A Twitter-csőcselék tündöklése a nyugati civilizáció bukása
Volt már szó róla lapunk hasábjain is, hogy az Egyesült Államokat megrázó tüntetések és zavargások legváratlanabb kísérőjelensége a múlt eltörlésének szándéka. Mindenki gyanús, aki a nyugati civilizáció része volt: nemcsak konföderációs tábornokok, hanem amerikai elnökök, felfedezők, misszionáriusok és szentek szobrai is dőlnek. A történelmi értékítélet változása nem újdonság, a folyamat azonban váratlanul gyors és vad – ma már a klasszikus zene és a fizikai biztonságérzet is gyanúsan „fehér”. Lehet-e egy nemzetet és kultúrkört összetartani a múltról való közös emlék és a jövőről szóló közös terv nélkül? Ki használja ki Amerika meggyengülését? Mit tanít Róma példája egy civilizáció végéről? Esszé.
A nyugati civilizáció erejét 2016 márciusán az egyesült államokbeli Seattle egyetemi kampuszán értettem meg igazán. Ösztöndíjasként jártam a szinte beláthatatlan országot: egyetemek kommunikációs szakjain beszéltem a hallgatóknak Magyarországról és Európáról, cserébe segítséget kaptam témák és interjúalanyok felkutatásához. Aznap kicsit korábban érkeztem az első találkozóra, s valószínűtlen látvány fogadott: az égre éppen csak felkúszó Nap sugarai átvilágítottak az egyetemi könyvtár, a neogótikus Suzzallo Library csúcsíves ablakain. A míves kőcsipkék, az ólomablakok, az arányok és a formák Európát: a kolozsvári Farkas utcai és a budavári Mátyás-templomot, Brugge időtlen polgárházait, a légies párizsi Sainte-Chapelle-t, az oxfordi egyetemi kollégiumok kerengőit idézték fel bennem. Kilencezer kilométerre Budapesttől váratlanul otthonosan éreztem magam. S ez csak fokozódott, amikor felfedeztem, hogy a könyvtár homlokzatát európai egyetemek – Heidelberg, Bologna, Leuven – címerei is díszítik, hogy közös civilizációnk jeleseinek szobrai néznek le a magányos kerengő közép-európaira: Goethe, Beethoven, Dante és sokan mások.
Nincs kedvem utánanézni, hogy a címerek és a szobrok ott vannak-e még, vagy az elmúlt hetekben sok más emlékműhöz hasonlóan ezeket is ledöntötték.
A koronavírus-járvány mellett aligha van ma többet tárgyalt téma, mint a George Floyd megrázó halálát követően kirobbant amerikai tiltakozások. A rendőrségi reformmal kapcsolatos jogos követelések keverednek a koronavírus-járvány miatti gazdasági válság okozta feszültségekkel, a novemberi elnökválasztás politikai akcióival, szimpla fosztogatással és anarchisztikus követelésekkel. Az Amerika-szerte (sőt, néhol Európában is) ledöntött szobrok kövezethez csattanásánál is fülsüketítőbb a médiazaj. Orwell tollára illő módon egy állítólag fajgyűlölet-ellenes mozgalom számára en bloc a „fehérség” (whiteness), azaz a nyugati civilizáció az új közellenség, amely minden bajért felelős.
A rabszolgatartásért küzdő konföderációs tábornokok szobráért jóérzésű ember aligha emel szót, ám nyilvánvaló, hogy messze nem pusztán az amerikai polgárháborúban vesztes fél emlékezetének kiiktatása a cél. Az elmúlt időben katolikus szentek és misszionáriusok, unionista katonák, pionírok emlékművei is sorra kerültek; lényegében mindenki gyanús, akinek köze van a nyugati civilizációhoz. A sors keserű fintoraként az életének egy szakaszában rabszolgaként sínylődő Cervantes spanyol író szobrát San Franciscóban elcsúfították, számos Kolumbusz Kristóf-szobrot ledöntöttek (többet pedig az önkormányzatok szereltek le). Sok helyről az Egyesült Államok harmadik elnöke, Thomas Jefferson, a Függetlenségi Nyilatkozat egyik társszerzője emlékét megörökítő alkotásnak is „mennie kellett”.
