Borsod már Budapesten van. Ezért csökkent százezer alá a közmunkások száma

·2019.04.03

Történelmi mélypontra zuhant, decemberben százezer alá esett a közmunkások száma. Immár belőlük is hiány van. Hogyan kerülnek a világvégi falvak tartós munkanélkülijei a pesti építkezésekre? Milyen új bűnözői réteg vastagszik meg rajtuk? És miért állítják a szakemberek, hogy aki most közmunkás, az már az is marad? Rendhagyó riport következik Szabolcsból, pontosabban Budapestről. Nem mi zavarodtunk össze: a helyzet különleges. Sosem írtunk még szocioriportot a saját nappalinkból, de most ez is elérkezett.

– Egy vedért – ezt felelte a férfi az eladónőnek, amikor az megkérdezte, kér-e még valamit.

– Micsodát? – szólt vissza türelmetlenül a kereskedő.

– Egy vedért – ismételte meg Jónás József kicsit hangosabban, mintha a nő nagyothallana. Minden tekintet ránk szegeződött a festékboltban. Igaz, a szemük sarkából eddig is minket figyeltek, attól a pillanattól kezdve, hogy a két kigyúrt roma férfivel beléptem a zuglói üzletbe. Azt gondoltam, nagyjából ilyen lehetett az ötvenes évek Amerikája.

A festékbolt összes vevője diszperzitfoltos szürke vagy kék munkásoverált viselt. Kivéve az én embereimet, akik pontosan úgy néztek ki, mintha pénteken este sörözni indultak volna a haverjaikkal. A fiatalabb, Balogh Sándor hófehér kakasos márkajelzésű sportcipőt hordott, hozzá alacsony derekú, térdnél szakadt, márkás farmert. Józsi pedig finom kötésű zöld és kék mintájú sportpulóvert egy lovaspolóklub visszafogott márkajelzésével. Ebben jöttek festeni ma reggel.

– Munkaruhát nem hoztak? – kérdeztem.

– Ez az, ebben dolgozunk.

– Pemzli? Létra?

– Nincs nekünk.

A világ legfurcsább szobafestőivel találtam hát szemben magam. Hogy a festékboltban ne nyúljon kínosan hosszúra a szünet, azt mondtam Józsinak, válasszon bátran olyan „vedért”, amilyet akar. Két vödörrel tér vissza, kitalálhattam volna, mi a csoda az a vedér, nem túl bonyolult a megoldás. Egy induló szobafestő-vállalkozás teljes felszerelésével járultunk a kassza elé. Az eladónő sokat mondóan rám nézett, amikor Józsi pakolás közben nekigyürkőzött és meglátta a kézfején a boxer alakú tetoválást, a karján pedig egy hatalmas BAD (rossz) feliratot. „Majd ugorjon be a boltba, és mesélje el, mi lett ebből” – súgta a nő. A hangsúlyából éreztem, arra gondol, már ha életben maradok.

Jónás József a munkaterületen, immár munkaruhában. Fotó: Élő Anita

Miután már több tucatnyi szocioriportot írtam arról, hogyan élnek a saját falujukban vagy városukban a közmunkások, most az érdekelt, miként tudtak kiemelkedni, miből merítettek bátorságot elindulni Győrbe, Pestre, Hévízre, Budára, egy nagyvárosba valamelyik apró kelet-magyarországi faluból. Merthogy a foglalkoztatottak száma növekedésének az egyik forrása a közmunkások számának évek óta tartó apadása. A 2016 májusi-júniusi 194 ezerről először tavaly szeptemberben, majd decemberben is százezer fő alá esett a közmunkások száma. Tévedés azt gondolni, hogy a feketevonatos, moszkvateres időben ingázott a legtöbb ember Magyarországon. Az igazság az, hogy nem kis részben a közmunkások számának megfeleződésével, feltartóztathatatlanul nő a számuk.

