„Ez a díj átok és áldás egyszerre” – exkluzív interjú Karikó Katalinnal és az őt Nobelre jelölő mestereivel – Válasz Online
 

„Ez a díj átok és áldás egyszerre” – exkluzív interjú Karikó Katalinnal és az őt Nobelre jelölő mestereivel

Élő Anita
| 2023.10.20. | Interjú

Két magyar is ott volt a Karikó Katalint Nobel-díjra jelölő tudósok között, a harmadik pedig segített megírni a beadványt. Mindhárman Karikó Katalin fiatalkori szegedi mesterei. Rendhagyó interjú következik a Nobel-díjas tudóssal és egykori tanáraival. A koronavírus elleni vakcina mRNS technológiáját amerikai társával kifejlesztő kutató mellett Kondorosi Éva Széchenyi-díjas akadémikus, Venetianer Pál akadémikus és a most 80 esztendős Duda Ernő professzor volt a beszélgetőtársunk. Az interjúból kirajzolódik a munkája iránti megszállottságban élő tudós portréja, aki egyszerre örül a Nobel-díjnak, de átoknak is tartja azt, mert az ünneplés elveszi az időt a munkától. A pályája elején a pénz hiányzott a kutatásokhoz, most milliárdokat kapna egyetlen szavára, az idő azonban elveszett számára az egymást követő ünnepi rendezvények miatt. Így attól tart: késve tud segíteni olyan embereken, akik enélkül néhány éven belül meghalnak.

hirdetes

A szegedi Duda Ernő, Karikó Katalin egykori mentora is a Nobel-díjra felterjesztők között volt, a professzor a héten lesz nyolcvanéves és Karikó Katalin is ott lesz az ünnepségen – érkezett az információ. Keressük Duda professzort, megerősíti, hogy valóban segített a beadványban Kondorosi Évának, Katalin másik mentorának. Közös interjú Karikó Katalinnal? – jön az ötlet. Duda Ernő azt mondja, a születésnapi ünnepségén megkéri rá Katalint. Nem előbb, mert ugye elvileg nem tud a titokban folyó szervezkedésről, meglepetésparti lesz. Ígéri, hogy visszahív, csakhogy a telefon sem szerdán, sem csütörtökön nem csörög. Pénteken délelőtt viszont érkezik egy sms: három óra alkalmas volna-e. Nagyjából a világ végén állok egy buszmegállóban, az autóm elromlott, nemet azonban nem ismerünk. Beugrok egy kosztümbe és egy kölcsönözhető villanyautóba, villámgyorsan szerzünk egy helyi fotóst, és már robogok is Szeged felé. Egy szatymazi zárlatos elektromos töltő azonban foglyul ejt, vagy két órán keresztül nem engedi el a kis e-autót. Sms Duda professzornak, hogy kérjen még egy kis időt, már kiszabadultam, úton vagyok, ne maradjon el emiatt az interjú. Azt írja, ne izguljak, Katalin még nem tud a beszélgetésről. Eláll a lélegzetem, és számolom, hány szívverésem marad ki a döbbenettől. 

Érkezésemkor óriási sor áll a Szegedi Biokémiai Kutatóintézetben, Karikó Katalin első munkahelyén dedikálja új könyvét. Duda Ernő bemutatja a kutatónőt Nobel-díjra jelölő magyarok kis csoportját. Kiderül, hogy Venetianer Pál is a jelölők között volt. Katalin szereti őket, nem fog nemet mondani – üzenik Duda Ernő mozdulatai. Csak ő hisz ebben – a fotós már az érkezésemet sem várta meg – de ő nagyon. Újabb fél óra telik el, amikor jön az információ: az intézet igazgatója két perc múlva leállítja a dedikálást, mert attól tartanak, Katalin rosszul lesz, ha nem pihenhet egy kicsit. Amikor feláll, kinyújtóztatja a tagjait, Duda Ernő karon fogja és behúzza egy félhomályos terembe, mi pedig a két akadémikussal utánuk surranunk. Mint már említettem, a fotós már azelőtt eltűnt, hogy megérkeztem volna Szegedre. Azóta sem látta senki, a telefont nem veszi fel. Ülünk hát öten egymással szemben, alig látjuk a többiek vonásait, de Ernő jelzi, ne keressünk most villanykapcsolót, vágjunk bele, örüljünk, hogy végre együtt a csapat. „Mérem az időt!”– mondja az interjúktól mostanában ódzkodó Nobel-díjas tudós. Indulhat a beszélgetés.

