Ideje bekapcsolni a szirénát: új negatív csúcsot döntött a magyar egészségügy

·2019.08.26

Először esett be a GDP 7 százaléka alá az egészségügyre fordított kiadás a KSH adatai szerint. A 6,9 százalékból is mindössze 4,8 százalékot áll az állam, a többit a betegek fizetik. Fekvőbetegként 10 forintból egyet, járóbetegként négyet, a patikákban pedig hatot a biztosítottak állnak – legtöbbször készpénzben. Átfogó elemzésünkben négy kérdés megválaszolásával írjuk le a helyzetet: 1. Miért kell hónapokat, éveket várni egy egészségügyi beavatkozásra, ha a kórházi ágyak 34 százalékán senki sem fekszik? 2. Miért érzik úgy a betegek, hogy egyre kevesebb jut rájuk, ha közben a hírekből folyton azt hallják: dől a pénz az egészségügybe? 3. Hogyan nőhettek jelentősen a bérek, ha közben a gyógyítás GDP-részesedése csökken? 4. Hogyan lehet erős az állami egészségügy, ha gyengék a vezetői? 

A Központi Statisztikai Hivatal minden évben közli, mennyit költ a magyar állam és mennyit az állampolgárai az egészségügy finanszírozására. Ez az igazság pillanata, nincs púder a számokon. A legfrissebb adatok 2017-esek, idén július 31-én jelentek meg. Azóta osztunk-szorzunk, trendeket vizsgálunk. Eszerint a kórházi ellátásban továbbra is döntő fölényben van a közfinanszírozás, ám 

először került tíz százalék fölé a fizetős egészségügy, vagyis a műtétekért zsebből vagy önkéntes pénztáron keresztül kifizetett összeg. 

A járóbeteg-ellátásban ugyanez az arány 43 százalék. Az ötéves mélypont (vagy más nézőpontból a csúcspont) 2014-ben volt, akkor a magánkiadások aránya elérte a 47 százalékot: csaknem fele-fele arányban osztozott az állam és a beteg a kiadásokon. Azóta valamelyest erősödött a közfinanszírozás. Mindez azért meglepő, mert 2017-re a magánszektor vezető szereplői 20 százalék feletti mértékben tudták növelni a bevételeiket, várható volt, hogy a fizetős egészségügy egésze is bővül. Nem így lett. A KSH-adat ismeretében valószínűsíthető, hogy a nagyok a kicsik kárára nőttek, csökkenhetett a lakásrendelők versenyképessége. Az egészségügy harmadik kiemelkedően fontos területén, a gyógyszer-finanszírozásban az állam immár tartósan kisebbségben van: 2017-ben is a betegek állták a kiadások 52 százalékát. 

Az egészségüggyel kapcsolatban sok az elhallgatott ellentmondás, vegyünk négyet ezek közül.

1. Miért kell sok műtétre várni, ha üres 14 ezer kórházi ágy? 

A tények: a kórházi ágyak 34 százaléka üresen áll, részint finanszírozási okokból: mert nincs pénz a beavatkozások elvégzésére.  

A magánegészségügy fejlődése éppen erre az ellentmondásra épül. A várakozás miatt mennek a betegek hozzájuk, inkább fizetnek, csak gyorsan sorra kerüljenek. Ugyanakkor a privátrendelők és klinikák személyzetének zömét is az állam orvosai és nővérei adják. Egy kiszivárgott – de félreértett – tavaly év végi törvényjavaslat első verziója ezt úgy oldotta volna fel, hogy a közkórházakban megengedte volna a fizetős részlegek nyitását, tehát a közkórházak „felesleges” – értsd: az állam által nem finanszírozott – kapacitásának piaci értékesítését. Végül a kormánytól szokatlan módon az egész – eléggé dodonai megfogalmazású – részt kihagyták a beterjesztett javaslatból, megijedve a miatta támadt vitától. A probléma azonban ettől még nem szűnt meg, hiszen a beteg orvost, az orvos meg beteget keres – egymásra is találnak a magánegészségügyben.

A lakosság a Fidesz kezdeményezésére 2008-ban népszavazással utasította el a vizitdíj bevezetését, tehát azt, hogy a jelenleg a társadalombiztosítási elvonáson felül (17,5+8,5 százalék) betegség esetén még külön fizessen. A Fidesz nyert, a vizitdíjat sikerült kiiktatni, viszont 2010 óta sem szűnt meg az ok, amely miatt a Gyurcsány-kabinet a pénzkérésre szánta el magát: az egészségügy súlyos alulfinanszírozottsága. 

Egy főre jutó egészségügyi kiadás az EU-ban és hazánkban. 2015-ös adatokat tartalmazó tábla: a GDP adatunk ehhez képest romlott tovább (forrás: ec.europa.eu)

A költségvetési válság enyhítésére a baloldali kormányok tetemes összeget vontak el a gyógyítástól, így kerülve el az államcsődöt.

