Jelenetek egy megszállásból – munkatársunk egy hete Palesztinában

·2022.09.14

Az ukrán háború a világ minden más konfliktusáról elterelte a figyelmet. Ezt alighanem a palesztinok bánják leginkább, mert most még a jogos érveikre sem kíváncsi senki. Mi viszont meghallgattuk őket – annak ellenére, hogy magyarnak lenni most Palesztinában is kellemetlen kicsit –, s újra beláttuk: a Közel-Kelet olyan gordiuszi csomója ez, amit nem hiába képtelenek átvágni 74 éve. Pedig minden fontos helyet végigjártunk: Jeruzsálem, Betlehem, Hebron, Dzsenín, Náblusz. Bónusz: a riport illusztrációit munkatársunk egy 70-es években készült analóg fényképezőgépbe fűzött egyetlen, 12 kockás rollfilmmel készítette.

Allah látja lelkem, megpróbáltam. De hamar feladtam. Megszámolni, hányszor hallom egy hét alatt a megszállás szót Palesztinában. Aki arra számít, hogy riportunk igazságot tesz egy minimum 74 éves konfliktusban, ne olvassa tovább! Nem vagyunk ugyanis biztosak abban, hogy a megszállás imamalomszerű emlegetése nem fügefalevél-e a Palesztin Hatóság számára, amellyel minden más problémájukat eltakarják. Abban meg végképp nem vagyunk biztosak, tehetnek-e bármi mást. Mert egyvalami biztosan kiderült egy hét alatt Palesztinában: a megszállás valóság.

Fejtágítás Rámalláhban

Sokan sokféleképp megpróbálták már összebékíteni zsidókat és palesztinokat. A legígéretesebb kísérletek az 1993-as és 1995-ös oslói megállapodások voltak. Ezek értelmében jött létre a Fatah párt irányította Palesztin Nemzeti Hatóság (lényegében a palesztin állam) és számít az – Egyesült Államok által 1987-ben még terrorszervezetnek minősített – Palesztin Felszabadítási Szervezet (PFSZ) Izrael hivatalos partnerének. A palesztinok emellett irányítási jogot kaptak az 1967-es hatnapos háború után megmaradt területeik legalább részleges irányítására Ciszjordániában és a Gázai övezetben – utóbbi a Hamász 2007-es hatalomátvétele óta teljesen izolálódott, ha folynának is béketárgyalások, azok ma reálisan Fatah-irányítás alatt álló területekről szólhatnának. Azaz: Ciszjordániáról, ahol Oslo után létrejött a mai napig tartó biztonsági status quo. Három fő zónát hoztak létre:

  • A terület: palesztin fegyveres és polgári ellenőrzés,
  • B terület: izraeli fegyveres és palesztin polgári ellenőrzés, illetve
  • C terület: izraeli fegyveres és polgári ellenőrzés.

Bonyolultan hangzik, pedig valójában nem az: valódi palesztin ellenőrzés alatt ma kizárólag a nagyobb ciszjordániai városok állnak. (De facto ezek sem, de erről később.) A legtöbb problémának ez az eredője, hiszen a zónás felosztást átmenetinek szánták. Oslo ugyanis rendelkezett az úgynevezett „állandó státusz témakörökről”, amelyekről az eredeti tervek szerint legkésőbb 1999-re született volna megállapodás. Ezek közül a legfontosabbak:

  • Jeruzsálem státusza,
  • az Izrael Állam 1948-as megalapítása óta elmenekült palesztinok visszatérési joga,
  • a ciszjordániai zsidó telepek ügye,
  • biztonsági megállapodások, illetve
  • határkérdések.
A ciszjordániai biztonsági övezetek

Az izraeli–palesztin narratívaháború lényegében arról szól, ki a hibás azért, hogy ezekről 23 évvel a határidő lejárta után sincs egyezség. A rámalláhi külügyminisztériumban természetesen minden Izrael sara. „Mint megszálló erő, jó lenne, ha tartanák magukat a megállapodásokhoz, amelyek betartatásához a nemzetközi szándék is hiányzik. Kettős mérce működik: az oroszok ellen egyből hoztak szankciókat Ukrajna megszállása után, Izrael ellen soha.