Ám azzal szembesültem, hogy sokkal könnyebb elmenni egy faluba, leülni a pihenő közmunkások közé az árokpartra, vagy a dohányföldeken palántázni velük, mint új munkahelyeiken felkutatni őket.

Kínosabbnál kínosabb kudarcok következtek. Ha meghallottam a szabolcsi tájszólás jellegzetes kettőshangzóit, melléjük telepedtem az építkezésekhez közel eső olcsó kifőzdében ebéd közben, próbáltam beszélgetésbe elegyedni útépítéseken, de néhány udvarias hárító mondatnál közelebb nem jutottam. Végül úgy döntöttem, fizetni fogok a volt közmunkásoknak. Munkát kínálok.

Jónás Józsefre egy éjszaka is nyitva tartó kis boltban bukkantam, nem messze a pesti Fogarasi úton levő munkásszállójuktól. Előttem állt a sorban, emberei meg mögöttem. A festékfoltos ruhájú segédmunkások odakiáltottak egy „Joúzsit” neki, mintha csak otthon, a faluban lennének, ő pedig viccelve utasította rendre őket. Megkérdeztem, van-e közöttük volt közmunkás, vállalnak-e munkát magánháznál is. Jónás József azt felelte, nem kell félnem a közmunkásoktól, rendes emberek azok. (Dehogy féltem, éppen őket kerestem.) Onnantól már csak az első többnapos ünnepet kellett kivárni, míg csengett a telefon. Józsi volt, közölte, hogy másnap reggel jönnek hozzám, három napjuk van. Napi 20 ezer forintot kérnek – fejenként. Azt mondta, festenek, mázolnak, falat raknak vagy tapétáznak, amit akarok, mert mindenhez értenek. Józsi nem tanult, de értelmes ember: ezzel azt üzente, hogy a mindenhez értenek-be a fotókhoz való pózolás és a közmunkásokról való beszélgetés is beletartozik.

Most itt voltak, hazacipeltük a festékboltból a felszerelést, és beálltam a két menő cuccokba öltözött volt közmunkás közé levakarni a tapétát a falról. Józsi volt a főnök, de időnként kikérte Balogh Sándor tanácsát is. Figyeltem az órát, ő is nézte, vajon egy óra múlva is kitartok-e a vízzel bespriccel-kapar-spriccel-kapar műveletek között. Kitartottam, és akkor megkérdezte, miért fogadtam fel valójában őket. Este tízkor nem szoktak újságírók névjegykártyákat osztogatni egy közértben. Mondtam neki, hogy hallani szeretném a történetét, hogyan került egy világvégi falu közmunkásaként Budapestre, és azt is, miért maradtak otthon a többiek.

hirdetés

Mi az újdonság abban, hogy Budapest tele van szabolcsiakkal és borsodiakkal? Ami most történik, ehhez hasonló még sosem fordult elő. Egyrészt volt egy jelentős szünet a feketevonatozásban és a moszkvaterezésben: ahogy a rendszerváltás, úgy a 2008-as válság is azzal kezdődött, hogy először ezeket az embereket bocsátották el, vagy egyszerűen csak nem hívták többé.

Ami különlegessé teszi a mostani időszakot, az az, hogy Nyírség és Borsod lényegében a fővárosban van. Soha ilyen jelentős mértékű nem volt a regionális ingázás, mint napjainkban.

Jónás József faluja Ófehértó, Nyíregyháza mellett fekszik, a baktalórántházai járásban (lásd a térképünket lent). Nem a legszerencsésebb vidék, de nem is a legszerencsétlenebb: dohányföldek övezik, vasútvonaluk van, város is a közelben. A lakosságnak mintegy 20 százaléka tartozik a cigány etnikumhoz. 2008 végén, a válság kitörésekor, az 1710 munkaképes lakosból 382 volt munkanélküli, 22 százalékos mutatóval rendelkeztek, a magyarországi átlag háromszorosával. A helyzet alig javult öt év alatt, 2013-ra még mindig 363 munkanélkülijük volt, akik közül 230 egy évnél régebben keresett állást sikertelenül.

