„A könyöklés nem kultúra” – Hatos Pál szellemi keretlegényekről és szabadkőművesekről – Válasz Online
 

„A könyöklés nem kultúra” – Hatos Pál szellemi keretlegényekről és szabadkőművesekről

Ablonczy Bálint
| 2020.07.01. | Interjú

Tegnap volt az évfordulója annak, hogy 1919. június 30-án az antant követelésének eleget téve a Tanácsköztársaság elkezdte kivonni csapatait a cseh uralom alól felszabadított felvidéki területekről. A proletárdiktatúráról készülő új könyvében Hatos Pál történész, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Közép-Európa Kutatóintézetének vezetője ezt az ellentmondást is vizsgálja. Miként lehetséges, hogy a vörös rendszer volt az egyetlen rezsim 1918 és 1920 között, amely fegyverrel harcolt a Szent István-i Magyarországért? Tényleg a szabadkőművesek felelősök Trianonért? Mit szól ahhoz, hogy Magyar Nemzet-publicisztikában vonják kétségbe magyarságát? Nagyinterjú.

hirdetés

2018 őszén bemutatott Az elátkozott köztársaság című könyvében huszáros hetykeséggel egyszerre kérdőjelezte meg a jobb- és a baloldali emlékezetet Trianon előzményeiről. Károlyi Mihály nem gonosz hazaáruló és Tisza István sem országvesztő feudális nagyúr. Két év elteltével hogy látja: változott első világháborút követő időszak képe a közvéleményben?

– Az elátkozott köztársaság bizonyos értelemben Trianon-könyv – Trianon ugyanis Trianon előtt következett be. Az 1920. június negyedikén aláírt okmány csak szentesített valamit, aminek gyökerei az első világháborús összeomlásra nyúlnak vissza. Örömmel tapasztaltam, hogy rengeteg új adat és értelmezés született meg akárcsak az elmúlt két évben. A Trianon100 kutatócsoport munkái nem véletlenül kerültek reflektorfénybe: minden ellenkező híresztelés dacára továbbra is létezik a józan magyar olvasóközönség. Alapvetően nem gondolom hiábavalónak a történészek munkáját, akik a sokat kárhoztatott egyrészt-másrészt szempontrendszert is figyelembe veszik, és akiknek a történelem nem a jelenben folytatott harcok múltbeli homokozója. Akár az említett szakmai teljesítményeket, akár a Clio Intézet fiatal munkatársainak a Tanácsköztársaság történetével kapcsolatos fontos eredményeit vagy a Politikatörténeti Intézet közép-európai impériumváltozásokról szóló nemzetközi projektjét nézzük, azt látjuk: a legkülönfélébb gondolkodású történészek sorra tesznek le érdemes írásokat az asztalra e hosszúra nyúló centenáriumon. Többet tudunk tehát 1918-1920-ról most, mint akárcsak néhány éve.  

Az „egyfelől-másfelől” szempontot dicséri, de már csak olyanok vagyunk, hogy az „áruló-hős” szembeállítást az akciófilmek mellett a történelemben is szeretjük. Nem irigykedik, hogy kóklerek Youtube-videóit tízezrek nézik?    

– Saruszíjáig nem érek, de hadd idézzem Szekfű Gyulát, aki egyszer azt írta: a Magyar történetet sok ezren megveszik, ám még több ezren nem. Ettől még a Hóman–Szekfűként ismert klasszikus olyan szintézise a magyar történelemnek, amelyhez nyolcvan-kilencven évvel a megjelenése után is gyakran fordulunk. Biztos vagyok benne, hogy az alapos kutatásokon alapuló, a nagyközönség számára is érthető nyelvezettel megírt munkák sokkal maradandóbbak a harsány töcc-töcc zenével operáló összeesküvés-elméleteknél.

Az elátkozott köztársaságból hiányoznak a mitikus hősök és antihősök: könyvének lapjain a miniszterelnököktől az utolsó telefonos kisasszonyig és parasztemberig mindenkit sodor az események árja. Miért kell a történésznek mindenről bebizonyítani, hogy másképp volt?