Venetianer Pál, Kondorosi Éva, Duda Ernő és Karikó Katalin a Szegedi Biokémiai Kutatóintézet folyosóján a beszélgetés után (fotó: Élő Anita)

– Valóban Kondorosi Éva Széchenyi-díjas akadémikus volt az egyik magyar jelölő?

Duda Ernő:  Igen, és Venetianer Pál akadémikus a másik. 

Venetianer Pál: Már két évvel ezelőtt is jelöltem. 

– Duda Ernő pedig segített Kondorosi Évának? 

Kondorosi Éva: Igen, összedolgoztunk. 

Karikó Katalin: Több mint kétszáz jelölést kaptam. Ők hárman nem azért különlegesek számomra, mert jelöltek a díjra, azt – gondolom –  enélkül is megkaptam volna. Amit viszont tőlük tanultam, az kellett a díjhoz, és ez a fontos számomra.

– Repüljünk vissza az időben ötven évet. Akkor adták át ezt a modern kutatóközpontot, és itt találkoznak először. Hogyan kell azt a pillanatot elképzelni?

Karikó: Első éves egyetemista voltam, és ellátogattunk ide, a Szegedi Biológiai Kutatóintézetbe. Az első laboratórium, ahova beléptem, Venetianer Pálé volt. Ott állt a tanár úr fehér köpenyben, és arról beszélt, mit csinál egy kutató. Emlékszem, az egyik csoporttársam leült, kezébe vette az időzítőt, és tekergetni kezdte. A tanár úr pedig leszidta, mert be volt rajta állítva az idő az éppen folyó kísérlethez. 

– Amit így elrontott? 

Karikó: El, és nagyon örültem, hogy nem én voltam.

hirdetes

– Venetianer professzor is emlékszik az első találkozásra Katalinnal? 

Venetianer: Sajnos nem. 

Karikó: Persze, hogy nem. Ott volt egy egész csoport 18 éves diák, egy voltam a sok közül. 

– A professzor úr már akkor is egyetemi tanár volt? 

Karikó: Ő mindig az volt, már amikor Budapestről megérkezett, akkor is. A terem, ahol most ülünk, a Széchenyi-díjas Kondorosi Ádámról, Éva férjéről kapta a nevét. Emlékszem rá, hogy az első kísérlet, amit láttam, az övé volt. Azon dolgozott, hogy hogyan lehetne olyan búzát, kukoricát előállítani, amely megköti magának a levegőből a nitrogént. Elképzeltem, milyen lesz majd tudósként a jövőnk. Valóban úgy alakult azután, a lipid csoportban dolgoztunk együtt.

– Ez az az anyag, ami az mRNS kutatásnál is kulcsfontosságú lesz később. 

Kondorosi: Igen, és furcsa, de tényleg a lipid hozott össze bennünket. 

Karikó: Így volt, a lipid csoportban kezdtem, hoztatok valami foszforlipidet, azt kellett analizálnom. Az induláskor, az első találkozáskor mindenkinél sokkal fiatalabb voltam, ők hárman tehát az én mentoraim, tanáraim. Éva a restrikciós enzimekkel foglalkozott, hasította a plazmidot, én meg kezdőként igyekeztem mindent megérteni. Csináltam a kísérleteket és utánaolvastam, mi is történik. Emlékszem, az egyik tudományos cikk elolvasása után mondtam is Évának, mi is publikálhatnánk az eredményeinket a Cellben. 

– A világ egyik legrangosabb tudományos folyóiratában? Volt önbizalma. 

