Gyurgyák János: Nyolc bekezdés Európáról és Magyarországról

·2019.06.12

Az európai civilizációt fenntartó régi rendszer a szemünk előtt porlad szét, és fogalmunk sincs, mi jön a helyébe. A bizonytalan politikai viszonyok között megnő a zavarosban halászó politikusok száma, akik abban az illúzióban ringatják magukat, hogy tudják, mit cselekszenek – fogalmaz Európáról és Magyarországról szóló előadásában Gyurgyák János eszmetörténész. Nyolc hosszú bekezdés következik.

Szerkesztői bevezetés

„Ma szinte nincs normális magyar közélet. A végletesen lebutított közbeszéd minden honfitársunkra nézve megalázó” – ezzel indokolta Pálinkás József, a Magyar Tudományos Akadémia egykori elnöke, miért volt szükség a június 6-án megrendezett, Magyarország az Európai Unióban című konferenciára. A tanácskozást az a csoport szervezte, amelynek első nyilatkozatát a Válasz Online közölte februárban. „Meggyőződésünk szerint a mindenkori kormánynak nem feladata, hogy irányt szabjon az állampolgárok ízlésének és gondolkodásának, vagy a tudományos kutatás céljait egymaga jelölje ki” – szögezte le a többek között Pálinkás József, Beer Miklós katolikus püspök, Csaba László közgazdász, Lányi András filozófus és Szathmáry Eörs evolúcióbiológus jegyezte szöveg, amelyhez rövid idő alatt közel 1500-an csatlakoztak. Ezt követően indult a felelosertelmiseg.com oldal, s tartották meg múlt csütörtökön az első konferenciát, amelyen mások mellett Király Miklós jogászprofesszor, Győrffy Dóra politológus-közgazdász, Csaba László, Beer Miklós, Rácz András külpolitikai szakértő adott elő, és felszólalt Gyurgyák János eszmetörténész-könyvkiadó is, akinek nyolc pontba szedett szövegét az alábbiakban közöljük. 

1.

Kiemelkedő politikai gondolkodók, Európa történelmét egész életen keresztül tanulmányozó historikusok próbálták meglelni az európai történelem ’értelmét’, ’lényegét’, az európaiság különleges jellemvonásait, amelyek elkülönítik kontinensünket a többitől. Konszenzusra végül is nem jutottak, hiszen nincs két olyan gondolkodó, aki ugyanazokat az ismertető jegyeket emelte volna ki. Bár kétségkívül vannak állandóan visszatérő elemek: a görög tradíciótól a humanizmusig, a keresztény értékektől a szabadságig, a jogállamiságtól a toleranciáig. Mégis, végeredményben arra a következtetésre kell jutnunk, hogy Európa minden szempontból, tehát földrajzi-regionális, geopolitikai, vallási-kulturális, nemzeti és önazonossági szempontból sokszínű és mélyen megosztott, azaz egységes identitás nélküli földrész.

Ezen a képen alapvetően nem változtattak a mostani politikai fejlemények sem, bár kétségkívül a korábbi, mindent uraló nemzeti-belpolitikai témák és a megvédelmezendő ország-érdekek mellett megjelentek olyan összeurópai ügyek is, mint a klímaváltozás és a migráció. Ezek a fejlemények tagadhatatlanul tekinthetők olyan kis lépéseknek, amelyek egy egységesülő összeurópai politikai közvélemény felé mutatnak, jóllehet ez még fényévekre van egy működő politikai közösség megjelenésétől. S erősen kétséges, hogy kialakul-e valaha ilyen egyáltalán.

hirdetés

Ez a politikai, gazdasági, kulturális és nemzeti sokszínűség kétségbevonhatatlanul Európa egyik legjellemzőbb ismertetőjegye. Ez a sajátosság tehát Európát alapvetően megkülönbözteti más történeti és jelenlegi birodalmaktól és civilizációktól, ahol általában sokkal inkább az egyszínűségre, a hatalmi és kulturális centralizációra való törekvés a jellemző. Erre a szinte áttekinthetetlen európai változatosságra általában úgy gondolunk, és némi joggal, mint valami mindenképpen megőrzendő értékre. Jóllehet a mai geopolitikai és világhatalmi helyezkedésben és versengésben ez nem feltétlenül előny, nem is beszélve a gazdasági hatékonyság és az intézményi stabilitás szempontjairól.

Tekintsük tehát ezt a sokszínűséget úgy, mint történeti hagyatékot, amellyel jelenleg nem tudunk mit kezdeni, mivel belátható időn belül ez a helyzet megváltoztathatatlannak tűnik. Sőt, még az a kérdés is felvethető, hogy érdemes-e egyáltalán Európának törekednie a jövőben a jelenleginél nagyobb fokú uniformitásra.

2.

Eltekintek most azoktól a történészektől, akik szerint értelmetlen azzal foglalkozni, van-e Európának lényege vagy titka. Mint ahogy azt egyik legkiválóbb Európa-történészünk, Norman Davies megállapította, ne törődjünk az Európa nevű griffmadár definiálásával, csupán írjuk le, hogy milyen is az. Az európai történelemről esszencialista módon gondolkodók ezzel szemben feltételeznek ilyen lényegi összetevőket. Közülük most három történészt szeretnék kiemelni.