Az egészségügy GDP-arányos finanszírozása 2006 óta 8 százalék alatti tartományban van. A Fidesz kormányzása sem változtatott a trenden, sőt 2017-ben újabb mérföldkőhöz értünk: először esett be az egészségügy részaránya a GDP 7 százaléka alá. Az már igazi hungarikum, hogy ebből a költségvetés mindössze 4,8 százalékot áll, a többit a betegek zsebből fizetik, éppen a legnehezebb élethelyzetekben.

A visegrádi államok között a gyógyításra hagyományosan keveset költő lengyelekkel állunk az utolsó két helyen. A források hiányának fő oka idehaza, hogy megmaradt a rendszerben a várólisták és a kapacitásfelesleg ellentmondása. Az egészségbiztosító (Nemzeti Egészségbiztosítási Alapkezelő, NEAK) adatai szerint a 41 ezer magyarországi gyógyító ágy kihasználtsága 66 százalékos, ezek közül átlagosan napi 14 ezer áll üresen, miközben a betegek a magánegészségügyben vásárolnak ellátást maguknak. 

Háromféleképpen lehetne ettől megszabadulni: 

  • a „felesleg” megszüntetésével (vagyis kórházak, rendelők bezárásával);
  • az állam által nem finanszírozott kapacitások piaci értékesítésével;
  • az egészségügyi kiadások jelentős növelésével. 

Az első kettő politikailag túl kockázatos és szakmailag sem indokolt. Megoldást hozhatna, ha többet költenének az egészségügyre, és támogatnák a modern (esetenként 20-25 éves, de nálunk egységesen még nem alkalmazott) technológiák terjedését. Például minimális vágással ültetnének be térd- és csípőprotézist, nem a régi 15-20 centis módszerrel, vagy érsebészeti, radiológiai megoldással megmentenék a levágásra ítélt lábakat. Így a betegnek kevesebb időt kellene kórházban tölteni, és modernebb  működési elvre állhatnának át az intézmények. Az eljárások bevezetése azonban rövid távon többe kerül, ösztönzésükhöz a GDP nagyobb arányát kellene az egészségügyre költeni, erre a politika nem mutat hajlandóságot.

2. A hírekben azt halljuk, dőlnek a milliárdok az egészségügybe, miért mindennapos mégis a hiány? 

A tények: a 2019-es költségvetésben 16 milliárd forinttal kevesebb szerepel az intézmények működtetésére, mint a tavalyiban.

Kásler Miklós miniszter decemberben jelentette be a parlamentben, hogy meg abban az évben 55 milliárdot adnak kórházi adósságrendezésre, két éven belül pedig csaknem duplájára emelik az orvosbéreket. A kérdés csak az, ha évek óta 30-50 milliárdot öntenek év végén az intézményekbe, miért hiányzik még mindig sok helyen a szappan és a toalettpapír a mosdókból, a kézfertőtlenítő a bejárat mellől, miért kell bevinni egyes helyekre a gyógyszert és négy a fővárosi traumatológiai ügyelet közül egyet átmenetileg leállítani, mert elfogynak az orvosok? Hogyan lehet pénzhiány a pénzhegyek közepette? Úgy, hogy egyáltalán nincsenek pénzhegyek.

A hírekben szereplő és az egészségügybe dőlő milliárdok nagyrészt „úgy „keletkeznek”, hogy a következő évi költségvetést az előző évi tényszámok alá tervezik. A kórházak ezért év közben rendre eladósodnak, nem tudják kifizetni a számlákat, év végén – a működőképesség határán – kisegítik őket.

Nagyjából visszapótolják azt, amit a költségvetési törvény elfogadásakor kihagynak. Végignéztük az elmúlt kilenc évben elfogadott költségvetési törvényekben a közvetlenül a gyógyító-megelőző egészségügyi intézmények működtetésére fordítható összeget, és ez a sorminta már évek óta megfigyelhető. A 2019-es évre például 16 milliárd forinttal jut kevesebb, mint amit a tavalyi költségvetési törvény hasonló sora tartalmazott. Ha év végén 16 milliárdot juttatnak a kórházaknak, akkor éppen nulla lesz az egyenlet a tavalyi törvényhez képest. 

hirdetés

A magyar kormány „kreatív” módját választotta az egészségügy fejlesztésének. Három égető kihívásnak kellett megfelelniük:

1. leromlott infrastruktúra

2. hiányzó vagy elöregedett berendezések pótlása

3. nyomott jövedelmek.

Kézenfekvő lett a megoldás: építkezni kell, eszközöket vásárolni és emelni a béreket. Így is tettek, öntötték az uniós pénzt az infrastruktúrába, a hazai forrásokat pedig a fizetésekbe. Jelentős eredményeket értek el, a vidéki kórházak nagy része – és már néhány fővárosi is – épületállagát tekintve megújult.  Tagadhatatlan, hogy az orvosi bérek is nőttek, de mivel a gyógyítók nem a hazai bajnokságban, hanem az európai ligában fociznak, a lemaradás még mindig jelentős. 

3. Hogyan nőhettek jelentősen a bérek, ha közben az egészségügy GDP-részesedése csökken? 

A tények: a költségvetésen belül kevesebbet hagytak a kórházak, rendelők működtetésére.