Karikó: Éva is nagyot nevetett, mert nem tudtam, hogy a Cell milyen magasra értékelt lap. Most már igen, soha nem lett sem Cell-cikkem, sem Nature-cikkem azóta sem. Mindenesetre jött egy ötlet, kísérleteztünk, működött, és azt gondoltam, milyen jó lenne publikálni. Azután jött egy újabb gondolat, mert Ernőnek mindig eszébe jutott valami. 

Kondorosi: Sziporkázott. 

Karikó: Annyi ötlete volt, hogy száz kutató kellett volna a keze alá, aki megvalósítja ezeket. 

Duda: Sajnos soha nem jött ilyen lehetőség. 

Karikó: Emlékszem, Éva előadást tartott arról, hogy a sejtmagot becsomagolta liposzómába, és Straub F. Brunó, az intézet alapítója azt mondta, ez milyen nagyszerű gondolat. 

– Straub F. Brunó biokémikus, aki lényegében az államfői feladatokat látta el a rendszerváltás előtt? 

Duda: A hetvenes években a Magyar Tudományos Akadémia alelnöke, a Nemzetközi Atomenergia Bizottság elnöke volt, és az első igazgatója ennek a kutatóintézetnek.

Karikó Katalin 1985-ben PhD hallgatóként (forrás: Karikó Katalin gyűjteménye)

– Mennyire voltak újszerűek ezek a megoldások akkoriban? A kifejezések, amelyekről beszélnek, a koronavírus-járvány elején kerültek be a közbeszédbe. Csaknem ötven évvel később. 

Karikó: Nemzetközileg is előremutatóak voltak. 

Kondorosi: Akkor nem mértük fel ezek újszerűségét. Ernőnek volt egy gondolata, nekiálltunk, kísérleteket végeztünk, mire a végére értünk, már volt másik huszonöt, hasonlóan remek ötlete.  

– Az 1970-es években a vasfüggöny mögött dolgoztak. Hogyan juthattak a világszínvonalú ötletek megvalósításához szükséges világszínvonalú alapanyagokhoz? 

Duda: A kutatóintézet indulásakor az ENSZ fejlesztési programjától kaptunk ötmillió dollárt. Öt évig minden rendelkezésre állt, sehol másutt a keleti blokkban nem voltak olyan műszerek, mint itt, nemzetközi szintű kutatókat hívhattunk előadónak. Az öt év leteltével azonban már nem volt devizánk, vagy csak minimális, pont úgy, mint a többi magyar kutatóintézetnek. Ha megrendeltünk valamit, másfél-két év múlva érkezett meg. 

– Ez így volt máshol is akkoriban? 

Duda: Dehogy, amikor Amerikában kutattam, a Washington Egyetemen elnézést kértek, ha másfél órán belül nem érkezett meg az anyag.

Kondorosi: Itt mire megjött, azt sem tudtuk már, hogy mire kértük. 

Duda: Tényleg sokszor összeültünk Palival, hogy megpróbáljuk kitalálni, mi volt az a kísérlet, amit másfél évvel ezelőtt akartunk végezni. Nem is mindig jöttünk rá. 

Venetianer: Egyszer írtam egy cikket, amit azután sosem jelentettem meg attól tartva, hogy a kollégáim meglincselnek. Az volt benne, hogy csökkenteni kellene a magyar kutatóhelyek forint költségvetését, mert úgysem tudjuk elkölteni. Forintért ugyanis nem adtak sem vegyszert, sem műszert, devizánk meg nem volt. 

– Mert a forint nem volt konvertibilis a nyugati pénzekkel. 

Karikó: Nem, és emiatt azután amit lehetett, azt megcsináltuk magunknak. Ernő például felült a biciklijére és elment a marhavágóhídra. 

– Hogyan lett abból kísérlethez szükséges anyag? 

Karikó: Lipid lett belőle. Úgy kezdődött, hogy betettük egy turmixgépbe kloroformmal, metanollal és turmixoltuk. Aztán tisztítgattuk heteken át.

A csillebérci biológiatáborban, a hátsó álló sorban jobbról a hatodik Karikó Katalin (forrás: Karikó Katalin gyűjteménye)

Kondorosi: Nem ismertünk lehetetlent. Venetianer tanár úr ötlete volt, hogy minden fiatalnak meg kell tanulnia restrikciós enzimeket tisztítani nyugati ipari minőségben. A tanár úr ezekkel házalt, hogy eladja, és helyette olyan anyagot kapjon, amire szükségünk volt. 

