Az eltűnt Budapest nyomában: egy igaz ember szemével

·2019.02.21

A legtöbben onnan hallhattunk róla, hogy a Dob és a Rumbach Sebestyén utca sarkán emlékművet kapott, az újlipótvárosi Duna-rakpart pedig az ő nevét őrzi, azaz – mint minden rakpart-névadó – ő is embermentő volt a második világháborúban. Carl Lutz (1895–1975), Svájc budapesti alkonzulja a nagykövetsége által kibocsátott papírokkal több tízezer magyar zsidót mentett meg a vészkorszakban, amiért 1964-ben megkapta a Világ Igaza-díjat a jeruzsálemi Jad Vasem Múzeumtól. Azt azonban még kevesebben tudják róla, hogy szenvedélyes városfotós volt, és nem is akármilyen! A hagyatékából tallózva a Válasz reprodukálta azokat a beállításokat, amikkel Lutz a fővárost fotózta, hogy kiderüljön, mennyit változott Budapest az elmúlt bő 70 évben.

2016 szeptemberében került fel a Fortepanra a Carl Lutz svájci diplomata fényképeiből álló hagyaték. Pontosabban annak egy része: a felvételeket Lutz nevelt lánya, Agnes Hirschi engedélyével az Archiv für Zeitgeschichte (AfZ; történelmi levéltár) bocsátotta a magyar online fotóarchívum rendelkezésére, ám a zürichi intézményben ennél sokkal többet, mintegy 1200 Lutz-fotót őriznek. Amellett, hogy kitűnően komponált képekről van szó – az AfZ által publikált életrajz szerint Lutz az amerikai tanulmányai után a fotóriporteri pályán is elgondolkodott –, felbecsülhetetlen dokumentumai a világháborús Budapestnek.

Az állomáshelyére jaffai kiküldetésből érkező Lutz 1942-ben kezdte meg magyarországi szolgálatát, és 1945-ig maradt nálunk.

Vagyis az első években végigfotózta a borzalmakról még csak hírből halló magyar fővárost, hogy aztán az ostrom pusztítását is gondosan dokumentálja.

Mi több: megbízatása után többször is visszatért, 1949-ben pedig a magyar Grausz Mária Magdalénával kötötte második házasságát. Ekkor, azaz éppen 7­0 éve készültek utolsó budapesti fotói is – már a kommunisták uralma alatt.

hirdetés

A hagyatékot böngészve feltűnő volt, hogy a nyilas uralom alatt nem nagyon készültek képek. A Jad Vasem oldalán közzétett visszaemlékezés szerint a vészkorszakban szigorúan tilos volt a közterületen fényképezés, és Lutz ezzel egyszer majdnem megjárta: lefotózta, ahogy keretlegények bántalmaznak egy nőt az utcán, mire azok csak a diplomata dokumentumai miatt nem vitték el, a filmtekercset viszont elkobozták. Ezt követően az ostrom végéig már nem vitte magával a gépét – aminek típusát sajnos nem sikerült kinyomoznunk.

Mostani összeállításunk Carl Lutz huszonegy olyan képének reprodukciója, melyeknek helyszínét viszonylag könnyen be tudtunk azonosítani, de mivel szinte méterre pontosan ott kellett állni, ahol egykor ő, a Lutz–Válasz-féle egykor/ma-túrát így is több napig tartott végigjárni.

Használja a képek közepére helyezett csúszkát, hogy meglássa, milyen volt Budapest a 40-es években, és hogy néznek ki ezek a helyek 2019 februárjában!

×××

Az Erzsébet híd egykor és ma. Az 1898 és 1903 között épült eredeti évtizedeken át több rekordot is tartott 290 méteres támaszközével. 1945 januárjában robbantották fel a Vörös Hadsereg elől visszavonuló Wehrmacht-egységek. Az régi verziót kissé leegyszerűsítve újragondoló új kábelhidat 1964-ben avatták fel. Lutz 1943-as felvétele és a saját képünk egymásra illesztésénél apróbb problémaként jelentkezett, hogy az új híd 10 méterrel szélesebb elődjénél.

Gellért-hegyi panoráma 1943-ból. Az Erzsébet híd küllemén kívül látható, hogy a pesti rakpart is megszenvedte az ostromot, a letaroltak helyére épített új szállodáknak jól áll ez a távolság.

Ismét egy Gellért-hegyi kép 1943-ból, ezúttal a Tabánról és a várnegyed déli részéről. A kép közepén a háborúban súlyosan megsérült, majd 1948-ban politikai okokból lebontott szerb székesegyház látható.

Carl Lutz és első felesége, az Egyesült Államokban megismert Gertrud Fankhauser 1943-ban a Szilágyi Dezső tér és a Batthyány tér között – a mai Sztehlo Gábor rakparton –, háttérben az Országházzal. 1945-ben váltak el, de a vészkorszak alatt Fankhauser is kivette a részét a budapesti zsidóság megmentéséből, amiért 1978-ban ugyancsak Világ Igaza-díjat kapott.

A budavári Verbőczy – ma Táncsics Mihály – utca 1. szám alatti egykori brit nagykövetség épülete. 1943-ban azért lógott rajta a svájci zászló, mert a Magyarországgal hadban álló – a diplomáciai kapcsolatokat emiatt megszakító – országok képviseletét is Svájc látta el. Lutz rengeteget fotózta az épületet, amelyben a legutóbbi időkig a Miniszterelnökségbe olvasztott Forster Gyula Nemzeti Örökségvédelmi Központ működött.

