Ezért lettek járványgócok: időzített bomba a magyar szociális intézményekben
Nem egyedi, hanem rendszerszintű gond a Pesti úti idősotthon orvoshiánya – írja vendégszerzőnk, Nyitrai Imre szociológus-szociálpolitikus, aki négy Orbán-kormány alatt összesen hét évig volt szociális ügyekért felelős helyettes államtitkár, legutoljára 2018-ig. Elemzéséből kiderül: Kásler Miklós emberi erőforrás miniszter levelet írt a kétszáz főnél nagyobb intézmények vezetőinek, hogy az otthonokba úgynevezett non-invazív lélegeztetőgépet helyezzenek. A helyzet abszurd: hirtelen mini intenzív osztályokat kellene csinálni az alapvető forrás- és felszereléshiánnyal küzdő szociális intézményekből. Egy volt állami vezető őszinte sorai következnek. (A cikk bővebb – szakmai megoldási javaslatokat és vitát kezdeményező változatát – itt olvashatják.)
Az országos veszélyhelyzet kihirdetését követően a szociális szolgáltatások szereplői óriási, rendkívül gyors és néha teljesen meglepő változtatásokra kényszerültek. A körülmények a káosz állapotát idézhették elő sok helyen. Közhely azonban, hogy a káosz magában hordozza a változtatás lehetőségét, megváltoztat(hat)ja a szemléletünket. Írásomban öt pontban szedem össze annak okait, miért sújtja a járvány ilyen mértékben a szociális intézményeket, és min kellene változtatni, hogy ez a jövőben máshogy legyen.
1. Eszköztelenség
Az egyik legrosszabb jellemzője ágazatunknak a tehetetlenség, amikor ott állunk egy segítői helyzetben, tudjuk, hogy mi lehetne a legjobb megoldás, a leghasznosabb segítség… És mégsincs hozzá például emberi erőforrásunk a gyermekpszichiátertől az autista specifikus szaktudással rendelkező gondozón át a szállítást végezni képes járművezetőig, az akadálymentesítéstől a speciális berendezéseken át a kellékanyagokig.
Az „eszközök” állandósuló hiányának kialakulásához hosszú évtizedek kellettek: a szociális ágazatban adható fizetések miatt minőségi munkaerőt (és nem csupán a szakmai, hanem a könyvelés, tb-ügyintézés, főzés területén) találni, biztosítani nagyon-nagyon nehéz.
Ebben az alapvetően hiányvezérelt környezetben jelent meg a vírus. Eszköztelenül álltak a szociális intézmények, miközben a védőfelszerelések és egyéb kellékek hiányát hivatalosan fel sem szabad vetni.
Pedig a szabályozás adott, a rendelet szerint a megyei kormányhivatal „gondoskodik a fertőzés megelőzésének, terjedésének leküzdéséhez szükséges anyagokról, eszközökről”. Miért lett mégis káosz? Az állam több mint egy hónappal a vírus igazolt hazai megjelenése után, április közepétől elsősorban a Szociális és Gyermekvédelmi Főigazgatóság, mint állami intézményfenntartó kirendeltségein keresztül kezdte meg minimális felszerelés biztosítását. Az eszközök – szabályszerű használatot alapul véve – a védekezés szükségleteinek negyedére-ötödére sem voltak elegendőek.
Kezdetben a szükséges védő- és fertőtlenítő eszközöket (majd később az izoláció, beléptetés kialakítását) az intézmények a központi ellátás teljes hiánya mellett, összeomló kiskereskedelmi környezetben voltak kénytelenek megoldani. Megjelentek a „piócák”, az élősködő „kereskedők”, akik árfelhajtással, mesterséges készlethiánnyal és egyszerű megtévesztéssel tovább növelték a bizonytalanságot, a tehetetlenség érzetét.
A – főként nagyobb, bentlakásos – intézmények valódi „maratonfutást” folytattak lakóik és kollégáik védelmében. A beszerzésekhez minden kapcsolati tőkére – időnként maffiamódszerekre hajazó viszonyokra – volt szükség. (Nincs tudomásunk arról, hogy szociális szolgáltatók teljesen „fegyvertelenül” küldték volna ki kollégáinkat a vírus terjedése elleni harcba.)
2. Bűnbakképzés
Az egészségügyi ellátórendszer – a szociálisnál nagyobb mértékű – drasztikus lépésekre kényszerült (vagy kényszerítették, de ezt majd a jövő dönti el). Látva a közösen megélt életveszélyt, szinte mindenki (civilek, cégek, önkormányzatok) a védelmi rendszer fenntartásának és működőképességének szolgálatába állt. Volt, aki adományokkal, volt, aki a tudásával, volt, aki önkéntes munkájával nyújtott, nyújt támogatást. Az összefogás és a szolidaritás fantasztikus, szívet melengető eseteit, napjait láthattuk.
