Nyáry Krisztián: Művek és bűnök
Amorális művész is lehet zseni, erkölcsi hérosz is lehet dilettáns – írja Nyáry Krisztián a Válasz Online-nak küldött publicisztikájában. Az irodalomtörténész író azután ragadott billentyűzetet, hogy Schmidt Mária kikelt Szabó István filmes életműdíja ellen a rendező besúgó múltja miatt, Herczeg Ferencnek az új Nemzeti Alaptantervbe (NAT) kerülése ellen pedig „Nem tanítok fasiszta írót”-felkiáltással tiltakoztak tanárok. Nyáry Krisztián szerint pedig a két személy példája hozzásegíthetne minket annak belátásához, hogy életmű és életrajz nem ugyanazt jelenti. S végső soron ahhoz, hogy egy, közös kultúránk van.
Két művész, két dús alkotói pálya. Egyikük 91 éves koráig élt, közel hét évtizede halott. Másikuk 81 éves, él, alkot, s remélhetőleg egészséges. Az elsőt életében írófejedelemként emlegették, a második vitathatatlanul az egyik legnagyobb hatású, legfontosabb filmrendezőnk. Az elsőt hazai tisztelői és barátai Nobel-díjra jelölték, a második el is nyerte a legfontosabb nemzetközi filmes elismeréseket, köztük az Oscar-díjat. Az elsőt – a három legfontosabb magyar prózaíró egyikeként megnevezve – pár napja beemelték a Nemzeti Alaptantervbe, így a diákoknak több művét, sőt egész életpályáját meg kell ismerniük. A másikat a hírek szerint hamarosan életműdíjban részesítik.
Mindkettejük életrajzát sötét foltok pettyezik.
Herczeg Ferenc Mussolini legnagyobb magyar rajongójaként nyíltan a diktatúrát éltette, politikusként, közéleti szereplőként nevét és tekintélyét adta a Horthy-rendszer számos embertelen döntéséhez, s mindez hozzásegítette, hogy a korszak díjakkal elhalmozott, reprezentáns írója lehessen. Szabó István a levert magyar forradalom után titokban ügynöki jelentéseket írt pályatársairól, s ebbéli szerepvállalása minden bizonnyal hozzájárult karrierje kezdeti felíveléséhez. Nem tartozik szorosan a tárgyhoz, de kettejük közül Szabó a valóban világhírű, vitathatatlan tehetség, egyike a keveseknek, akiknek kétely nélkül kijár a nagy művész megnevezés. Nem meglepő, hogy most jelképesen elismerik életművét. Herczeg tálentumos író, pár jó és számos mára feledhetőnek nevezhető művel. Sokakat meglepett, hogy az állam milyen nagyra értékeli az életművét.
De most nem ez számít.
A két művész körüli viták ismét jó alkalmat kínálnának, hogy világossá tegyük az életmű és az életrajz közti különbséget. Herczeg akkor sem lett volna kevésbé fasiszta, ha korszakos zseni lett volna. Szabó zsenialitása ellenére sem kevésbé elítélendő besúgói múltja.
A nézők, olvasók, az értelmiség és a politika dolga lenne, hogy megpróbáljunk ezzel szembenézni. Amorális művészek is lehettek zsenik, erkölcsi héroszok is dilettánsok. Sajnos vagy szerencsére: nincs közvetlen összefüggés. (Annyiban talán, hogy tudni véljük, honnan tud annyit a filmrendező az árulásról, az író pedig a hatalom rothasztó természetéről.)
Ahelyett azonban, hogy ezt végiggondolnánk, ismét a szokásos reflexek működnek. Az egyik oldal a mi rendezőnkről és az őt ért nemtelen támadásokról beszél. A másik oldal a mi írónkról és gyűlölködő kritikusairól. Szabó védelmezői szerint nem számít, hogy besúgó volt, hiszen zseni, ráadásul azok olyan idők voltak. Herczeg védelmezői szerint nem számít a fasiszta múlt, hiszen nagy író, ráadásul azok olyan idők voltak. A politikai ellenoldal az életrajzot támadja, és nem vesz tudomást az életműről. A politikai támogatók az életmű védelmében a szőnyeg alá söpörik az életrajzot.
A nemzeti alaptantervbe újonnan bekerült Ezra Pound korszakos jelentőségű költő volt. Versei szerepelnek az amerikai tananyagban, nincs irodalomtörténeti munka, amely ne ismerné el elsöprő tehetségét. Csak éppen nincs róla egyetlen utca, könyvtár, művészeti díj sem elnevezve. Ezra Pound ugyanis Mussolininek lengette a zászlót, miközben honfitársai a fasizmus elleni harcban az életüket áldozták. Csodálatos művei és dicstelen életrajza egyszerre szerepelnek a tankönyvekben.
Kedvenc költőm, Szabó Lőrinc magánemberként és közszereplőként is szörnyű dolgokat művelt. Egyik kedvenc festőm, Czigány Dezső pszichopata gyilkos volt. Ha élnének, akármennyire is rajongok a művészetükért, nem állnék szóba velük.
Borzadok tőlük és csodálom a művészetüket.
Életművük közös kincsünk. A köz- és magánerkölcseikben elbukó művészek életművének kisatírozásával elveszne kulturális örökségünk számottevő része. Bűneik megismerése nélkül viszont esélytelen bármiféle nemzeti önismeret.
Herczeg Ferenc és Szabó István nem szörnyetegek. Művészetük értéke független attól, hogy titokban vagy emelt fővel kiszolgáltak másokat elnyomorító rendszereket. Egyikük nevéhez sem tapadnak rémtettek, nem uszítottak emberek elpusztítására – sőt, közéleti emberként sok jót is tettek másokkal. Megismerhető bűneik nem halálosak, csak gyalázatosak. Ahogy tehetségük sem összemérhető, történeteik is eltérnek egymástól, mégis egyetlen közös lehetőséget rejtenek.
Nincs a „mi bűntelen, nagy rendezőnk” és nincs a „mi ártatlan írófejedelmünk”. Csak a közös történelmünk van – bűnösökkel és áldozatokkal.
Csak a közös kultúránk van – fontos és kevésbé fontos művészekkel. Vannak életrajzok és vannak életművek.
Két művész, két dús alkotói pálya. Egyikük sem kért soha bocsánatot.