Az egyik a katolikus lengyel historikus, Oscar Halecki, aki szerint az európai építményre a katolikus egyház tette fel a tetőt, azaz Halecki is osztotta Arnold Toynbee-nek azt a nézetét, hogy a civilizáció alapja mindig is vallási. Európa történelme ‒ vélte ‒ hosszú évszázadokon keresztül a kereszténység történelmével volt azonos, de még azokra a generációkra is, amelyek később elfordultak az ortodox keresztény tanítástól, a „keresztény etika törvényei mély hatást gyakoroltak”.

Halecki azonban ‒ szemben sok katolikus és protestáns történésszel ‒ itt nem állt meg. Szerinte ugyanis Európa olyan történelmi közösség, amely alapvetően két pilléren, két alapeszmén nyugszik: a görög-római humanizmuson, valamint a keresztény erkölcsi és szellemi értékeken. Ezekre az értékekre azonban ő nem úgy tekintett, mint egyszerű történeti gyökerekre, hanem figyelemreméltó módon úgy írta le az európai történelmet, mint e két elv folyamatos és dinamikus együttlétét és küzdelmét. Halecki mondandójának lényege, hogy

Európa akkor virágzott, amikor ez a két alapérték nem került egymással éles ellentétbe, hanem viszonylag békésen, egymást megtermékenyítve és kiegészítve, szimbiotikus kapcsolatban határozta meg az európai kultúrát és történelmet.

Ez az igazán eredeti elgondolás sok mindent megmagyaráz kontinensünk történetéből, de homályban hagyja Európa kevésbé rokonszenves, sötét oldalát: a folyamatos és állandó háborúskodásokat, az imperializmust és a világuralomra törekvést, a birodalmiság gondolatát, az európai kultúra és az európai ember felsőbbrendűségének a tanát, a fajelméletet, az állandó hódításra törekvést, a gyarmatosítást, a különböző típusú diktatúrák kitalálását és működtetését, a nemzetek egymás közötti gyűlölködését és háborúit, két világháború kirobbantását, és végül a totalitarizmus két válfajának elvi és gyakorlati kidolgozását. S ami legalább ilyen fontos: ez a két alappillér nem ad semmilyen magyarázatot az újkori történelem minden bizonnyal legjelentősebb mozzanatára, a kapitalizmus kialakulására.

Mégis, a Halecki-féle megközelítést továbbgondolásra méltónak tartom, ugyanakkor hozzátennék a két említett hagyományhoz még egyet, amit rendkívül fontosnak vélek az európai történelem szempontjából, nevezetesen a felvilágosodást, és általában a felvilágosodott racionalizmust. Gyümölcsözőnek tartanám az európai történelmet nem csupán a fenti kettő, hanem e három elv egymáshoz való viszonylatában végiggondolni.

A másik történész, akire utalnék, magyar. Jelesül Szűcs Jenő, aki nem kis részben Bibó István gondolataira építve dolgozta ki elméletét. Most nem is Szűcs alapvető és elgondolkodtató régiós tanulmányára gondolok, amelyben megkérdőjelezte, hogy létezik-e egyáltalán egységes európai modell. S arra sem, amit Szűcs szintén Bibó nyomdokain megállapított, nevezetesen hogy a nyugat-európai társadalmakban már nagyon korán megfigyelhetjük a demokratikus társadalomszerveződés és közösségalakulás gyökereit a szerződéses viszonyokban, a kölcsönösen biztosított jogokban és kötelezettségekben, azaz a ’szabadság kis köreinek sokaságában’. S még csak arra sem, amit Szűcs ugyancsak helyesen hangsúlyozott közös történelmünkkel kapcsolatban, nevezetesen, hogy Európában mindig kialakulnak azok az egyensúlyi helyzetetek, amelyek folyamatosan meghiúsítják a túlzott hatalomkoncentrációt és az egyoldalú alávetést.

Sokkal inkább arra a felvillanyozó eszmére gondolok, ami szerint más kontinensekkel és civilizációkkal összevetve az európai specifikumot a dinamikus fejlődés jelenti. „A nyugati fejlődés titka ‒ írja Szűcs ‒ nem a Spengler-féle fausti lélekben áll, még csak nem is abban, hogy az ázsiai civilizációk »ciklikus« mozgásával szemben »kumulatív« volt, hanem egy olyan fejlődésritmusban, melyben a kumulatív változás mindig egyben struktúraváltást is hozott. Vagy más szemszögből: maguk a struktúrák voltak olyanok, hogy eleve magukban hordták önmaguk meghaladásának feltételeit.”

A harmadik historikus, akire utalnék, a francia Fernand Braudel, aki szerint Európában meglepő módon a kisebb-nagyobb rendek, rétegek és társadalmi csoportok szabadságai és jogai folyamatosan és rendíthetetlenül növekedtek, miközben ez az expanzió nem ‒ vagy csak időlegesen ‒ járt társadalmi felfordulással. Bár Braudel úgy látta, hogy a különböző szabadságok és jogok egymáshoz való viszonya nem konfliktus nélküli, ez azonban mégsem jár örökös zűrzavarral. Következésképpen Braudel számára az európai nóvumot a szabadságnak és a stabilitásnak az elválaszthatatlan egysége adta.

