„Nézd, apa, mennyi halott!” – a Hamász-terrortámadás túlélőivel beszéltünk
Az október 7-i izraeli terrortámadás három túlélőjének a beszámolóját hallgathattuk meg Budapesten. Gázához közeli kibucokban éltek, és 22 órát töltöttek gyerekeikkel a házuk óvóhelyén. Ha a Hamász terroristái rájuk találnak, megölték vagy elrabolták volna őket, ahogy ez történt sok szomszédjukkal, barátjukkal, rokonukkal. Megrendítő volt személyesen hallgatni őket.
Csütörtökön, a Rumbach Sebestyén utcai zsinagógában megjelent néhány izraeli család, akik túlélték a Hamász terrorszervezet október 7-i támadását. Összesen mintegy százan érkeztek Magyarországra, hogy pihenjenek és összeszedjék magukat. Más európai országokba is utaztak csoportok ezekben a napokban. Utazásukat a Szochnut nevű cionista szervezet intézte.
Néhányan közülük elmondták magyar újságíróknak, hogy mi történt velük. Az alábbiakban szerkesztve adjuk közre hármójuk történetét. Mondandójukon érdemben nem változtattunk, csak a kérdéseinket hagytuk ki.
Elinor Biton-Variah – egy Kfar Aza nevű kibucban élt a férjével és három tinédzser gyermekével. Kfar Aza öt kilométerre van a gázai övezet északnyugati határától. A kibucot Egyiptomból és Marokkóból elűzött zsidók alapították 1951-ben, a terrortámadás előtt 765 lakója volt, iskola és zsinagóga is működött benne. Ez volt az egyik első település Izraelben, ahol automata öntözőrendszert építettek ki, és egy műanyag fröccsöntő üzem is működött benne.
A kibucra négy irányból támadtak a terroristák, sok házat felgyújtottak, gránátvetőkkel lőtték szét többnek az ajtaját. A terroristák több mint 20 órán át vadásztak az emberekre, az ellenállással próbálkozó néhány fegyveres lakost hamar megölték. Az izraeli hadsereg csak október 11-re tudta teljesen kiszorítani a terroristákat a kibucból, utána még napokig tartott, mire az összes holttestet megtalálták a felperzselt faluban.
Elinor története
„15 éve élek Kfar Aza kibucban. Október 7-én a légvédelmi szirénára ébredtünk. A sziréna általában néhány perc után elhallgat, de most hosszabban szólt, azt gondoltam, hogy talán elromlott, mert nem fordult még elő ilyen. Mindenesetre bementünk a házunk óvóhelyére, a biztonsági szobába, ahogy ilyenkor kell az előírás szerint.
Amikor végül elhallgattak a szirénák, nem gondoltuk, hogy nagyobb baj van, úgyhogy kimentünk. Elmentem vécére, a férjem pedig a konyhába ment, és akkor a nyitott ablakon át hallotta, hogy kintről azt kiabálják, hogy „allahu akbar”. A férjem késeket kapott fel a konyhából, és visszarohantunk az óvóhelyre a gyerekekkel. Ránéztem a gyerekeimre, és azt mondtam nekik, hogy most nagyon figyeljenek, és csak azt csinálják, amit mondok nekik. Ez szombat reggel fél hétkor történt. Bezárkóztunk, és vasárnap hajnali 3-ig, azaz több mint 20 órán át ott voltunk.
A kibuc lakóinak több csetcsoportja is van a WhatsApp-on, kizárólag ezen keresztül jutottunk hírekhez. Van külön csoportja a kismamáknak, a közösen bevásárlóknak, a nőknek, és olyan is, amelyiknek minden lakó a tagja. Egy idő után a csoportokba érkező üzenetekből nyilvánvalóvá vált, hogy nagyon sok terrorista támadott meg minket.
Sokan kétségbeesetten írták, hogy »segítsetek!«, »nagyon közel vannak!«, »ránk gyújtották a házat!«, voltak akiket hallottunk kétségbeesetten kiabálni is. Sokan nem tudták bezárni a biztonsági szobájukat, és végig tartották belülről a kilincset, hosszú órákon át. Sokakat megöltek közülük. Lövéseket hallottunk.
A mi házunk egy magaslaton áll, ezért az ablakból ráláttunk a kertünkre. Láttuk, hogy a terroristák vizet vesznek a kerti csapból, és azt is, hogy elmennek az óvóhelyünk ablaka alatt. Bekapcsolva maradt a légkondicionáló, nagyon féltünk, hogy észreveszik, és rájönnek, hogy bent vagyunk a házban. Órákig mászkáltak a ház közelében.