Mégsem állítanánk, hogy a közmunkaprogram hatástalan volt, sőt. Ez készítette fel az ott élőket a gazdasági fellendülésre, csökkentette a közüzemi számlák arányát, ritkává vált a gyermekéhezés, részben ennek is köszönhető a kistelepüléseken tűrhetetlen bűnözés javulása (Józsiék baktalórántházai járásában például 60 százalékkal), és az, hogy az utóbbi öt évben alapjában változott a helyzet. A 21 százalékos munkanélküli-mutatóról tavaly decemberre sikerült 14 százalékra visszajönniük, tehát százzal kevesebb ma a munkanélküli, mint öt évvel ezelőtt, és 117-tel kevesebb az egy évnél régebben állást nem találó. Relatíve azonban Ófehértó helyzete nem javult, sőt – 2008-ban az országos átlag háromszorosa volt a munkanélküliek száma, ma négyszerese.

De hogyan lehet még mindig ennyi munkanélküli Józsefék térségében, amikor nemcsak szakmunkásokban, de segédmunkásban is óriási a hiány országszerte? Erre vagyok kíváncsi, ezért vakarom bőszen a falat Józseffel. Persze nem csak tőle tájékozódom, bevonjuk a körbe Kovács Annát, aki mentorként dolgozik oktatási programokban részt vevő alföldi közmunkások mellett, és segítséget kérünk Lovász Ibolyától, aki brigádvezetőként irányítja egy kis falu közmunkásait Dél-Baranyában. Emellett megkerestük a baktalórántházai járás egy apró falujának polgármesterét, aki névtelenséget kérve segített nekünk eligazodni a Nyírség világában. Végigbogarásztuk A közfoglalkoztatás hatása a helyi gazdaságra, helyi társadalomra című jelentést, amit a Hétfa Kutatóintézet készített a Belügyminisztériumnak, és ebben éppen Józsiék járását is részletesen elemzik. (Írásunk további adatai a Nemzeti Foglalkoztatási Szolgálat és a KSH 2016-os mikrocenzusból származnak.)

Pontosan arra jutottunk, amire Józsi is, hogy a közmunkássorból való kiemelkedésnek két módja lehet: a tanulás és az ingázás. Csak így tudják az alulképzettségből fakadó hátrányt felnőttként ellensúlyozni. 2001-ben 1,1 millió ember járt más településre dolgozni, 2016-ban már 1,6 millió.

A más régióban dolgozó és élő munkavállalók közül pedig a falusiak aránya nőtt meg a legnagyobb arányban, duplájára. Minél kisebb egy település, annál inkább ez a kitörési pont. Csak éppen nem fekete vonatok hozzák már őket, hanem fehér furgonok.

– Hét osztályom volt, mert hetedikes koromban szájon csaptam a tanáromat, amiért beszólt nekem – kezdi Józsi a történetét, de közben figyeli a reakciómat, és azt mondja, amit hallani szeretnék: – Nem kellett volna.

Persze lehet, hogy tényleg így is gondolja, mert kicsapták az iskolából, és gyerekként munkába kellett állnia, építkezéseken culágerkedett, téglát talicskázott, malteros vödröt cipelt, mikor mire volt szükség. Azután jött a válság és már egyikre sem kellett. Feleslegessé vált. Közmunkásnak állt, de a feleslegesség érzése megmaradt, mert nem volt mit csinálni ennyi embernek, ezért élt a felajánlott lehetőséggel, és visszaült az iskolapadba befejezni a hetedik és a nyolcadik osztályt. Nem volt egyszerű legyűrni a belső ellenállást, családos emberként gyerekkönyvből tanulni, nyelni amiatt, ami ellen hetedikesként fellázadt. Ám közben közmunkás bért kapott, nem éheztek a gyerekei és négy hónap alatt befejezte a hetediket, újabb négy hónap alatt pedig a nyolcadik osztályt.

