Zöldügyi káosz választás előtt: a kormány a híd túlsó, az ellenzék az innenső felét nem építette meg

·2022.02.10

Áder János köztársasági elnök április 3-ra tűzte ki a 2022-es országgyűlési választások időpontját, ám a „zöld” kérdések egyelőre mérsékelten jelentek meg a kampányban. Talán a leginkább ismert ügy a „rezsicsökkentés”, vagyis az energiaárak témája, miközben a következő kormány tevékenysége kulcsfontosságú lesz mind a közép-, mind a hosszútávú magyar klímacélok teljesíthetősége szempontjából. A Green Policy Center vezetőjének alábbi elemzése tényalapon mutatja be, miért vagyunk kritikus helyzetben.

Nem egyedül a magyar klímateljesítményen, de még csak nem is az Európai Unión fog múlni, hogy az emberiség „elkerüli-e a klímakatasztrófát”. Az éghajlatváltozás hatásai nem egyszerre, nem mindenhol és nem ugyanolyan mértékben jelentkeznek. Ezek közül sokat már most is tapasztalunk, tehát van, amit már nem is tudunk elkerülni, alkalmazkodni kell hozzá. A jövőben előfordulhatnak ugyan láncreakció-szerű események, de ezek sem ugyanolyan mértékben érintenek majd mindenkit. Az éghajlatváltozás pont ezért különösen „igazságtalan”: épp azokat sújtja leginkább, akik a legkevésbé okozzák.

Az éghajlatváltozás elleni fellépés sokszereplős „játék”, ahol viszont minden szereplőnek a tőle telhető maximumot kell(ene) teljesítenie. Az, hogy nem egyedül rajtunk múlik a világ sorsa tehát éppen, hogy nem kifogásként, hanem sokkal inkább felelősségként értelmezendő még egy olyan „kis ország” számára is, amilyen Magyarország. A 2015-ben elfogadott Párizsi Megállapodás kompromisszuma ugyanis éppen arról szól, hogy a közös, de megkülönböztetett felelősség elve alapján mindenki saját magára nézve határozza meg a tőle telhető legnagyobb ambíciót. És persze teljesíti is azt. Utóbbi „apróság” sokszor lemarad a hangzatos ígéretek mögött, a gyakorlatban pedig még inkább. Elég, ha ránézünk a globális kibocsátások alakulására – hiába lett kevesebb többek között az EU vagy Magyarország éves kibocsátása 1990-hez képest, bizony nem látszik törés a több mint 200 éve emelkedő üvegházhatású-gáz koncentráció görbéjén.

A kritikus 2020-as évtized

De miért különösen fontos ez az évtized klímavédelmi szempontból? Az ENSZ Éghajlatváltozási Kormányközi Testületének (IPCC) 2018-ban kiadott, nagy visszahangot kiváltó különjelentését fordították le úgy egyes médiumok annak idején, hogy „12 évünk van hátra”. 12 évünk volt akkor hátra (2030-ig) ahhoz, hogy a most rossz irányba tartó görbéket a jó irányba fordítsuk. Ehhez pedig azonnali és nem 12 év múlva elkezdett cselekvés tartozik. A 2030-as „határidő” sajnos azóta persze nem változott, viszont már csak 8 év van hátra addig. A szükséges fordulat viszont óriási változásokat igényelne, amelyek ma még nem látszanak, sem globálisan, sem az EU-ban – Magyarországon még kevésbé. Csak hogy érzékeltessük a nagyságrendet: a COVID-járvány következtében bekövetkező „teljes leállás” sem csökkentette annyival az üvegházhatású gázok (ÜHG) kibocsátását, mint amennyit évtizedeken keresztül kellene véghezvinni minden évben. Most kell a jó irányba elindulni, azonnal. Persze mindig az a legnehezebb.

Nem véletlen, hogy egyre több országban kezdenek meghatározóvá válni a zöld kérdések a különböző választások során. Talán az első egyértelműen ilyen esemény a 2019-es európai parlamenti választás volt, de a tavalyi német választásokon is kiemelt szerepet kapott a klímavédelem (erről egy angol nyelvű podcastepizód is meghallgatható). A korábbi magyar országgyűlési választásokon szinte egyáltalán nem volt meghatározó szempont, hogy ki mit gondol az éghajlatváltozás, vagy más környezeti problémák kapcsán.