Szűcs Jenő elméletét, kiegészítve azzal, amit Braudel mondott, rendkívül gyümölcsözőnek és továbbgondolandónak vélem. Tehát, hogy van egyrészt Európában folyamatos kumulatív felhalmozás, amely állandóan struktúraváltást okoz, de ez a folyamat mégsem jár teljes káosszal és felfordulással.

Az európai csoda és titok éppenséggel ebben rejtezik, nevezetesen, hogy a joguralom, a demokrácia, az emberi méltóság és a szabadság önmagukban is ellentmondásos elvei és értékei, valamilyen titokzatos módon mégiscsak harmonikusan kapcsolódnak egymáshoz.

Továbbá, hogy ez a modell végül is létrehozott Európában egy működőképes gazdasági, társadalmi és politikai szisztémát. Ez pedig egyedi, soha nem látott jelenség az emberiség történetében. Ha van valami, amiért érdemes küzdeni, nos, az éppen ez.

Az európai történelemben gyakran felbukkanó, magukat Istennek képzelő gátlástalan diktátorok, felelőtlen autokraták, populista demagógok és értékekben nem hívő, azokat levetett ruhaként cserélgető hatalomtechnikusok sohasem fogták fel ennek a finom szövetnek, ennek a törékeny rendszernek a világtörténeti jelentőségét, és mindent megtettek, megtesznek ennek szétrombolására. Diktátorok, autokraták és demagógok jöttek, jönnek az európai történelemben, de ez a finom szövet időről-időre titokzatos módon újraszövődik. Ez a tény ma is bizalomra adhat okot a jövőre nézve, jóllehet az európai horizonton ma szinte csak sötét fellegeket látunk. A jövőt illetően pedig felsejlenek Spengler komor víziói.

S itt elérkeztünk a felvetődő dilemmákhoz.

Az első dilemma, hogy a kereszténység megállíthatatlannak tűnő, folyamatos visszaszorulása miatt megelégszünk-e azzal, hogy ezek a keresztény értékek és elvek csupán nyomokban, nem pedig élő, a kultúra mindennapjait meghatározó és szervező valóságként vannak jelen az európai népesség egyre nagyobb csoportjaiban?

A másik dilemma, hogy a folyamatos és megállíthatatlannak látszó migráció nem kezdi-e ki ezt a finom, keresztény etikai szálakkal sűrűn átszőtt európai szövetet?

A harmadik, hogy a felvilágosodás racionalizmusával nem veszítettünk-e el valami jelentőset, ami az emberiségnek több ezer évig fontos volt?

A negyedik, hogy a liberalizmus új formái, mint a mérhetetlen egyenlőtlenséget okozó gazdasági neoliberalizmus, a cenzúra új formáját megvalósító PC-beszéd nem vezet-e végső soron társadalmi nihilizmushoz, ami könnyen felszámolhatja a több ezer éves európai kultúrát?

Összegezve: mindhárom fenti értékrendszer jelenleg különböző formában ugyan, de válságban van Európában. A kérdés, hogy megállítható-e ez a hanyatlás, és hogy a jövőben az európai humanizmus, a kereszténység és a felvilágosodás elvei és eszméi képesek lesznek-e újraszőni a most szakadozóban lévő európai civilizációs szövetet?

3.

Szeretjük Adyt idézni Magyarország kompország státuszával kapcsolatban, különösen akkor, amikor megnő a veszély, azaz néhány meggondolatlan értelmiségi vagy politikus honfitársunk ábrándozni kezd eredendő ázsiaiságunkról, és turanista gondolatok kezdenek kavarogni a fejekben. Nem új jelenség ez történelmünkben. S ami még rosszabb, gyakran attól kell visszarántani őket, hogy ezeken a kétségkívül meglévő történelmi gyökereken alapuló látomásaikat átfordítsák politikai cselekvéssé.

Megértve az ez ellen tiltakozók publicisztikai hevületét, amely egykor Adyt is magával ragadta, mégis azt kell mondanom, hogy István király bölcs döntése után ez a kérdés egyszer s mindenkorra lekerült a napirendről. Magyarország Európa része lett, ma is az, és remélhetőleg a jövőben is az marad! Ettől azonban az a kérdés még joggal felvethető, hogy jó, jó, de vajon melyik Európáé? Az említett nagyhatású írásban, amely az Ismeretlen Korvin kódex margójára címet viseli, Ady maga is inkább a nagy hazugság ellen tiltakozott, nevezetesen, hogy „Idealisták és gonosztevők összeálltak, álság levegőköveiből várakat csináltak, teleujjongták a világot, hogy a Kárpátok alatt kiépült Európa. […] A nagy Humbug nem Európának ártott meg, a hazugságot itthon hitték el.”

