„Jézus azt mondta: Ne féljetek!” – nagypéntek az állami kitüntetést visszautasító tábori püspökkel
„Nincs sorkatonaság, nincsenek meg a törvényi alapjai annak, hogy csak úgy elvigyék a magyar apákat bárhova. Ehhez a magyar parlament döntése kellene. Jézus a föltámadása után többször is mondta: Ne féljetek! Úgy gondolom, hogy semmivel sem kellene senkinek sem félelmet kelteni és gerjeszteni, így sem Ukrajnával, sem a Hormuzi-szorossal kapcsolatban” – mondja Berta Tibor katolikus tábori püspök. Dandártábornok katonaként ő ugyan nem pártpolitizálhat, de lapunknak elismeri: ő az, aki március 15-én visszautasított egy magas állami kitüntetést. Nagyinterjú nagypénteken.
– Mielőtt a nagy keresztény ünnepre rátérnénk, néhány szót még a nemzeti ünnepről!
– Melyikről?
– Március 15-ről.
– Mert?
– Perintvalfi Rita egy bejegyzésében arról írt: egy püspök nem vette át a neki szánt állami kitüntetést…
– És biztos, hogy én vagyok az?
– Ön az?
– Számít ez?
– Majd kiderül. Nem akart egy sorban állni olyan államilag kitüntetett csillagjósokkal, mint Rákay Philip felesége, vagy miért nem vette át?
– Dehogy. Előre nem értesítik az embert arról, hogy egyébként kiket tüntetnek még ki. Fogalmam nem volt nekem sem.
– Hát akkor miért nem vette át?
– A válaszlevelemben azt írtam: választási kampány van és a parancsnoki kereszt átvétele tovább korbácsolná a kormányzat és az egyház összefonódásával kapcsolatos mérgező „vitatenger” most sem éppen csendes hullámait, ugyanakkor újra hangsúlyosan alantas támadás érné mind a magyarországi katolikus egyházat, mind az elismerést átadó kormányzatot.
– Mérgező vita? Alantas támadások? Legutóbbi körlevelük is rímelni látszott a kormány, az állampárti üzemmódban lévő Fidesz üzeneteire.
– Pedig nem ez volt vele a cél, s ha egy hónappal korábban jön ki, nem is folyt volna erről a vita.
– Akkor: a fideszes kampányeseményeken részt vevő, stadiont építő püspöktársa, Kiss-Rigó László nem maga a bizonyíték?
– Nem, hiszen nem vagyunk egyformák. Az egyház egy hatalmas énekegyüttes, amelynek van egy magyarországi kórusa. Abban sok-sok hang van. Van, aki jobban énekel, van, aki kevésbé.
– A felmérésekből az látszik, hogy inkább kevésbé – legalábbis az emberek így látják.
– Nem vagyunk még a gödör alján, de tény: megszoktuk a zuhanást. Ez viszont egész Európára igaz. Az egyház persze nem fog összeomlani, hiszen ez nem a mi egyházunk, hanem Jézus Krisztus egyháza. Csak most éppen más kontinenseken van felszálló vagy virágzó ágban.
– Más európai országokban azonban úgy csökken a hívek száma, hogy nincs mellé iszonyatos állami támogatás közpénzből, meg folyamatos kereszténységre való hivatkozás.
– Értem a kritikát, de azt is érteni kell, hogy az egyház finanszírozása 1945 után nem volt biztosított, a legtöbb templom pedig akkor épült, amikor arról az építtető földesúr, kegyúr gondoskodott is, így a plébániák több mint 60 százalékáról. Kevés olyan templomunk van, amelyet a gyülekezet épített magának. Azzal, hogy a jövedelemtermelő vagyon és a finanszírozás kiesett az egyház mögül, mert az államosításkor elvették, az állam segítségére szorultunk, ami a rendszerváltozás után a részleges kártérítésben és különböző szabályzókban lett realizálva. Mondhatjuk csipkelődően: ha meg is szűnt az Állami Egyházügyi Hivatal, nincs is már rá szükség. Elég egy pénzügyminiszter…
– Tehát mégiscsak államegyházról van szó. Legalábbis akkor van pénz, ha önök nem kritizálják a kormányt.