Újra és újra hallottunk kiabálni embereket. Rájöttünk, hogy akik eltűntek a csetcsoportból, azok valószínűleg már nincsenek életben. Egy idő után a terroristák is írtak a csoportokba, próbáltak rájönni, hogy hol vannak még élő emberek. Elvették a halottak telefonját, és volt, hogy levágták a kezüket, hogy az ujjlenyomatukkal be tudjanak lépni a telefonokba.
Mindhárom gyerekünk velünk volt, 19, 17 és 14 évesek. Étel egyáltalán nem volt nálunk, és vízből is csak nagyon-nagyon kevés. A férjem végig készenlétben állt az ajtónál egy késsel a kezében, hogy ha betörnének, megvédhessen minket. Egy idő után kést akart adni a gyerekeknek is, de nem engedtem. Nem akartam, hogy kés legyen náluk.
A hadsereg vasárnap hajnali 2 körül ért a kibuchoz. Sokáig tartott, amíg minden házhoz eljutottak. Fél háromkor kopogtak az ablakunkon, mondták, hogy az izraeli hadsereg, de először nem hittünk nekik. Tudtuk, hogy korábban a terroristák magukat izraeli katonáknak kiadva kopogtattak, és aki ajtót nyitott nekik, azokat megölték. A fiam azt suttogta, hogy »ki ne nyissuk«, amikor megjöttek a katonák.
Megkérdeztem a katona nevét, az egységét, utóbbiról azt mondta, hogy nem árulhatja el, emiatt elkezdtem bízni, hogy talán tényleg a mieink. De még ekkor is tovább faggattam, kiderült, hogy Tel-Avivban lakik, közel oda, ahol én is éltem egykor, úgyhogy olyanokat kérdeztem, amit tényleg csak az tudhat, aki jól ismeri a környéket. Helyesen válaszolt, úgyhogy végül ajtót nyitottunk. Amikor kijöttünk, megtudtuk, hogy a mi házunk tetejéről gránátvetővel lőtték a terroristák a szomszédainkat, az ottani, hatvanas éveiben járó házaspárt így ölték meg.
Hét percet adtak, hogy összecsomagoljunk néhány apróságot, és egy közeli házban gyűjtötték össze a környéken életben maradt embereket. Ezután két kilométert kellett gyalogolnunk a sötétben, csomagokkal, gyerekekkel, támogatásra szoruló idősekkel. A lányomat májusban műtötték, és még megvolt a kerekesszék, amit akkor használt, azzal sikerült egy idős embert kivinnünk. Amikor a vaksötétben kimenekítettek minket, még ott voltak a terroristák a kibucban. Három napig tartott még a harc, mire a katonák teljesen visszafoglalták Kfar Azát.
Egy szállodába vittek minket buszokkal, ott öt embernek jutott egy kis szoba. Azóta egyszer visszamehettünk a házunkba, elpakolni, amit lehetett, de továbbra sem költözhetünk haza. Főként adományokból élünk most, a ruháinkat is így kaptuk, amiket most viselünk.
A kibuc 63 lakóját ölték meg a terroristák, és 19 embert raboltak el, köztük 7 gyereket.”
Eszter Biton – szintén Kfar Aza lakója, a férje révén a fent beszélő Elinor rokona.
Eszter története
„A három gyerekemmel, a férjemmel és a kutyánkkal voltunk otthon. A légvédelmi szirénára ébredtünk. Fura volt, mert még hallottunk lövéseket, amikor a sziréna elhallgatott. Utólag megtudtuk, hogy a terroristák kapcsolták le. Valamikor reggel 6 és 7 között zárkóztunk be a biztonsági szobába, és másnap hajnali 3-ig maradtunk ott. Semmink sem volt, se víz, se étel, sokszor az áram is elment, pisilni sem tudtuk kiengedni a kutyát. Igyekeztünk végig csendben maradni, legfeljebb suttogtunk egy keveset. A legidősebb gyerekem 17 éves, a két kisebb 13 éves. Ikrek. A lányom végig imádkozott magában.
Az elején nem értettük, mi történik, nem gondoltuk, hogy ekkora a baj. A WhatsApp-csoportból derült ki lassan, hogy megtámadtak minket. Az elején nem akartam elmondani a gyerekeknek, hogy mekkora a baj, nem akartam, hogy pánikba essenek, de aztán elég hamar rájöttek, hogy mi a helyzet. A csetüzenetek alapján tudtuk azt is, hogy többeket megöltek.
