Tízezren voltak, néhány százan maradtak: ősi tudást őrző juhásznál jártunk

·2021.07.27

Az év egyik legsikeresebb tudományos filmjében Sáfián László bemutatta, hogyan legelteti a nyáját  Molnár Zsolt, az Ökológiai Kutatóközpont tudományos tanácsadójának rendezésében, az ő kérdéseire válaszolva. A nyírségi pásztor és a tudós különleges kapcsolata néhány fűszál néven nevezésével kezdődött, ma már együtt dolgoznak azon, hogy a hetedik generációig visszakövethető pásztortudást megőrizzék, s rangos tudományos folyóiratban publikálnak egy nemzetközi csapat társszerzőiként. A kutató úgy gyűjtötte a pásztor ismereteit, mint a múlt század elején Bartókék a népdalokat. De az egymillió juh hazájában miért került ez a tudás veszélybe? Hogyan lettek a pásztorok a természetvédelem fontos szereplői? Hogyan sikerült a kutatónak „megszelídítenie” a pásztort, akinek az apja még a kutyáját eresztette az idegenekre, és mások előtt inkább nem kezelt egy-egy beteg állatot, nehogy lássák, hogyan gyógyítja meg? A tudós és a pásztor története. 

Az ökológus hároméves korában döntötte el, hogy hangyákkal szeretne foglalkozni. Az erdőmérnök apa és a néprajzos érdeklődésű anya mellett innentől egyenes út vezetett odáig, hogy Molnár Zsolt botanikus és etnoökológus legyen. A családi indíttatásnak is szerepe volt a felismerésben: nincs az rendjén, hogy a pásztorok körében zömmel csak a néprajzkutatók, népzenészek kutatnak, akik nemigen ismerik a füveket, sásokat, és ezért nem is szokták megkérdezni, hányféle növényt tud beazonosítani egy pásztor ott, ahol sokan csak egy-kétféle füvet látnak. Pedig az ő ősi tudásuk nem merül ki a népdalok és pásztortáncok ismeretében, sőt a legfontosabb tudományuk éppen a legeltetéshez, vagyis a növények és a jószág ismeretéhez kapcsolódik. Molnár Zsolt a 2000-es évek elején, egy nemzetközi konferencián ismerte fel, hogy a pásztorok körében az ökológiai tudást ugyanolyan szisztematikusan kellene gyűjteni, mint Bartóknak és Kodálynak annak idején a népdalokat. Európa ebben nagyon lemaradt, néhány kutató ugyan foglalkozott a hagyomány ökológiai szeletével, de ők is inkább egzotikus tájak, a korábbi gyarmatok pásztorait faggatták. Miért őket? Hiszen Magyarországon is az utolsó utáni pillanatban vagyunk, talán néhány száz olyan pásztor él, aki ezt a tudást generációk során megörökölte. Ők nem csak juhok, szarvasmarhák „biztonsági szakértői” – komoly természetismerettel is rendelkeznek. Lehet, hogy nyolc osztályt végeztek, mégis annyit tudnak a legelőn élő növényekről, mint egy botanikus professzor. Csak nagyon más nézőpontból. 

Sáfián László gyermekkora akkor ért véget, amikor kimondta: ő is pásztor szeretne lenni, mint az apja és a nagyapja, meg az ő apja hét generáción keresztül. Annyira nem kacsingattak ki a juhászatból, hogy az ősei még tehenet sem nagyon őriztek. Az apja pedig büszkén emlegette, ő egy vasat ismert el a fán: ami a pásztorbot végén van. Kapa, kasza nem illette a kezét. 

Pedig úgy nézett ki, hogy véget ér a kétszáz éves pásztortörténet. Noha addig, amerre csak mentek, juhászokkal találkoztak a családban, Laci bátyja szakmát akart tanulni. Tanult is. „Szereti a juhot, de csak fazékban” – mondta az apja, hogy tréfával üsse el azt a döbbenetet, amit a fiú döntése okozott. Amúgy is nehéz időket éltek, mert míg Laci dédapja, nagyapja még számadó juhász volt, vagyis a pásztorhierarchia csúcsán állt, addig az apja tsz-juhásszá kényszerült. Elkommunizálták az állatait, majd rábízták a saját nyája őrzését. Megtört ember lett belőle. 

Laci testvérének példája új ismereteket hozott be a családba, mégpedig zavarba ejtőket – napi nyolcórás munkahely is létezik, jól lehet keresni vele, nem kell hajnali négykor kelni és éjjel 11-ig az állatokkal foglalkozni, ráadásul még szombaton és vasárnap is, pihenőnap nélkül. 