– Mítoszokon nevelődtem fel én is: Benedek Elek csodálatos mesevilágán, Árpád vezér mondabeli hőstettein, a végtelenül megkapó és velejéig hamis Tenkes kapitányán – megdobbant árva magyar szívem, amikor az észtországi Tallinnban találtam egy Tenkes kapitánya éttermet. Aligha tekinthetünk el attól, hogy a nemzeti történelmet mítoszok és ellenmítoszok formálják. Nem ismerek a földön olyan országot, ahol csak egy mítosz létezne – gondoljunk csak közép-európai térségünkre, Lengyelországra, de akár Oroszországra is: hányféle Oroszország van?

Mítoszrombolásnak a könyvemben annyi a szerepe, hogy felhívja a figyelmet: egyetlen emlékmű sem maradandó.

Minden szépen kifaragott szobor mögött ott van a durván hagyott hátsó rész, és ez legalább annyira beszédes, mint az eleje. Ahogy a kereszténység megtanult együtt élni a népi babonákkal, ahogy az orvostudomány is megtanul együtt élni az oltásellenes mítoszokkal, a mi feladatunkat sem módosítják a makacs mítoszok. A történésznek harag és részrehajlás nélkül, esendősége tudatában kell az igazságot faggatni és bemutatni, mi történt Magyarországon 1918-1920 között.

„Mítoszokon nevelődtem fel én is.” Fotó: Vörös Szabolcs

El lehet magyarázni akárcsak lengyel barátainknak, hogy miközben 1918-1920 majd’ mindenkinek a nemzeti újjászületés ünnepe, nekünk égő seb?   

– Még nem találkoztam olyan lengyellel, aki ne derült volna széles mosolyra, amikor megtudta, hogy magyar vagyok. Ettől függetlenül még ők is nehezen érzik át a helyzetünket, hiszen nekik 1918 a másfél évszázaddal korábban megszűnt lengyel államiság újjászületését jelentette. Tényleg létezik egyfajta históriai magyar magány, gondoljunk rá traumaként, ítéljük el neurózisként. 1918-1920 a tágabb értelemben vett Köztes-Európában rajtunk kívül mindenütt a nemzeti újjászületés időszaka. Ekkor lesznek először önállóak a balti államok, Finnország függetlenséget kap, a lengyelek visszanyerik országukat. A cseh újjászületés egy Nagy-Csehszlovákiában valósul meg, a jelentősen megnagyobbodott Romániáról, illetve a lényegében Nagy-Szerbiát jelentő Jugoszláviáról ne is beszéljünk. Ehhez képest mi elveszítettük területeink kétharmadát. Ez a tragédia eltakarja a csonkán-bonkán visszanyert magyar függetlenséget, azt, hogy előtte négyszáz évig éltünk egy kedvetlen házasságban Ausztriával, s ennek végét 1918. október 31-én a tömegek ünnepelték a nemzeti zászló alatt.

A szabadkőműves Apáthy István, Erdély magyar kormánybiztosa írta meg: senki nem gondolt arra, hogy a független Magyarország küszöbe a történelmi Magyarország sírboltjába vezet – az ő útja meg nyirkos román tömlöcökbe vezetett.

Ám az okoknál még fontosabbak a következmények. Trianont nem csak eredendő igazságtalansága miatt, hanem azért sem lehet elfeledni, mert mérgező öröksége máig itt van velünk. Az 1938-1940-ben visszatért Felvidékre és Erdélybe is bevitt zsidótörvényekben, melyek a nemzeti történelem gyilkos és öngyilkos fejezeteként zárták le a revízió negyedszázados politikáját. Trianon ugyanígy itt van a szomszédságpolitika mai paradoxonaiban. Sokan idézik a szlovák miniszterelnök fontos, engesztelő szavait közös történelmünk kapcsán, de ne felejtsük el, hogy ott a Beneš-dekrétumok máig hatályban vannak, amelyek e békeszerződés nélkül nem léteznének. E dekrétumok – ahogy Révész Sándor okkal figyelmeztetett rá minap – a náci mintát viszik tovább az EU jogrendjébe, hiszen származás alapján különböztettek meg embereket. Jogfosztó következményeik máig hatnak, például restitúciós kérdésekben.

Ősszel jelenik meg Az elátkozott köztársaság folytatásaként a Tanácsköztársaságról szóló könyve, A rosszfiúk világforradalma. Mi lepte meg leginkább az első magyar proletárdiktatúra tanulmányozásakor?