– Azután három hónap alatt megszereztem a kőműves szakmunkás bizonyítványt – meséli tovább. Hitetlenkedünk, szakértőnk, a közmunkások képzését mentorként segítő Kovács Anna azt mondja, valószínűbb, hogy emberünk kőműves segédmunkási tanúsítványt szerzett. Mindenesetre egy lett a több ezer emberből, aki közmunkásként a munkaügyi központok vagy uniós támogatások segítségével általános iskolai bizonyítványhoz és valami képzettséghez jutott. Nem egyszerű feladat rávenni erre embereket, Annáék például a szegregátumokban csomagokat osztanak szegényeknek, hogy közben beszélgetve oldják a bizalmatlanságukat, és ezt felhasználva írassák be őket az iskolába.

Nehéz együtt végezni a hetediket a saját gyermekünkkel, és végigvinni a tanévet, amikor tavasztól már jó pénzért keresik a napszámosokat a földekre. Sokan abbahagyják, sokan bele sem kezdenek.

A Nyírségben a családos nők és az ötven év feletti férfiak azért sem tudnak részt venni a képzésben, mert például már a harmadik, negyedik osztályuk is hiányzik, és erre valahogy nem gondolnak a programok kiötlői. Megmaradnak hát örök közmunkásnak.

Emberünk azonban más utat választott. A válság enyhülésével idegenek jöttek a faluba, munkát ajánlottak a szakmunkásoknak Pesten vagy a Dunántúlon. Józsinak ott volt a friss papírja, úgy döntött hát, hogy megpróbálja. Ugyan Közép-Európa legnagyobb dohánytermelő településén tavasztól őszig akár napi 10 ezer forintot is megkaphat napszámosként, de az év legdrágább időszakában, télen – amikor fűteni kell – ritkán volt csak munkája. A munkaközvetítők napi 20 ezer forintot ígértek, Józsi elment hát velük.

Egy fővárosi építkezésen dolgoztak, és ő nagyon meg akart felelni. Az első hét péntekén pontosan meg is kapta a bérét, de a következőn már volt valami kifogás, nem fizettek, azt mondták, majd együtt az egészet, amikor három hét után hazaviszik őket hétvégére a családhoz.

hirdetés

– Amikor a kisbusz bekanyarodott az első faluba, és kiszálltak volna az első emberek, mi is kértük a pénzünket. A sofőr azt mondta, ő csak vezet, nem ő a főnök, az később jön. De nem jött. Aki itthon maradt, és a dohányföldön dolgozott, két hét alatt százezret is hazavitt, mi ott álltunk egy fillér nélkül – mondja és akkora darabot tép le a régi tapétából, hogy félek, a glett is megsérül alatta.

Józsi megszégyenülten ment haza, és csak utána tudta meg, milyen gyakori ez. Elviszik az embereket, azután nem fizetnek. Életszerűen hangzik, megkeresem hát a szabolcsi rendőrséget, hogy megtudjam, hány hasonló esetről tudnak. „Megkeresésére tájékoztatom, hogy a Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Rendőr-főkapitányságra, valamint az alárendeltségében működő helyi rendőrkapitányságokra nem érkezett ilyen tárgyú bejelentés, feljelentés” – hangzik a hivatalos válasz. Kérdezem Józsit, hogyan lehet ez: ha sok ilyen eset van, miért nem mennek a rendőrségre? Úgy néz rám, mintha egy földönkívülivel állna szemben.

– A rendőrségre hiába megyünk. Amikor egy ilyen alkalommal egy ismerősöm számonkérte a sofőrt és pofon csapta, még őt börtönözték be.

Mondom neki, hogy ilyen nincs. Egy pofonért nem börtönöznek be senkit. Volt azon a kézen boxer is.

Volt, bólint rá.

És korábbi ügy is, erőszakos.

Bólint erre is, és szedi tovább a tapétacsíkokat.