A 2010-es LMP-s parlamentbe jutás is inkább az akkori pártelit elleni proteszthangulat egyik levezetése volt, semmint szilárd környezetvédelmi szavazóbázis megképződésének eredménye.

Talán az egyetlen közvetlenül zöld témához kapcsolódó, a választásokon hangsúlyosan megjelenő kérdés a Paksi Atomerőmű kapacitásfenntartó beruházásának bejelentése volt 2014-ben, ami azóta is a zöldpolitikai viták egyik központi kérdése. Azonban messze nem csak erről kellene, hogy szóljon az átfogó zöldpolitikai tervezés. A 2020-ban elfogadott, ugyanakkor csak a célokat leíró és semmilyen részletkérdésről nem rendelkező klímatörvény jól láthatóan nem változtatta meg a zöldpolitika súlyát Magyarországon. Holott, ha komolyan vesszük az ott szereplő célokat, azok végrehajtása igen komoly változtatásokat igényelne már ma.

Az egyesült ellenzék körében a zöld kérdés – legalábbis a szavak szintjén – mindenképp hangsúlyosabb. Csakhogy az ellenzéket alkotó egyes pártok és azok vezetőinek korábbi kormányzati teljesítménye nem alapozza meg azt a hitelességet, hogy kormányra kerülésük esetén valóban érdemben fognak fókuszálni ezekre az ügyekre és kézzel foghatóan beépülnek a politikai döntéshozatali szempontok közé. Mert nem egy-egy szimbolikus lépés (lásd a budapesti klímavészhelyzet következmények nélküli meghirdetése) vagy beruházás eldöntése mutatja meg a valódi elköteleződést. Hanem például intézményi hatáskörök és eljárásrendek kialakítása, a költségvetés új szemlélettel történő összeállítása, az adórendszer klímabarát átalakítása stb. Az ellenzéki előválasztás során megrendezett zöld vita Dobrev Klára és Márki-Zay Péter között a várakozáshoz képest sokkal több konkrétumot tartalmazott, de látszott, hogy mindkét fél bizonytalanul mozog ezen a terepen. Ez az esemény mindenesetre biztató ígérete volt a zöldpolitikai kérdések magasabbra emelkedésének a magyar politikai agendán.

A kormányban a téma az utóbbi időben egyértelműen vesztett a fontosságából 2019 vége, 2020 eleje óta. A tavaly lezárult „zöld konzultációt” mindössze 70 ezer ember töltötte ki, ami a többi kormányzati konzultációhoz képest elenyésző. Ráadásul abban érdemi, új elemek, tervek nem jelentek meg, sokkal inkább a szokásos „ugye jó, amit csinálunk”-típusú önigazolás volt. Elég messze jutottunk attól a 2021 februári miniszterelnöki megszólalástól is, hogy a kormány zöld kérdésekben Brüsszel elkötelezett szövetségese. Ma már a közlekedési és épületfűtési szektorral kapcsolatos bizottsági tervek miatt zöld fronton is teljes erővel harcolunk Brüsszellel, valódi alternatív, a célokat más úton elérő javaslatok nélkül. Erről itt írtunk részletesebben.

Az alábbiakban azokban a szektorokban nézzük meg, hogy milyen elképzelések látszanak egyik vagy másik oldalon, amelyek a legnagyobb hatással vannak a hazai kibocsátásokra. Némi módszertani nehézséget okoz ugyanakkor az elemzésben, hogy a Fidesz/KDNP pártszövetségnek nincs választási programja, így csak a kormány tevékenységét és a tudható terveit lehet elemezni, míg az ellenzéki kommunikáció sokszor ellentmondásos még a legfontosabb kérdésekben is.

Paks 2, energetika, rezsicsökkentés

Vegyük először az energetika kérdéskörét, amely – csak úgy, mint globálisan – Magyarországon is a legnagyobb kibocsátó szektor ÜHG-szempontból. Alapkérdés tehát, hogy milyen ütemben tudjuk dekarbonizálni az energiamixünket, melynek kapcsán több fontos kérdés is felvetődik: megépül-e Paks 2? Mekkora lesz a földgáz szerepe hosszútávon? Mi lesz a rezsicsökkentéssel? Mennyi és milyen megújuló energia lesz a rendszerben?