Persze Izraelnek jó a status quo, s ha annak fenntartásával ingyen terjeszkedhetnek, ugyan miért tárgyalnának?”

– sorolja a kifogásokat a Palesztinába hívott magyar újságíró-küldöttségnek – köztük a Válasz Online munkatársának – Riad Malki palesztin külügyminiszter. Költői kérdésére az évek óta tartó izraeli belpolitikai patthelyzet – november 1-jén tartják az ötödik (!) parlamenti választásokat 2019 áprilisa óta – késlelteti a választ, az „ingyen terjeszkedés” ugyanakkor egy dolgot jelent: a telepeket. A nemzetközi jog szerint illegális telepbővítés palesztin nézőpontból legalábbis frusztráló. Nem egyszerűen arról van szó, hogy területeket harapnak ki a leendő palesztin államból; a telepeket körülveszi a hadsereg, külön úthálózat köti össze őket, s ezekre palesztinok nem hajthatnak fel. Azaz: amit a térképen palesztin területnek jelölnek – az 1948 előtti Palesztina 22 százalékát –, az a valóságban csak részben az. Sőt, egyre kevésbé az: az oslói egyezmény 1993-as megkötésekor 116 ezer telepest tartottak nyilván, ami 2020-ra 452 ezerre nőtt, mintegy 140 telepen. Operatív szempontból kétségkívül ez lenne a legnehezebb eleme a rendezésnek, hiszen palesztin követelések alapján félmillió, az átlagnál is öntudatosabb izraeli módszeres munkával – a „C” területeken – kialakított lakhelyét kéne felszámolni.

De vissza egy szóra Malki külügyminiszterhez! Nem ő volt az egyetlen vendéglátónk, akiből irigységgel vegyes megvetés áradt az ukránok felé, amiért elvitték a fókuszt a palesztinok ügyéről, és nemcsak a nemzetközi közösség szimpátiáját vívták ki, de a Nyugat bőséges támogatását is. E kettőre egyszerre Rámalláh évtizedek óta képtelen. Az már csak hab a tortán, hogy a telepesek jelentős része posztszovjet területekről – köztük Ukrajnából – alijázott. És még egy párhuzam Ukrajnával.

Orbán Viktor és Szijjártó Péter „asszertív és autonóm” külpolitikájának köszönhetően újabban Palesztinában is ferde szemmel néznek a magyarokra, amiért Budapest izraeli–palesztin témájú uniós állásfoglalásokat vétózgat.

„Személyesen jó a kapcsolatom Szijjártó Péterrel, de amikor Izrael kerül szóba a magyar külpolitikában, akkor gondunk van. Magyarország az egyetlen az EU-ban, amelyik az izraeli zászlót lengeti. Nem tudjuk, hogyan befolyásoljuk ezt” – mondja a külügyminiszter.

Hebron, ahol minden sűrűsödik

Egyhetes palesztin túránkon bizonyítékokkal szándékoznak alátámasztani a miniszter szavait. Elsőként Hebronban, Palesztina gazdasági fővárosában. Az ottani helyzet abszurditására nemigen lehet jó hasonlatot találni. Mintha a magyar többségű Budapesten a Deák teret és környékét románok laknák, akiket a román hadsereg óv meg a többség haragjától.

Pedig turistaparadicsom lehetne. Az egyébként is hangulatos ősi belvárosból erődként emelkedik ki a fő látnivaló, az Ibrahim-mecset, benne – illetve: alatta – az ősatyák (Ábrahám, Izsák, Jákób) sírjával. Csakhogy az oda vezető sikátorban – az 1997-es hebroni protokoll érelmében – katonákkal őrzött vas forgóajtót szereltek, ezen belépve pedig mintha valami katonai zónában járnánk. A döntés közvetlen előzménye, hogy 1994. február 25-én berontott a mecsetbe a szélsőséges ortodox zsidó telepes orvos, Baruch Goldstein, és tüzet nyitott az imádkozó muszlimokra: 29-et megölt, 130-at megsebesített. Az imahelyet ez után kettéosztották: északnyugati bejáratán muszlimok járnak mecsetbe, a délkeletin zsidók zsinagógába. Az épület szomszédságában, a belváros kellős közepén található ugyanis három apró zsidó telep, 6-800 fős lakossággal és legalább ugyanennyi, rájuk vigyázó katonával. A hírhedt Suhada utcába vendéglátóink nem, csak mi léphetünk be uniós útlevéllel. A bezárt egykori arab boltok látványa megrázó, a kérdés pedig minduntalan ott motoszkál bennünk: milyen élet lehet az, amit 600 fős kisebbségként élnek egy 220 ezres városban, katonai biztosítással?