Életkép a Kurultáj törzsi gyűlésről (fotó: Kisbenedek Attila / AFP)

Szűcs Jenő a fentiekben már idézett írásában ‒ sokak számára megnyugtatóan ‒ azt is tisztázta, hogy hol a helyünk ebben a régiókra bomlott Európában. Szűcs szerint ugyanis ebben a háromosztatú rendszerben Magyarország helye középen van, az általa nem autochtonnak, hanem mintakövetőnek nevezett közép-kelet-európai régióban, amely bár nem rendelkezik önálló struktúra- és rendszerképző erővel, ugyanakkor mind a kelet-európai, mind pedig a nyugat-európai modelltől különbözik. Inkább a nyugatihoz áll közelebb, mivel görög-római, keresztény és latin nyelvű hagyomány jellemzi, ugyanúgy, mint a nyugati országokat. Ezek az országok, köztük Magyarország is tehát a nyugati normákhoz igazodtak, de a történések kelet-európai közegben játszódtak le, valamint modernizálódásuk, a struktúráik kialakulása sokkal inkább felülről szorgalmazott módon, mintsem alulról, organikusan és spontán módon történt.

Ezen túl bár a nyugatias szerkezetek mindenütt megvoltak és megvannak, de valamilyen formában mind deformáltak, hiányosak, erőtlenek, féloldalasak, ’ritkább alakzatúak’. Hol hiányosan csonkák, hol pedig aránytalanul túlburjánzóak.

A magyar eszmetörténet világosan mutatja, hogy a fentiekben jellemzett turanista, szívcsakrás, sámánista, hátrafelé nyilazó, ’lelkünk mélyén ázsiaiak vagyunk’ típusú elképzelések mindig is csak a periférián virágoztak, csupán történelmi látomásoktól gyötört futóbolondok, politikai kalandorok és romantikus analfabéták hozakodtak elő ilyesmivel. A magyar eszmetörténetben ‒ nagy-nagy szerencsénkre ‒ mindez csupán lábjegyzet volt és maradt mindmáig.

Ezen az sem fog alapvetően változtatni, ha a jövőben súlyos százmilliókat fordítanak majd egy ilyen jellegű, tudományosnak képzelt intézetre, csupán alapvetően keresztény kultúránk és felvilágosodott racionalizmusunk kap majd újabb sebet.

Az igazi szellemi-intellektuális csatát igazából két irányzat vívta, nevezetesen egyfelől a nyugatosok, a ’pontosan olyanok akarunk lenni, mint ők’, vagy még inkább a ’mi is azon a színvonalon akarunk élni, mint ők’ gondolatának képviselői. Másfelől a magyarság autochton voltát hirdető ’harmadikutasok’, legyenek azok régi típusú függetlenségiek, népiek vagy populisták. Ez a hol nyíltan, hol búvópatak módjára zajló vita folyik lényegében ma is Magyarországon. S attól függően erősödik egyik vagy másik irányzat, hogy éppen hol tart az európai integrációnk, mennyire van esélye a felzárkózásnak, illetve milyen állapotban, válságban vagy éppenséggel fellendülésben van-e az európai centrum. Félreértés ne legyen, ennek a vitának lenne értelme és komoly tétje, ha azt nem szekértábor-logikát követő értelmiségiek vívnák, akik számára a racionális érvelés, a méltányosság és a másik fél érveinek átgondolása ismeretlen fogalmak.

4.

A századfordulós boldog békeidőket felszámoló, véres tragédiába torkolló európai hatalmi vetélkedés, és nem utolsó sorban a világtörténelmi folyamatokat alaposan félreismerő politikai vezetők, Christopher Clark szellemes megfogalmazásában az ’alvajárók’, majd a totalitarizmusban hívő ilyen-olyan diktátorok a második világháború végére véget vetettek Európa több évszázados világhatalmi vezető pozíciójának, és romhalmazt hagytak maguk után. 1945 nemcsak a német, hanem a kontinens történetében is null-pontot jelentett.

Ha az elveszett világhatalmi pozíciót az adott geopolitikai okokból már nem is lehetett visszaszerezni, Nyugat-Európa 1945 után más, mindenekelőtt gazdasági, valamint belső stabilitási szempontból kiválóan teljesített. Ezt a fordulatot egyfelől a szociáldemokrácia godesbergi fordulata tette lehetővé, magyarul, hogy feladták a marxizmus polgári társadalmat megsemmisíteni és felváltani akaró tanát. Másfelől hozzájárult ehhez a konzervatívok megbékélése is a demokráciával és a jogállamisággal. Ezzel a fordulattal létrejött egy olyan finom egyensúlyi helyzet, amely egyrészt lehetővé tette a politikai versenyt, másfelől azonban nem fenyegetett azzal, hogy ez a politikai versengés átalakul fegyveres konfliktussá, és kezelhetetlen, kaotikus helyzetet eredményez.

Olyan politikai szisztéma alakult ki tehát, amely egyszerre biztosította a versenyt és az együttműködést. Ennek a rendszernek a lélektani alapja az önkorlátozás és a méltányosság volt. Ahol ez a kettő hiányzik, mint például ma Magyarországon, ott a demokrácia és a jogállamiság csupán fügefalevél.