Portlandben ismeretlen vandálok az Egyesült Államokat lényegében megalakító első elnök, George Washington szobrát is ledöntötték. A folyamat abszurditását jól mutatja, hogy a washingtoni tüntetések során megkapta a maga graffitiadagját a függetlenségi háború idején a lázadók oldalán harcoló Tadeusz Kościuszko lengyel tábornok is. „Büntetésének” okairól egy lengyel forgatócsoport a helyszínen kérdezte a tüntetőket, akiknek fogalmuk nem volt, hogy kinek a szobrát kenték össze.
Nem tulajdonítunk túl nagy fontosságot ma már kevesek által ismert szakállas-kardos amerikai nagyemberek szobrainak? Az emlékezetpolitikai vita Magyarországon is keveseket érdeklő szubkulturális sport, és alapjáraton semmi különleges nincs abban, ha időről időre átértékeljük a múltat. Van azonban a mostani amerikai s Európába (leginkább Nagy-Britanniába) is átcsapó szoborrombolási hullámban valami teljesen egyedi: a múlt totális felszámolásának és kitörlésének igénye.
Ernest Renan 19. századi francia történész emlékezetes megfogalmazását kölcsön véve: a nemzet „közös emlék a múltról és közös terv a jövőre”. „A nemzet elsősorban lélek – fogalmazott híres, 1882-es Mi egy nemzet című beszédében. – Két, valójában egylényegű dolog alkotja ezt a lelket: az egyik a múltban, a másik a jelenben található. Az egyik a múlt gazdag emlékeinek birtoklása, a másik az együttélés igénylése, az az akarat, hogy örökségünket továbbadjuk.”
Márpedig az amerikai társadalom egy részének szándéka a múlt emlékeinek eltörlésére óhatatlanul radikalizálja a másként gondolkodókat.
Azaz fokozódik a társadalom tribalizálódása: bőrszínük vagy a „strukturális elnyomáshoz” való viszonyuk (s nem pedig jellemük, egyéniségük) alapján megítélt egyének törzsekbe tömörülve vívják harcaikat.
A rémisztő példák egyre szaporodnak. Seattle – jellemzően fehér – önkormányzata például képzést szervezett fehér bőrű dolgozóinak, amelyen azt mondták nekik, hogy ugyan a rasszizmus nem az ő hibájuk, de azért ők tehetnek róla. Ezért fel kell adniuk a „fehérség” olyan attribútumait, amilyen például a „fizikai biztonság”.
Ha a három dombra (a görög humanizmus Akropoliszára, az európai állam római Capitoliumára és a keresztény Golgotára) és a felvilágosodás értékeire épülő civilizáció legerősebb államának eszmei alapjai szétmállanak az ideológiai pergőtűz miatt, az minket, magyarokat is érint. Márpedig ma minden gyanús, ami nyugati: ilyen például a nukleáris család, amelyet a Black Lives Matter mozgalom felszámolna. A természethez hasonlóan azonban a nagyhatalmi politika sem szereti persze a vákuumot: egy belső zavarai miatt gyengülő, s ezért nemzetközi színtéren visszaszoruló Egyesült Államok (és nyugati világ) automatikusan több Kínát jelent. Márpedig aki látni akarja, hogy milyen a „strukturális elnyomás”, az ujgur átnevelőtáborok táján kutakodhat. Igaz, utóbbi némileg veszélyesebb, mint a klasszikus zene „túlságosan fehér” mivoltán elmélkedni.
