„Két halott. A veséjük kimetszve” – helyi pap az egyiptomi keresztényüldözésről és szervkereskedelemről

Meseszép tengerpart, búvárkodás, kulturális kincsek – sokaknak jut ez eszébe a nyári Egyiptomról. Akinek már meg is van a repülőjegye a felhőtlen nyaraláshoz, talán jobb, ha csak később olvassa el ezt a cikket. Jászberényi Sándor Kairónak egy kevéssé ismert, a nyári verőfényben is nagyon sötét oldalát mutatja meg. A riporter a Válasz Online megbízásából a helyi katolikusok életébe enged bepillantást, s amit Claude Ondogan atya elmond neki, elég hátborzongató. A keresztények általában is célpontjai a jelenleg is aktív terrorcsoportoknak, de ezek a keresztények menekültek, gyakran valóságos rabszolgák, még törzsi harcok is dúlnak köztük, az egyiptomi szervek meg nem tesznek semmit. A szervkereskedők annál inkább. Mindezek ellenére is: van remény. Rendhagyó interjú.

Kairó Ábászéja kerületében nincsenek felhőkarcolók. A sikátorok betonozatlanok, szerves hulladék bűze eszi bele magát az ember orrába, ahogyan átvág rajtuk a tűző napsütésben. Beteg, szikkadt növények és betonfalak árnyékában heges arcú fekete férfiak ülnek. A szemük villan, ahogyan elhaladok mellettük. Mezítlábas fekete gyerekek szaladnak a játékaikkal, csilingelő nevetésük visszaverődik a falakról. Fél éve jártam már itt ugyan, de akkor koromsötét éjszaka volt. Útbaigazításra szorulok.

„Merre van a Szent Szív templom?” – kérdezem az egyik férficsoporttól. Szudániak egytől-egyig. Látszik rajtuk – egy idő után az európai is képes különbséget tenni afrikaiak között. A szudániaknak például mandulavágású a szeme. Tökéletes fehér fogsorok szikráznak az árnyékban – a férficsoport felderül a kérdésemre. Egyikük feláll és végigvezet a sikátoron, egészen egy kétméteres betonfalig kísér, amelynek tetején gondos kézzel odaragasztott üvegszilánkok csillognak. Az embernek az az érzése, mintha katonai erődítménynél járna.

Bakhita Szent Jozefina Margit (1869–1947) képe a templomban. Szudáni születésű rabszolga volt, aki később Olaszországban dolgozott apácaként. 2000-ben a római katolikus egyház szentté avatta

„Ha befordulsz, ott van a templom főbejárata” – mondja a férfi. Kezet fog velem, visszaindul a többiekhez. A sikátor bejáratánál fehér ruhás egyiptomi rendőrök ülnek egy őrbódé mellett. Ragasztószalaggal egymáshoz rögzített dupla tárak állnak ki kalasnyikovjaikból. Ellentétben a város gazdag negyedével, ahol gyakran látni töltetlen fegyvert az őröknél, itt minden puskában éles lőszer van.

A Szent Szív római katolikus templom és iskola bejárata egy vastag acélkapu. Kétszer átterelnek az elé állított fémdetektoron, mire beengednek. Az őrök figyelme nem kifejezetten nekem szól. Az országban jelenleg is aktív takfíri terrorcsoportok kiemelt célpontjai a keresztények, én pedig az országban élő legszegényebb, külföldi keresztényekhez igyekszem.

Az ENSZ menekültügyi főbiztossága szerint jelenleg 221 ezer menekült él Egyiptomban. Ezeknek a menekülteknek több, mint kétharmadát szudániak és szíriaiak teszik ki. Ám míg a szíriai menekültkrízis jól reprezentált az európai médiában, a Szudán felől Izrael és Egyiptom felé hömpölygő embertömegek gyakorlatilag a radar alatt maradnak.