Karikó: Ma úgy mondanánk, barterezett. És hát ezt tényleg úgy kezdődött, hogy Ernő felült a biciklijére és elment a vágóhídra. 

Duda: Vagy feldolgoztunk öt kilogramm csigát, két lószívet. 

– Miért éppen lovak szívét?

Duda: Mert ez kellett a kutatásokhoz. Amíg mások egész évben kísérletezhettek, mi fél éven keresztül alapanyagokat állítottunk elő, a másik félévben azután szaladtunk a többi kutató után. 

– Katalin azt írja a könyvében, hogy ez óriási nyereség is volt, mert megtanult egy másfajta gondolkodást. 

Karikó: Megtanultam, hogy ami nincs, azt elő kell teremteni. Másoktól gyakran hallottam a kifogásokat, hogy ez nincs, meg az nincs, várni kell. Itt megtanultam: ha nincs, akkor hozzáteszünk acetont, attól kicsapódik a fehérje… Emiatt a folyamatot is láttam, és ez megváltoztatta a gondolkodásomat. Drew Weissman, akivel a Nobelt-közösen ítélték meg nekem, másként gondolkodik: ő A-ból B-be egyenes vonalban jut el. Én villámgyorsan cikázva. Egyszerre érünk oda, de én a cikkek és cakkok között nagyon sok mindent megtanulok. 

– Ha jól értem, akkor ez inkább kollégiális kapcsolat volt önök között, nem baráti. 

Duda: Hát lehet őt nem szeretni? Bejött a laborba és mindig fülig ért a szája. Most is. 

Karikó Katalin az egyetemi előkészítő táborban 1972-ben Szegeden, a képen jobbra (forrás: Karikó Katalin gyűjteménye)

Karikó: Szegeden mindenki tegeződött, az egész kutatóintézetet elöntötte a fény, világos volt. Amerikában sötét volt a laborokban, csótányok mászkáltak és bossnak kellett hívni a főnököt. Egészen más hangulata volt, amikor Ernő görkorcsolyán érkezett, a kifli végét mártogatta a tejfölös pohárba és közben beszélgettünk. Kicsit úgy érezhettem, mintha haverek lennénk, pedig ő jóval idősebb nálam. Nem volt távolságtartó, lehetett vele kommunikálni. Barátságos volt a hangulat. Amerikában a professzort nehéz volt elérni, nem volt könnyű kapcsolatba kerülni vele. 

– Azután ez a kör szétszóródott. Katalin Amerikába távozott. 

Duda: Nem teljesen így volt. A kutatóintézet indulásakor eldőlt, hogy minden öt évből egyet külföldön, Nyugaton kutathatunk. Előfordult, hogy Éva Bostonban volt, én ugyanakkor Torontóban tanítottam. 

Karikó: És akkor éppen én voltam itthon egyedül. Emlékszem, egyszer Venetianer tanár úr megkért, hogy van itt egy srác, aki szeretné megtanulni, hogyan kell liposzómát készíteni, én mutattam meg neki. 

Venetianer: A később a Harvardon, most a Semmelweis Egyetemen kutató Szebeni János. 

Karikó: Mondtam a tanár úrnak, persze, megmutatom. Szebeni Jánosnak azóta is ez a fő témája. Emlékszem, sárga pamuting volt rajta, és miután elkészítettük a liposzómát, beletette a zsebébe. Csakhogy alul lyukas volt, az üvegcse kiesett és ripityára tört. Az egész napi munka odalett. 

– Egy egész napot kellett egy ilyenért dolgozni? 

Karikó: Igen, leszívni, ultrahangozni… bonyolult. 

Duda: Három hétbe telt, hogy ötven milligramm foszfatidilszerint, amire szükségünk volt a kísérletekhez, előállítsunk.