Kötelező budavári felvétel 1943-ból a Mátyás-templommal és Szent István lovasszobrával.

A Dísz teret a felismerhetetlenségig elpusztította az ostrom. Lutz 1943-as felvételén még jól látszik balról a pápai nunciatúra, a Batthyány-palota és a Külügyminisztérium épülete, szemben pedig a Honvéd Főparancsnokság, amiből ma egy torzó látható csak. A tér a kormány ígérete szerint a Hauszmann-terv keretében nyerheti vissza régi pompáját.

Még mindig a Vár, és még mindig 1943. Lutz sofőrjével és hivatali gépkocsijával pózol a Sándor-palota déli bejáratánál, a Szent György téri Várkert-kapunál. A háttérben balra Donáth Gyula Turul szobra.

Régi díszeiben a Budavári Palota a pesti oldalról – a mai Jane Haining rakpartról – fotózva 1943-ban. Az ekkor Horthy Miklós kormányzó rezidenciájaként funkcionáló palotának ez a változata 1905-ben készült el Hauszmann Alajos tervei szerint. A ma ismert épület a 1960-70-es években zajlott helyreállítás után nyerte el kommunista-minimál külsejét – de főleg: belsejét.

A pesti rakpart egyik nagy háborús vesztesége, az 1871-ben átadott Grand Hotel Hungária 1943-ban. Ma a Finta József-féle, 1969-ben épült Marriott – korábbi nevén: Duna InterContinental – áll a helyén.

Végre két változatlan környezet 1943-ből: az Andrássy út és a Dózsa György (korábban: Aréna) út sarkán fekvő szerb követség…

… illetve a városligeti Széchenyi gyógyfürdő.

Valahogy pont ezt a nyálkás időjárást képzeli el az ember egy ostrom előtt álló városban – Az ötödik pecsét című film utcai jelenetei rögtön beugranak. 1944-ben járunk, ez a kép már a nyilas uralom alatt készült a budavári Táncsics Mihály utcában; balra a Táncsics-börtön, mellette az Erdődy-Hatvany palota, háttérben a Mátyás-templom. Innen már csak rosszabb lesz…

A Budapest ostromának vége, azaz 1945. február 13. után készült képek egyike. A Várnegyed különösen megszenvedte a több hónapos csatát, itt a rommá lőtt Bécsi kapu tér látható, középen a Kazinczy-emlékkúttal, jobbra Budavár visszavételének emlékművével, a háttérben pedig a Mária Magdolna-templom tornya látszik.

Ismét a romos Bécsi kapu tér, de más perspektívából, a Fortuna utcából fényképezve. Szemben a Magyar Nemzeti Levéltár épülete és az evangélikus templom, két oldalt pedig súlyosan rongálódott lakóházak.

Hadik András lovasszobra a Szentháromság és az Úri utca sarkán. A kép hátterében, a Szentháromság utca és a Balta köz által közrefogott lakóházat az ostrom után alighanem menthetetlennek ítélték és lebontották, mai formája ugyanis nem is emlékeztet a háború előttire.

Nem sok maradt a Budavári Palotából sem. Talán itt látszik igazán, hogy az épületet a felújításakor mennyire lecsupaszították.

Totális rombolás: elől az 1945. január 18-án a Dunába robbantott Lánchíd, a háttérben pedig a Budavári Palota torzója. A képek a Magyar Tudományos Akadémia délnyugati szegletéből, a Széchenyi rakpart és a Vigyázó Ferenc utca sarkán készültek.

Ebből a képből is látszik, hogy valaha a Clark Ádám téren is több látnivaló volt. A 1870-ben beüzemelt budavári (gőz)sikló alsó végállomása a mainál sokkal impozánsabb volt, az 1985-ben befejeződött rekonstrukcióból ennyire futotta. Balra az 1870-ben lebontott Budai Népszínház helyére a Magyar Nyugati Vasútnak a következő három évben, Wagner Sándor tervei alapján épített székháza. A társaság 1889-ben csődbe ment, a 1948-ban felrobbantott palotába 1890-ben költözött be a Magyar Királyi Kereskedelmi Minisztérium.

A háborúban felrobbantott hidakat egy ideig csak az 1946 elején átadott, a Parlament és a Batthyány tér között futó Kossuth híd helyettesítette. A Lánchíd újjáépítését 1947-ben határozták el, Lutz képe pedig már a majdnem kész állapotot mutatja be, néhány hónappal az 1949. novemberi újranyitás előtt.

Vonul a dolgozó nép Rákosi Mátyás portréjával a Nyugati tér felől, a Teréz körút és a Podmaniczky utca sarkán. Négy évvel a nyilasok után 1949-ben már a kommunisták vezetik az országot. Hagyatéka alapján Carl Lutznak ez lehetett az egyik utolsó (dokumentált) emléke Budapestről.

 

Fotók: előtte (1943–49): Fortepan/Carl Lutz; utána (2019): Vörös Szabolcs

Ha tetszett a cikk, kérjük, támogassa a Válasz Online munkáját, és kövessen minket Facebookon!

Kategória: Nagytotál