Amikor azután a kis Laci előállt azzal, hogy ő mégis pásztor lesz, az apja egyszerre próbálta róla lebeszélni és a legjobb pásztorrá nevelni. Lépésenként vezette be egy titkos, zárt világba. Egyik első lecke az volt, ha a vállán kapával járó földművelő embert látott a határban, visszafogta a kutyáját, mert tisztelte. A nadrágos embert nem szerette, abból még baj lehet, ha a közelébe jön. 

Az ősei gyógyító pásztorok voltak, az apja komoly sebészi beavatkozásokat is végre tudott hajtani a juhokon, hogy megmentse őket. Mindre megtanította a fiát, de amíg idegen volt velük, nem nyúlt az állathoz. A tudás az övék volt, nem adták ki másnak.  

Amikor ez a két férfi találkozott, a tudós – ha nem is tudatosan – a legfőbb szabály megszegését kérte a pásztortól. Tudta ugyan, hogy Sáfián László nem csak egy „juh biztonsági őr”, aki csíkos nejlonszatyorból flakonos bort vesz elő, és nem sokkal többet tud adni a nyájnak, mint egy villanypásztor.  De azt még nem ismerte, milyen az ökológiai tudása, és ezt hogyan lehet tőle ellesni, megtanulni. 

„A tudós a legfőbb szabály megszegését kérte a pásztortól.” Sáfián László és Molnár Zsolt a hidegben a mezőn. (Fotó: Jenei Boldizsár)

Egy hortobágyi pásztortalálkozón, nagy kupacban füvek, virágok, leveles faágak voltak az asztalra készítve, a pásztortól pedig azt szerette volna megtudni a tudós, melyeket ismeri közülük, és hogyan nevezi őket. Molnár Zsolt nem sokat mondott utána, csak hogy kimehetne-e egyszer egy napra legeltetni Sáfián Lászlóval. Egyszerű embernek látszott, a pásztor úgy gondolta, miért is ne, olyan botanikusforma lehet, egy napot elkóborolnak majd valahogy a gyepen. Már két éve kóboroltak aztán újra és újra, Molnár Zsolt még mindig kérdezett tőle, azután eltelt néhány hónap, és megint jött, megint kérdezett. Pont úgy, ahogy az apja csinálta vele gyerekkorában. A pásztor mindebből azt szűrte le, a botanikus figyel rá, érdekli a szava, tényleg arra kíváncsi, amit tud, nem kell többet mutatnia magából, mint amilyen valójában. 

Két évvel az első találkozás után, egy véletlen telefonhívásból derült ki az is, hogy a magas ember, aki minden fűnek tudja a nevét, valójában doktor. Mit keres náluk egy doktor?

– Apámtól azt tanultam, hogy a doktort tisztelni kell, ha ember-, ha állatorvos, de Zsoltot előbb tanultuk meg tisztelni, az embersége által – meséli a pásztor. Ráadásul a tudós nem is emberorvos, nem is állatorvos, hanem valami furcsa pásztordoktorféle.

Molnár Zsolt óvatosan haladt előre, először csak gyűjtötte és rendszerezte Laci ökológiai tudását, valahogy úgy, ahogy Bartók a népi énekesek dalait kezelhette. Azután beszélni kezdett a saját ismereteiről, megkérdezte a pásztort, ő mit gondol erről. Laci, aki egyszerre szerény, tisztelettudó ember és saját szakmája arisztokratája, elmondta, amit tudott. Meg azt is jelezte, amit nem. Kutatótársa lett a tudósnak. Ma a világ rangos ökológiai folyóirataiban publikálnak együtt angolul; háromórás kisfilmjük az idei év egyik legnézettebb magyar tudományos videója; Laci az Ökológiai Kutatóközpont nyári fesztiváljának közönségcsalogató vendége, és mi sem természetesebb, hogy Zsolt nagydoktori védésén a Magyar Tudományos Akadémián ő is ott volt a vendégek között további négy pásztorral és két gyimesi csángó gazdával együtt – cifra szűrben. Persze szigorúan csak azután, hogy már pirkadat körül meglegeltette a birkáit, hiszen azokat – akadémiai ünnepség ide vagy oda – mindig ki kell hajtani.

Pásztorok a nagydoktori védésen. (Fotó: Fráter Erzsébet)

De még nem tartunk itt a két férfi titkának megfejtésében. Hajnal van, kellemesen friss a levegő, lágyak, sárgák a fények. Egész napra kísérjük el a pásztort és a tudóst. Érezzük: Sáfián Lászlónak egy újságíró vagyunk a sok közül, akik a pásztorokra kíváncsiak. Most már olyan kevés van belőlük, hogy sorban mennek a firkászok a pusztára értük, hadd lássanak még egyet-kettőt. Zsoltnak pedig látogatásunk lehetőség, hogy népszerűsítse a hagyományos ökológiai ismeretek fontosságát, és megmutathassa, ugyan a felvilágosodás óta nem tartjuk tudománynak egy pásztor tudását, de akkora bajban van a Föld, hogy éppen ideje változtatni ezen.  