Venetianer: Éppen negyvenéves az a tanulmány, amit ők hárman a liposzómákról írtak. Semmi visszhangja nem volt. De ma a liposzóma ott van a vakcinában. 

Karikó: Minden előadásomban elmondom, mennyit köszönhetek Szegednek. Be kellett bizonyítani az RNS antivirális hatását, ez sikerült is, de szerettem volna egy olyan eredményt, amit az ipar is tud használni. Nem jött össze. Kellett még hozzá negyven év. 

– Amikor azután Katalin elment, akkor évekre, évtizedekre elsodródtak egymás mellől? 

Karikó: Nem volt olyan könnyű a kapcsolattartás, mint manapság, mert nem volt email, csak rendes postai levelet lehetett írni. Nem olyan régen jártam a yorki egyetemen, ahol az ottani professzor elmesélte, hogy járt itt korábban két magyar, Duda Ernő és Kiss György. Miközben azt hittem, az egyetem létezéséről sem tudtam, kiderült, hogy pont az én egykori mentorom dolgozott ott. Hazatérve kinyitottam a bőröndöt, amiben a régi leveleket őrzöm, és a tetején ott volt Duda Ernő levélpapírja, rajta a felirat: University of York. Onnan írt nekem. 

Duda: Megörültem neki, amikor elmesélted. Én sem emlékeztem erre. 

Karikó: Megkértelek, hogy Kanadából hozzál nekem végtelenített szalagot, arra válaszoltál.

– Mi az a végtelenített szalag?

Duda: Magunk sem tudjuk már, talán magnószalag vagy a tanulmányok sokszorosításához használtuk. Nem is emlékszem.

Karikó: A nagy távolságból nehézkesen ment a kapcsolattartás. 1988-ban jöttem haza, akkor találkoztunk újra. Ám közben Amerikában egyik szegedi kutatótársunk felesége mutatott nekem fotókat, azokból kiderült, hogy többen közülük tényleg barátok. Összejártak, partikon vettek részt. Irigykedve néztem. Engem soha nem hívott senki. Nem jártam soha a főnököm, Duda Ernő lakásán. Évánál igen, egyszer-kétszer. Nem tartoztam sehova.

Karikó Katalin szüleivel és nővérével Kisújszálláson gyerekkorában (forrás: Karikó Katalin gyűjteménye)

– Itt vannak, kérdezzük meg tőlük: miért nem hívták? 

Karikó: Ők mindannyian Budapestről jöttek, osztálytársak voltak, összetartoztak. 

Kondorosi: Teniszezned kellett volna. 

Venetianer: Katalin, húsz évvel fiatalabb vagy nálam! Ez akkor sok volt. 

Duda: A szegedi egyetemi klubba jártál bulizni, ahova minket már nem engedtek be. Túl öregek voltunk.

Karikó: Azért volt tanár úrnak olyan tanítványa, aki beletartozott ebbe a körbe. 

Venetianer: Igen, volt ilyen különlegesen megbecsült munkatárs. 

– Katalin nem számított akkor annak? 

Duda: Egy másik intézethez tartozott. 

Karikó: Amikor szerettem volna átjönni az intézményen belül a biofizikából a biokémiai intézetbe, tanár úr nem akart ujjat húzni az akkori főnökömmel. 

Kondorosi: Visszautasítottak? 

Karikó: Népköztársasági ösztöndíjas voltam, bárhova mehettem volna, az állam fizette a béremet, de azt hiszem, éppen emiatt nem akarták a váltást. Előbb állandó állásom volt, amikor terhes lettem, ez ideiglenesre módosult, azután NO állás. 

– Akkor érezte úgy, hogy el kell mennie Amerikába. 

Karikó: Igen, de mindegy már. Ha akkor nem megyek el, nem történik meg az, ami megtörtént. 

– Akkor tehát ez végig megmaradt mester és tanítvány viszonynak? Pusztán szakmai kapcsolatnak? 

Duda: A szakmai kapcsolatnál biztosan több. 

Kondorosi: Emberi viszony. Mindig is hasonló volt a szemléletünk, a viselkedésünk, a szokásaink. 