A mostani tüntetés- és zavargáshullámok kiváltó okaiból idővel a vírus és a választások miatti feszültségek talán lecsengenek, de a múlt eltörlésének kísérlete mellett még egy hatás tartósan itt marad velünk. Ez pedig az amerikai társadalom egyenlőtlensége, amelyet elmúlt fél évszázadban nem sikerült érdemben csökkenteni. Lyndon B. Johnson 1964-ben elindult Great Society-programja óta az USA 22 ezer milliárd dollárt (200 évnyi magyar GDP-t) költött a társadalmi egyenlőtlenségek csökkentésére, szinte eredménytelenül. Noha számos sikeres egyéni életút létezik, statisztikailag nem változott az állami támogatásokra szorulók aránya, a kiemelkedők helyére újabb szegények léptek.
Anekdotikus, de jellemző példa: Seattle rendőrfőnöke egy feketebőrű nő, de ez nem akadályozta meg a fehér- és feketebőrű szélsőségeseket, hogy a város szívében rövidéletű „autonóm zónát” hozzanak létre, tiltakozva az állítólag fajgyűlölő rendőrség és a társadalmi egyenlőtlenségek ellen. (A gyorsan erőszakossá és kaotikussá váló kommunát végül hatósági erővel kellett felszámolni.)
Az elkövetkező években is várhatóan feszültségeket gerjesztő társadalmi problémák mellett hosszabb távon is célkeresztben marad az Egyesült Államok kulturális magját alkotó nyugati civilizáció. A politikai establishment, a média, az egyetemi világ és a nagyvállalatok jelentős részének támogatásával zajlik a „fehér felsőbbrendűség” elleni harc – s hogy az mi fán terem, azt a Twitter-csőcselék dönti el. (A kifejezést nem mi találtuk ki, amerikai lapokban nevezik így a neki nem tetsző véleményért azonnal virtuális lincselést rendező tömeget.) Nem kétséges, hogy a vírus miatti veszélyhelyzetet látványosan félrekezelő, kaotikus Trump-adminisztráció esetleges bukása esetén sem maradnak abba a leginkább a kínai kulturális forradalomra emlékeztető megszégyenítések. Szobrok mellett ugyanis életpályák is ketté törnek. Aki felszólal az új ortodoxia ellen, a szólásszabadságért, az egyéni felelősség mellett, s elítéli, hogy a bőrszín meghatározza az ember jellemét, a Twitter-csőcselék támadásával kell számolnia, s egzisztenciáját is kockáztatja. Ennek lélektanáról és folyamatáról vallott döbbenetes erővel a legnagyobb amerikai napilap, a New York Times szerkesztőségében felmondott Bari Weiss.
A nyugati civilizáció emlékművei mellett tehát a gondolatok ellen is háború folyik. Ahogy a kaliforniai Stanford egyetemen két évvel ezelőtt a diákok kiadták a jelszót: a nyugati civilizációnak mennie kell.
Senki sem állítja, hogy az ehhez a kultúrkörhöz tartozó népek és államok az elmúlt évszázadokban bűntelenek voltak. Bármekkora westernfilm-rajongó az ember, összeszorul a szíve attól, ahogy a Vadnyugat meghódítása idején a fiatal állam az őslakosokkal bánt. Aligha van kedve eljelentékteleníteni a hatvanas évekig létező szegregációt annak, aki felkereste az atlantai Martin Luther King Múzeumot. Ott, a korabeli híradófelvételeket nézve döbben rá a látogató, hogy szinte tegnap törölték el a faji megkülönböztetést. Bőven élnek még azok a fekete kisgyerekek, akiket a hatvanas évek végén a déli államokban gyakran szövetségi ügynökök kísértek reggelente iskolába, hogy megvédjék őket a gyűlölködő fehérektől.
Érthető, hogy alig fél évszázaddal később még eleven seb ez és sok érzékenység tapad a faji kérdéshez. Mégis, arra példa, hogy Amerika és a sokat bírált nyugati civilizáció képes az önkorrekcióra, amikor elvei és a valóság eltér egymástól. A rabszolgaságot például nem a Nyugat találta ki, de a Nyugat szüntette meg. Amiképpen a szegregáció nagy amerikai szégyenét is többek között a faji egyenlőséget a keresztény tanításból levezető baptista prédikátor, Martin Luther King vezette polgárjogi mozgalom hatására számolták fel. (Ma már King is kényelmetlen örökség, hiszen például biblikus alapon ellenezte az azonos neműek házasságát.)