A nap azzal kezdődik, hogy több kilométerre hajtjuk a juhot, ki a legelőre, mert egyre kevesebb ugyan a pásztor és a birka, de még jobban fogy a gyep. Ezen a tájon például akácosokat telepítenek a helyére. Rég elmúltak errefelé a nagy, összefüggő legelők, hosszan megyünk hát, pedig a juh nem a lábáról hízik.

Nézzük a több száz állatot, ahogy a félig még sötét erdőben egymás nyomaiba lépve haladnak. Mi meg az övékben. A két vezérürün mélyen kongó harangok szólnak, a másik nyolc-kilenc állaton magasabb hangú kolompok és csengők. A pásztor tudja, melyik megjelölt állat szeret a nyáj jobb, melyik a bal oldalán menni, melyik elöl, melyik hátul. Nem kell a nyájra néznie, a hangokból tudja, éppen merrefelé fordulnak, és jól viselkednek-e. És nem jól viselkednek, mert mi vendégként akaratlanul tereljük őket, tartanak tőlünk, félnek a fényképezőgép hangjától. Hiába morog a pásztor, haza szeretnénk vinni a látványt, ahogy a felkelő nap narancsfényei szétfolynak a sok száz jóltartott birka alkotta lélegző, élő képződményen. 

„Haza szeretnénk vinni a látványt...” (Fotó: Válasz Online/Vörös Szabolcs)

Órákon át csak messziről méregetjük a pásztort, a tudós egyelőre szintén nem merészkedik közel hozzá. Sáfián László gumicsizmában, szürke munkáskabátban a botjára támaszkodik. Csak díszes juhászkalapja kelt némi reményt bennünk, hogy nem néhány szép fotóért és egy hallgatag agrármunkás miatt ébredtünk hajnali négy órakor. Ahogy egyre élesebbé válnak a fények, alattunk is egyre inkább felmelegedik a homok. Nem a Hortobágyon vagyunk, hanem a hortobágyi jószág egykori hagyományos téli legeltető helyén, a Debrecen melletti Erdőspusztán. Kétszáz éve a jószág a nyarat a nagy pusztán töltötte, majd a tarlókon áthajtották télire ide, a tölgyerdőkbe, erdei tisztásokra. Most más a rendszer, Sáfián László egész évben ezen a kis darab földön legeltet Hajdúsámson határában, de földrajzi értelemben a Nyírségben. A gyep nagy része már kiégett a perzselő hőségben. Másutt hatalmas esők voltak, itt semmi. A pásztor mozdulatlanul áll vagy félóráig, támasztja a botját, azután kicsit arrébb mozdul, a nyáj meg vele. Ott megint támaszkodik fél órát, azután megint odébb áll. Unalmasabb kezdetet el sem lehet képzelni egy riporthoz. És akkor történik valami. Sáfián László leveszi a munkáskabátját, és a tarisznyájára fűzi. Ott áll hófehér ingben, fekete mellényben, amelynek gombjain megcsillan a nap. 

– Ezüst? – mutatok a nagy fémgombokra. 

– Az ünnepi viseleten, amit vásárra, templomba veszünk fel az, annak nemesi gombjai vannak, ez csak hamisezüst.

Látja rajtam, hogy nem értem a szavait. Nemesi gombok egy pásztoron? 

– A dédapám, nagyapám számadó juhász volt, az újfalusi, berettyóújfalui angolszabóval varratta a viseletét, ezüstgombokat hordott. Állatokhoz hívták őket gyógyítani, megbecsülték őket. De erről apám soha nem beszélt. 

Kackiás bajusszal, hófehér ingben, az ősei viseletében áll a birkái mellett. 

– Nagyapám csak fehér ingben legeltetett – meséli. Nagy a por a legelőn, nem tűnik éppen praktikus viseletnek fehér vasalt vászonban dolgozni a pusztán. Miért pont fehérben?

– Nem tudom. Sok mindent nem lehetett tőle kérdezni. 

A kalapját ezüstgombok díszítik. Nem jelmez rajta a ruha, hozzá tartozik. Odanyújtok neki egy sárgabarackkal teli dobozt, és látom a szemén, viccesnek tartja, hogy egy fővárosi piacon vásárolt gyümölccsel akarom a tanyája mellett traktálni. Apám ültette – mondom neki, erre vesz belőle. Megtettünk egy millimétert egymás irányába.