– A kritikának sok útja és módja van. Még ha az ember rokonszenvez a kormánnyal, az sem jelenti, hogy kritikátlan. Csak éppen a kritikát négyszemközt fogalmazza meg.
– Így tett ön is, amikor megáldotta a Miniszterelnökséget?
– A II. világháború előtt nagyjából azon a helyen állt a katolikus tábori püspökség. Félig viccesen mondtam vízkeresztkor is, hogy gyakorlatilag hazamentem. A kérdésre válaszolva: persze, az ember elmondja, amit helytelenít. Ez azonban nem tartozik a nyilvánosságra.
– Akkor előbb említett püspöktársa miért nyilvánosan kampányol a Fidesznek?
– Mondom, nem vagyunk egyformák. Én nem kampányolok.
– Misén sem?
– Nem vagyok abban a lelkipásztori helyzetben, hogy nap mint nap a liturgia által találkozzak emberekkel. Akkor ez jogos kérdés lehetne. Nagyszombaton este elvégzem a húsvéti vigília szertartást, húsvét vasárnap is mutatok be szentmisét, de nincs olyan állandó templomi közösség vagy gyülekezet, amelynek iránymutatásokat adhatnék politikailag. Ha lenne, akkor is legfeljebb azt mondanám: menjenek el választani és hallgassanak a lelkiismeretükre. De leginkább még ennyit sem. Katonaként nem is tehetném: a honvédség a magyar állam egyik szervezeti egysége, nem lehet elfogult erre vagy arra. Ilyen minőségemben tehát nem is szabad pártpolitizálnom. De ha nem lennék katona, ha plébános lennék valahol, szentmisén akkor sem tenném.
– Mert?
– Nagyon egyszerű. Szomorú és fájdalmas, hogy itt vagyunk húsvét előtt, és minden a választásról szól. A kereszténység legnagyobb ünnepének örömhíréről, Krisztus feltámadásáról meg senki nem beszél!
– Mi újat vagy fontosat lehetne mondani a húsvétról?
– Újat nyilván nem nagyon lehet, de nem is kell, hiszen az üzenet elég erős: Jézus él. Feltámadt a halálból. Azaz nagyon leegyszerűsítve: van életünk a fizikai halál után. Ez hitünk kulcsa, ami, ha nem igaz, fabatkát sem ér az egész – ahogy Pál apostol is mondja. Az ünnepkörnek azonban van fontos üzenete számunkra, papok számára is. Most volt virágvasárnap, ahol felidéztük, ahogy Jézus bevonul Jeruzsálembe a szamáron és tömeg élteti, tapsolja. A taps viszont neki szólt, nem a szamárnak – még ha utóbbi akár azt is hihette volna, hogy őt ünnepli a tömeg. Papok, püspökök: mi vagyunk a szamár. Az a dolgunk, hogy vigyük, hordozzuk Jézust. A taps neki szól, a dicsőség az övé, nem a mienk. Ezt sokan elfelejtettük az elmúlt években.
– Már hogy papok?
– Igen. Különösen a Covid tett nagyon rosszat a papságnak ebből a szempontból: mobiltelefonnal kezdtünk misét közvetíteni, pedig virtuálisan elég nehéz megvacsorázni. Közben sokan rászoktak a médiaszereplésre és úgy kezdték érezni, hogy ők maguk a fontosak, rájuk kell, hogy irányuljon a figyelem.
– A nemrég még kampánypap Bese Gergő jut hirtelen eszünkbe. Ön az ő lebukása után áldotta meg újra a Miniszterelnökséget. Egy homoszexuális orgiával bukott le. Ez önt hogy érintette?
– Rosszul. Az ember a saját gyengeségét, bűneit is nehezen viseli. A közösségébe tartozókét szinte ugyanolyan fájdalommal – a fiatalokhoz, gyerekekhez elfogadhatatlan módon közeledő egykori paptársakról napvilágot látott történetek is mélységesen elszomorítottak. De, ami a túlzott szereplési vágyat illeti, nem csak az említett atya juthat eszünkbe az elmúlt időszakból. Soha nem jó, ha a pap magát Jézus elé helyezi. Minden papnak van néhány rajongója, aki akkor is elalél, ha egyébként semmi különöset nem mondott a szentbeszédben. „Jaj, de szépen mondta, hogy Jeruzsálem, atyám!” Ezt tudni kell a helyén kezelni. Az is egyértelmű persze, hogy homoszexuális vágyakkal élve úgy tűnhet hívő közegben felnőtt fiataloknak, hogy a papság a megfelelő kiút.