Két házra tőlünk egy terhes nő lakott, egy kisgyerekkel, ő tőlünk kért cseten segítséget, amikor a lakásába bementek a terroristák, de nem tudtunk semmit sem tenni. Szerencsére ők túlélték, nem törték rájuk a biztonsági ajtót.
Hallottuk a lövöldözéseket. Tudtuk egy idő után, hogy a katonák és a mentők már tudnak a támadásról, de képtelenek jönni, mert az összes utat elzárták a terroristák. Az ország csak lassan fogta fel, hogy mi történt. Nekünk is eltartott egy ideig, amíg megértettük, hogy milyen sok terrorista támadt ránk.
A biztonsági szobában magamhoz öleltem a gyerekeimet, azt suttogtam nekik, hogy »minden rendben lesz«, hogy »jönnek majd a katonák«, meg »erős ország a miénk, erős a hadseregünk«. Nem kérdezgettek, csendben voltak. Jó gyerekek.
Nagyon sokáig vártunk a katonákra, és amikor megjöttek, sokáig tartott, amíg elhittük, hogy tényleg ők azok. Mindenféle jelszót kértünk tőlük, hogy megbizonyosodjunk, kinyithatjuk az ajtót. Utána öt percünk volt összepakolni, de olyan állapotban voltunk, hogy lényegében semmit sem vittünk magunkkal, úgy mentünk el pizsamában, ahogy az előző reggel felriadtunk a szirénára. Kérdezték, hogy kérünk-e enni, de nem bírtunk semmit se magunkhoz venni, csak menni akartunk, minél hamarabb.
Amikor kimentünk, nagyon sok holttestet láttunk. Terroristákat és a kibuc lakóit is. Végül buszokkal elvittek minket.
Utána még sokáig ébren voltunk, mert érkeztek a hírek, hogy kiket öltek meg, és kiket raboltak el a barátaink közül, a gyerekek barátai közül. Hogy kinek a gyerekét ölték meg.
Mindig biztonságban éreztem magam a kibucban, sohasem féltem. Mindig békepárti voltam, és azt gondoltam, hogy a palesztinok többsége is békét akar, csak a rájuk telepedett Hamász nem. De már nem hiszek a békében. Azt láttam, hogy a palesztinok azt akarják, hogy mi mind meghaljunk. Nem tudnék visszamenni, már nem érezném magam biztonságban. Pedig nagyon szerettem ott élni.
Teljesen normális életünk volt, könyvelő voltam, a környékbeli települések vállalkozásainak dolgoztam, a férjem pedig egy kis pizzériában dolgozott. Néha a rakéták miatt volt riadó, de azt sosem gondoltam, hogy egy ilyen támadás megtörténhet.
Elhurcolták a lányom egyik barátnőjét is. Az apját és a legidősebb testvérét megölték, őt meg az anyjával és a másik testvérével elvitték. Láttuk az apa és a nagyobb gyerek holttestét, szitává lőtték őket, nagyon sok golyó érte a testüket.
Én nem láttam azt a 42 perces filmet, amit a terroristák és a biztonsági kamerák felvételeiből állított össze a kormány. Nem kell megnéznem, mert én átéltem. Tudom, hogy újságíróknak és politikusoknak levetítették, de nem hozták nyilvánosságra. Szerintem nagyon fontos lenne, hogy mindenki lássa, és felfogja a világ, hogy ezeknek a szörnyetegeknek egyetlen céljuk volt csak: hogy megöljenek minket. Én ott voltam, de még most sem értem, hogyan tehették meg.”
Ejal Ben Cvi – 42 éves férfi, Be’eri kibucban élt. Az 1946-ban alapított kibucnak a támadás előtt 1047 lakója volt. Az alapítók Berl Kacnelszonról, egy litvániai cionista újságíróról nevezték el a települést, aki már 1909-ben, még a török uralom alatt érkezett a Szentföldre, és zsidó farmok létrehozásán munkálkodott. Nagy szószólója volt az arabok és zsidók békés együttélésének. A kibuc lakói igyekeztek megfelelni a névadó értékeinek: számos gázai arabot alkalmaztak, és a munkások családjait egy jótékonysági szervezeten keresztül is rendszeresen támogatták. Egy nagyobb nyomda volt a kibuc legfontosabb vállalata, de jelentős zöldségtermésztése is volt a településnek, illetve egy sajtmanufaktúra is gazdagította. Utóbbi nemcsak retorikai fordulat, mert Be’erit az egyik leggazdabb kibucként tartották számon egész Izraelben.