Náblusz és Dzsenín, a gócpontok

Mindkét északi városnak elég terhelt a közelmúltja, de a prímet Dzsenín viszi. Ezen belül is az ottani menekülttábor. Ide kívánkozik egy fontos közbevetés: mivel a palesztin menekültek 74 év óta azok, a legutóbbi ENSZ-adatok alapján is mintegy 5,2 millió ember már rég nem sátortáborban lakik, hanem sebtében egymásra épített, riói favelaszerű telepeken. Igaz ez a legnagyobb befogadó Jordániára, s persze Ciszjordániára is. Az itt tapasztalható nyomor és a kilátástalanság melegágya a radikalizálódásnak. Izrael erre hivatkozva ölt meg több legalább 52 embert – és vesztett 23 katonát – a dzseníni táborban 2002-ben, a második intifáda alatt; azt gyanították, hogy az akkor felfutó palesztin terrortámadások jelentős részét itt tervelték ki. A hely rossz híre azóta is megvan, májusban pedig újabb tragédiával jutott el a világhírig: Sirin Abu Aklát, az al-Dzsazíra katari hírtévé ismert palesztin riporterét az izraeli hadsereg és a táborlakók összecsapásáról készített tudósítása közben lőtték le – a hadsereg katonái. A tett színhelye a tábor bejáratánál valóságos zarándokhely, egy eltévedt golyó most is az egyik fa törzséből áll ki.

Dzsenín amúgy palesztin mércével is elég reménytelen hely, Akram Rajúb kormányzó azonban leragad a szokásos lózungoknál – megszállás, „rasszista izraeli kormány” –, városáról pedig szerinte csak az izraeli média mesterkedése miatt hiszik azt, hogy anticionista gócpont.

Azt is vitatja, hogy a menekülttábor az erőszak epicentruma, ha valakik – mint lapunk is az erre vonatkozó kérdéssel – annak gondolják, az csak azért lehet, mert az elszigetelt és marginalizált területeket könnyű terrorfészeknek bemutatni. Eszünkben sincs ilyesmi, az ugyanakkor nem derül ki, hogy miért Dzsenín az izraeli hadsereg fő célpontja – holott tartunk tőle, hogy alapos okuk van rá.

Ugyanez igaz Nábluszra. Az Ebál és a Garizim hegyek közé ékelt óváros a világ csodája lehetne sikátoraival, óratornyával, kézműves szappangyáraival, bazárjával és a Netflix nagysikerű Fauda sorozatából is ismert méregzöld kupolájú An-Naszr mecsettel. Ehelyett a falakon négyzetméterenként éktelenkednek a szent ügyért elesett mártírok (a sahídok) arcképei, sötétedés után pedig csoportosan is ellenjavallt az óvárosi séta. Leírni is felesleges szinte: a város vezetői szerint a gondokért a megszállás a felelős.

Nábluszi sahídok portréi egy óvárosi árus kocsiján

A klasszikusok

Képtelenség elfogódottság nélkül írni Jeruzsálemről. Nem egyik vagy másik oldal védelmében, hanem saját magunk érdekében. Az emberi civilizáció sűrűsödik ezen a pár négyzetkilométeren, nincs olyan utcasarok, amit ne ismernénk a hittanórákról, az Olajfák-hegyén alattunk és mellettünk a teljes passió. A világ nagy monoteista vallásai adnak itt egymásnak építészeti és emlékezetpolitikai találkozót. Izrael és Palesztina is saját fővárosának tekinti, a világ meg képtelen igazságot tenni, mert mindkét fél igényei jogosak. A vita magja a Templom-hegy, amelynek nyugati része a Siratófallal a zsidóság, a keleti fele az al-Aksza- és a Sziklamecsettel pedig az iszlám szent helye. Minket a Siratófal fölött átívelő fahídon keresztül engednek a mecsetekhez, ahol közlik, mivel „megszállt kapun” léptünk be, látogatásunk nemkívánatos – de azért, meghívóinknak hála, a Sziklamecsetet megmutatják. Időről időre telepes zsidók érkeznek demonstratív céllal, rendőri kísérettel – nyomukban muszlim düh és tehetetlenség.

