben következhetett be.

E tanmesét azért citáljuk ide, hogy érzékeltessük:

Szlovákia a többi visegrádi országhoz képest egy elvesztegetett évtized után ma ott tart, hogy a március 30-án megválaszthatja első női elnökét, Zuzana Čaputovát,

akit a szélesebb közvélemény alig több mint egy éve, 2018 januárja óta ismerhet; ekkor lett elnökhelyettes a 2017 novemberében alakult, Ivan Štefunko vállalkozó vezette centrista–liberális Progresszív Szlovákia (PS) pártban.

hirdetés

Ám még mielőtt ünnepelni kezdenénk a makulátlan szlovák demokráciát, jegyezzük meg: a PS megalakulása éppen a demokrácia tökéletlensége, az abban való általános csalódottság miatt következhetett be. Szlovákiában ma hárompárti koalíció van hatalmon – Robert Fico Smerjén kívül a házelnök, Andrej Danko vezette Szlovák Nemzeti Párt (SNS), illetve a Bugár Béla-féle Most–Híd alkotja –, bármilyen lényeges döntés, kinevezés az ő alkujuk eredménye. A 15­0 fős parlament jelenleg 74 ellenzéki helyén eközben négy párt és tizenhat független képviselő osztozkodik, vagyis a hatalom politikai ellensúlya széttöredezett, és bár a legutóbbi közvélemény-kutatás szerint a Smerre a választók bő 21 százaléka szavazna csak, ha most vasárnap kéne, ez még mindig majdnem a duplája a két legerősebb kihívó támogatottságának: a Jozef Tiso-hívő Marian Kotleba A Mi Szlovákiánk Néppártja 11,7, Richard Sulík jobbközép Szabadság és Szolidaritása (SaS) pedig 11,2 százalékon áll. Két jellemző példa a turbulens szlovák pártpolitikára:

  • a Smer a 2016-os választás után úgy is kormányon tudott maradni, hogy 49 parlamenti mandátumot szerzett, a 2012-es 83-hoz képest;
  • a Mečiar utáni romeltakarítást elvégző – az emlegetett EU- és NATO-csatlakozást levezénylő – Mikuláš Dzurinda 2010 és 2012 között még (koalícióban) kormányzó Szlovák Demokratikus és Keresztény Uniójára 2016-ban 6938 ember – a választók 0,27 százaléka – szavazott.
Kotleba–Tiso-transzparens egy 2016-os Kotleba-ellenes pozsonyi tüntetésen. Fotó: AFP/Vladimir Simicek

Ebbe a folyóba dobott bele még egy követ a Progresszív Szlovákia. „Az emberek torkig vannak a régivágású – kormányzati és ellenzéki – politikával. Új témákat próbálunk behozni, főleg az igazságszolgáltatás, a regionális egyenlőtlenség és a digitális kormányzás terén” – mondja a Válasznak Martin Dubéci, a PS főtitkára. Mintha csak a szlovák Momentumot hallanánk – és valóban: „Magyarországról a momentumos barátainkkal működünk együtt a nemrég indult Új Közép-Európában, illetve mindketten a liberális ALDE pártcsalád tagjai vagyunk.”

Csakhogy a PS-nek – magyar kollégáikkal ellentétben – momentuma van: mivel a 2014-ben megválasztott jelenlegi államfő, Andrej Kiska nem indul újra, a szlovák elnökválasztás szombaton esedékes első fordulójának minden – igaz, a tapasztalatok szerint fenntartással kezelendő – felmérés szerint Zuzana Čaputová az abszolút favoritja,

ha pedig két héttel később a Smer támogatásával induló Maroš Šefčovič európai bizottsági alelnökkel kellene újra összecsapnia, valószínűleg azt is megnyerné.

Kettejük versenyébe a szlovák legfelsőbb bíróság volt elnökének, Stefan Harabínnak van minimális esélye beleszólni. Az SaS-t is maga mögött tudó Čaputová támogatottsága az után lőtt ki, hogy február végén melléállt az ellenzék korábbi – Menyhárt József pártelnök visszalépése után a Magyar Közösség Pártjának támogatottságát is élvező – favoritja, Robert Mistrík politikai újonc–vállalkozó.

Loading...