A politika nem tisztán játszott, a valóságban nem biztosított elég forrást a béremelésekre, annak egy részét a betegek ellátására fordítandó keretből kellett átcsoportosítani. Trükkösen csinálták, de nem nehéz megérteni, hogyan. A gyógyításra fordítható összeg ugyanis két részből áll: egyrészt az orvosok, nővérek, portások (stb.) béréből és ennek járulékaiból, másrészt a mindennapi működéshez szükséges villany, fűtés, kézfertőtlenítő, orvosi kesztyű, műtéti cérna, gyógyszer, műtéti protézisek, vér (stb.) árából. (Hivatalosan az elsőt személyi jellegű kiadásoknak, a második csoportot pedig dologi kiadásoknak hívják.) A költségvetési törvény minden évben megjelöli, hogy az egészségügyi intézmények mennyit fordítanak az egyikre és a másikra. 

2012-ben 53 százalék volt a dologi kiadások aránya. A kritikus 50 százalék alá 2014-ben esett be a mutató, 40 százalék alá 2018-ban, idén már 39 százalék alá is becsúszott.  Hét éve 100 forintból 53-at fordíthattak a beteg által közvetlenül érzékelhető kiadásokra, ma 39-et.

A biztosítottak ezért érezhetik úgy, hogy a hiány jellemzi a kórházakat. 

Konkrétabban: 2014-ben a dologi kiadásokra 223 milliárd forintot költhettek az egészségügyi intézmények, idén 229 milliárd szerepel a költségvetésben. Öt év alatt 2,7 százalékos a növekedés, pontosabban annyi lenne, ha nem volna infláció, így viszont a beteg által közvetlenül érzékelt tételeknél jelentős a reálérték-csökkenés. Eközben a bérekre fordított összeg 277 milliárdról 339 milliárdra, 22 százalékkal nőtt. Fontos a béreket emelni, akár ennél nagyobb mértékben is, de nem az amúgy is szűkös dologi kiadások kárára. 

Lehet tehát úgy is többet költeni az egészségügyre, hogy közben a beteg mégis úgy érzi – és nem alaptalanul –, hogy rá kevesebb jut.

Ha mindezt egybevetjük a magánintézményekkel, akkor azt látjuk, hogy ott a személyi jellegű kifizetések aránya 15-30 százalékos. Az a különbség, amit a bőrünkön érzünk, abból adódik, hogy a közkórházban 100 forintból 20-30 marad az egyéb költségekre, a magánban pedig 70-85. Ezért mindennapos a pénzhiány az egyik, pénzbőség a másik oldalon. 

4. Hogyan lehet erős az állami egészségügy, ha gyengék a vezetői? 

A tények: 2018 óta a harmadik államtitkárt és tisztifőorvost fogyasztja a politika. 

A kormány erős állami egészségügyet akar létrehozni, de annak szereplőit súlytalanná teszi. 2018 óta a harmadik egészségügyi államtitkár van hivatalban, az utóbbi években megszüntették az egészségbiztosító önállóságát, a hatóságokat  (tisztiorvosi szolgálat, gyógyszerhatóság) meggyengítették. Visszafogták a kórházigazgatók jogköreit, hogy gyengítsék érdekérvényesítő képességüket. Ez olyan jól sikerült, hogy ugyan van állami egészségügyünk, de azt, hogy holnap 13 óra 30 perckor egy közalkalmazott orvos hol lesz, jó eséllyel nem a saját főnöke, hanem egy magánklinika határozza meg. Legalábbis, ha a kórházigazgató nem akarja megkockáztatni, hogy a dolgozója azonnal felálljon – esetleg hat másik kollégával együtt. 

A szereplők meggyengítését, a dologi kiadások reálértékbeni lefaragását nem lehet következmények nélkül megúszni. Az OECD jelentése szerint

sikerült megvalósítanunk azt a csodát, hogy az orvostudomány fejlődése ellenére nem rövidül, hanem nyúlik az egy betegre jutó kórházban töltött idő. 

Lehet persze azt mondani, hogy szerencsére van „vészkijárat”: a magánegészségügy majd megoldja. A privátszféra viszont csak azokat a beavatkozásokat végzi el, amelyek jó haszonkulccsal kecsegtetnek, és azokat a betegeket látja el, akik meg tudják fizetni. A sürgősségi és a súlyos esetek, illetve a fizetésképtelen betegek – ahogy mindenütt a világon – nálunk is maradnak az államnál.

A világban léteznek megbízhatóan működő állami egészségügyi rendszerek, ahol a jó gazda gondosságával járnak el. Nálunk a finanszírozási adatok egyelőre nem váltják be ezt a korábbi reményt. Be kellene hát kapcsolni a szirénát. 

 

Nyitókép: illusztráció, GODONG / BSIP / AFP

Ez a cikk olvasóink támogatása nélkül nem készülhetett volna el. Ha fontosnak tartja munkánkat, kérjük, legyen „előfizetőnk” akár már havi 1700 forintért, és csatlakozzon hozzánk a Facebookon!

Kategória: Nagytotál