„Kackiás bajusszal, hófehér ingben, az ősei viseletében áll a birkái mellett.” (Fotó: Válasz Online/Vörös Szabolcs)

A pitykék, az ezüstgombok egykor a nemesi ruhadarabok díszei voltak, onnan vándoroltak a pásztorok ruhájára. A mi pásztorunké csecsformájú, szirommintás. Fontos funkciója volt, az öltözet már messziről jelezte a pusztán, hogy nem akárkivel van dolga az embernek. A pásztorok kicsit mindig társadalmon kívüliek voltak, erősen hierarchizált világgal. A csúcson a számadók álltak, azután az öreg bojtárok, majd a kisbojtárok. A szocializmus évtizedei azután szétmarták ezt a rendszert, de azért a juhászoknak még a téeszben is maradt becsületük. A vadkapitalizmus aztán tovább erodálta a pásztorkultúra maradékát, a literboros, csíkos nejlonszatyros, alulfizetett, cselédsorban élő „állatőrzőkkel”. Ma már sokan úgy gondolják, hogy az elektromos kerítés pont annyit tud, mint ők, és van olyan, akinél ez igaz is. Sáfián László egy kiutat látott ebből, hogy magatarti lesz, nem dolgozik másnak.

Mit tud a pásztorunk? Megkérem, hogy rajzoljon körül egy területet a pásztorbotjával, és mérjük össze a szókincsünket. Én, a szavakból élő ember, és ő, a szótlan juhász. Csalafintán csillan a szeme, Zsolt emlékeztet rá, hogy a magyar mesevilágban a pásztor okos, rafinált ember. Amíg a német népmesékben az válik hőssé, aki a sűrű, rengeteg erdőből élve kijut (vagy kijuttatja Piroskát), addig

a magyar mesék furfangos alakja a pásztorfiú, aki királyfikat legyőzve nyeri el a királylány kezét.

Évszázados trükkjük, hogy a városi idegen felé ostobának mutatják magukat, a professzornak azonban kétsége sincs, hogy a pásztor fog győzni, hiába vetek be olyan szavakat, mint a hangaszál. 

– Kilencven százalékban tarack – mutat a pásztor a botjával a területre. – De van itt perje, folyófű, csörgőkóró, vadkapor – de lerágva –, orsósarok vagy más néven kannamosó, cickafarok. Kivallattuk – jelzi, hogy nem talál más növényt. –  Nem, látok még szarvaskelepet is. Másnéven sárkelepet.

Molnár Zsolt nézi és bólogat:

– Laci száznál több olyan növényt ismer, amely fontos a birka szempontjából, de egy sajátos nézőpontból, ő a jószág száján át látja a mezőt. Tudja, mikor nő, mikor szereti a juh, táplálós-e vagy sem. 

Ha szereti a juh, akkor csak tápláló lehet – próbálom értelmezni a szavakat. 

– Nem, ha megfosatja – mondja a pásztor, és ezzel nehéz vitatkozni. Az ökológus szerint a pásztor még azt is tudja, melyik növény hasznos különösen űzetés, szaporodás előtt, melyiknek milyen gyógyhatása van, milyen baj esetén kell arra hajtani a juhokat. Hitetlenkedve hallgatom. 

– A birka és a pásztor egymástól tanulnak. Sokszor a birka is tudja, milyen gyógynövényre, milyen tápanyagra van szüksége – mondja a kutató.

„Van itt perje, folyófű, csörgőkóró, vadkapor, orsósarok, cickafarok.” (Fotó: Válasz Online/Vörös Szabolcs)

Órák óta követjük a pásztort, aki alig szólt egyet-egyet. Hátha a nyáj magától megy arra, amerre akar? Ő meg csak követi.

– A nyáj nem tőlem tart, hanem a kutyáktól, rajtuk keresztül irányítom. 

Egy nagy fehér és egy kicsi fekete segíti. A kicsit Divatnak hívja az apja után, aki néhány hete érezte, hogy vége lesz, és elment meghalni. A pásztor egy régi juhálláson, egy bokor alatt találta meg hűséges, jó kutyáját. Most ezt a kis ugribugri túlbuzgó kutyakölyköt tanítgatja. Azt kérjük, bírja rá a kutyát, hogy kettőt vakkantson. Ez is valami? – kérdezi a mosolya, rászól Divatra, a kölyök simán teljesíti a mutatványt. Fontos tudás, így lehet – pusztán hanggal – finoman mozdítani a nyájon.

– A falkán belül – így hívja a nyáját – nem minden birkát tudok irányítani. Csak a két vezérürüt, a többi őket követi.

Megkérem hát, fordítson a nyájon. Menjenek most a másik irányba úgy, hogy a kutyák egyet sem szólnak, és ő sem emeli a botját, csak a két vezérürüt szólítja. 