Loading…

Az a szürreálisan közép-európai helyzet állt tehát elő, hogy az illiberális – és korábban Robert Ficóval látványosan jó kapcsolatot ápoló – budapesti kormány természetes szövetségese, az MKP közvetve „a szlovák Momentum” jelöltjét támogatja. Igaz, ezért Čaputová is tesz egyet s mást – például

érzékeli, hogy a felvidéki magyarság egy választói aranytartalék, amely aligha fog tömbben leszavazni a többszörösen elhasználódott, az elnökválasztáson zéró eséllyel elinduló Bugár Bélára.

Magyarul is közzétett programjában a 45 éves polgárjogi aktivista a többi között – leendő hivatalának jobbára ceremoniális szerepére utalva – azt írja: „Ahol véget ér az elnöki hatásköröm, ott személyes példát akarok mutatni. És ahol már példát sem tudok mutatni, ott rámutatok az igazságtalanságra. (…) Szlovákiában már azt sem tudjuk, mi fán terem a bizalom. (…) Lassan már egymásban sem bízunk.” A pozsonyi Új Szónak pedig nemrég ezt nyilatkozta: „Örülök, hogy már mögöttünk vannak azok az idők, amikor visszaéltek a magyarok és a szlovákok közötti ellenszenv és feszültség kiélezésével. Úgy vélem, létezhetünk és élhetünk együtt.”

Čaputova révkomáromi rajongóival márcus 7-én. Fotó: AFP/Vladimir Simicek

„Mindegy, ki hol él az országban, egyenlő jogok és méltóság illeti meg. Az embereknek elegük van a régi nacionalista megosztottságból. A Smeren és a nacionalistákon kívül mindenkivel készek lennénk kormányozni” – mondta ugyanerről kérdésünkre Martin Dubéci.

Az MKP nem egyeztetett Budapesttel

A 2010 óta parlamenten kívüli magyar párt választására külön is kíváncsiak voltunk, úgyhogy megkerestük az MKP EP-képviselőjét és korábbi elnökét, Csáky Pált, aki azt mondta: „Nem Čaputovát támogatjuk, hanem azt mondtuk a választóinknak, ne szavazzanak a jelenlegi kormánykoalíció jelöltjeire, illetve ne támogassanak nacionalista és fasisztoid jelölteket. Tény, hogy az előrejelzések szerint a felvidéki magyar szavazók többsége Čaputovára szavaz majd, azért, hogy megbüntessék Fico jelöltjét. Néhányan bizonyára szavaznak majd Bugár Bélára is, ám a felvidéki magyarok többsége úgy érzi, Bugár nagyon lejáratta magát, el kellene mennie a politikából.”

Csáky kérdésünkre elárulta: Budapesttel nem konzultáltak arról, ki mellé álljanak, a döntést szuverén módon, ők magunk hozták meg.

Szerinte a Čaputová-jelenség hátterében az áll, hogy az emberek többsége szó szerint megutálta a jelenlegi kormánypártokat: Ján Kuciak oknyomozó újságíró és menyasszonyának tavaly februári meggyilkolása után tízezrek tüntettek több alkalommal az utcákon ellenük, kikényszerítették Fico és belügyminisztere, Robert Kaliňák lemondását is. „Čaputováról lényegében senki nem tudja, kicsoda. Hasonló volt a helyzet Kiskával is, aki – bár nem volt igazán jó elnök, de – jobban teljesített, mint azt többen vártuk. Čaputovából is lehet elfogadható elnök, ám jelenleg a legtöbben azért támogatják, mert Fico bábjának, Šefčovičnak a legesélyesebb ellenfele. Ő képes arra, hogy a protesztszavazatok segítségével vereséget mérjen a kormánykoalícióra” – állítja Csáky Pál.

Az persze egyelőre nyitott kérdés, hogy ha Čaputová meg is nyeri az elnökválasztást, vajon a pártja mire lesz képes a következő években – amikor lecseng a női államfő körüli eufória, és a korlátos elnöki jogkörökkel kéne valahogy beletenyerelni a nagyok dolgába. Mai tudásunk szerint a következő szlovák parlamenti választás 2020-ban esedékes, a PS-nek addig a Nemzeti Tanácson kívüli politikai erőként kellene a mostani, 9-10 százalék körüli népszerűséget stabilizálni. A Čaputová körüli „támogatói kör” sokszínűsége egyelőre inkább jelölt személyes karizmájának, semmint a PS valós súlyának elismerése.