Október 7-én hajnalban legalább száz terrorista támadt a kibucra. Még aznap délelőtt az izraeli légierő húsz katonája helikopterrel a helyszínre érkezett, de nem bírtak a túlerővel. Miután öt katona elesett és egy megsebesült, visszavonultak, és a hadsereg komolyabb erőkkel csak 12 órával később érkezett meg. A terroristák legalább 130 civilt megöltek addigra, és sokakat elhurcoltak magukkal. A kibucban meggyilkoltak között volt Vivian Silver emberjogi aktivista is, aki a gázai arabok és a közelben élő beduinok támogatásának szentelte élete utolsó három évtizedét, és alapítója volt az Arab-Zsidó Egyenlőségért, Együttműködésért és Összefogásért nevű civil szervezetnek.
Ejal története
„A miénk volt a legnagyobb kibuc a környéken. A nagyszüleim ott voltak az alapításakor, úgyhogy harmadik generációs lakó vagyok, egész életemben ott éltem. Október 7-ig azt gondoltam, hogy ez a legjobb a hely az egész világon.
A feleségemmel és három gyerekemmel éltük túl, egy nyolcéves kislánnyal és a két öccsével. Arra ébredtünk, hogy rakétáznak minket. Olyan közel vagyunk Gázához, hogy hallani szoktuk a rakéták kilövését, akkor is, ha nem mi vagyunk a célpont.
Reggel 7 körül a kibuc WhatsApp-csoportjaiban jöttek az üzenetek, hogy terroristák törtek be, és zárkózzunk be a biztonsági szobába. Először annyira nem keseredtem el, abban bíztam, hogy gyorsan túlleszünk rajta, nem gondoltam, hogy ennyire sokan támadnak. Aztán hallottuk a lövöldözéseket, hogy segítségért kiabálnak emberek, és hallottuk, hogy arabul is üvöltöznek odakinn. És olvastuk az üzeneteket, hogy nagyon sokan vannak, és a hadsereg nem tud jönni. Fél nyolcra már rengeteg terrorista volt a kibucban.
Egyre rémisztőbb üzenetek jöttek, emberek írták, hogy rájuk gyújtották a házat, mindenki segítséget kért. Lövéseket, robbanásokat, gépfegyvereket hallottunk. Szerencsére nálunk végig volt áram, a gyerekekre fülhallgatót raktunk, és tableten a Netflixet nézték, ezzel akartuk elterelni a figyelmüket.
A szomszéd házból azt írták, hogy arabul beszélők mentek be hozzájuk, aztán soha többé nem jelentkeztek. Később megtudtuk, hogy megölték őket. Aztán hozzánk is betörtek, pedig eltorlaszoltuk a bejárati ajtót, de betörték az ablakokat, és bejöttek a házba. Mutattam a gyerekeknek, hogy húzódjanak a sarokba, mert arra gondoltam, ha belőnek, akkor ott talán nem találják el őket. Azt mondtam nekik egyébként, hogy rablók törtek be a házba, ez kevésbé hangzott ijesztően, mint hogy meg akarnak ölni minket. Fogtam a kilincset, a kutya ugatni kezdett, de szerencsére valamiért nem törték ránk az ajtót, talán nem hallották meg. Egy órán át tartott, hogy a házunknál járkáltak, addig végig fogtam a kilincset, utána csend lett.
Néhány óra telt még el ezután, amikor megjöttek a katonák. Kimenekítettek minket, de még tartott a harc a kibuc területén, folyamatos volt a lövöldözés. Segítettünk egymásnak, én egy szomszédom kisbabáját fogtam a kezemben. Az ötéves fiam az egész úton csak annyit mondott, hogy »nézd, apa, mennyi halott«. Nagyon sok holttestet láttunk. Köztük volt az egyik unokatestvérem is.
Rengeteg embert hurcoltak el a terroristák. A nyolcéves lányom két, vele nagyjából egyidős barátnőjét is. Gondolhat bárki bármit politikáról, háborúról, de ilyen nem történhet meg. Nem lehet, hogy kisgyerekeket raboljanak el, és tartsanak fogva alagutakban. Ennyi talán egyértelmű mindenkinek.”
Nyitókép (illusztráció): AFP/Aris Messinis
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