Volt azon boxer is… Fotó: Élő Anita

De a nyírségi polgármester is megerősíti, igen, jönnek emberek, akik munkaközvetítőnek mondják magukat, egy kisbusznyi munkást visznek el, azután nem fizetnek.

– Felmondanak a közmunkásaim, hogy ők most mennek Pestre. Amikor kérdezem: biztos, jó lesz ez nektek, azt felelik: „Igen, jól fogunk keresni, télen is lesz munkánk.” Aztán be lesztek jelentve? „Azt nem hiszem”. Ez a válasz, és jönnek vissza lógó orral, hogy nem fizették ki őket. Hogyan is mehetnének a rendőrségre? Magukat is fel kellene jelenteniük, hiszen feketén dolgoztak, ők is vétettek a törvény ellen! A bűnözők tudják ezt, és kihasználják a nyomorúságukat.

Kovács Anna szerint az Alföldön is ez ment, de az utóbbi hónapokban már nem hall ilyenről.

– A szőlőkben tízezer forint most a napszám, ha a gyáraknak nincs emberük, de nagy megrendelést kapnak, ők is kifizetnek ennyit. Csakhogy a közvetítő nem pusztán a gyártól kért fejpénzt, hanem az emberektől is. Így első hét végén csak hétezret fizetett ki nekik, a következőn meg azt mondta, majd megadja az összeset, de végül nem fizetett. Emiatt már nem mennek el a csalókkal, de tisztességesen is sokkal nehezebb munkásokat toborozni, odalett a bizalom. Pedig próbálkoznak, uniós támogatásokból „fejvadászokat” alkalmaznak, vagyis olyan mentorokot, akik csomagosztásokon próbálják levadászni az embereket. Ezúttal nem a képzésekre, hanem munkahelyekre.

Józsi azonban nem adta fel, mert tudta, hogy esélytelen Ófehértóról indulva a pesti utcán saját erejéből állást találni. A csalók ugyan nem fizetnek, viszont ismerik a megrendelőket. Kicsit felszívta magát anyagilag, dolgozott a dohányföldön, és hiába szidta az asszony, elment megint egy másik fehér tranzittal, és erre bátorította a falusiakat is.

– Első héten most is kifizettek rendesen, de ezúttal nem ezzel törődtem, csak figyeltem, ki lehet a sofőr feletti szint, mert mindenhol így van: a fővállalkozó alvállalkozójának az alvállalkozója vagy az ő alvállalkozója. Amikor a közvetítőnk néhány hét múlva azt mondta, hogy most éppen nincsen pénz, nem tud kifizetni minket, akkor szóltam a többieknek, hogy ne aggódjanak, csak csinálják azt, amit mondok nekik.

Elég egyszerű dolgot mondott: amíg nem fizetnek, nem dolgoznak.

– Elmentem az alvállalkozóhoz, vagy akiről azt hittem, hogy az, és azt mondtam neki: „Tudom, hogy szeretné gyorsan befejezni ezt az építkezést, és átadni a lakásokat, de nem fogja, mert mi, nyírségiek ingyen nem dolgozunk.” Amire ordítani kezdett, hogy ne hazudozzak én itt összevissza, hiszen ő kifizetett minket.

Józsi összefonta a karját, hogy megmutassa, milyen tekintettel nézett a főnökére. Most látszott igazán, hogy a kézfején és az alkarján levő tetoválás, a rossz természet felirat éppen ebben a kéztartásban a leghatásosabb. Lehet, hogy csak a nappalimban éreztem úgy, de ott határozott fenyegetésként hatott.

Aztán voltak még telefonálások és ordítozások, aminek az lett a vége, hogy Józsi és emberei átkerültek a vállalkozóhoz. – Három éve vagyok állásban nála – mondja büszkén.