– Merthogy legalább nem kérdezi meg senki, miért nincs felesége az illetőnek?
– Igen, de ez nem jó motiváció a papsághoz.
– Önnek mi volt a motivációja, hogy rögtön két hierarchikus szervezetre is szüksége volt? Nem elég, hogy pap lett, még katona is!
– Dehogy vágytam én a katonaságba! Amikor a rendszerváltozás előtti néphadseregben nótafa voltam, és amikor a Gábor Áron rézágyúját kezdtem el, kiléptettek: „Berta elvtárs, húsz fekvőtámasz!” A párttal, a néppel egy az utunk-hoz nem igazán fűlött a fogam, úgyhogy nyomtam a fekvőket, aztán énekelni kellett a pártnótát. Semmilyen vonzalmam nem volt mindenesetre a katonaság irányába. 1994-ben Ladocsi Gáspár tábori püspök hívott el, hogy legyek a titkára, így kerültem ide. Neki egyébként nagyon sokat köszönhetek.
– Dandártábornoki rendfokozat, püspökség…
– Úgy vagyok ezzel, mint XXIII. János, aki beszámolt egy álmáról: megkérdezi a pápát, mit kellene tenni. Aztán felébredt és rájött, hogy ő a pápa.
Nem hiányzott nekem ez a püspökség. Nehezen vállaltam. Nagy felelősség.
– Furcsa is kívülállóként. A háború meg a krisztusi tanítás így első blikkre nem nagyon passzol össze.
– Másodikra sem. Egyáltalán nem passzol össze, viszont a katonák sem akarnak háborút. Akinek volt már éles fegyver a kezében és el is sütötte emberre, az tudja csak, milyen súlya van ennek. Vannak persze Rambók mindenhol, de a KFOR misszióban, Koszovóban tapasztaltam: azok a Rambók aztán este jönnek és öntik ki a lelküket. Az ilyesmit fel kell dolgozni, és nem lehet mindig jól feldolgozni.
– A katolikus tanítás egyértelmű: támadó háború nem lehet igazságos, csak védekező lehet az. Miért nem egyértelműsíti mégsem a magyar katolikus egyház, hogy Putyin az elítélendő fél erkölcsileg, nem a védekező, áldozat ukránok?
– Ha a gyerekének ad valaki egy mérgezett almát, csak ráüt az illető kezére, persze. Ez a fajta agresszió tehát igazolható és helyes. Amikor védekezünk vagy védjük a nálunk gyengébbet egy támadással szemben, az igazságos. Még akkor is, ha egyébként Jézus még a saját védelmében sem engedte az erőszakot. „Tedd vissza hüvelyébe kardodat! Aki kardot ragad, az kard által vész el” – olvassuk Máté evangéliumában. Viszont
rátámadni a gyengébbre: az biztosan nem lehet igazságos a katolikus tanítás szerint.
Szent Ágoston idejében még másképp volt ez, ő úgy gondolta, hogy „Isten igazi tisztelőinél azokat a háborúkat nem kell kifogásolni, melyeket nem ádázságból vagy kegyetlenkedésből viselnek, hanem a béke érdekében, a gonoszok megfékezésére és a jó segítségére”.
– Igen, de ma már mást tanítanak.
– Tény. Megszűntek azok az egykori helyzetek, pláne a mindenkori értelemben vett lovagiasság, nem beszélve az újkor modern fegyvereiről.
– Akkor miért is nehéz kimondaniuk, mondjuk körlevélben, hogy Putyin a felelős a háborúért, Ukrajna pedig áldozat? S hogy utóbbi mellé állni erkölcsi kötelesség?