Karikó: Szép emlékek kötnek össze minket. Éva férjével együtt csináltam az első kísérletemet, DNS-t detektáltunk membránnal. Fogtunk egy zacskót, beleraktuk, és kifolyt, jobbra, balra, végül már minden televolt az anyaggal. Mégis rettentő büszke voltam, hogy én Kondorosi Ádámmal, a későbbi Széchenyi-díjas kutatóval dolgoztam együtt. Megtanultam tőletek a liposzóma készítésének módszerét.

– Ott tartottunk, hogy a kétezres években járt itthon először. 

Karikó: Valamikor 2008 előtt lehetett, mert a lányom még nem volt olimpiai bajnok. Akkor is találkozunk. 

Duda: Hatalmas élmény volt nekünk, mert Kati később amerikai színekben olimpiai címet szerző lánya pont úgy nézett ki, mint az édesanyja azokban az időkben, amikor megismertük. 

Karikó: Mint amikor elmentem. Kisújszálláson akkoriban úgy beszélgettek vele az emberek, mintha velem találkoztak volna. Azt hitték, ő vagyok én. 

– Katalin érez egy kis elégtételt azért, hogy az intézet, amely elküldte, ma saját tanítványaként ünnepli?

Karikó: Nem, nincs bennem sértettség vagy dac, dehogy. Azt nézem, mi volt a jó, mi segített, ki milyen példával járt elől. A tanár úr például azzal, hogy láttam, mindenki felnéz rá. Csak egyszer mondta volna nekem valaki úgy, mint ahogy neki: Kati, milyen jó, amit csinálsz!

– Nem mondták? Nem vették észre?

Karikó: Hadd mondjak el egy történetet. 2013-ban is itthon voltam.

Kondorosi: Nehéz időszakon voltál túl, Amerikában elbocsátottak. 

Karikó: Akkor már megvolt az állásom a BioNtechnél. Valahogy kiderült, hogy 250 ezer eurós évi fizetéssel. Az egyik volt kollégám azt kérdezte: „Mit tudsz, Kati, hogy ennyit fizetnek neked?” Hiába magyaráztam, mennyit visz el ebből az adó, az egészségbiztosítási járulék, a drága albérlet, a sok utazás. Azt mondta: vagy a maffia áll emögött, vagy Nobel-díjat kapok. 

– Végül igaza lett. 

Karikó: Volt azért közben néhány kanyar. A Moderna is előállt egy mRNS oltással, de nem akarták kifizetni a sok pénzt a találmányért, és nyomozókat fogadtak fel, hogy bebizonyítsák, nem a miénk a szabadalom. De nem találtak fogást rajtunk. 

Duda: Azért az is érdekes, hogy az amerikai egyetemed elkótyavetyélte a szabadalmi jogot, nem hozzájuk folyt be a nagy összeg. 

Karikó Katalin és Drew Weissman Nobel-díjának bejelentése Stockholmban 2023. október 2-án (fotó: Jonathan NACKSTRAND / AFP)

– Karikó Katalin a Semmelweis Egyetemen elmondott ünnepi beszédében tavaly decemberben azt mondta, volt amerikai főnöke arról tart előadást, hogyan nem vette észre Katalin tehetségét. Nem volt egyedül: a pálya első 40 évét elbocsátások, nehéz szakmai küzdelmek jellemezték. Most viszont hetek óta véget nem ér az ünnepség. 

Karikó: Igen, és például nagyon büszke vagyok rá, hogy Duda Ernő másik tanítványával, Polyák Kornéliával együtt lettünk az American Academy of Medicine tagjai. Kornélia az emlőrák kutatója, sokkal fiatalabb nálam, professzori címe van és nagy csapata. Nagyon sok mindent elért. 

Duda: Ő már másként indulhatott, mint Kati. Amikor Polyák Kornélia elment Amerikába, gondoskodtam róla, hogy tárt karokkal fogadják. Őt is, meg a többi tanítványomat.

– Amikor Karikó Katalin elment, őt nem segítette?