Paks 2 kérdésében talán az egyik legélesebb és leginkább látható a különbség a kormány és az ellenzék között. A kormány korábban úgy értelmezte, hogy a Paks 2 beruházást a választók tulajdonképpen jóváhagyták azzal, hogy 2014-ben és azóta még egyszer a Fidesz kétharmadot kapott. A miniszterelnök odáig ment, hogy a magyar klímacélokat a paksi beruházáshoz kötötte, szerinte nincs egyik a másik nélkül. Az atomenergiával kapcsolatos vitákba itt most nem érdemes részleteiben belemenni, azonban Paks 2 kapcsán mindig hangsúlyozni kell, hogy azok messze nem csak az atomenergia szerepével kapcsolatosak, hanem egy rendkívül előnytelen pénzügyi konstrukcióról és a biztonságpolitikai kihívásokról is szólnak. Vagyis nem feltétlenül az a legnagyobb baj a beruházás körül, hogy atomenergiát tervezünk hasznosítani. Annak előnyei is lehetnek. Az ellenzéki közös program is azt emeli ki, hogy maga a beruházást megalapozó megállapodás az aggályos. Magát az atomenergiát már vegyesen ítélik meg az összefogott pártok, ezt maguk is elismerik, vagyis nem teljesen egyértelmű, hogy ha például új feltételeket lehetne elérni az oroszokkal, akkor egy kormányváltás esetén is folytatódna-e a projekt. Mindenesetre a beruházás feltételeinek újratárgyalása racionális és valós eredményekkel kecsegtető lépésnek tűnhet a választások után. Ez persze magát a projektet tovább késleltetné, de hosszú távon nagy jelentősége lehet, ha kedvezőbb feltételekkel épül meg az erőmű.

Azt is fontos látni, hogy Paks 2 megépülésével klímaszempontból „semmivel sem leszünk előrébb” (legfeljebb nem leszünk hátrább), mert az hosszútávon majd csak kiváltja Paks 1-et, így látható kibocsátás-csökkentést nem fog eredményezni az ország kibocsátási mérlegében.

Azt máshol kell elérnünk. Amikor a kormány arról beszél, hogy 2030-ra 90%-ban széndioxidkibocsátás-mentes energiát fog termelni Magyarország (ezt a miniszterelnök február 1-jei moszkvai látogatásán is megerősítette), az félrevezető, mert a szám úgy jön ki, hogy mind Paks 1 mind Paks 2 párhuzamos termelését beleértik. Az pedig nyilvánvalóan (még ha meg is valósul) csak pár évig tart majd, utána Paks 1 ki fog esni a rendszerből. Ráadásul ahogy Felsmann Balázs energetikai szakértő szellemesen megjegyezte egy minapi műsorban: a most megkötött hosszútávú orosz gázszállítási szerződés alapján meg aztán főleg „nem jön ki a matek”, mert a kb. 30%-nyi földgázból származó energiatermelést a kormány továbbra is bent szeretné tartani a rendszerben.