– Mondtam már: nem vagyunk egyformák. Mindenki ismeri azt a véleményt, hogy provokálták Nyugatról Oroszországot, hogy az orosz kisebbséggel rosszul bántak Ukrajnában, de hogy valójában mi áll a háttérben…
– Akármi is áll, a saját tanításuk szerint a támadó háború nem lehet igazságos. „Oroszország háborúja valódi invázió, amely imperialista jellegű, célja, hogy Oroszország hatalmi okokból területeket hódítson meg” – mondta Leó pápa. Tehát katolikus szemmel a dolog világos.
– Igen, és tény, hogy Leó pápa azt is kimondta most, virágvasárnap: „Olyan Isten ő, aki elutasítja a háborút, akit senki sem használhat fel a háború igazolására, aki nem hallgatja meg a háborút indítók imádságát, hanem elutasítja azt, ahogy Izajás prófétánál olvashatjuk: Akármennyit imádkoztok is, nem hallgatok oda, mert a kezetek csupa vér”. A Teremtés könyvében benne van már minden lényeges erről. Az Istennel való kapcsolat a bűn miatt megszakad, és rögtön vita van. Már Ádám és Éva között is. Káin aztán megöli Ábelt… Minden háború a hatalomvágy, az önzés miatt tör ki, amelynek mélyén a Sátán munkája áll hitünk szerint, aki arra csábította az embert, hogy a kapcsolata megszakadjon vagy megváltozzon az Istennel.
– Az ex-KGB-s Kirill pártiárka, akit a magyar kormány leszedetett a szankciós listáról, simán megáldja a fegyvereket és régi KGB-s kollégája támadó háborúját élteti. Önök megáldanak még fegyvereket?
– Régen állam és egyház valóban összefonódott a közrend és a közjó érdekében, ami mai szemmel nézve persze furcsa, de megkockáztatom, bizonyos helyzetekben nem is volt megfelelő vagy jó. Akkoriban volt, hogy megáldották a fegyvereket is a papok, püspökök. Persze valójában az embereket áldották meg. Ma egyáltalán nem áldunk meg semmilyen fegyvert. Megint csak Leó pápa szerint: az egész emberiség szégyene és kiáltás Istenhez a háborúk okozta halál és fájdalom. Elképesztő, hogy milyen okokból dúl a pusztítás nem csupán itt, a szomszédban, de a világ többi pontján is. Észszerű okokat nehéz találni – a Sátán ténykedéséből következő gőg, önzés, kapzsiság, az Istentől való elfordulás számomra tényleg a legjobb magyarázata ezeknek. Szégyellni kellene magunkat ezért.
– És azért nem kell szégyellnie magát a kormánynak, hogy ukrán fronton fejbelőtt magyar apukát mutató AI-videóval riogatja a magyar gyerekeket a kampányban?
– Nincs sorkatonaság, nincsenek meg a törvényi alapjai annak, hogy csak úgy elvigyék a magyar apákat bárhova. Ehhez a magyar parlament döntése kellene.
Jézus a föltámadása után többször is mondta: Ne féljetek! Úgy gondolom, hogy semmivel sem kellene senkinek sem félelmet kelteni és gerjeszteni, így sem Ukrajnával, sem a Hormuzi-szorossal kapcsolatban. De hadd gonoszkodjak egy kicsit!
– Parancsoljon!
– Akik ezt széltében-hosszában kifogásolták, azok gondolom ugyanilyen intenzitással ítélik el az agresszív, lövöldözős videójátékokat, amelyekkel gyerekek milliói játszanak. Lehet és kell is félteni a gyerekeket a félelemkeltéstől, de jó lenne, ha tényleg odafigyelnénk rájuk. Szerintem borzalmasan ártalmas, amit megengedünk, akár csak az okostelefon- vagy internethasználatban, aztán megy a nagy csodálkozás, amikor olyasmi történik, mint a Kamaszok című tavalyi, egyébként döbbenetesen erős Netflix-sorozatban. Hogy a gyerek megöl valakit és nem is érti, ez miért gond. Persze senkinek nincs tekintélye már, hogy gátat szabjon ezeknek a jelenségeknek.
– Önöknek sincs már, papoknak, püspököknek?
– Nincs.
– És tábori püspökként van valami különleges a húsvétban, ami a nem katona papok életéből hiányzik?
