„Az állami támogatás Viagra, nekem megy anélkül is” – Hajós András amerikai pénzről, kultúráról és politikáról
Nem bánta meg, hogy tavaly csatlakozott Karácsony Gergely 99 Mozgalmához, a dollárbaloldalozásban pedig nem lát sokkal többet, mint a Fidesz álszent akcióját. Hajós András a Válasz Online kérdésére elmondja: nem tudott az amerikai pénzekből, a politikához ugyanis adni jár, nem kérni. Merthogy a kulturális szereplők mindig nagyobb királyok a politikusoknál, meg aztán az állami támogatás Viagra, amire nincs szüksége. Az ismert képernyős, a Dalfutár vezetője – a héten kiosztandó Music Hungary-médiadíj jelöltje – ettől még elfogadja, hogy kell közpénz a könnyűzenébe, s még Demeter Szilárd szakmai tevékenységében sem lát kivetnivalót. „Kiakasztóan beszélni bizony nem csak nekünk, újlipótvárosi fiúknak van jogunk. Az erdélyi fiúk is mondhatnak hajmeresztőket, és azt is nyugodtan lehozhatja az újság. Ennyire azért legyünk demokratikusak” – fogalmaz. Interjú.
– Megbánta?
– Most éppen mit kellene?
– Hogy egy éve tagja lett a Karácsony Gergely hátterét biztosító 99 Mozgalomnak.
– Nem bántam meg. Naiv elképzeléseim nem voltak. Rutinos vesztesoldali vagyok. Az elmúlt tizenkét évben, de a rendszerváltás óta is sokadszorra élem át, hogy valami nem sikerül.
– Nem is a bukó miatt, hanem mert most derül ki, hogy százmilliókat kapott a mozgalom. Tudott erről tavaly?
– Dehogy tudtam. Mindenesetre örülök neki, hogy ezek szerint százmilliók közelében voltam. Csak sajnos másfelé néztem. Az egész életem így telt, ez sem új.
– Mit csinált egyébként a mozgalomban, amíg az létezett?
– Voltam egy-két ülésen. Az utolsón a vita arról szólt, hogy párttá alakuljunk-e vagy sem.
– Karácsonynak pártja épp volt! Arra nem volt szüksége. Amerikából pénzeket fogadni képes mozgalomra meg igen.
– Ő nagyon ellene is volt a párttá alakulásnak. A meghívott illusztris vendégeknek azon része, amely nem azzal foglalkozott, hogy az ő színháza, az ő filmje, társadalmi alrendszere hogyan kapjon majd többet, ha úgy alakul, szóval az értelmesebbje is megoszlott viszont abban, hogy legyen-e párt vagy sem. Ment ezen a nyígás, miközben nem erről kellett volna, hogy szóljon az egész.
– Miről kellett volna szólnia?
– Demszky Gábor szövegírója, sajtóstábjának tagja voltam egykor. Már akkor is gond volt, hogy mennyit von el egy kormány. Az akkori Orbán- és a korábbi Horn–Kuncze-kormány is. Tavaly viszont nyilvánvaló volt már, hogy politikai szempontú kivéreztetésbe kezdett a Fidesz a fővárossal szemben. Miközben
a busz a budapesti Fidesz-szavazó alatt éppúgy rohad. Bármennyire is szeretné, azt azért Kubatov sem tudja megcsinálni, még a kis varázslistájával sem, hogy csak akkor rohadjon a busz, ha valamely mocskos liberális száll fel rá épp.
Szóval erről kellett volna beszélni, meg arról, hogy végre volt egy jelölt országos ismertséggel, vízióval, akit a Fidesz sem tudott annyira eredményesen támadni…
– És aki mégis visszalépett, holott ő volt a második helyezett az előválasztás első fordulójában. Kicsit azért megharagudott rá?
– Nem. A politika olyan műfaj, ahol ha felvetődik valakiben a gondolat, hogy vajon alkalmas-e – az nem alkalmas. A ringbe nem lehet úgy bemenni, hogy nem szeretsz ütni.
– Akkor nem kell bemenni a ringbe. Nem a második menet előtt illik rájönni erre.
– Nem tudhatod ezt korábban, mielőtt még ott lennél az éles helyzetben, kesztyűvel a kezeden.
– Karácsony tehát al-kal-mat-lan?