– Dezsőűű, Rezsőűű – ismételgeti az első szótagnál kiáltva, utána szabolcsiasan ejtve, elnyújtva, kicsit énekelve a nevüket. A két vezérürü máshogy van nyírva, mint az összes többi birka, az elejükön és hosszú farkuk végén félig meghagyták a gyapjút, úgy néznek ki, mint a hím oroszlánok, sörénnyel és bojtos farokkal. A két vezérürü szép lassan fordul, a nyáj meg velük. Elindulnak keletre. 

– A nappal szembe, amerre nem szereti a birka – magyarázza a pásztor, miért ez az egyik legnehezebb feladat. A két vezérürü már a hangsúlyból tudja, mit vár tőle: menjen-e előtte, vagy éppen ellenkezőleg, maradjon hátul, és tartsa a juhot, csendítse a nyájat.  

Csak később látom, Laci pásztorversenyeken is komoly mutatványokra képes. 

Lassan ballagunk a nyáj után, Zsolt azt mondja, Laci nemcsak magát a növényt és azt ismeri, milyen állapotában kedveli a birka, hanem azt is, mennyit szabad belőle lerágni és mikor, hogy újra tudjon nőni, regenerálódjon. Azaz az ökológiát is. 

– Egy idő után kíváncsi lettem rá, miért eszi annyira a birka ezt vagy azt a növényt – meséli a pásztor –, például, amit édesfűnek mondunk. Megkóstoltam, és kimondottan keserű.

Laci hosszú évek alatt tanulta el az édesapjától, melyik növénnyel kell vigyázni, melyik mikor ehető. Vannak aszályos tavaszok, ami után mindent elborít egy sárga virágú növény, a csengőfű vagy máshogy nevezve, a csörgőkóró vagy törökátok. 

– Mérgező a magja, a birkát kevéssé bántja, de amikor fél érésben van, a magja letekeri a lovat, elkábítja a juhot – meséli a pásztor. – A vizes helyeket kedveli, és amikor jön föl, akkor kell lelegeltetni, kihuzigálni. Később békén kell hagyni, nem szabad a közelébe menni. Azért sem szeretjük, mert elöli a füvet. 

– Félparazita – bólint az ökológus. 

– Ha száraz a tavasz, nagyon észre lehet venni, mert a fű kiszárad körülötte. Amíg a birka megeszi, én megyek rá, mert addig is pusztul. Ennél nincs nagyobb átok – mondja a pásztor. 

– Gyimesben van egy legenda, amely szerint a menekülő Báthory fejedelmet az egyik falu elárulja, és a falu határa hét évig csak csengőkórót vagy törökátkot terem. 

Laci arcán látom, hogy ez felér egy sáskajárással. 

A tudós és a pásztor tudása így ér össze. Utóbbinak a világ minden táján ugyanaz az alapvető feladata, hogy jól tartsa a jószágát, és az olyan területeken is húst termeljen, ahol nem nőnek meg a haszonnövények. Kövér, tágas legelőn talán nem olyan nagy dolog a legeltetés, de itt a homokon! 

A két férfi újra és újra találkozott, immár egymást tanítva. Molnár Zsolt nem csak Hajdúsámsonra jár pásztortudást gyűjteni, hanem Gyimesbe, Szerémségbe, Mongóliába és Iránba is, és egy idő után kérdezgetni kezdte Lacit, vajon ő is úgy csinálja-e, ahogy a mongol pásztorok. Vagy amit tőle látott, azt megkérdezte a perzsáktól is. Például a magyar pásztor igyekszik feljavítani a legelőt, ha valahol értékes növényekre, pillangósokra akad, akkor magérleléskor legelteti le, majd áthajtja oda a nyáját delelni, ahol úgy gondolja, termékeny talajra hull a mag. 

Semmit sem értek. 

– Kiszaratom – mondja Laci. 
– Restaurációs célú legeltetés – értelmezi Zsolt.

Az ökológusok a nyolcvanas években jöttek rá, hogy a fajszegény gyepek fajgazdagságát növelni lehet célzott legeltetéssel. Laci ősei meg már – ki tudja mióta – tudták ezt, és csinálták. A mongolok viszont nem tesznek ilyet. Szerintük az embernek nem az a feladata, hogy feljavítsa a gyepet, hanem hogy ne használja túl, és adjon esélyt az öngyógyulásra. 

Laci figyel az ellenkezőjére is. Ha tarlóra viszi a falkát (vagyis frissen learatott területre), ahol sok a gyomnövény, véletlenül sem szabad utána a legelőre hajtani. Olyankor arra figyel, hogy amit a tarlón ettek, ott is hagyják.

– Ez a dolgunk, vigyázni a gyepre, hogy ne gazosodjon, ne bokrosodjon el, de ezt mi sosem a természetvédelemhez, hanem a birka szájához kötöttük. Amíg Zsolttal nem találkoztam, nem gondoltam rá, hogy végső soron egy az érdekünk: minél többszínű élővilág, minél többféle növény legyen a gyepen. 