Az orosz gázt a miniszterelnök ráadásul a sokat vitatott rezsicsökkentés zálogának állította be. Az energiaárak témája most egész Európában a figyelem középpontjába került. Sokan sokszor elemezték már a témát, a Válasz Online-on is jelent meg írás ennek kapcsán. Fő mondanivalója: nem lenne helyes a zöld átállás folyamatát megszakítani és a fosszilis energiahordozókban „ragadni” csak azért, mert pillanatnyilag talán olcsóbban kaphatunk gázt az oroszoktól. Ez ráadásul nyilvánvalóan politikai szándéktól függ és az könnyen változhat. A zöld átállás ugyanis egyszerre hozna kibocsátáscsökkentést, energiafelhasználási hatékonyságnövelést, és energiabiztonság-növekedést is a külső függés csökkenése révén. Az energia kapcsán a fogyasztókat pedig nem az energia egységnyi ára érdekli, hanem a költsége. Vagyis, hogy mennyi áll a számlán. Ezt pedig a legokosabb a felhasználás hatékonyságának növelésével elérni, semmint azáltal, hogy államilag mentesítik a fogyasztókat a magasabb áraktól. Főleg nem úgy, hogy ez minden egyes fogyasztóra ugyanolyan mértékben vonatkozik, jövedelmi helyzettől függetlenül. A rezsicsökkentés ebben a formában való kialakítása és fenntartása nehezen támadható politikai termék a kormány részéről, olyan egyszerű üzenet, amelyre részben a mostani választási kampányát is építi, ezáltal szinte ellehetetlenül az értelmes, érdemi párbeszéd lehetősége. Ez olyannyira működik, hogy az ellenzék is azzal plakátolta ki az országot, hogy „a rezsicsökkentés marad”. Holoda Attila, az ellenzék „energetikai felelőse” próbálta már cizellálni az üzenetet azzal, hogy a rezsicsökkentés úgy marad, hogy közben változna. Az biztosan fontos, hogy az elszabaduló energiaárak okozta helyzetet kezelje a magyar politika is. Az is ésszerű lépés, hogy egy új kormány ne szabadítsa rá a jóval magasabb piaci árat a jelentős inflációs nyomást elviselni kénytelen lakosságra. Stratégiai szempontból ugyanakkor az energiafogyasztás mérséklése, az energiahatékonyság növelése, a megújuló energiaforrásokra való átállás lehetőségének szélesebb körű biztosítása a megoldás. Illetve a differenciált ártámogatás a valóban rászorulók részére.

A megújuló energia aránya Magyarországon továbbra is rendkívül alacsony, az EU-ban hátulról a negyedikek vagyunk és az összetétele is egészségtelen. Még mindig a biomassza (leginkább tűzifa) felhasználása a meghatározó, de jön fel a napelem, amely meglehetősen egyoldalúan kap kiemelt kormányzati figyelmet. Ráadásul olyan megkérdőjelezhető pályázatok is megjelentek a kormányzati intézkedések között, amelyek tipikus félmegoldásokhoz vezetnek, sok-sok pénzt felemésztve. Továbbra sincs racionális magyarázata annak, hogy a szélenergia-telepítés miért van de facto betiltva, így magánpénzből sem épülhetnek ilyen energiatermelő kapacitások. A zöld átállás szükségességét és a rendelkezésre álló idő rövidségét figyelembe véve ez óriási luxus, főleg, hogy az energiamix diverzifikálása különböző technológiák alkalmazásával segíti kiegyensúlyozni a napenergia ciklikusságát, amire az atomerőművek nem képesek.

A kormány 2030-ig mindössze 21%-ra növelné a megújuló energia arányát, ami a klímasemlegességi célok elérését is megnehezíti. Egy hiteles 2050-es karbonsemleges energiamix megteremtéséhez ennél sokkal több kapacitás beépítésére lenne szükség már középtávon is.

Éppen ezt teszi még kevésbé hihetővé és kiszámíthatóvá a hosszútávú gázszerződés Oroszországgal. Ha úgy is lesz olcsó gáz, „minek” sok megújulót betenni a rendszerbe? Az ellenzék 35%-os célt tűz ki 2030-ra és hosszútávon kimondják a 100% megújuló célt. Ez utóbbi ma még nehezen elképzelhető, a tervek pedig nem szólnak például a hálózati felkészítés óriási költségeiről. Ahhoz, hogy felelősen lehessen feljebb tornázni a megújulók részarányát, hiteles terv kell arról is, hogy a hálózat hogyan lesz képes befogadni az időjárásfüggő termelés kilengéseit.

Az energetika kapcsán úgy lehet összefoglalni a jelenlegi helyzetet, hogy a kormányoldal „itt és most” pragmatikussága áll szemben az ellenzék „szép jövőbeli terveivel”. Az igazi gond az, hogy mindkét koncepcióból hiányzik az ellenkező dimenzió. A kormányéból a jövő, az ellenzékéből a jelen. Így tulajdonképpen teljességében egyikből sem derül ki, hogyan jutunk el a klímasemleges energiamixhez. A kormány a híd túlsó, míg az egyesült ellenzék annak innenső felét nem építette meg egyelőre.