Sokan képtelenek megérteni, hogy a demokrácia nem csupán intézményeket, nem csupán választási rendszert, hanem mindenekelőtt politikai kultúrát jelent, amelynek csak az egyik oldala a saját érdek és vélemény képviselete, de ettől elválaszthatatlan a mások érdekeinek és értékeinek nem elfogadása, hanem tiszteletben tartása: Elég csak egy pillantást vetni bármely magyar orgánum név nélkül közölt blogbejegyzéseire, hogy ez az összefüggés világosság váljon.

A fentiekben jellemzett nagy fordulattól kezdve Európában tehát a harc a lelkekért és a szavazatokért folyt. Ez a belső politikai egyensúly meglepően stabil és kiszámítható politikai viszonyokat eredményezett a nyugat-európai országokban. Végül ezzel az újítással a polgári társadalom hosszú időre ‒ Vajda Mihály kifejezését kölcsönvéve ‒ transzcendálhatatlanná vált.

Fotó: AFP

Ami igazán nyugtalanító ma Európában, az ennek az egyensúlyi helyzetnek a megbillenése. Az eddig meghatározó, és a demokratikus váltógazdaságot lehetővé tevő szociáldemokrata‒konzervatív törésvonal az úgynevezett nagykoalíciók létrejöttével lényegében majdnem mindenütt megszűnt. Az európai politikai csodát, és egyben a demokrácia alapját az jelentette ugyanis, hogy az állami redisztribúciót preferáló szociáldemokraták és a piaci viszonyokat előnyben részesítő liberálisok és konzervatívok rendezett formában egymást váltották. A nagykoalíciók létrejötte egy csapásra véget vetett ennek a finom politikai egyensúlynak. Mi több, mára oda jutottunk, hogy egyrészt a nagykoalíciók is kisebbségbe szorultak, és kényszerűségből jelenleg úgynevezett szuper nagykoalíciók formálódnak.

A régi politikai tengelyt tehát a réginél sokkal instabilabb, megosztóbb és antagonisztikusabb váltotta fel, amely a föderalisták és az antiföderalisták között húzódik. Ma ugyanis Európában a föderációt megteremteni kívánókat és az azt elutasítókat, legyenek azok konföderalisták, nacionalisták vagy populisták, mély, antagonisztikus ellentét választja el, amelyeket eddig is csak az egyre szorosabb unió (ever closer union) homályos jelszavával lehetett egybentartani.

Ha hosszú távon ez lesz az európai politika legfőbb törésvonala, akkor az lényegében kizárja a versenyelvű demokráciát, hiszen e kérdés csak mélyen megosztó, vagy-vagy választást tesz lehetővé, így megakadályozza egy új politikai váltógazdaság kialakulását. Ez viszont a hagyományos európai belső egyensúly végét jelentené. A dilemma ezzel kapcsolatban a következő: lehet-e erre az egymást kölcsönösen kizáró két elvre mégiscsak egyensúlyi helyzetet előállítani, valamint váltógazdaságra alapozott demokráciát létrehozni?

A mostani európai választások sok tanulsággal jártak, de ezek közül az egyik legnyugtalanítóbb tehát, hogy már a nagykoalíció sem elégséges a rendszer átmeneti fenntartására.

Ezen túlmenően a szociáldemokrata-konzervatív váltógazdaságon alapuló egyensúlyi helyzetet a nyugat-európai országokban mindenütt egy erős középosztály tette lehetővé. A mesterséges intelligencián, az informatikán, az automatizáción és a robotikán alapuló, s a társadalmi méretekben erőteljesen differenciáló hatású modern gazdaság az alsóbb néposztályok mellett éppenséggel ezt a széles bázisú középosztályt teszi tönkre.

Kérdés, hogy ennek milyen hatásai lesznek a jövőben a demokratikus politikai rendszerre nézve. A kelet- és közép-európai országok, köztük Magyarország mai képe pontosan mutatja, hogy milyen esélyei vannak a jogállamnak és a demokratikus köztársaságnak, ha ezek a széles merítésű középosztályok hiányzanak.

Kissé sarkosan úgy fogalmaznék, hogy az európai civilizációt fenntartó régi rendszer a szemünk előtt porlad szét, és fogalmunk sincs, hogy mi jön a helyébe.

Az egykor tömbszerűen működő európai politikai rendszer ma sokkal fragmentáltabb, így sokkal bizonytalanabb és kiszámíthatatlanabb lett, amit a klíma-kérdések, valamint a migráció még inkább fokozott. A szigorúbb gazdasági-financiális irányvonalat képviselő, informálisan Új Hansa Szövetségnek nevezett északi országok politikája szemben áll a déliekkel, valamint a francia elképzelésekkel, és ez belülről rombolja az unió alapját jelentő francia–német tengelyt. A fragmentált és bizonytalan politikai viszonyok között pedig mindig megnő a zavarosban halászó politikusok száma, akik abban az illúzióban ringatják magukat, hogy tudják, mit cselekszenek.

5.