– Ő maga is elismerte, hogy kormányfőnek az. Egyébként pedig aki arra alkalmas, azzal nem innék meg egy sört a szabadidőmben.
– Karácsonnyal meg igen, annak ellenére, hogy most önre is ráragadhat, hogy „dollárbaloldali”?
– Orbán Viktor tevékenységét és időnkénti ámokfutását meg az EU támogatja. Ő brüsszeli pénzből szidja Brüsszelt. Az idő viszont szépen rendet tesz ezekben az ügyekben. Egyszerűen meg kell nézni, hol lakik Demszky, Pető Iván meg Kuncze Gábor. Demszkyt például bárki láthatja a környéken kifőzdében ebédelni. Aztán meg kell nézni Rogán Cilit, meg a kocsmába belépő tetszőleges fideszest. És meg lehet nézni az én órámat is.
– Nem vagyunk nagy óraszakértők, de: nem Rolex.
– Ügyesen kiszúrták. Ha lenne pénzem Rolexre, akkor sem azt vennék belőle mondjuk, inkább egy Steinway zongorát, amit senki nem látna, viszont tényleg megéri az árát.
– A baloldalon tán nincsenek rolexesek?
– Dehogyis nincsenek. Ismerem a baloldal ügyes fiúit is – hozzájuk sem tartoztam sosem.
– Az amerikai milliárdok ugyanúgy a Bajnai–Szigetvári-tengelyhez érkeztek meg a kampányban, ahogy Karácsony jelöltsége esetén érkeztek volna. Az eredmény ismeretében mit gondol, hova tűnt a pénz?
– Sikertelen kampányra is költeni kell. Egyrészt nem olyan nagy pénz két-három milliárd egy országos választás előtt. Ebből nem lehet lenyúlni. Másrészt, ha rossz szándékú, minden hájjal megkent szerencselovag vagy, mit csinálsz? Zsebre vágod az aprópénzt, vagy inkább igyekszel jól elkölteni, hogy aztán kormányon minden a tiéd legyen és a sokszorosához férj hozzá?
– Jobb ma egy veréb…
– Ebben az esetben én nem feltételezek turpisságot. A nagyságrendekkel, ráadásul közpénzből többet költő Fidesz álszentségét látom ennek a témának a fellövésében, sokkal többet nem.
– Akkor is, amikor az amerikai pénz folyósítója azt mondja, semmilyen feltételük nem volt, Márki-Zay Péter meg még aznap megmutatja, mi mindennek a bevezetését vállalták cserébe, győzelmük esetére?
– Jóval távolabbról nézem én ezt. Olyan távolból, hogy ezt például most hallom először. Ebben az egészben én Karácsony Gergely miatt vettem részt. A Madách téri rendezvényen is azért léptem fel az elején, mert azt mondtam: szeretnék már nem ott lenni, amikor megjön Márki-Zay Péter. Engem tehát hiába frocliznak ilyesmivel, nem érdekel különösebben a történet.
– Azért az sokat elárul az ellenzék állapotáról, hogy már Hajós András sem követi, mi történik arrafelé.
– Így is értelmezhetik, de ha nyertek volna, éppen ennyit foglalkoznék velük. A Bajnai-kormány idején is éppen harminc másodpercig tartott a beszélgetés, amikor megkerestek azzal, hogy legyek a Millenáris programigazgatója.
– Miért?
– Lehet, hogy nagyképűen fog hangozni, amit mondok, de: én a politikához adni járok. És nem csak én. Például Majka is, akit rengetegen félreértenek mostanság.
Mi sokkal nagyobb számok vagyunk, mint bármelyik politikus. Aki nap nap után a saját teljesítményével kell, hogy megdolgozzon a sikerért minden egyes hallgatójánál, akik pénzt hajlandók aztán fizetni, hogy lássák a produkcióját, már hogyne lenne nagyobb szám annál, aki csupán a főnökének kell, hogy megfeleljen, aztán költheti is mások pénzét! Például magára.
Én úgy találkozom a politika világával, ha éppen találkozom vele, hogy mindig éreztetem: ők jöttek hozzám, nem én mentem hozzájuk. Ezek az emberek ugyanis a mi szolgáink. Közszolgák. Ez nem lealacsonyító. Nagyon is nemes szerep. De a szerepük ez: hogy intézzék a közös ügyeinket. A megbízók mi vagyunk.