Aminek persze semmi köze nincs a kertek gyepéhez. A pásztoroknak azért fizet támogatást az állam, hogy ne műtrágyázzák a területet, vagy ne hajtsák a kökörcsin virágzásakor az állatokat a ritka növények felé, esetleg legeltessék le a sást, mert egy-egy ritka állatnak, például Bugac mellett a rákosi viperának az kedvez. A jó pásztort nem kell arra figyelmeztetni, hogy jól ossza be a száraz partos részt –ahonnan elfolyik az esővíz, ezért évente csak egyszer újul meg ott a növényzet. Vagy okosan legeltesse le az aljat, mert az aljas rész vizesebb, ott egy évben háromszor is újra nő a növényzet, viszont könnyen elsásosodik, amit már nem szeret a birka. A pásztor látja az újfajta, az éghajlatváltozás miatt gyorsan terjedő növényeket, és rájuk hajtja az állatot. Így oszt életet és halált. 

– Sokan azt mondják, milyen unalmas itt. Itt? Nincs két egyforma nap, figyelni, ahogy körülöttem megújul a növényzet, a birkák, a bárányok. Ezt figyelem folyton, a megújulást, ez a szenvedélyem.

Gyerekként lassan tanulta meg, ha például egy vágtára engedte fel a kútra a birkákat, akkor az apja másnap küldte, hallgassa meg, hány tüdős van közöttük, hány kezdett el köhögni. Ha túl gyorsan hajtotta ki a nyájat, csak úgy kongott a vas, a kolomp, az apja rákérdezett, nem jó a kutyád? A túl gyors menet miatt ugyanis a birkái kilenc óra után már nem legeltek a hőségben, az apja nyája pedig még fél tizenegykor is rágta a tippant. Gyorsabban is hízott. 

„Sokan azt mondják, milyen unalmas itt. Itt? Nincs két egyforma nap...” (Fotó: Válasz Online/Vörös Szabolcs)

Laci testvérével, Lajossal közösen gazdálkodik. Együtt tanítgatják Laci lányát, Ibikét és Lajos hatéves fiát és Tücsinek becézett lányát, akik a nyolcadik generációt hozhatják el a pásztorcsaládban. 

– A kis Lalika úgy megy végig a hodályon, hogy a félezer birkából egy sem áll fel. Tudja, milyen közel lehet lépni a fejéhez, hogy ne ijedjen meg az állat – büszkélkedik. 

Lacit is így tanította meg apránként az apja mindenre. Ő pedig évek alatt mesélte el a tudósnak ezeket a titkokat. Molnár Zsolt hallgatott, jegyzetelt és beleborzongott a hallottakba. Érteni véljük, hogy a pásztor nem speciális csősz, nem csak azt lesi, hogy ne kóboroljon el az állat, hanem a táj gazdája, az ökológiai gondolat hordozója. De mégis mi lehetett olyan súlyú, hogy a kutató ilyen izgatott lett tőle? 

– Sok gondolat egyezett azzal, amit 100-200 évvel ezelőtt jegyzett fel egy akkori tudós az akkori pásztortól. Más mondatokat mongol pásztoroktól is hallottam, szó szerint ugyanabban a formában. Tér, idő, pásztor, jószág – ősi tudás. Persze azért folyamatosan alakul a világhoz, ahogy Széchenyi mondta: a régi jót az új jóval kapcsolják össze. 

A másik izgalmat a pásztorok gyógyító tevékenysége okozta. A pusztán évezredekig nem volt állatorvos, és a pásztornak kellett a jószágról gondoskodnia. Régen a birka könnyen elpusztult amiatt, hogy a kergelégy lárváját felszívta a vízzel, és ezzel halálos veszedelemnek tette ki magát.

– Elindul az agyába – meséli Laci. – Apám megmutatta a fogásokat, meglékelte az állat koponyáját és ki tudta venni a lárvát, de csak nekünk mutatta meg. Senki idegennek. 

– A bronzkori ember is képes volt erre, régészek megtalálták a koponyalékeléssel gyógyított emberek csontjait. Rettentő izgalmas volt, amikor meghallottam, hogy ez a tudás állatokkal kapcsolatban még egy generációval ezelőtt is élő volt, évezredeken át nemzedékről nemzedékre öröklődött. 

– Le kellett ültetni a birkát, mint a nyírásnál. Beleültem a nyakába. Apámnak a nagyapám tanította, hogy ahol a kifejlett lárva mozog, ott egy kicsit puhább a csont. Az is megmutatja magát, melyik oldalon kell keresni, mert a birkának az orra lyuka level, levet ereszt. Félrehajtogatta a gyapjút, és először egy háromszöget belevágott a bőrbe, azután a koponyájába. Ha jól csinálta, a csont sem törött. A háromszöget kiemelte egy bot segítségével, kivette a lárvát és visszahajtotta. 