Közlekedés és épületek

Mind a közlekedési-, mind az épületszektor összefügg az energiaszektorral, hiszen mindkettő energiát használ fel. Szintén közös bennük, hogy óriási potenciál lenne az ÜHG-kibocsátások csökkentésében, vagyis Paks 2-vel ellentétben itt valóban csökkentési eredményeket lehetne felmutatni már rövid távon is. Ugyanígy közös azonban, hogy érdemi előrelépés az elmúlt években nem történt egyikben sem. Sőt. A közlekedési ÜHG-kibocsátások meredeken emelkednek, egyre több személyautó van Magyarországon. Budapest és a nagyvárosok közlekedése egyre kezelhetetlenebb. A kormányoldal szerint az egyre nagyobb autó jelenti a magyar családok előrelépésének zálogát és kínosnak láttatják, ha a másik oldal megfontolásra ajánlja a kisebb, kevesebbet fogyasztó járművek, vagy a közösségi közlekedés használatát. Itt most nem térünk ki arra, hogy vajon miért és mióta lett a keresztény-konzervatív értékrendben ennyire „ciki”, ha az embereket takarékosságra hívják fel. Csak annyit jegyeznénk meg, hogy valamennyi környezeti probléma gyökerét valahol éppen az „egyre nagyobbat, egyre többet”-mentalitásban találjuk és biztosan nem lesz valódi megoldása az ökológiai válságnak, ha ez a szemlélet nem változik meg.

A kormány a közlekedés zöldítése terén kis hatékonyságú látványprogramokat hajtott és hajt végre. Ilyen a „Zöld Busz Program” vagy az elektromos autók és kerékpárok egyedi támogatása. Ezek hatása nem mutatható ki a kibocsátási trendeken. Óriási pénzek mennek a közúthálózat fejlesztésére, ami várhatóan ismét a közúti közlekedés erősödését fogja eredményezni. Dicséretesek a vasútfejlesztési tervek: a vasút valódi alternatíva lehet a közlekedési zöldítés területén. Ugyanakkor rendkívül időigényes és költséges a vasút fejlesztése, valódi eredményeket csak hosszú évek múlva hozhat, így önmagában nem elegendő. Ráadásul a teherszállítás alternatívájaként még mindig nem kellően jelenik meg a vasút.

A közlekedés terén az ellenzéki tervek sem túl átfogóak, inkább csak jól hangzó, de felszínes ígéretek bukkannak fel a tömegközlekedés vagy a kerékpáros közlekedés fejlesztéséről. Látjuk, hogy egyelőre Budapesten sem sikerült áttörést elérni a közlekedési problémák fenntartható kezelésében. Az ellenzék sem mer beleállni például a Nyugat-Európában egyre jobban terjedő autómentes zónák kialakításának ígéretébe. Pedig ezek kialakítása, kombinálva az autómegosztó szolgáltatások fejlesztésével és elérhetőbbé tételével valódi alternatívát jelenthetne a hagyományos „saját tulajdonú autómmal egyedül bemegyek a belvárosba”-típusú, egyre kevésbé fenntartható közlekedésnek. Szintén nincs még csak a tervek között sem annak felvetése, hogy miért ennyire elterjedt a cégesautó-kultúra, ahol az autóhasználat mintegy cafeteria-juttatásként működik, nem a munkakör feltétele. Ennek átgondolása és a munkavállalók fenntarthatóbb közlekedési módok felé terelése rendszerszinten is látható eredményekkel kecsegtetne. A sor tovább folytatható, pusztán azt kívánjuk érzékeltetni, mennyire nem zajlik érdemi vita és nincsenek innovatív javaslatok a közlekedési szektor zöldítésével kapcsolatban.

Az épületek kérdésköre ennél jóval „egyszerűbb” terület, ha a zöldítési potenciált keressük. Abban minden szakértő egyetért, hogy a magyar épületállomány rossz állapotban van és az energetikai felújítással rengeteg ma feleslegesen elhasznált energiát tudnánk megspórolni. Vagyis valódi rezsicsökkentést érhetnénk el. Ehhez képest gyakorlatilag semmilyen rendszerszintű kormányzati terv nincs az épületek tömeges felújítására, mi több az új épületekkel kapcsolatos szigorúbb EU-s előírások bevezetését is már nem egyszer tolta kijjebb a kabinet. Sőt, a mostani rendkívül bőkezű lakásépítési- és felújítási programokhoz sem társítottak szigorú zöld követelményeket. Ez ahhoz a rendkívül káros következményhez vezet, hogy

a ma átadott új épületek vagy a most felújítottak olyan energetikai szinten fognak működni hosszú éveken, akár évtizedeken át, ami jóval nagyobb felhasználást „lakatol be”, mint amit már ma is elérhettünk volna. Ez persze nagyobb terhet ró az energiatermelő rendszerre is: több energiát kell előállítani.