Pedig Szudán folyamatos polgárháborúi, etnikai tisztogatásai újratermelik a menekülőket minden évben, akik annak dacára is nekivágnak az útnak Kairó és Tel Aviv felé, hogy a Sínai-félsziget izraeli határszakaszán tűzparancs van érvényben a menekültek ellen. Ha az egyiptomi hadsereget sikeresen el is kerülik, beduin bűnbandák vadásznak rájuk, akik vagy váltságdíjért engedik el őket, vagy egyszerűen eladják a szerveiket a virágzó egyiptomi szerviparnak. Izrael sem kér már a szudáni bevándorlókból. Azok, akik valahogyan mégis eljutnak Kairóba, szembesülnek az ország rasszizmusával, mind társadalmi, mind intézményesített szinten. Rabszolgaként dolgoztatják őket, és az ellátórendszerek teljes hiánya miatt gyakorlatilag hamar illegális bevándorló státuszba kerülnek.

×××

Az egyik terepen dolgozó szakemberhez igyekszem. A férfit Claude Ondogannak hívják (nyitóképünkön). Világos pólóban és susogós melegítőnadrágban jön elém mosolyogva a templom udvarára, és kéri, hogy menjünk fel az irodájába. Míg ő átöltözik, én a sárguló szentképeket nézem a falon. Ondogan tíz perc múlva visszajön. Már reverenda van rajta. Katolikus pap. Az Egyiptomba menekülő szudániak jelentős része ugyanis: keresztény.

– Pontosan hány szudáni menekült él Kairóban?

– Ezt senki sem tudja megmondani. A mi parókiánkhoz szorosan körülbelül ezer ember tartozik, de ők a legkiszolgáltatottabbak, nekik nem nagyon volt már hová menniük. Az ENSZ 221 ezer embert regisztrált, de ez töredéke a valós számnak. A kormányzati politikai és a közvélemény elutasítása miatt ráadásul hiába kap valaki menekültstátuszt, sokra nem megy vele. A valós száma az országban élő szudáni menekülteknek a nem keresztényekkel együtt valahol egy- és négymillió közé tehető. Nekem a római katolikus közösségre van rálátásom, ebből három van a városban, egy itt, egy Ma’adi kerületben, egy Zajtúnban. A felekezet háromnegyede nő- és kisgyerek.

Szudáni asszonyok a dinka törzsből készítik a vacsorát a Szent Szív templom lakói és a templomban lévő gyerekek számára

– Hová tűntek a férfiak?

– A törzsi háborúkban általában a férfiakat nem hagyják életben. Akik túl is élik, előbb küldik a családjukat, mert ők férfiak és majd túlélik valahogyan. Abban, hogy a nők és a gyerekek indulnak útnak, nagy szerepet játszik az egyiptomi társadalom mentalitása is. Nagyon sokan azért vágnak neki, mert Egyiptomban munkát és szállást ígérnek nekik. Ami igaz is tulajdonképpen. Rabszolgának hozzák őket. Nőket keresnek, mert a nőket könnyebb terrorizálni, kevésbé problémásak, mint a férfiak.

– Az utolsó rabszolgapiacot Egyiptomban 1877-ben zárták be.

– Valóban nem piacon árulják az embereket. Jelenleg Szudánban embercsempészek toborozzák a szerencsétleneket, annak ígéretével, hogy egy olyan országban élhetnek, ahol nincsen népirtás. Mivel pénzük nincs, a viteldíj ára az, hogy dolgozni fognak. Szállás és étkezés az ígéret.

Azok az egyiptomiak, akikhez ezek az emberek kerülnek, aztán háziszolgaként, mindenesként napi 14-18 órában dolgoztatják őket nagyon alantas munkakörben. A szállásért és az ételért. Az étel ráadásul kizárólag a munkavégzőre vonatkozik, a gyerekeire például már nem. Ez modern kori rabszolgatartás.

– Az állam nem avatkozik közbe?