– A Tanácsköztársaság történetét sokan zárnák ki a magyar történelemből, pedig akarjuk, nem akarjuk, része annak. Nem csak azért, mert a szélrózsa minden irányából érkeztek szereplői: 1919 nem csak Kun Béla és Szamuely, hanem Bartók, Kodály és Móricz is, vagy éppen Illyés Gyula. Ki gondolná, hogy a kommunista kalandban magát alaposan megégető nemzetközi csúcstudós, Kármán Tódor következő politikai állása negyedszázaddal később Washingtonban, a Pentagonban lesz, s életét a szovjet fenyegetéssel szemben létrehozott NATO magas rangú hivatalnokaként fejezi be? Lehetetlen történet a kommün; sok-sok ellentmondása közül legjobban a világforradalmi hevület és a területvédő harc összefonódása gondolkodtatott el. A különös sorsú szocdem politikus, Kunfi Zsigmond szerint a proletárdiktatúra nemzeti pánikhangulatban fogant. Jobbról és balról elhallgatott tény, hogy 1918 és 1920 között volt ez az egyetlen időszak, amikor a magyar állam központilag szervezett fegyveres harcot vívott a cseh és román megszállók ellen. Vörös zászlók alatt, internacionalista jelszavakat harsogva, de mégiscsak magyar területeket akartak felszabadítani magyar katonák. Miskolcról például 1919. május 20-án budapesti munkások és a Vöröshadseregben harcoló székely dandár maradéka közösen űzték ki a cseheket, ez az esemény mára kikopott köztudatunkból. Zavarba ejtő a sémákhoz szokott gondolkodás számára, hogy a magyar munkások hazafiként viselkedtek.

Amennyiben?

– A megszállt Pozsonyban, Pécsett, Kassán, Temesvárott és szerte Erdélyben bátran felvették a küzdelmet a berendezkedő új államhatalommal, sztrájkoltak, ellenálltak, több tucatnyian az életükkel fizettek ezért. Gróf Zichy József egykori pozsonyi és trencséni főispán viszont már Pozsony elfoglalása után néhány nappal jelentkezett az új zsupánnál, hogy lojalitásáról biztosítsa – a gyárak népe nem adta meg magát ilyen könnyen. Megírhatta a munkásmozgalom-történet 1990 előtt, hogy a magyar proletárok szíve a régi hazáért dobogott, s nem az új világforradalmi igékért? Természetesen nem. Megírhatja egy jobboldali történetíró, hogy a sokszor elátkozott szociáldemokrata munkások, vasutasok gyakran hazafiasabbak voltak a gyorsan elmenekülő hivatalnoki rétegnél? Ugye, hogy nem szívesen. Vagy itt van Lukács György tizedelési története. Kellemetlen a baloldalnak, egy világhírű kommunista filozófus, akinek vér tapad a kezéhez, a jobboldal meg kárörvend.

Pedig ha megnézzük a konkrét poroszlói helyzetet 1919 tavaszán, megint a sémákba nehezen szuszakolható képet látunk.

Merthogy? Mi történt?

A Vörös Hadsereg kötelékeiben vitézül harcoló székely katonák Verbőczy Kálmán százados vezetésével tartják a frontot: azért kerülnek a hátukba a románok, mert a pesti vöröskatonák gyáván megfutnak. Lukács megtorlásul ez utóbbiak tizedeltetését rendeli el. Ki is ez a Verbőczy? 1918 késő őszén a 21. honvéd gyalogezred pótzászlóaljából általa megszervezett kolozsvári nemzetőri zászlóalj képezte a Székely Hadosztály magját. Verbőczy 1918-1919 minden fontos csatájában kitüntette magát – ő soha nem tette le a fegyvert a románok előtt. A Horthy-korszakban mellőzött, Rákosiék által kitelepített nemzeti érzelmű katonatiszt és a kommunista filozófus még 1965-ben is baráti levelet váltottak egymással az együtt végigharcolt hősi időkről. A történet sem az internacionalista mítoszba, sem a belső ellenségei által megtiport nemzet mítoszába nem illik. Rengeteg ilyen történet van, s ezeket nekünk, történészeknek akkor is meg kell írni, ha miattuk nem írják át a történelemkönyveket.