– Amikor titkár voltam Ladocsi Gáspár püspök úr mellett, még volt katonai fogház. Odamentünk húsvét előtt, nagycsütörtökön, megmosni a fogvatartottak lábát. De azt az intézményt már felszámolták, úgyhogy nem tudok már menni oda. Persze a katolikus börtönlelkészek szolgálata is hozzám tartozik. Most még nem, de jövőre tervezem, hogy legyen egy ilyen alkalom valamelyik börtönben. Sok más mellett viszont van egy sajátságos különbség a katona- és börtönlelkész, valamint a plébánián szolgáló pap között, de az nem csak húsvétkor van. Jézus dörömböl a templom ajtaján, de nem kívülről, hanem belülről. Ki szeretne menni. Ezt Ferenc pápa mondta. Esetünkben ez adott, hiszen míg a plébániatemplomban harangoznak és várják, hogy bemenjenek az emberek a templomba, mi odamegyünk, ahol az emberek vannak: a laktanyába, külszolgálatba, börtönökbe. A jövő egyfajta pasztorációját jelenítjük meg kicsiben, szerény keretek között.
– Ahogy a társadalomban, ott is kisebbségben vannak a hívők?
– Nyilván. Nem a Holdról jöttek ide a katonák sem.
– Önök meg térítenek?
– Amikor a külszolgálatban huzamos időn keresztül ott vagyunk „összezárva” több száz katonával úgy, hogy hétköznapi értelemben nem megyünk ki a táborból, vagy a börtönökben ott vagyunk a fogvatartottak mellett, az több mint remek lehetőség a pasztorációban. Persze ezt nem úgy kell elképzelni, hogy „higgy, vagy megöllek”, vagyis hatalmi szóval. Lehet tanúságot tenni Istenről, Jézus Krisztusról úgy, hogy bár el sem hangzik a nevük, mégis minden róluk szól.
– Ha jövőre nem a Fidesz kormányoz, attól sem kell tartania, nyugodtan várhatja a választást, ugye?
– Milyen szempontból?
– Most az ellenzék nem baloldali, kicsit sem egyházellenes. Magyar Péter ráadásul katolikus is – a református Orbán Viktorral ellentétben. Önök mindenképp nyernek!
– Inkább úgy mondanám: mind püspökként, mind katonaként együtt kell működni a mindenkori kormányzattal. Én dolgoztam együtt Vadai Ágnessel is!
– Az milyen volt?
– Botor dolog lenne kibékíthetetlen ellentétekről és fagyos munkakapcsolatról beszélni, de nem mindig volt súrlódásmentes.
– Mert?
– Az első találkozáskor kicsit furcsa volt, hogy államtitkárként úgy kezdte: egyrészt nincs pénz semmire, másrészt meg ő ateista.
– Nem lehet az?
– Lehet, természetesen. Itt, ezen a püspökségen például nem is elvárás a nem katonalelkész munkatársaktól, hogy hívők legyenek. Mégis: politikában, diplomáciában a gesztusok is fontosak. Amikor államtitkár asszony eljött a Kis-Balaton melletti környezetvédelmi táborunkba, megkérdezte, hogy a mellettünk levő templomba be szoktunk-e menni? Természetesen igen, mondtam, s azóta is bemegyünk, mert illik megtanulni a templomban való viselkedést… is. De minden apró nézeteltérés ellenére együtt tudtunk működni. Bárki van is kormányon, ez a kötelességünk. Merthogy
amikor azt mondjuk, hogy Jézus Krisztus feltámadt, azzal arra is utalunk: az Isten országát nem úgy kell megvalósítani a Földön, hogy tökéletes világot próbálunk felépíteni valami ideológia jegyében. Az lehetetlen.
Amikor megpróbálják, abból mindig diktatúra lett és lesz. Jézusnak sem ideológiája volt, akárhogy is szeretnék olykor jobboldali, máskor baloldali, sőt harcos vagy pacifista ideológusként bemutatni. Nem ideológiája volt tehát, hanem egy nagy örömhíre: az, hogy az Isten szeret minket. Az Isten országa a Földön tehát leginkább egy ölelés – a kiengesztelődés békéje az emberek között. A mi dolgunk, hogy ezt az üzenetet és a feltámadás örömhírét eljuttassuk mindenkihez.
Ezt az interjút nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