– Nekünk úgy tűnt, hogy Majka ment el anno Szijjártó Péterhez, nem fordítva történt.
– Ez csak a látszat. A valóság az, Szijjártónak van szüksége Majkára, nem fordítva. Ha Majka nem megy oda, attól őt a közönsége még szeretni fogja, megveszi a koncertjegyeit.
– Jó, de azzal, hogy kiszolgálja a külügyminiszter ilyen igényét, mégiscsak szívességet tesz neki.
– Ha lennék annyira fontos most, amennyire nem vagyok, mennék én is.
– Szijjártóhoz?
– Ha látnék reményt arra, hogy hatásom lehet valamire, ami fontos, akkor hogyne. Tettem már ilyet.
– Meséljen!
– Talán emlékeznek is rá. Elzarándokoltam a Hír TV-be annak idején, onnan kértem Gyurcsány Ferencet, hogy mondjon le.
– Az felejthetetlen. Csak nem jó példa. Őszöd után nem Gyurcsány külügyminiszteréhez ment fotózkodni, beszélgetni, legitimálni a rendszerét. Épp ellenkezőleg.
– Pedig a lényeg ugyanaz: a kultúra szereplői a fontosabb szereplők. És ez akkor is így marad, ha egyébként beszélgetnek politikusokkal, vagy üzennek nekik. Tessék megnézni a közönség arcát egy koncerten meg egy Fidesz-rendezvényen.
– Az is rendben van, ha a művész a kormány bulvár- és propagandatévéjének dolgozik, de közben kormánykritikus dalt ír?
– Persze. Én nem törekszem már jelentős influenszerszerepre, idén három tévéműsort „mozogtam ki”, de nem azért, mert ne lenne erkölcsös dolgozni bárhol – egyszerűen azért, mert én most jól vagyok a Dalfutárral.
– A YouTube-on. Nemrég még a tévéket is temette egy interjúban. Pikkel rájuk, mert a saját műsorai ott rendre megbuktak?
– A saját tévéműsoraimmal azért buktam meg, mert alkotóként kompromisszummentes voltam, viszont én zsűriztem a legtöbbet kereskedelmi tévés tehetségkutatókban, tíz évig ültem főműsoridőben. A Dalfutár most nem lenne ennyire sikeres ezek nélkül a tapasztalatok nélkül. Aranyos, bölcsészes dokureality vagy szocioportré-műsor lenne valószínűleg, amelyet senki nem néz. Nem pedig nézett formátum, amely talán még külföldre is eljut.
– Jó formátum ez?
– Jó bizony.
– Az, hogy szerzők egymást sem ismerve írnak szöveget, zenét – így aztán gyártósorosan összeáll a végén a producerelt egyenpop?
– Elfelejtik, hogy a műsor másik felében az alkotók találkoznak a stúdióban és van esélyük együtt alkotni. Másrészt: engem a popzene nem érdekel. A Dalfutár miatt, felkészülésként hallgatom csak. Magamtól Bachot teszek be, már kamaszkoromban is a klasszikus meg a jazz érdekelt. Valóban nem így készülnek az igazán jó dalok, de nem is az a cél. A Dalfutár nem a zenéről szól.
– Akkor mégis miről?
– Az emberi együttműködésről. A furcsa alaphelyzet miatt megmutat olyasmit, ami máshogyan nem lenne látható. Amikor szöveget kell írnod egy zenére, amely nem tetszik, ráadásul azt sem tudod, ki fogja elénekelni, akkor kiderül, ki vagy te, mennyire vagy bátor, mit jelent neked ez az egész.
A Dalfutár játék és tükör. Nagyon mélyen tudunk így mesélni arról, mi történik egy zenekar vagy egy alkotó életében. Az alkotásról magáról is, amely nem a mindent elborító nagy ötletből áll, hanem meghasonlásokból, tévedésekből, másnapra rájövésekből, esetlegességekből, „jóra hallgatásokból”.
A dal közönség előtti eljátszása legitimálja aztán az egészet. Amikor felcsendül a vastaps, akkor persze mindenki azt mondja, pont így akarta… Dehogy akarta úgy. Jött a határidő, valahogy már le kellett adni az anyagot…
– Nagy leleplezés, hogy a csillogó előadók és szerzők nem is ihletett zsenik?