„Lehetetlen történet a kommün.” (Budapest, 1919.) Fotó: Fortepan/Péchy László

A Nemzeti Közszolgálati Egyetem parkjában a Tanácsköztársaság idején megölt ludovikások emlékművén még friss a koszorú. Ha a románok ellen vörös zászlók alatt harcoló katonák a hősök, akkor miért is emlékezzünk a Tanácsköztársaság ellen lázadókra?

– Az lenne a baj, ha nem emlékeznénk rájuk. Márcsak azért is, mert sajnos nem a nemzeti ellenállás döntötte meg a proletárdiktatúrát, hanem ellenséges román szuronyok; a puccsal hatalomra jutott diktatúra ellen aktívan küzdelmet vállalók száma utólag növekedett nagyra. A ludovikások hősök. Ám ne csupán egyfajta áldozatiságot ismerjünk el, ideje lenne szakítani a gyakorlattal, hogy kurzustól függően csak a fehér- vagy csak a vörösterror áldozataira emlékezzünk. Mindkettőre kell, mert mindkettő eredményeképp többségében ártatlan magyar emberek vére folyt. Attól, hogy Kun Béla és elvbarátai a magántulajdon, a nemzeti érzés és a polgári társadalom elleni háborújukat vívták, derék magyar munkások és székely katonák bizony az ország ellen támadó külső erők ellen harcoltak. Szembe kell nézni azzal a ténnyel, hogy a Tiszántúl felszabadítására tett reménytelen kísérlet idején, 1919. július utolsó napjaiban, Szentesen még mindig ezrek álltak be a vörös zászló alá, mert az a románok elleni harcra hívott. Ugyanekkor a szegedi ellenforradalmi kormány hivatalos iratai keserűen állapítják meg, hogy a szeged-alsóvárosi gazdák ugyan szívesen hallgatják Horthy Miklóst, de bevonulni eszük ágában sincs. A bolsevizmusról keveset tudnak, a románokat nagyon is ismerik, ellenük azonban a fehéreknek tilos harcolni.

Érdemes a történelmi ellentmondásokkal és emberi sorsokkal ennyit szöszölni, ha Ungváry Krisztián történész nyomán Szakács Árpád a Magyar Nemzetben tényként kezeli, hogy Az elátkozott köztársaságban nem idézte Raffay Ernőt

– Érdemes lett volna felütni a könyvemet: hatszor is idézem Raffayt…

… vagy egy „őrségváltást” követelő másik szellemi keretlegény ugyanabban a lapban kétségbe vonja az ön magyarságát?  

– A könyöklés még nem kultúra. Néha szembe jön a megnemértés vagy a gyűlölet robogó fekete vonata, de ezeket a támadásokat a magyar történettudomány túl fogja élni.

A polémia onnan indult, hogy a céhes történészek állítólag megkerülik a szabadkőművesség szerepét, pedig ők tehetnek Magyarország feldarabolásáról.

– Ami engemet illet, nem kerültem meg. Könyvemben hosszan írok a kérdésről. Bármily meglepő, nemcsak Raffay Ernő járt ám az Országos Levéltárban, hanem sokan mások, köztük én is. A Martinovics-páholynak például az összes elérhető jegyzőkönyve – szabadkőműves nyelven: „építészeti rajza” – megfordult az én kezeim között is. Nézzük a szabadkőművesség tágabb kontextusát! A Monarchia utolsó magyar miniszterelnöke, Wekerle Sándor szabadkőműves volt pályája jelentékeny részében. A dualizmus első magyar miniszterelnöke, Andrássy Gyula emigrációja idején a legradikálisabb párizsi páholyokba járt.

Fia, ifjabb Andrássy Gyula, a Monarchia utolsó közös külügyminisztere olyannyira ateista volt, hogy esküvője előtt maga helyett uradalmi intézőjét küldte el gyónni.