Európa közel sem azonos az Európai Unióval, és a brexit után (ha egyáltalán megtörténik) még kevésbé lesz az. Ennek ellenére ma Európa központi kérdése mégis az unió jelenlegi formája és ennek jövője. Magyarországé pedig az, hogy hogyan viszonyuljon a jövőben ehhez a politikai valósághoz. Az Európai Unió ‒ szemben a most bozóttűzként terjedő nézetekkel ‒ hatalmas eredményeket mondhat magáénak. A sor élére kívánkozik mindenekelőtt a béke fenntartása, valamint az európai népek védelme. Az elmúlt több mint hetven évben ‒ és ez példátlan az európai történelemben ‒ nem folyt nagyobb háború a kontinensen, leszámítva természetesen a Jugoszlávia szétesését követő horrort, valamint az ukrajnai fegyveres összetűzéseket.

Igazat beszélt Jean-Claude Juncker, amikor azt mondta, hogy azoknak, akik kételkednek Európában, gyakrabban kellene meglátogatniuk Európa katonai temetőit. Az unió, illetve elődje, az Európai Közösség emellett meglehetős hatékonysággal védte meg Nyugat-, Dél- és Észak-Európa országait a szovjet fenyegetéssel szemben. Bár nem tartozom azok közé, akik a 20. századi világégéseket kizárólag a nacionalizmus számlájára írják, meg kell mondanom, legalábbis legitim annak a kérdésnek a felvetése: a béke fenntartásáért, azaz milliók halálának elkerüléséért vajon nem méltányos ár-e a nemzeti szuverenitás részleges vagy akár teljes feladása?

Brexit-ellenes plakát Londonban (fotó: Chris J Ratcliffe / AFP)

Ebben az összefüggésben egészen más megvilágításba kerül a ’brüsszeli bürokrácia’ magas költségeit bírálók érvrendszere is. Ha ugyanis az unió intézményei a közös uniós büdzsének, azaz az összeurópai GDP egy százalékának jelentékeny részét saját magukra költenék is, még az sem volna túlságosan nagy ár egy európai háború elkerüléséért. Ugyancsak az unió eredményei közé tartozik a szabadság, az emberi méltóság, a demokrácia és a jogállam megőrzése, továbbá egy európai gazdasági-kulturális network kiépítése, végül pedig a gazdasági hatékonyság növelése, igaz, ez utóbbi ma már egyre csökkenő mértékű.

A legfontosabb érvek egy szorosabb európai unió megteremtése és fenntartása mellett talán nem is a fentiek, hanem geopolitikai jellegűek. Ha jól érzékelem a világtörténelem 21. századi trendfordulóját, akkor ez az amerikai unipoláris rendszer végét, és erőteljes multipoláris tömbösödést és nagyhatalmi politizálást jelent, azaz az amerikai mellett a kínai, az orosz, és esetlegesen az indiai vagy a ma még körvonalazatlan iszlám államok megerősödését. Kérdés, hol lesz ebben a teljességgel új geo- és világpolitikai szituációban Európa helye, és vajon a sokak által követelt ’nemzetek Európája’ működőképes-e, és elég hatékony-e egy ilyen konstellációban. Nem is beszélve azokról a globális problémákról, mint amilyen például a klímavédelem vagy a migráció, amelyek végső soron még összeurópai keretekben sem oldhatók meg.

6.

A fő kérdés tehát: milyen az Európai Unió jelenlegi formája és tartalma, továbbá bölcs döntés volt-e ezt ebben a formában létrehozni, és még inkább okos dolog-e ezt továbbra is így fenntartani?

Sok metaforikus hasonlat született az elmúlt években az unió jellemzésére. Az egyik leggyakrabban használt hasonlat az unióval kapcsolatban a kerékpár, amelyet állandóan hajtani kell, mert ellenkező esetben azonnal leáll. Ez magyarázza az állandó reformkényszert, sohasem lehet ugyanis azt mondani, hogy itt a vége, most már elégedettek vagyunk az intézményi struktúrával. A másik a hajókaraván, amelyet egyrészt nem olyan könnyű megfordítani, még ha rossz irányba megy is. Másrészt, a karaván sohasem várhatja meg a leglassúbb járművet, ha célhoz akar egyáltalán érni. A harmadik a kentaur, azaz e szerint az unió egy sohasem volt ’állatfaj’, amely nem rokonítható egyetlen eddig élt species-szel sem. Azaz olyan politikai rendszer, amely teljességgel egyedi a világtörténelemben. Én magam leginkább Jacques Delors meghatározásával értek egyet, és ő már csak tudta, hiszen egyike volt a mai formában létező unió kigondolóinak és megteremtőinek, valamint hosszú időn keresztül elnöke az Európai Bizottságnak. Szerinte ugyanis az unió meghatározatlan politikai objektum (non-identified political object).

Ebből azonban hatalmas zűrök támadnak, mert hogyan is várható el az egyszerű állampolgároktól, hogy értsék azt, amit a képzett politológusok sem mindig értenek. S még az unió legjobb szakértői is specializálódni kénytelenek, mert senki nem tudja átfogni azt a több tízezer oldalas joganyagot, ami ezzel kapcsolatban született. Továbbá az unió egyik legfontosabb jellemzője, hogy örökösen mozgásban van, azaz szerkezete és működése sem statikus rendszer, hanem állandóan változó, szerződésről szerződésre, valamint az új politikai fejlemények nyomán mindig valamennyire újabb alakot öltő politikai berendezkedés. További problémát okoz, hogy a polgároknak kettős tudásra van szükségük, tisztában kellene ugyanis lenniük a nemzeti, valamint az uniós intézményekkel, és különösen ezek bonyolult egymáshoz való viszonyával.