Čaputová és Šefčovič vitája március 11-én Pozsonyban. Fotó: AFP/Vladimir Simicek

Lengyelországban már ennyi ideje sincs az ellenzéknek, ott ugyanis ősszel tartják a következő szejm-választásokat. A kormányzó Jog és Igazságosság (PiS) ellenfelei nincsenek könnyű helyzetben, hiszen a lengyel gazdaság szárnyal – tavaly ősszel a lengyel értékpapírpiacot az egykori Keleti Blokk országai közül elsőként emelték a fejlett piacok közé –, a kormány pedig főleg az 500+ elnevezésű jóléti intézkedéssel (a második gyerek után minden család gyerekenként havi 500 złotyt – 37 ezer forintot – kap) stabilan tartja 40 százalék körüli népszerűségét. Az októberi helyhatósági választások azonban jelezték, nem dőlhetnek hátra: a 107 legnagyobb lengyel település közül mindössze a 64 ezres Zamość maradt PiS-irányítás alatt.

A választáson igen jól szereplő Lengyel Néppárttal (PSL) kiegészülve ezért február végén megalakult az Európai Koalíció (KE) elnevezésű formáció: a legnagyobb ellenzéki párt, a Polgári Platform (PO) és a PSL mellett a szintén parlamenti Nowoczesna (Modern), illetve három szejmen kívüli baloldali mikropárt, a szociáldemokrata SLD, a Zöldek és Teraz! (Most!) alkotja. A bejelentés utáni elvégzett közvélemény-kutatások szerint a PiS és a KE immár fej-fej mellett halad az élen.

„Már az is siker, ha csak 1 százalékkal megverjük a PiS-t” – mondja a Válasznak Grzegorz Schetyna, a PO elnöke. Az igen dörzsölt, a közvélekedés szerint inkább a háttérben machináló volt szejm-elnök és külügyminiszter – akinek irodáját a lengyel politikai sajtóban csak úgy becézik, hogy a barlang – a KE kampányát igyekszik az „Európa barátai és ellenségei” törésvonal mentén vinni, lévén, a lakosság több mint 90 százaléka pártolja az EU-tagságot: „Az egyik oldalon olyan erők vannak, akik szerint jobb, ha a nemzet az európai közösségen belül van, amelynek megfelelő működéséhez közös erőfeszítésre van szükség. A másik oldalon pedig ott egy konglomerátum, amelyik – nacionalista érdekből vagy a szimpla populista retorika miatt, de Európán kívüli hatalmakkal, különösen Oroszországgal együttműködve – az EU szétbomlasztása felé hajt.”

Grzegorz Schetyna, az Európai Néppárt-tag PO elnöke Manfred Weberrel március 7-én Varsóban: Fotó: NurPhoto/Mateusz Włodarczyk

Mondjuk a PiS-t oroszpártisággal kicsit erős lenne megvádolni, de Schetyna szerint az elmúlt évek varsói politikája miatt Lengyelország kikerült az EU fősodrából:

„Mint a lengyel ellenzék egyik vezetője, az a fő célom, hogy visszaállítsam az ország központi helyét az EU-ban”

– fogadkozik a PO elnöke. Szerinte a hat ellenzéki pártot az olyan ügyek tartják össze, mint a Lengyelországnak kiharcolandó EU-s források, amit „a PiS teljesen negligál”, míg a koalíción belül – például a PSL és a Zöldek között – húzódó törésvonalak „abszolút másodlagosak”.

A KE további sorsa tehát az európai parlamenti választástól függ, igaz, ez a kampány kedvez nekik: nem kell szakpolitikai vitákba bonyolódni, számonkérhető állításokat tenni belpolitikai kérdésekben, hanem egyszerűen amiatt üthetik a PiS-t, ami miatt tényleg megérdemli: Lengyelország bő két év alatt demokratikus éltanulóból az EU Magyarországgal egy lapon emlegetett páriájává vált. Ebben pedig bizton számíthatnak Jarosław Kaczyński PiS-elnök egyetlen igazi nemezisére, Donald Tusk, a PO korábbi miniszterelnökének támogatására. Az Európai Tanács elnöki székéből a választások után ugyanis

Tusk hazatér, és a már most rebesgetett 2020-as államfőválasztási kampányának nyilván nem lesz mindegy, hogy volt pártja hogyan szerepel májusban és ősszel.