– Cseppet sem. Éppen azt szolgálja a műsor, hogy mindezt látva adjunk tiszteletet a kultúra szereplőinek. Hogy lássuk végre: nem arról van szó, hogy a mázlista tücskök ciripelgetnek, míg a sok hangya dolgozik. Legyen látható, hogy egy dal elkészítése is kemény, hozzáértést igénylő, de még úgy is embert próbáló munka.
– A tiszteletet már államilag is elkezdték megadni a szektornak, Demeter Szilárd személyében miniszteri biztosa is volt a könnyűzenének. Baj, hogy április óta nincs?
– A magyar könnyűzenei élet már Gyurcsány és Bajnai idején is próbálta meggyőzni a döntéshozókat arról, hogy a műfaj a kultúra része, s nekik is van vele dolguk. Voltak már akkor is vacsorák ilyen célból, egyen még részt is vettem…
– Volt Gyurcsánnyal vacsizni az Apró-villában?
– Nem ott. Valami fesztiválon volt ez. A legnagyobb meglepetés akkor számomra Dobrev Klára volt egyébként. Amikor a Feri „elfáradt” estére, ő vette át a stafétát és elképesztő profi, tájékozott, ügyes kommunikátor benyomását keltette. Akkoriban mindenesetre egyfolytában azt mondogatták a zenészek, hogy tessék példát venni a franciákról, akik támogatják a könnyűzenészeiket, nem hagyják, hogy mindent leuraljon az amerikai pop. Tessék, mára ez megtörtént itthon is. Nekünk itt ugyanannyiba kerül a kamera, a stúdiócucc, a gitár, a próbaterem, minden, mint az amerikaiaknak, de a piac huszad akkora sincs. Önmagában az, hogy az állam kulturális résztvevőnek ismeri el a popzenét és megpróbálja kiegyenlíteni a hátrányt, amely a piac méretéből adódik, egyáltalán nem rossz. Én mondjuk sosem kértem állami támogatást a zenekaromnak, a Dalfutárt is a piacról finanszírozzuk.
– Bajnaiéktól pedig kaphatott volna bőven.
– Igen, csakhogy az állami támogatás Viagra. Bocs, de büszke vagyok rá, hogy nekem föláll anélkül is. Meg tudok tölteni egy termet önerőből. Csak persze így nem lett Rolexem. Ám mivel föláll, nincs is szükségem Rolexre! Ettől még elfogadom, hogy állami inkubátorszerepre szükség van a könnyűzenében.
– Az sem fáj, hogy a Demeter-éra egyetlen jól látható fejleménye, a Hajógyár a YouTube-on teremt konkurenciát önnek közpénzből?
– Cseppet sem. Demeter Szilárd működése meg már csak azért sem, mert olyanok dolgoznak alatta a projekteken, akik jóval a Fidesz-időszak előtt részei voltak már ennek a szcénának, s jól ismerik azt. Persze, Demeter nyelve megszalad olykor interjúkban – ahogy az enyém is. Kiakasztóan beszélni bizony nem csak nekünk, újlipótvárosi fiúknak van jogunk. Az erdélyi fiúk is mondhatnak hajmeresztőket, és azt is nyugodtan lehozhatja az újság. Legyünk azért ennyire demokratikusak. A lényeg, hogy én akármilyen baromságot mondok, a dolgaim közben rendben mennek, legyen szó zenekarról vagy műsorról. Ahogy a Hajógyár ügyei is rendben mennek közben.
– Mert Demeter nem kezdett politikai alapú vérengzésbe és meghagyta azokat, akiknek van lövésük a könnyűzenéről?
– Főként azért. Nekik is van szerepük abban, hogy ma a fiataloknak sokkal jobb dolguk van, mint nekünk volt a ’90-es években. Mi adtunk egy negyven fős koncertet a Tütü Tangóban, amelynek híre ment, a következőn meg már hetvenen voltak… Ezt ma, az internet és a média korában lehetetlen így összehozni. Van viszont X-Faktor, van A Dal, Petőfi TV, tévéműsorok tehát. Emellett van NKA, Artisjus, Music Hungary, amelyek szakmai díjat adnak, segítenek pénzt szerezni. És van Dalfutár is, meg Hajógyár is, meg Sávlekötő, meg Istenest, ahol el lehet jutni a közönséghez.