Nehéz tehát a polgároknak valami olyasmivel azonosulni, amit még meghatározni, körvonalazni sem tudunk igazán, és aminek értelmezéséhez kifinomult nyelvezet és nem kevés történeti tudás szükséges. Igazat kell adnunk az unió egyik legkitűnőbb kutatójának és értelmezőjének, John McCormick-nek, aki azt kérdi: hogyan tudunk egyáltalán gondolkodni vagy véleményt formálni valamiről, amiről azt sem tudjuk, micsoda. Kevés biztos állítás kockáztatható meg tehát az unió mibenlétéről. Bizton állítható egyrészt, hogy az Európai Unió országai a szó klasszikus értelmében már nem nemzetállamok, azaz vezetőik már nem rendelkeznek teljes szuverenitással országaik felett. Továbbá az Európai Unió mai formájában még nem föderáció, hiába álmodtak oly sokan erről. Európából nem lett az Amerikai Egyesült Államokhoz hasonló politikai szerkezetű Európai Egyesült Államok, és fölöttébb kérdéses, hogy lesz-e valaha. Ebből következik, hogy nem épült ki teljes vértezettel az európai szuperállam, bármennyire is riogatnak ’Brüsszellel’ euroszkeptikus politikusok és publicisták. Bár kétségtelen, hogy az európai kormányzásnak és irányításnak vannak bizonyos szupranacionális elemei. Az Európai Unió tehát nem föderáció, de nem is konföderáció, nem egyszerű nemzetközi szervezet vagy kooperáció, és mai formájában már nem szuverén államok közössége. Olyan államforma, amely pontosan leképezi a föderalisták és konföderalisták között létrejött és folyamatosan változó kompromisszumot, anélkül azonban, hogy utalna a végcélra. Az unió tehát eljutott oda, ahová egykor a marxizmus Eduard Bernstein idejében, akinek volt bátorsága kimondani: a végcél semmi, a mozgalom minden.

7.

A fentiekben arra a következtetésre jutottunk, hogy bár Európának vannak közös gyökerei, közös jellemvonásai, ennek ellenére mégis földrajzi, geopolitikai, vallási-kulturális, nemzeti és önazonossági szempontból mélyen megosztott földrész. Az unió alapító atyáinak az volt a reményük, hogy a nemzetek közötti szolidaritás hamarosan erősebb lesz az általuk idejétmúltnak tekintett nacionalizmusok összetartó erejénél, azaz a közeljövőben kialakul majd, később pedig egyre erősödik egyfajta közös európai identitás. Ez azonban több mint hetvenéves uniós erőfeszítések ellenére sem tudott kifejlődni. Mivel nem alakult ki egységes európai identitás, így nincs egységes európai társadalom és európai közvélemény, ennek következtében nem jött létre az egységes európai politikai közösség sem. E nélkül azonban föderális Európáról beszélni, ilyet megvalósítani, nem más, mint kalandos és veszélyes vállalkozás, de leginkább merő illúzió.

Nincs tehát igazuk azoknak a politikusoknak és értelmiségieknek, akik szerint nem számít az identitás, az intézmények megteremtése a fontos, és ezeket majd a polgárok előbb-utóbb belakják. Mint ahogy azok az identitáspolitikusok is tévednek, akik szerint az identitás minden, és a többi másodlagos.

Az igazság minden valószínűség szerint ‒ mint ahogy az lenni szokott ‒ a kettő között van, de senki sem tudja megmondani, hogy pontosan hol is rejtezik az.

A világban és Európában bekövetkezett alapvető változások miatt tehát már nem lehet visszatérni a régi, jól megszokott nemzetállami keretek közé, amelyet ‒ nem teljesen alaptalanul ‒ manapság szidalmazni szokás, elfelejtve, hogy a modern korban a nemzetek teremtették meg azt a politikai közösséget, amely talaján a demokrácia és a jogállam egyáltalán kibontakozhatott. Az egyetlen működésképes rendszer talán a Charles de Gaulle-féle európai konföderáció lehetett volna, de ezt Európa akkori vezetői elvetették, és az euró bevezetése után már szinte lehetetlen ide visszalépni. Marad tehát a mai állandó reformokra, a föderáció irányába továbblépésre serkentő rendszer, a nélkül azonban, hogy erre az európai népesség többségének valódi igénye lenne.

Charles de Gaulle 1944-ben (fotó: AFP)

Ennek következtében Európa csapdába került, nem tud visszalépni egy konföderációs formához, ugyanakkor a működőképes föderációhoz szükséges minden alapfeltétel is hiányzik. Ebből a lehetetlen helyzetből jelent ideiglenesen kiutat a kompromisszumos egyre szorosabb unió elképzelése. Az egyre szorosabb unió koncepciója azonban végső soron feltételez egyfelől egy célt, amely felé az egész folyamat tart, ez a végcél azonban a ködbe vész.