– Nem. A menekültek nagy részének nincsenek okmányai, egyszerűen nem is léteznek Egyiptomban. Minden szinten ki vannak szolgáltatva a háziuraiknak. Ha kijön a rendőrség, az illegális bevándorlót fogják elvinni. Ha pedig valami miatt mégiscsak sikerül maguknak menekültstátuszt szerezni – ami ritka –, akkor sem tudják igénybe venni az iskolákat a gyerekeiknek, sem a szociális intézményeket, mert nincs semmi pénzük. Egyiptom gazdasága sem a legerősebb a térségben. Itt is nagyon sok a szegény. A többségben tehát egyszerűen nincs együttérzés a menekültek felé, hiszen ők is harcolnak a mindennapi kenyérért.

Ráadásul a menekültek, ugye, nem is muszlimok. A háziuraknak meg aztán eszük ágában sincs segíteni abban, hogy ezeknek a családoknak a státusza rendeződjön. Nekik annál jobb, minél kiszolgáltatottabbak.

Ha megbetegszik a háziszolga és nem tud dolgozni, akár az éj közepén elzavarják. A gyerekeivel együtt. Gyakoriak a verések, a nemi erőszak. Csak ezen a héten két szudáni holttestét találták meg. Mindkettőnek hiányzik a veséje. Orvosi eszközökkel metszették ki a szerveket. Egy tizennégy éves fiúnak meg, aki illegálisan dolgozott egy egyiptomi üzemben, levágta a jobb kezét a fűrész. A munkáltató, félve a rendőrségtől, hét órán keresztül nem vitte orvoshoz. Mire a gyerek orvoshoz került, már amputálni kellett a kezét. Most keresnem kell valakit, aki megtanítja bal kézzel írni. És ez csak ez a hét.

– Akik utcára kerülnek, idejönnek tehát a templomba?

– Igen. Gyakori, hogy az éjszaka közepén zörgetik a kaput többgyerekes családok, nejlonszatyrokkal a kezükben, amiben hozzák mindenüket. Ez itt Isten háza, tehát olyan nincs, hogy mi elküldenénk valakit, szinte egyfolytában lakik itt 4-5 család. Az iskolát is azért hoztuk létre, hogy ezek a kisgyerekek tudjanak tanulni, mert az állami iskolák nem nagyon fogadják be őket.

Ez itt Isten háza, tehát olyan nincs, hogy mi elküldenénk valakit

– Rendszeres az oktatás a templomban?

– Igen. Bár rengeteg problémánk volt ezzel is. Például a gyerekek folyamatosan verekedtek és zajongtak, tehát az első napokban képtelenek voltunk bármit is tanítani nekik. Aztán rájöttünk, hogy ez azért van, mert éhesek.

Mert jó, ha naponta egyszer kapnak enni. Akkor bevezettük a reggeliztetést, és a problémák egycsapásra megoldódtak.

– Miért mosolyog?

– Mert az egy jó nap volt. Elképesztően nehéz helyzetben vagyunk, rengeteg mindenre kellene és persze semmire sincsen pénz. De mindent elkövetünk, ami az erőnkből futja. Ez Krisztus tanítása.

– Ön szudáni?

– Dehogy. Egy pillanatra sem viselnének el, ha szudáni lennék. Csádi vagyok, tehát nem tartozom egyetlen törzshöz sem Szudánban, felettük állok. Ez elfogadhatóvá teszi a személyemet a közösség számára, akik többféle törzsből verődnek össze Kairóban. Itt Abaszéjában a dinkák laknak, Ma’adiban a nuerek. Bár a vallásuk közös, de a törzsi konfliktusaikat ide is elhozták magukkal.

– Törzsi konfliktusok?