– Ha már Music Hungary… Épp a héten tartják az éves konferenciát, a médiadíjnak ön is jelöltje…
– Úgy ráadásul, hogy én is vezetem az átadót Csepelyi Adriennel…
– Aki szintén jelölt. Ha megnyerik, maguknak adják át? Ez mégis mi?
– Én sem értem. Lehet, hogy valami viccet terveznek a szervezők. Fene tudja. Nem baj egyébként, ha nem én nyerem. Van már elég díjam. A lényegre visszatérve: ma már van paletta, amelyen elindulhat a nyilvánosság felé a fiatal dalszerző. Az Insta–YouTube–TikTok–Budapest Park valóságába ezzel az inkubátorlökettel juthat el, de ez már rendelkezésre áll. A többi most is az előadókon múlik, de ha ügyesek, nagyon nagyra nőhetnek rövid idő alatt. Nézzük meg, mekkora lett mondjuk Krúbi, miközben a puffadt fejű tévénéző még azt sem tudta, hogy létezik, mert sosem látta a reggeli csacsogós műsorban.
– Amikor az akárhanyadik rappelő srác bekerül a TikTokról a Budapest Parkba, az miért is fontos a magyar kultúra szempontjából?
– Mert mai, mert a saját közönségéhez és korosztályához tud szólni hitelesen. Persze, nem az számít már, hogy tud-e gitározni. A flow számít, az egyéniség, a stílus, a jelenlét. Az imidzs. Ami egyébként nem új, mindig így volt ez a popzenében, de ezek a srácok most sokkal közelebb vannak az amerikai meg az angolszász pophoz, mint az előttük járó nemzedékek voltak. Mi is volt a popzene ígérete? Az, hogy ha jó vagy, van stílusod, mondandód és sokan hallgatnak, akkor ebből magánrepülőgéped lehet. Miközben a külügyminiszternek meg nem lehet magánrepülője.
– Jachtja lehet, ha nem is a nevén.
– Akinek stróman kell, az nem szabad ember. Akinek strómanja van, az csicska. Aki a saját autójával krúzol a Nagykörúton, az a király. Egy popsztár tehát mindig nagyobb király, mint egy csicska politikus. Ezek a mai srácok efelé mennek, és ez jó.
– Azzal együtt is, hogy a zene gyakran világtrendbe tagozódó producerpop?
– Ha a csángó tánc amerikanizálódna, vagy a pörkölt, azt mondanám, álljunk meg. A popzene viszont mégis mi mást csinálna? A magyar rock múlt századi korszaka és az abból kinövő alternatív zene, lássuk be: rossz volt. Szeretjük, mert a miénk, de rossz. A saját nemzedékemből emberileg szinte mindenkit szeretek, de olykor nem győzök elbújni, hogy ki ne derüljön: talán egyetlen számukat sem hallgattam végig. Épp most kanyarodunk le az évtizedes a tévútról, amelyen a magyar könnyűzene a hetvenes évektől járt. A mai fiatal nemzedék sokkal inkább valós idejű nemzetközi szempontból, mint a régi produkciók voltak.
– Tehát nem szereti a kortársait, a kilencvenes évek magyar popját sem?
– A kilencvenes éveket? Amikor például Berkes Gábor a legrosszabb, már akkor is elavult hangmintákat választotta a Rapülők alá? Nos: nem.
– Szigorú.
– A saját gyerekeimnek is megmondtam, hogy botfülűek. Tudják, mi lett belőlük? Sikeres felsőligás és válogatott hivatásos sportolók. A gyerekeket hagyni kell csinálni, amit akarnak, abban kell őket segíteni, amiben tényleg jók. Most ilyen szempontból aranykor van a popzenében a gyerekeknek. Csinálhatják, amit akarnak, a többit meg eldönti a piac.
– Ha már piac: a Dalfutár szponzorokkal tud működni. Elment szépen öltönyben tárgyalni a nagy cégekkel?
– Nem kellett öltöny. A főszponzorunk egyik vezetőjével először az edzőterem zuhanyzójában beszéltem erről. Ha bulvárújság lennének, már írhatnák is: „Meztelenül szerezte első szponzorát Hajós András”.
– Zsebre tud annyit tenni így, mint ha tévében lenne?