Duda: Nem tudtam, akkor még más volt a helyzet, ő sokkal korábban ment el, nem voltam olyan pozícióban… 

Karikó: Magam írtam leveleket, és magamat ajánlottam, a korábbi cikkemet, a tudásomat. Valójában még olyan személyt sem ismertem, aki látta volna azt az embert, akihez mentem. Szerencsére éppen az a tudás kellett neki, amit itt Szegeden megtanultam. Emlékszem, a találkozás előtt azt mondta, könnyen megismerem, mert hat láb a magassága. Én azonban nem tudtam, hogy az magas vagy alacsony, Meg kellett néznem, hány centi egy láb, beszoroztam a hatot 30-cal, és akkor már tudtam: jó, akkor magas lesz. Ennyire tudatlan voltam.

– Jobban esett volna, ha a pályája elejére is jutott volna egy kevés a mostani ünneplésből, sikerekből? 

Karikó: Nem arra a száz emberre figyeltem, aki keresztbe tett, hanem arra az egyre, aki hitt bennem. Nem voltam szomorú, mindig arra a kevésre koncentráltam, ami a veszteségek után maradt. Amikor lefokoztak, azt mondtam: az asztal azért még megvan, Amerika is megmaradt, és hol a csudában tudnám megcsinálni, amit akarok, ha nem itt? 

– Megcsinálta, és most is százak várnak arra, hogy dedikálja a könyvét, közös fotón legyenek Karikó Katalinnal.

Karikó: Mások miatt örültem a Nobel-díjnak, én nem vágyódtam az elismerésre. Mondtam is Drew Weissmannak az egyik kitüntetésnél, hogy mi lenne, ha nem vennénk át. Elveszi az időt a munkától. Drew azt mondta: „Kati, te kapsz női díjat, bevándorló díjat, engem nem halmoznak így el”. Elmentem hát vele, de sokszor eszembe jut, hogy egy gyógyíthatatlan betegség gyógymódján dolgozom, emberek halnak meg benne, és mennék, rohannék kutatni, csinálni. Ám most is itt ülök és önnel beszélgetek. 

– Emlékszem, valamelyik barátja a koronavírus járvány elején azt tanácsolta nekem, hogy a legképtelenebb éjszakai órán írjak Karikó Katalinnak, mert akkor választ is kapok. Valóban így volt, köszönjük az akkori segítségét. Ám eltűnődtem: mikor alszik ez a nő? Mindig dolgozik? Most viszont nem tud visszatérni a munkamániás hétköznapjaihoz? Ez bántja?

Karikó: Bánt. Őszintén mondom. A kutatásom közben rájöttem valamire és biztosra veszem, hogy ez megérett egy klinikai vizsgálatra. Most már mindenki hallgat rám, milliárdokat adnának. Nem is kell a pénzük, már anélkül is menne. És megnézheti, hány email vár, amiben sürgetnek: miért nem dolgozom ezen és segítek nekik? A most megjelent Áttörések – Életem és a tudomány című könyvembe is beleírtam, hogy átok és áldás ez a díj. Most már hisznek bennem, én pedig segíthetnék azoknak, akik abban a betegségben szenvednek, amit kutatok, és tudják, hogy öt év sincs már hátra az életükből. Ők most azt kérdeznék, ha látnának minket: „Ki ez a nő? Mit beszélgetsz vele? Menj és csináld!” Érti? Ezt bánt, ezt érzem. 

Így ér véget a beszélgetés. Hunyorgunk az éles fényektől, amikor kilépünk a Kondorosi teremből. Karikó Katalin összeölelkezik a mestereivel, és megvárja, amíg a telefonommal készítek néhány képet. Figyelem, hova tart. Lelép? Megszökik a kutatásához az egész héten tartó magyarországi ünnepségsorozat elől? Nem, visszaindul az asztalhoz, ami előtt türelmesen várnak a rajongói, akik között ott sejti a jövő kutatóit. Leül dedikálni.


Nyitókép: a Nobel-díjas Karikó Katalin a Magyar Tudományos Akadémián 2023. október 11-én (fotó: Peter Kohalmi / AFP)

Ezt az interjút nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>

#Duda Ernő#Karikó Katalin#Nobel-díj#orvostudomány#tudomány#védőoltás