– A dél-szudáni polgárháború két szemben álló fele a dinka és a nuer törzs. Ők kölcsönösen ölik egymást a hatalomért. El tudja képzelni, milyen érzéseket generál, amikor ugyanabban a templomban megjelenik egy olyan törzs tagja, aki mondjuk felégette a faluját? Teljesen mindegy, hogy ez már Kairóban történik, a szudáni törzsek nem nagyon vegyülnek egymással, még a keresztények sem, és emiatt rengeteg konfliktus is van. Ezeket a konfliktusokat a helyi törzsi vezetők segítségével próbáljuk meg elsimítani, de persze mindegyik törzs azt szeretné, hogy kizárólag velük foglalkozzunk, és harcolnak „a szeretetünkért.” Komoly baj lehet például abból, ha valahol egy héten többet misézünk vagy többször megyünk ki intézni a dolgokat. Akkor jön a rivalizálás és a féltékenykedés. Ez egészen extrém mértéket is tud ölteni.

– Például?

– Vádaskodások, melyek verekedésekbe, késelésekbe, rablásokba torkolhatnak. A törzsi felfogás nagyon lassan oldódik fel, és gyakran felülírja, hogy mindannyian keresztények. Ez is a munkánk többek között, hogy mi meg ezeket az ösztönöket írjuk felül. Ehhez a választott helyi törzsi vezetőkkel dolgozunk együtt, illetve oktatást tartunk, közös ügyeket keresünk.

Szudáni asszony a dinka törzsből takarítja a templomot a szentmise előtt

– Nem elég, hogy a keresztényekkel szemben nem éppen a legelfogadóbb Egyiptom, a legszegényebbek pásztorának is kell lennie és még törzsi konfliktusok között is manőverezhet. Megharagudtak önre az egyházban, hogy ideküldték?

– Én kértem magam ide. 42 éves vagyok. Beszélek angolul, arabul és franciául. Csádi vagyok, tehát nem vagyok aktív részese a szudáni törzsi konfliktusnak. Úgy gondolom, itt hasznomat veszik, itt tudom betölteni a hivatásomat. Korábban dolgoztam Ugandában és Kenyában is, de életem legnehezebb missziója az itteni.

Egyfolytában forráshiánnyal küszködünk, az időnk nagy része, amikor nem a hívekkel foglalkozunk, arról szól, hogy próbálunk pénzt szerezni, hogy segíteni tudjunk. Ez nagyon, nagyon nehéz feladat. Tehát örülök neki, hogy itt lehetek.

– Egyiptom lakosságának a tíz százaléka kopt keresztény. Mennyiben számíthatnak a koptok segítségére a szudáni katolikusok?

– Tudnak rólunk, de nem igazán tudnak miben segíteni. Nekik megvannak a maguk problémái, próbálnak olyan országban élni, ahol a többség muszlim, ráadásul a szélsőségesek őket teszik felelőssé a kormányzat cselekedeteiért, vagyis rajtuk állnak bosszút. Egészen más a liturgiánk, máskor tartjuk az ünnepeinket, gyakorlatilag mindent másként csinálunk, de a hitünk kiindulópontja közös. Itt nálunk is dolgoznak kopt keresztények, de hogy komolyabb támogatást kapnánk a kopt egyház részéről, az nem jellemző.

– Magyarországon van államtitkárság, amely a nehéz helyzetben élő és üldözött kereszténységgel foglalkozik. Mire van most a leginkább szükségük?

– Bármire, de két dologra égetően. Az egyik az orvosság. Aki hozzánk érkezik, általában nagyon beteg. Kóros vitaminhiányban szenvednek, nincs elég kalcium a szervezetükben. Hiába írják fel nekik az orvosok, nem tudják kiváltani, így én váltom ki amennyit tudok. Ez persze sosem elég. A másik: a diákjaink. Sokukat felvették a Kairói Egyetemre. Okos gyerekek. A gond csak az, hogy mivel külföldiek, a külföldi tandíjat kellene fizetniük, amit képtelenek előteremteni ezek a szegény, csonka családok. Nagyon jó lenne, ha a diákok be tudnák fejezni az egyetemet.

 

Fotók: a szerző felvételei

A Válasz Online jövője olvasóinkon múlik! Két hónap alatt 1500 támogatót gyűjtünk. Csatlakozzon hozzánk most!

Kategória: riport