– Jól vagyunk a YouTube-on, de azért ez nem az a habzsi-dőzsi, amit egy kereskedelmi tévé még ma is tud. Vagy akár a közszolgálati. Mindenesetre óriási dolog szerintem, hogy főszponzorunk nyolcadik évada kitart mellettünk, miközben a dollárárfolyam-változás egy pillanat alatt elviheti az éves profitját. Az Artisjus is kicsikar nekünk némi összeget minden évben. Autógyártó szponzorunk is kitart, pedig a piaca haldoklik, és idén csatlakozott hozzánk egy üzemanyag-piaci világbrand is. Az üzleti életben is vannak tehát olyan emberek, akikkel lehet értékközösséget vállalni. Ők is kultúrafogyasztók, értik, mi az a közszolgálati funkció, amit a Dalfutár elvégez.
– Odaadná jó pénzért a Dalfutárt az állami tévének?
– Abszolút. Szeretném is, ha idővel más vezetné.
– Akkor meghal a műsor.
– A híradó meghal, ha más vezeti holnaptól?
– Mégis ki tud úgy bringázni, mint Hajós András?
– Köszönöm, hogy ezt emelik ki! Mindenesetre lesz még olyan, hogy más vezeti ezt a műsort. Eladni próbáljuk külföldre is, értelemszerűen azokat sem én vezetném.
– Jó ideje próbálják eladni külföldre…
– Vannak ajánlatok, de kivárunk. Megpróbálunk igazán nagyot dobni. Vezesse mondjuk James Corden vagy Jamie Foxx az amerikai változatot! Ez az álmom, kedves Mikulás!
– A Mikulásban is könnyebb hinni, mint hogy ez összejön.
– A Mikulásban ötéves korom óta nem tudok. Anyukám munkahelyén gyorsan összeraktam: ha a Mikulásnak ugyanolyan cipője es alkoholszaga van, mint a Jóska bácsinak… A nagy dobásban viszont hadd higgyek még! Vagy abban, hogy a közszolgálatin is viszontlátjuk egyszer a Dalfutárt. A formátum kitalálásakor egyébként először őket, a Petőfi TV-t kerestem meg. Egészen messzire eljutottunk. A politikai komisszárok szintjén akadt aztán el a történet.
– A szemébe is mondták, hogy politikailag vállalhatatlan?
– Akkor nem, de nemrég ilyen élményem is volt.
– Részleteket!
– A Hajógyár és a Klipszemle közös sajtótájékoztatóján, amelyet Tillával kettesben vezettünk, a közszolgálati kamerája minden módon igyekezett úgy sasszézni, hogy véletlenül se legyek benne a képben. Aztán mindenkit meginterjúvoltak, csak engem nem. Amikor ezt valaki végül szóvá tette nekik,
egy kora huszonéves lány a Petőfi Rádió mikrofonjával a kezében teljes természetességgel közölte, hogy igen, vannak ilyen listák, hogy kiket nem lehet, néha próbálkoznak azért…
– Fáj?
– Azért mesélem el teljes nyugalommal, mert totálisan hidegen hagy. Boldogan élek M1-interjúk, Petőfi Rádió-interjúk nélkül. A kislányra sem haragszom: a gyerekem lehetne, nem is tudja, hogy volt ez máshogy is, meg hogy lehetne máshogy is. Lesz is máshogy.
– Miért lenne?
– Mert vagy visszaállunk a normalitásba, vagy az egész világ hozzáhülyül ehhez a helyzethez, és akkor ez lesz a normális. Mi pedig, akiket ezek a közállapotok zavarnak, ki fogunk halni. Így vagy úgy, de a probléma idővel megoldódik. Én persze jobban örülnék, ha a politika nem nyúlna le mindent, ami nem az övé. Nem vagyok nagy lámpavasazó – de kisebb falikarok azért eszembe-eszembe jutnak. Nem is a lopás a dühítő főleg, hanem a mértéke, meg hogy milyen helyzetben történik. Amikor a kórházak úgy néznek ki, ahogy, amikor a tanárok éhbérért dolgoznak, amikor a cigányság állapota olyan, amilyen… A normalitásért viszont leginkább úgy tudok tenni most, hogy a saját gyerekeimmel foglalkozom, mellettük meg a „popgyerekeinkkel”, a Dalfutárban. Mégiscsak ők az ország szebbik arca.
Nyitókép: Hajós András a budapesti Kino Cafe Moziban (fotó: Válasz Online/Vörös Szabolcs)