Sokan voltak a korban szabadkőművesek, a páholytagság egyfajta társadalmi presztízst jelképezett. Amikor azonban dönteni kellett a nemzetek feletti és nemzeti lojalitás között, a szabadkőművesek saját nemzetüket választották. Az első világháború nemzeti alapon tényleg összetört minden „internacionálét”: katolikus német lőtt francia katolikusra, „hazátlan” osztrák szocdem a „hazátlan” olasz szocialistára, porosz protestáns az angol protestánsra, magyar zsidó az orosz zsidóra. Soha a történelemben nem harcolt még annyi zsidó egymás ellen, mint az első világháborúban.

„Az első világháború összetört minden internacionálét.” Fotó: Vörös Szabolcs

Ilyen ereje volt a nemzeti eszmének?

– Pontosan. A magyar szabadkőművesek például az 1915-ös hadüzenet után gyorsan szakítottak az olaszokkal, pedig a kapcsolat igen régi és igen szoros volt, hiszen közismert Kossuth Lajos és Giuseppe Garibaldi páholytagsága. Ezért hamis az a mítosz, hogy a régi ország összeomlását kizárólag a szabadkőművesek okozták – nyilván a francia szabadkőművesek az Osztrák–Magyar Monarchia végét akarták, Benešék éppúgy. De nem azért, mert szabadkőművesek, hanem azért, mert franciák meg csehek voltak, saját nemzeti érdekeiknek megfelelően akarták berendezni Európát – a német szabadkőművesek pedig a német birodalmi érdekeknek megfelelően.

Rekontra: Jászi is szabadkőműves volt!

– Igen, de ő sem a régi ország feldarabolását akarta. Megreformált föderális államot szeretett volna a folytathatatlan dualizmus helyén – de olyat, ahol a magyar érdekek továbbra is akadálytalanul érvényesülnek. Sem Jászi, sem Károlyi Mihály nem tettek egyetlen jogfeladó nyilatkozatot a területi integritást illetően 1918-1919-ben.

Utóbbi valami olyasmit szeretett volna, amit később – a különben ateista és szabadkőműves – török Kemál Atatürk meg is valósított: szovjet pénzügyi és logisztikai segítséggel harcolni Törökország megcsonkítása ellen.

Károlyi rengeteget beszélt a „keleti orientáció” fontosságáról – Szovjet-Oroszország és a nemzetközi munkásmozgalom segítségével akarta megvédeni Szent István országát. Persze nem így nevezte, de a csehek, románok és az antant nagyhatalmainak párizsi diplomatái Tisza Istvánra, Károlyira és Kun Bélára egyaránt magyar nacionalistaként tekintettek, akik hol német szövetségben, hol demokratikus jelszavakkal, vagy éppen bolsevik „álarcban” ugyanazért, „Nagy”-Magyarország megtartásáért harcolnak. Száz évvel később persze már az egykori győztesek között is él a nosztalgia az egykori szabadelvű birodalom után, nekem is akadt már több meglepő magánbeszélgetésem szlovák értelmiségiekkel, akik elérzékenyülve emlegették az Osztrák–Magyar Monarchiát. A huszadik század Közép-Európába a nemzeti kisállamiság nyomorúságát hozta: térségünk 1918 után sovén és függetlenségére büszke államaival úgy játszadozott a náci Németország, majd a kommunista Szovjetunió, mint macska az egérrel.

Beszélgetésünk is igazolja Az elátkozott köztársaság alaptézisét: az 1918 előtti korszak már a múltunk része. Ami pedig akkor és azután zajlott le, itt van velünk.

– Korábbi könyvemet valóban azzal indítottam, hogy ami 1918 előtt volt, végképp lezárult: ma már katolikus és reformátusok nem mennek ölre, a korszak kutatóit kivéve mindenkit hidegen hagy, hogy milyen szenvedélyek lobogtak az egyházügyi törvények körül a 19. század végén. Viszont 1918-1920 itt van veszekedéseinkben, szoborvitáinkban – a történészeket célzó hírlapi jelzőket is ennek tudom be. A közömbös idő a mai méltatlan, öregemberes indulatokat is elmossa majd egyszer…


Nyitókép: Vörös Szabolcs

Ez az interjú nem készülhetett volna el olvasóink támogatása nélkül. Ha fontosnak tartja munkánkat, kérjük, legyen „előfizetőnk” akár már havi 1700 forintért, és csatlakozzon hozzánk a Facebookon!

#1918#kultúrharc#tanácsköztársaság#történelem#világháború