Az egész KE-projekt ugyanis ősszel érhet be, ám ahhoz valószínűleg a Schetyna által emlegetett 1 százaléknál többet kéne verni a PiS-re, különben a koalíció tagjai – különösen a parlamenti küszöb környékén mért PSL – inkább újra a saját útjukat járják, minthogy a PO ölelésében feloldódjanak. „Együtt szeretnénk maradni az őszi választásokig, közös demokratikus és Európa-párti jelölteket állítva. Az idő majd megmondja, ki lehet-e szélesíteni a koalíciót” – válaszolja erre Grzegorz Schetyna.

És hogy miért akarná kiszélesíteni? Mert ott van Robert Biedroń.

A 42 éves ateista melegjogi aktivista, egykori szejm-képviselő és Słupsk város volt polgármesterének Wiosna (Tavasz) nevű pártja február elején bontott zászlót, hangsúlyozott távolságtartása kormánytól és ellenzéktől pedig egyből a harmadik erővé tette (lásd grafikánkat fent). Biedroń rendületlenül járja az országot, ígéretei – minimálbér-emelés, szénbányák bezárása, abortuszliberalizálás, iskolai hittan megszüntetése – stabilan bőven a parlamenti küszöb fölött tartják, tábora pedig aligha a PiS, mint inkább a KE szavazóiból és a bizonytalanokból tud bővülni. Nem véletlen tehát, hogy Schetyna szeretné a körön belül tudni, hiszen a PO 2015-ben részben egy másik harmadik utas párt, a Kukiz’15 által lenyúlt 8,8 százalék miatt bukta el a választást.

Robert Biedrońt ünneplik hívei Rzeszówban. Fotó: NurPhoto/Artur Widak

„Rajtuk kívül 2015-ben a Nowoczesna, 2011-ben pedig Janusz Palikot mozgalma is be tudott kerülni új erőként a szejmbe. Mindig van ugyanis egy olyan szavazói réteg, amelyik mindkét oldalban csalódott. Biedroń pedig megragadta az esélyt, hogy újjáépítse a 2005 óta gyengélkedő lengyel baloldalt, amire minden lehetősége adott” – mondja a jelenségről a Válasznak Maria Wincławska politológus, a toruńi Nikolausz Kopernikusz Egyetem oktatója. Meggyőződése, hogy

az ellenzéki koalíció májusban főpróbát tart őszre, a PO egymagában ugyanis képtelen megverni a PiS-t, ráadásul a kormánykritikus sajtó is rendre azt hangoztatja, hogy amíg a gazdasági teljesítmény Kaczyńskiékat igazolja, az összefogás az ellenzék egyetlen esélye.

Wincławska szavaiból az is kiderül, nem az ellenzéki sajtó összefogás-mániája az egyetlen hasonlóság a magyar és a lengyel ellenzék problémáiban: „Nincs ötletük, hogyan határozzák meg önmagukat, és hogyan mutassanak be valami pozitívat. Amit meg bemutatnak, eltűnik a közbeszédben. Az emberek csak azt a narratívát hallják meg, amit a PiS diktál, a PO-nak pedig nincs ötlete arra, hogyan térítse ezt el a saját javára. Abban is bizonytalanok, a politikai tér melyik felén állnak, az elnökük pedig meglehetősen népszerűtlen. Márpedig egy pártot manapság az elnöke határoz meg.”

Schetynát erre már nem tudtuk reagáltatni, arra viszont emlékszünk, mit mondott nekünk egy 2017-es Heti Válasz-interjúban, amikor a miniszterelnökségről kérdeztük: „Egyelőre annyi ambícióm van, hogy lemondassam a jelenlegi kormányt. De 2019-ben szívesen beszélek erről önnek újra. Akár Budapesten.”

Legkésőbb ősszel kiderül, utazhat-e még egyszer kormánygéppel Magyarországra.

 

Borítókép: „Szégyen” felirat egy Jarosław Kaczyński-papírmaszkon Krakkóban. Fotó: NurPhoto/Beata Zawrzel

Ha tetszett a cikk, kérjük, támogassa a Válasz Online munkáját, és kövessen minket Facebookon!

Kategória: Világmagyarázat