Koponyaműtét egy bicskával a pusztán? 

A pásztor bólint.

– Apám így csinálta.

Az édesapja Lacinak gyerekként megtanította azt is, hogyan kell például sántáznia. Az ökológus magyarázza, ez is egy gyógykezelési mód, amelynek során a körömnél az elhalt részt kell eltávolítani. A pásztor meg is mutatja, az apja hogyan csinálta mindezt a pusztán.

– Le kell ültetni a birkát úgy, hogy az állatnak kényelmes legyen, akkor kevésbé rúg. Nem álltunk neki, amíg nincs meg a fogás. 

Vagyis az az ideális mozdulat, amivel a birka rábízza magát a pásztorára. 

– Apám ragaszkodott hozzá, hogy kicsi gyerekként próbáljuk meg, mert akkor még nincs meg az az erő, amivel helyettesíthetem a mozdulatot. Később azért nehéz megtanulni, mert akkor is le tudom nyomni erőből az állatot, ha nem találom meg a pozíciót. 

„Nem álltunk neki, amíg nincs meg a fogás.” (Fotó: Válasz Online/Vörös Szabolcs)

Más világ volt, nem tudtak állatorvost elérni a pusztán, és a gyapjúnak is volt értéke. Jelenleg örülnek, ha annyi pénzt kapnak érte, amennyiért megnyírják őket. A juhtejnek is jó ára volt, de csatlakoztunk az unióhoz, és többé nem engedik, hogy kézzel fejjék őket, ezzel a tejbiznisz is véget ért. A birkapörkölt valamikor nagy családi ünnepek elmaradhatatlan étele volt, ma a fiatalok nem eszik, az Alföldről is egyre inkább kikopik. Vagyis a felnőtt állatoknak gyakorlatilag nincs értékük, annál inkább a bárányoknak, ezeket 99 százalékban az olaszoknak adják el. Most élénk a piac, emelkedett a bárány ára. Több gazda keresi ilyenkor a jó juhászt.

Közben a legtöbb nagygazda villanypásztort alkalmaz, vagyis elektromos kerítéssel őrizteti a nyájat, és van is rá magyarázat: kétszázezer forint egy pásztor havi bére, és négyszázezerért már komoly szerkezetet lehet vásárolni. A homokon azonban hiába próbálták ezt már ki a hetvenes, nyolcvanas években, tönkrement a legelő, mert amit nem taposott szét a jószág, amit nem égetett ki a birka vizelete, azt a nyáj az utolsó szálig lelegelte.

Nem az első évben mutatkozik meg a villany- és az élő pásztor közötti különbség, hanem a harmadik-negyedikben. Van persze, ahol ez működik, például a szigetországban, vetett, trágyázott füvön, ahol naponta esik az eső, és olyan birkát tartanak, amelyből előzőleg kiszelektálták a nyájszellemet. Így a juhok nem egy csoportban haladnak, hanem szétoszlanak a kerítéssel övezett legelőkön.

A jó pásztornál több állat marad életben, mert hamarabb felismeri a bajt, legeltetés közben kezeli a birkát. Ahol nem figyelnek oda, ott száz anyajuhtól száznál kevesebb bárány születik, Laciéknál sok az iker, száz százalék fölött teljesít a juh. Az olasz csak azt veszi át, amelyiknek vastag a háta, azaz kövér.

„Szigetországban (...) olyan birkát tartanak, amelyből előzőleg kiszelektálták a nyájszellemet.” Birka a németországi Helgoland szigetén. (Fotó: Válasz Online/Vörös Szabolcs)

A pásztor megenyhült, érzi, nem pusztán a személyére vagyunk kíváncsiak, hanem arra a pusztulóban levő világra is, amelynek ő élő emlékműve. Amikor a pásztorok titkairól beszél, valójában nem elárulja, hanem éppen védi, örökíti őket. Ahogy ráül a birkára és a sántázás mozdulatsorát mutatja, úgy nézzük, mintha egy kipusztulóban levő különleges fajt bámulnánk. Mellesleg pedig úgy szenvedünk a napon, hogy biztos lehet benne: egyikünk sem fogja holnap leutánozni és elvenni a kenyerét. Esőben, szélben is itt áll a pásztor, az még ennél is nehezebb lehet, mint órák óta baktatni a forró pusztán a legkisebb árnyék nélkül. 