Az Egyesült Államokban zajló múltrombolás fontos kérdése, vajon kisiklás történik-e (az optimistábbak szerint csupán az 1968-at követő felfordulás ismétlődik meg), vagy egy civilizációs életciklus végén tartunk.
Pesszimista olvasat szerint ugyanis a kereszténység és a felvilágosodás talapzatára épített államok, társadalmak szétesésének vagyunk tanúi, s a szétgurult kövekből valami más épül. Új világ, újracsomagolt marxizmusból (amely szerint az eszmék egyedül az uralkodó osztály elnyomási eszközei), a posztmodernből (amely szerint az igazság nem létezik, csak egymással egyenértékű versenyző narratívák) és a nagyvállalatok által felszított hisztérikus hedonizmusból összegyúrva. Olyan kor, amelyben az embereket bőrszínük, származásuk szerint sorolják be jók és rosszak, áldozatok és tettesek közé.
Benne élünk az eseményekben, így a kérdés eldöntéséhez nincs elég perspektívánk, de a történelem segít fogódzót találni. Birodalmak, civilizációk bukását hajlamosak vagyunk pontszerűen elképzelni, jellemzően konkrét eseménnyel foglalunk össze hosszú eseménysorokat, amelyekben pedig a folyamatosság legalább olyan fontos, mint a megszakítottság. Az iskolában megtanuljuk például, hogy Krisztus után 476-ban letették a trónról az utolsó császárt, s ezzel véget ért a Római Birodalom és az ókor is. Pedig az akkoriban élő emberek számára ez aligha lehetett olyan meghatározó élmény, mint mondjuk a 235-ös év.
Akkor történt meg ugyanis először, hogy a császári trónra egy korábbi közkatona, a ráadásul barbár (gót) származású Maximinus Thrax került, akiről a kortársak rosszallóan jegyezték fel: híján volt minden műveltségnek és alig tudott latinul.
A 3. században 49 év alatt húsz császár váltotta egymást, közben pedig szétmállottak a római állam alapjai. A hadsereget egyre inkább barbár törzsekből töltötték fel, a birodalom etnikai aránya felborult a folyamatosan beáramló idegen népesség miatt, az olcsó munkaerőre (rabszolgákra) alapuló gazdaság kifulladt, a termőföldek kizsigerelése miatt csökkentek a búzahozamok, a politikai instabilitást pedig még a szokottnál is nagyobb politikai korrupció kísérte. A birodalom bukása azonban nem azt jelentette, hogy a római civilizáció nyom nélkül eltűnt. Három kiragadott példa: az ezeréves magyar államnak jóval hosszabb ideig volt hivatalos nyelve a latin, mint a magyar (utóbbit csak 1844 óta használjuk az államéletben), a keresztények jelentős részének 476-hoz hasonlóan Róma püspöke a spirituális vezetője, Washington hatalmi központját római mintára máig Capitóliumnak hívják.
Meglehet, hogy a jövőből visszatekintve a Magyarországot is magában foglaló nyugati világ 2020-as problémáit (a szélsőséges politikai polarizációtól az egyre gyakoribb gazdasági válságokon és klímaváltozás okozta károkon át a múlt ellen viselt háborúig) már nem is a civilizáció válságjelenségének, hanem a kihunyását követő utófájásnak tartják majd.
Ez ellen mi persze keveset tehetünk. Legfeljebb annyit, hogy újra és újra elolvassuk a halott fehér férfiak (és nők) nagyszerű munkáit, megőrizzük a ránk hagyott örökséget, és igyekszünk a későn születettek gőgjét mellőzve ítélkezni az előttünk járók felett.
Nyitókép: George Floyd halála miatti tüntetés Washingtonban 2020. június 23-án. Fotó: AFP/Brendan Smialowski