Tudható és látható volt azonban, hogy a gyorsan elrendelt látogatási tilalom nem lesz elégséges a járvány megfékezésére. A magas ápolási szükségletű ellátottak „ingáztak” az egészségügyi és a szociális intézmények között. Ez önmagában óriási fertőzéshordozási veszély – különösen addig, amíg kötelezővé nem tették a negatív koronavírus-teszteket a kórházból idősek otthonába kerülés/visszakerülés feltételeként. Az intézkedés előtt – egyesek szerint azóta is – százával kerültek ki kórházakból, kezelésekről olyan lakók, ellátottak, akik „behozták” a falak közé a vírust.
A másik ok az anyagi lehetőségek szűkössége. A szociális területen ápolók-gondozók – kiváltképpen, ha egészségügyi, szakápolói végzettségük is van – nagy számban vállalnak munkát a „másik” területen (egészségügyiek szociális intézményekben, egyéni ápolásban és fordítva). Megélhetési szempontból ez érthető és eltűrhető, elfogadható (a munkajogi korlátok felszabadítása óta mindenki annyi bőrt húz le – főként magáról – munkavállalóként, amennyit fizikai-pszichikai értelemben képes), de járványhelyzetben ezt azonnal fel kellett volna függeszteni. (Akkor is, ha kérdés, milyen alapon lenne szabad bárki megélhetését korlátozni.)
A koronavírus előtérbe helyezett egy régóta meglévő problémát is: az orvosok (országos) hiányát a szociális ellátórendszerben. Ez a kérdés került a Pesti úti idősotthonban kitört járvány kivizsgálásának középpontjába, de anélkül, hogy őszintén beszéltünk volna róla: itt nem egyedi, hanem rendszerszintű gondról van szó.
Ismerve a közalkalmazotti bértáblát – és általánosságban a szociális intézmények költségvetéseit – az intézmények többségében teljes lehetetlenség ezért a bérért és ezért a presztízsért (itt hálapénz sincs) orvost találni. Marad tehát a két leggyakoribb megoldás: nyugdíj mellett alkalmazni olyan orvosokat, akik erre vállalkoznak vagy a környék háziorvosai közül felvenni valakit, akinek ez „részállásként” megfelelő lehet (az első helyzet jellemzően nagyvárosi, míg a második kistelepülési környezetben gyakoribb).
Ebből a helyzetből azonban az is következik, hogy ezek az orvosok az amúgy is elöregedő orvosi társadalom legidősebb tagjai közül kerülnek ki, akik a veszélyhelyzet első heteiben „kényszerkaranténre” ítéltettek – joggal, hiszen bizonyítottan a legveszélyeztetettebb személyi körbe tartoznak. Az intézmények vezetői pedig büntetés kockázata mellett betartották az előírásokat, és rendre el is küldték „kényszerpihenőre” az intézményi orvosokat.
Az intézményi ellátás sokkal több, gyakoribb és „sűrűbb” személyességet igényel, mint egy átlagos orvos-beteg viszony. Ennek ellenére otthonaink akár „távrendeléssel” (online eszközökkel), akár ideiglenes (többletköltséggel járó) alkalmazással, megbízással biztosították, biztosítják az orvosi „kontrollt”. Már amennyiben tudják: jelenleg 10-12 százalékos a (hivatalos) munkaerőhiány a szociális ellátásokban. Ebben a sok-sok tucatnyi, betölthetetlen orvosi munkakör is benne van.
Mindezek után ténylegesen csak idő kérdése volt, mikor éri el a fertőzési hullám a bentlakásos intézményeinket. Április közepére sikerült a járvány terjedési gócpontjainak titulálva őket a teljes felelősséget ráhelyezni a szociális intézményekre. Más téttel és más súllyal ugyan, mint az egészségügyben, de a szociális intézményeknél, szolgáltatóknál is megjelent a teljesíthetetlen feltételek számonkérése.
Abszurd helyzet alakult ki: a legkiszolgáltatottabb embereket segítők kerültek megalázott és igaztalanul vádolt szerepbe. Mintha liszthiány idején a pékeken kérnénk számon, hogy kevés kenyér készül.
A járvány fontos tanulsága, hogy változtatni kell a szociális ellátórendszeren, és eközben a legnagyobb hiba, ha az érdekelteket érzelmileg eltávolítjuk a – kényszerű – változtatástól. A segítőknél pedig ezt érték el: a káosz és a veszélyhelyzet elmúlta utáni időszakban sértett és felháborodott szociális dolgozóból lesz több, a bűnbakképzés miatt. Sajnos ahelyett, hogy a szolidaritásra épülő folyamatokat tovább építve végre a szociális segítés társadalmi megítélését tudtuk volna javítani, újabb mélypontokat sikerült elérni.