Valaha tíz-húszezer pásztornak volt igazi pásztortudása hazánkban, ma alig néhány száznak. Még 1960-ban is két és félmillió juh élt Magyarországon, jelenleg alig több, mint egymillió. A Balkánon még él jó pár ezer pásztor, a világon pedig összesen 300 millió. Nagy szükség van rájuk, mivel a Föld szárazföldjeinek 40 százalékán csak legelő állat húsán keresztül tudjuk hasznosítani az évente megtermő biomasszát. Molnár Zsolt szerint a Föld és az emberiség jövője szempontjából fontos, hogy sokkal kevesebb húst együnk. De nem mindegy, hogy intenzív tartásból származót, vagy pásztoroltat. Ha mindenki vegetariánus lenne, akkor Mongólia, Kenya és sok más táj teljesen lakhatatlan lenne. Ráadásul az állatok nem teszik tönkre a tájat, az Alföld már a mamut és az őstulok ideje óta hasonlóan ligetesen néz ki, csak azóta a tehenek és a juhok révén a pásztorok hasznosították és őrizték meg ilyennek.

A pásztorok fontos missziót teljesítenek, de a világuk eltűnőben van, és a két férfi azon dolgozik, hogy ezen változtasson.

Az egyik ok, hogy a bornak van reklámja, a báránynak pedig nincs. Ha minden család évente csak egy ünnepen enne bárányt, akkor már a pásztornak is lenne becsülete, és ezzel nem ártanának senkinek. Magyarországon félmillió hektár gyepterület csak legeltetéssel hasznosítható, sőt természetvédelmi szempontból is fontos, hogy legeltetve legyen. Az Alföld mindig is kultúrtáj volt, nem ártanak vele, ha olyan emberekre bízzák, akik a jószág száján keresztül látják a legelőt. 

Megitatják a juhokat. Ezen a legelőjükön már nem gémeskútból húzzák a vizet, hanem Laci szintén pásztor testvére, Lajos kezeli a szivattyút. A juhok a közeli erdőben delelnek, kérődznek, és csoportosan jönnek a vízhez, hangosan szürcsölve isznak. Egy galagonyabokor aljában ülünk le, akkora a hőség, hogy ez a kis árnyék is jéghideg légkondicionálásnak hat. Az egész család megérkezik a pásztorhoz, Ibolya, Laci felesége krumplis tésztát hoz, kis bográcsokban kínálja az ételt. Már nyolc órája talpalunk, mennyeinek érezzük az ízeket. Az egész család Laci köré gyűlik, látszik a tekintélye, ahogy velünk esznek a bokor alatt.

Zsolt és Laci kutatómunkában. (Fotó: Válasz Online/Vörös Szabolcs)

Utána Zsolt és Laci a legújabb cikküket írja, szeretnék összefoglalni, milyen közös meglátásai vannak a világ pásztorainak a legelők füvei és a jószág legelése kapcsán. Mongol, iráni, kenyai és lengyel kutatókkal és pásztorokkal dolgoznak ezen. Zsolt lefordít angolból egy-egy univerzálisnak tűnő tételmondatot. Például egy ilyet, hogy a pásztor főként a jószág viselkedésén, legelésén keresztül ismeri a növényeket. Laci nem tudja, hogy mindenhol így van-e ez a világban, erről nem szólnak a természetfilmek, de ő és a magyar pásztorok így gondolkodnak. Zsolt emlékezteti is a hajnali versengésünkre, és rámutat egy távoli növényre. Mit látok? – kérdezi tőlem. Mit látsz? – kérdezi Lacitól. Lila virágot, mondjuk mindketten. A pásztor – ahogy a városi ember – sem nevezi néven a réti füzényt, mert nem fontos faj, de azt tudja róla, hogy nem eszi a birka, és nem is mérgező, nem veszélyes rá. Vagyis az állítás igaz. 

Jön a következő mondat: a pásztorok egyik célja mindenhol a világon, hogy a legelő lehetőleg minél több növényét hasznosítsák. Laci bólogat, ez igaz. Hozzáteszi, hogy mindig kell télire is hagyni legelőt, de ha nem fogy minden el, mert olyan az idő, akkor sem maradhat ott a száraz fű tavaszra. 

– A felesleget elhordatom a lábával, letapostatom. 

Mutatja a kezével, milyen törékeny a száraz fű. Lejárattatja a juhokkal, mert a réginek el kell tűnnie ahhoz, hogy az új kinőhessen tavasszal, és jövőre is jóllakjon itt a juha.

Bólogatnak, jegyzetelnek, latolgatnak. A tudós és a pásztor, a legelő megújításának két mestere.

*

Nyitókép: Válasz Online/Vörös Szabolcs

Ez a riport olvasóink támogatása nélkül nem készülhetett volna el. Ha fontosnak tartja munkánkat, kérjük, legyen „előfizetőnk” akár már havi 1700 forintért, és csatlakozzon hozzánk a Facebookon!

Kategória: riport