A telepesek itt is kitesznek magukért: a palesztinok leendő fővárosa, Kelet-Jeruzsálem kiemelt ingatlancélpontnak számít. Szilván városrészben külön is megmutatják az a területet, ahol májusban romboltak le egy háromemeletes épületet, 35 lakóját (köztük a nyitóképünkön látható két kislányt) a szomszédos, 60 négyzetméteres lakásba zsúfolva. A hatóságok szerint az épület tulajdonosai nem rendelkeztek megfelelő engedéllyel. Az indoklás erejét némiképp kikezdi, hogy a Radzsabi család egykori otthona fölött már fehérlenek az új telepes otthonok (ezek ismertetőjegye még, hogy a tetejükön nincs vízgyűjtő hordó, mert a közművek náluk zavartalanul szolgáltatnak – a hordós házakban kivétel nélkül palesztinok élnek). A logika itt is pofonegyszerű: minél több telep épül, annál nehezebb lesz megállapodni Jeruzsálemről, amit a hatnapos háború óta teljes egészében Izrael ellenőriz.

S ha már ellenőrzés. A Jeruzsálemtől pár kilométerre fekvő Betlehemben érződik talán leginkább a gyermeki képzelőerőnk és a valóság közti szakadék.

Takaros kisváros helyett betonfallal lekerített, a palesztin átlagnál egy fokkal tisztább helység, a második intifáda idején építeni kezdett fal melletti Aida menekülttáborral, értelmezhető bevételt kizárólag a keresztény sátoros ünnepeken produkáló szállodákkal, s persze körülötte folyamatosan bővülő telepekkel. Holott a Születés templomához igyekvő zarándok számára már az is furcsa lehet, hogy a cél előtt a szomszédos Omar-mecset minaretjéből szól a müezzin.

Apropó Aida tábor! Szemtanúi lettünk az ottani fiatalok és az izraeli rendőrség fékezett habzású – pár füstgránáttal rövidre zárt – összecsapásának, ami azért felvetett kérdéseket az egy hét alatt végigjárt politikusoknak azon mondataival kapcsolatban, hogy a rendezésre irányuló szándékaik patyolattiszták és békések. S persze nem oszlottak a kétségek a menekülttábor=radikalizálódás kérdésben sem. Az viszont beigazolódott, hogy az izraeli biztonsági erők „A” jelzésű, azaz teljes palesztin irányítás alatt álló területekre is akármikor bemennek. Ezzel együtt is szomorú látvány volt, hogy Betlehemben a kődobálás és csúzlizás – és az arra fenyegetőleg előhúzott izraeli M-16-os – átlagos péntek délutáni programnak számítanak, a normális Közel-Keletről már csak a dédszülőktől halló fiatalokat pedig egyre mélyebbre húzza a békétlenség örvénye.

A fal Betlehemnél egy Banksy-klasszikussal

Konklúzió? Nincs!

Azért nincs, mert abszolút igazság sincs. A nemzetközi jog Palesztina oldalán áll, az erő és meghatározó nagyhatalmak Izraelén. A felek 2014-ben tárgyaltak utoljára közvetlenül egymással, azóta a mindig törékeny izraeli kormánykoalíciók vezető pártjainak nem állt érdekében elővenni a témát. Valójában nincs is miért elővenni: mi újat tudnának egymásnak mondani? Jeruzsálemről nem lehet kompromisszumot kötni, a telepek tovább bővülnek, a menekültek maradnak, ahol több mint hét évtizede vannak. A nemzetközi szereplők – és a két érintett – által hangoztatott kétállami megoldás ma puszta fikció, az ukrán háború árnyékában a Közel-Keletre egyszerűen nincs elég energia. Meg talán kedv sem: aki eddig megpróbált rendet tenni, belebukott.

Maradnak a visszhangkamrák.

*

Kép: Válasz Online/Vörös Szabolcs

Munkatársunk a Palesztin Állam Budapesti Nagykövetsége által szervezett sajtóúton vett részt.

*

Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, az új, biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>

Kategória: riport