Miért nincs ennek a helyzetnek egyértelmű megoldása? Az egyértelmű megoldás az unió szétesése lenne. Tragikus gazdasági és társadalmi következményei lennének, továbbá a jelenlegi politikai-gazdasági elit többsége, valamint az európai népesség nagyobbik fele Európa-párti, anélkül, hogy tudnák, milyen Európát is akarnak. Ennek ellenére néhány felelőtlen politikus eljátszadozik ezzel a lehetőséggel, mintha az csupán egy ártatlan gyerekjáték lenne.

Miért lehetetlen a másik egyértelmű út, a föderáció, az Európai Egyesült Államok? A válaszom egyszerű: föderális államszövetség nem működhet politikai-kulturális közösség nélkül, de ilyennel jelenleg nem rendelkezünk. Egy ténylegesen működő politikai-kulturális közösség nélküli föderatív Európában ugyanis rendkívüli módon megnehezülne, ha nem egyenesen lehetetlenné válna a demokrácia, és nagymértékben megnövekedne egy centralisztikus-bürokratikus politikai berendezkedés veszélye. Egymással hatékonyan kommunikálni képtelen, az értékek minimális konszenzusát elfogadni nem hajlandó, a nemzeti helyett egységes politikai-kulturális közösséget kialakítani nem tudó népesség állandó konfliktusok forrása lenne. Működőképes politikai közösség és közvélemény nélkül képtelen lenne egy ilyen föderális politikai rendszer megszerezni az irányítottak döntő többségének lojalitását, így legitimitása könnyen veszélybe kerülne. Tovább mélyülne, a már most sem jelentéktelen szakadék az elit és a népesség többsége között.

A harmadik tiszta megoldás egy klasszikus konföderáció lenne. Vissza kellene tehát térni azokhoz a konföderációs elképzelésekhez, amelyeket először Charles de Gaulle és belügyminisztere, Christian Fouchet fejtettek ki, és amelynek lényege, hogy az európai parlament a nemzeti parlamentek küldötteiből áll, korlátozott hatalommal bír, és a bizottság csupán végrehajtó szerve a szuverén országok tanácsa egyhangú döntéseinek. Az euró bevezetése, illetve az azóta kialakult intézményi struktúra ezt a visszatérést jelenleg illuzórikussá teszi. Ma még elképzelhetetlen az uniós intézmények bizonyos visszabontása vagy gyökeres átalakítása, különös tekintettel az euró körüli mizériákra. Egy ilyen jellegű visszabontás komoly krízist feltételez, de ezt senki sem kívánhatja. Ma talán annyi mondható, hogy egy esetlegesen bekövetkező, és a kontinens egészét megrázó válság bármelyik fönti választ kikényszerítheti. Jean Monnet helyesen állapította meg, hogy „az emberek csak akkor hajlandók elfogadni a változást, ha szembe kell nézniük annak szükségességével, és csak akkor ismerik fel ezt a szükségességet, ha a válság már a nyakukon van.”

Mivel mindhárom megoldás elképzelhetetlen vagy időszerűtlen, marad a mostani status quo fenntartása, kisebb-nagyobb reformokkal vagy álreformokkal. Ugyanakkor ma még mindegyik fenti irányzatnak megmaradtak az esélyei és a reményei.

A nemzetállami konstrukció képviselői abban bíznak, hogy előbb-utóbb kiderül: a mostani struktúra működésképtelen, és a visszaépítés alkalmasint nagyobb megrázkódtatás nélkül is lehetséges. A konföderalisták hasonlóan gondolkoznak a visszalépésről, de a jövőt nem a nemzetek Európájában, hanem a konföderációban látják. A föderalisták pedig abban reménykednek, hogy mindezen problémák csupán átmenetiek, hiszen jön majd egy új nemzedék, akik túllépnek a nemzeti problémán, és létrehozzák azt a politikai közösséget, ami az Európai Egyesült Államok megteremtéséhez szükséges.

Hogy ez a csapdahelyzet valós és a visszabontás politikai és jogi szempontból is szükséges, jól mutatja a kiváló nemzetközi jogász Joseph Weiler esete is. Weiler tanításán föderációpárti uniós jogászok nemzedékei nőttek fel, de a 2010-es évek elején ő már úgy látta, hogy az egységes európai nép és identitás hiányában szükséges egy visszametszés és ebből kiinduló újraépítkezés.

8.

Mi ebben a helyzetben Magyarország számára a járható út? Egyedül az, amit a megfontolt és józan vezetőkkel megáldott kis országok mindig is követtek az ilyen bizonytalan és kiszámíthatatlan helyzetekben: kivárni és alkalmazkodni. A magyar politikai elit erre történelmünk során csak nagyritkán volt képes. Sokkal inkább szeretett az első sorokban menetelni, tizenkilencre lapot húzni, balga módon utat mutatni a nagyoknak, akik persze erre nem tartottak igényt. Inkább választotta a heroikus utat, mintsem a megtartót, ésszerűt. Miért lenne kivétel a jelenlegi?

 

Nyitókép: Francisco Goya Európa elrablása című képe (1772)

A Válasz Online jövője olvasóinkon múlik! Két hónap alatt 1500 támogatót gyűjtünk. Csatlakozzon hozzánk most!

Kategória: Világmagyarázat