A szociális intézmények – széleskörű, vagy akár kollektív – felelőssé tétele a vírus elterjedésében olyan fokú támadás, amely minden (egészséges) szervezetből erős immunreakciót váltana ki. Ám most csak kevés érdemi reakció született.
3. Magad uram…
Most ejtsünk szót azokról, akik otthonukban nyújtanak segítséget az arra rászorulóknak. A helyi fenntartók a legésszerűbb döntéseket hozták meg, az addig a nappali intézményekben dolgozók a szolgáltatásuk szüneteltetésének idejére „természetes” (majd munkaügyileg és módszertanilag is „alápapírozott”) módon kezdtek feladatokat vállalni a helyi, otthonközeli ellátásokban.
Sajnos a mainstream kommunikációban egy szót sem hallunk azokról a falu- és tanyagondnokokról, akik – korábban is már egy szűkebb körben – gondoskodnak az élelmiszer- és gyógyszerellátásról. Nem hallunk az idős és fogyatékos vírusfertőzötteket ápoló-gondozó, házi segítségnyújtásban dolgozó kollégákról sem.
A saját erőforrások mozgósítása már március elején-közepén megjelent: először a szájmaszkok otthoni varrásával. Lenyűgöző volt látni, ahogy idős ellátottaknál előkerültek a varrógépek, és készültek a „kézműves” szájmaszkok, amelyeket saját gondozóiknak készítettek. Akkor, amikor korántsem volt támogatott a „nem bevizsgált” maszkok használata. Az ágazatunkban azonban még jelenleg sem lehetne elképzelni a heroikus, napi munkavégzést ezen saját gyártású eszközök nélkül. A sajátos megoldások sora nagyon hosszú: a teljes testet védő felszereléssé avanzsált szobafestő-kezeslábasoktól kezdve az egyénileg varrt nejlon lábkámzsákig.
4. A szakma hangja
Meggyőződésem, hogy a 2000-es évek elejéig egy ehhez hasonló járványra gyorsabb, életszerűbb és megvalósíthatóbb válaszok születtek volna – köszönhetően az addig működő módszertani intézményeknek. Ma a tudatos, adekvát, hasznos információszervezésnek – ágazati szinten – nincs meg a megfelelő szereplője, megfelelő „középpontja”, szervezője, mozgatója. Pedig rengeteg, támogatásokkal és kedvezményekkel „jól tartott” civil szereplője, nagy intézménye, jó kapcsolatokkal rendelkező, ügyes menedzserként működő doyenje van a szakmánknak. Az ő szavuk is nagyon hiányzik a jelen helyzetben.
Ez a hiány annál is kiáltóbb, mert a gyors sodrású káoszfolyamban olyan hírek jönnek, hogy idősotthon lakóit kórházba viszik, majd másnap egy komplett kórházi osztályt költöztetnének be idősek otthonába. Felvetődik a kérdés: hol egy szakember, aki megállítaná, de legalábbis megkérdőjelezné ezeket a döntéseket? Vagy magyarázatot kérne és várna az intézkedések szükségességéről?
Most pedig itt a legújabb gondolat: Kásler Miklós levele a kétszáz főnél nagyobb intézmények vezetőihez, hogy az otthonokba úgynevezett non-invazív lélegeztetőgépet helyezzenek. A vezetőket sokkolhatta a hír, hiszen ezek az eszközök még a kisebb egészségügyi intézményekben sem számítanak gyakorinak, nemhogy egy idősotthonban.
Az invazív lélegeztetésnél ugyan nem helyeznek be csövet a beteg légcsövébe, de több történik, mint az egyszerű oxigénterápia. Az eszköz arcmaszkon keresztül és túlnyomással lélegeztet. Az alkalmazást intenzívterápiás orvosok vagy kritikusállapotú betegek ellátásában gyakorlatot szerző belgyógyászok végzik, akik forróvonalon tartanak kapcsolatot lélegeztetés-specialistákkal. A szociális intézmények egyik nagy gondjáról már beszéltünk: a normál orvosi ellátást is nehezen tudják biztosítani. Nemhogy életveszélyes állapotban lévők lélegeztetését.
5. Bajban ismerszik meg…
A járvány szülte veszélyhelyzetben eddig is (és a tetőzése után is) a szociális területre hárultak a leggyorsabban a teendők. Világossá vált, hogy a dolgozók élete – testi és lelki egészsége – semmivel sincs kisebb veszélyben, mint az egészségügyieké. Ám amikor a veszélyhelyzet első heteiben bejelentették az egészségügyiek komoly „egyszeri juttatását”, szó sem esett a szociális intézményekben dolgozókról. Több fenntartó adott – és ad folyamatosan – többletjuttatást az „első vonalban” tevékenykedő kollégáknak. Ezek a „covid-pótlékok” vagy „víruspénzek” a még megmaradó munkaerő megtartását, a többletteher kompenzálását célozzák. Központi elismerést azonban a szociális ágazat kollégái is joggal várnának.