Valódi magyarázata a kormányzati inaktivitásnak ezen a téren nem érkezett. Az ellenzéki tervek ezzel szemben „több százezer” felújított lakásról szólnak, amit a Közös Alap című programban 100 ezer, míg más nyilatkozatokban évi 150 ezer felújításra bontanának le, úgy, hogy a legszegényebbek is részesülhessenek abból. Ezekből az össze nem hangolt állításokból azonban szintén a részletek kidolgozatlanságára következtethetünk.

Amiről szó sem esik

Annak ellenére, hogy az egyesült ellenzék egyes erői „klímaválasztásnak” próbálják beállítani az áprilisi voksolást, a fenti alapvető kérdések érintőleges megemlítésén túl nem mennek bele a részletekbe. Kevés szó esik az éghajlatváltozás elkerülhetetlen hatásaihoz történő alkalmazkodási feladatokról az energiahálózat, a közlekedés, az egészségügy vagy épp az erdőgazdálkodás esetén. Ugyancsak nem esik szó a zöld átállás konkrét gazdasági, forintosítható előnyeiről sem: például arról a sok ezer fenntartható, „zöld” munkahelyről, amely az átállási feladatokból jöhetne létre. Fontos lenne láttatni azt is, hogy az átállás csak akkor lehet sikeres, ha felkészített, informált társadalommal együttműködésben, és nem a feje felett történik. Sem a kormányzati „fű alatti”, sem az ellenzéki „felvilágosult abszolutista” tervekkel kapcsolatban nem látszik a társadalom kellő bevonásának igénye. Az idő ugyan kevés, de nem érdemes megspórolni a tájékoztatást, amelynek eredményeként eséllyel kerülhetjük el a kezdeményezések társadalmi ellenállásból adódó kudarcait. Mert ha így lesz, akkor végleg kifutunk az időből. Számos kérdésben egyébként a kormányzati retorikához kapcsolódóan is lenne lehetőség érdemi cselekvésre. Ki vitatná, hogy a migrációhoz vagy a családpolitikához szervesen kapcsolódnak a zöld kérdések? Az ENSZ és számos más szervezet által készített tanulmány jut arra a következtetésre, hogy az egyre súlyosbodó éghajlati anomáliák emberek soha nem látott tömegeit kényszerítheti lakóhelyük elhagyására. Összehasonlíthatatlanul olcsóbb lenne megelőzni ezeket a jelenségeket, mint utólag kezelni őket. Magyarország számára a legcélravezetőbb út lehetne egyrészt, ha hozzájárul a leginkább kitett területeken a helyi szintű alkalmazkodási lehetőségek biztosításához, másrészt, ha ilyen átfogó, akár regionális, akár EU-s szintű programokat kezdeményezne. A gyerekvállalás kapcsán sem beszélünk arról, hogy milyen világot hagyunk a vágyott és a már megszületett gyerekeinkre. A kormányzati retorika gyakran említi, hogy ők jelentik a jövőt, de arról nem szól, hogy azt a jövőt a természeti környezet állapota alapvetően meg fogja határozni. Hogy az milyen lesz, az ezekben az években dől el.

A civilek egyre aktívabbak

Míg a kormány és az ellenzék teljesítménye is bőven hagy kívánnivalót maga után zöldügyekben, a civilek sosem voltak még ilyen aktívak. A Greenpeace például önálló honlapot indított Klímaválasztás 2022 címen, amelynek keretében az egyéni képviselőket próbálják rábírni egy „minimum zöld nyilatkozat” aláírására. A Green Policy Center pedig február 16-tól kéthetente, háromrészes vitasorozat keretében alapvető zöldpolitikai kérdéseket jár körül azzal a szándékkal, hogy segítse a választók informált döntéshozatalát április 3-án.

Nyitókép: a Parlament épülete szmogban 2017. január 24-én (fotó: MTI/Mohai Balázs)

Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, az új, biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>

Kategória: vélemény