Tudjuk, hogy a pénz motiváló erejénél sokszor többet jelenthet az erkölcsi, eszmei felemelés, ezért is volt örömteli, amikor a húsvéti időszak alatt komoly
állami, társadalmi célú hirdetésben „köszönték meg” – mások mellett országunk vezetői, személyes megjelenéssel – a kitartó, megfeszített munkát. A hirdetésben hosszú felsorolás hangzik el, ahol még a bolti eladók és az önkéntesek szerepét is kiemelték. A szociális segítők viszont még csak utalás szintjén sem jelentek meg a televíziós hirdetésekben.
Még csak szimbolikus támogatást sem kaptak kollégáink. Ez alól csak néhány nagyvárosi polgármester és helyi politikus volt kivétel.
A szakmai szereplők is hiába kérték javaslataik befogadását. A 9 és 12 óra közötti bevásárlási idősávnál azt javasolták, munkáltatói igazolvánnyal, idős személyek részére, védőfelszerelést használva a segítők is bevásárolhassanak, mert amennyiben ez az időszak a szociális gondozás-segítés folyamatából kiesik, az ellátási problémát jelenthet, hiszen kevesebb személyt lehet segíteni.
A másik javaslat még ennél is egyszerűbb volt: az egészségügyi dolgozók ingyenes tömegközlekedési lehetőségét szerették volna kiterjeszteni a szociális dolgozókra. Egyikre sem érkezett pozitív válasz. Sajnos ezek a pontok is jelzik, milyen „apróságokban” sem ismeri fel a szabályozó, a döntéshozók többsége, hogy társadalmi érdek lenne végre a szociális segítést is érdemben, saját helyén és elvégzett tevékenységeinek súlyával megegyezően kezelni.
×××
Írásom hosszabb változatában számos tanácsot és lehetőséget fogalmazok meg vezetőknek és nem csak nekik. A Válasz Online olvasóinak azt szeretném ezek közül kiemelni: vannak olyan szociális intézmények – nem is kis számban – amelyek az egyes korlátozásokat jóval a központi döntés előtt meghozták, bevezették. Merték vállalni az esetleges, későbbi korrekciók lehetőségét is, s azóta is gyors mérlegelést követően lépnek az újabb és újabb helyzetekben. A szociális segítésben dolgozók egy-egy helyzet kapcsán túlságosan bevonódhatnak, és emberi, együttérző, megértő és beleérző képességeink, készségeink e hetekben nagy igénybevételnek vannak kitéve. Ezt az energiát azonban bele kell tenni a napi munkavégzésbe, hiszen a lelki, mentális támasz most szinte mindennél fontosabb lehet a váratlan és nagyon „sűrűvé vált” esetekben. Erős és kedves vezetőnek kell lenni egyszerre, miközben sok kolléga az ágazatban potenciális vírushordozóként tekint magára, és tesztelés nélkül, ezzel a veszélytudattal kell naponta idősekkel, fogyatékossággal élőkkel találkozniuk, kapcsolatban maradniuk, segítséget adniuk.
Nincs más lehetőség, mert a szociális szolgáltatások döntő többsége embertől emberig érő, személyességet nélkülözi nem tudó folyamat. Egy kolléga találó megfogalmazása szerint:
„Home office-ban nem tudom az ellátottat pelenkázni”. Jó lenne ezt a közvetlen döntéshozók számára is egyértelművé tenni. És ha ez „bekerülne” végre a fejekbe, a szakmáról való (köz)gondolkodásba, akkor nem kellene bizonygatni a szociális segítést végzők munkájának jelentőségét.
Naponta több, mint félmillió ember szükségletének megfelelve próbál az ágazat szociális segítést végezni saját háztartásukban, lakásotthonokban, intézményekben, nevelőszülői háztartásokban és még sorolhatnánk, hányféle módon és környezetben. A sokszínű közeget meg kellene tudni jeleníteni, itt lenne az ideje a valódi érdekvédelemnek. Ha magunkért nem állunk ki, akkor hogyan tudunk a ránk bízottakért kiállni? Ez most sokszor (szó szerint) élet-halál kérdése volt – és lesz is.
Nyitókép: a Nógrád Megyei Kormányhivatal munkatársa egy lakóval beszélget a balassagyarmati Szent Erzsébet Idősek Otthona társalgójában 2020. április 22-én. Fotó: MTI/Komka Péter