Éppen most fejezték be egy hévízi szálloda felújítását, Józsinak egész csapata van, egész hétvégén hívogatja őket telefonon, meg a feleségeiket is, nehogy hétfő hajnalban lekéssék a kisbuszt és ne jöjjenek vissza Pestre. Fontos a fegyelem, cserébe annyit keresnek, hogy a társa, a Nyugatot is megjárt Sanyi a családját is felhozta a fővárosba, Budán bérel házat nekik. Kicsit kételkedünk ugyan, mert Józsi azon panaszkodik, hogy egy C-házban lakik a családja Ófehértón, és nehéz elképzelni, hogy havi 3-400 ezerből ne keresett volna már jobb lakhatást nekik az olcsó anyagokból összegányolt szocpollakásnál, de büszkén mutogatja a telefonján, milyen szépen kitapétázta és bebútorozta a házat. Amelynek fő baja, hogy nagy a teherautóforgalom és folyton beleremegnek a falak, sőt még repedeznek is. Józsi ugyan nem kap pénzt az uniótól, de lényegében ő is emberhalászként és mentorként dolgozik.

– Iskolázatlanok, igénytelenek, nem tetszik nekik, hogy minden reggel korán kell kelni, csupa idegen között dolgozni, meg hát kevesen vállalják, hogy otthagyják a családot – panaszkodik.

Márpedig ez ezzel jár, de hogy mennyire átalakult a világ a Nyírségben is, attól leesik az állunk. A polgármester azt mondja, hiány van már közmunkásból is, legalábbis nyáron. A közmunkásainak jó része ugyanis valami furcsa köztes világban él, nem akar elhelyezkedni rendes állásba, viszont közmunkás sem akar maradni, ezért fizetés nélküli szabadságot kér tavasztól őszig.

– Hoznak egy igazolást, hogy ők most elmennek dolgozni – meséli. Egész szezonban a környékbeli mezőgazdasági vállalkozónál dohányt törnek. Október elsején meg visszajönnek közmunkásnak.

Csakhogy az egész közmunkásdinak az lenne a lényege, hogy segítse az alkalmi, szezonális munka helyett állandó munkához juttatni az embereket, de hiába vannak a polgármester és Józsi falujának szomszédságában is nagy munkaerőhiánnyal küzdő üzemek, nem találnak embert oda.

De miért nem? A dohányültetvények palántanevelő fóliasátrai már tavasszal olyan forrók, mintha egy még nem teljesen felfűtött szaunában kellene palántázni. A nyár sem kellemesebb, akkor az embernyi magasságú dohánysorok között a homokon hajladoznak reggeltől estig a fullasztó, párás melegben. Miért nem választják ehelyett egy üzem állandó bérét? Talán mert a dohányföld az egyetlen biztos pont az életükben, jöhet válság, mehet, ott mindig dolgozhatnak?

Dohányszüret. (Képünk illusztráció.) Fotó: AFP/Yamil Lage

A magyarázat logikus, a dohányföld jobban fizet, és nagyobb szabadságot ad. Semmi sem történik, ha egy-két napot kihagynak. A telet pedig, amikor a bejárás a legkellemetlenebb, megoldják a közmunkával. Alkalmazkodnak, és így éri meg nekik. Amióta családonként két-három ember is kaphat közmunkásbért, telente egy sokgyermekes házaspár a családi adókedvezmény révén 140 ezer frontot is hazavihet. Nem nagy pénz, de esetenként kettejüknek együtt sincs nyolc osztálya. Ha a nagyobb gyerek is velük tart ezzel együtt már közel kétszázezer forint lehet a bevételük a családi pótlékon kívül. Ha még adódik emellé egy kis mellékes, elég jól elvannak, és otthon alszanak a saját ágyukban.

Józsi azt mondja, hogy könnyebben élnek mostanában, és nem téved, 2011 és 2016 között az összevont adóalap – vagyis az éves legális jövedelem – Magyarországon átlagosan 39 százalékkal emelkedett, a baktalórántházai járásban 53 százalékkal. Ám a felemelkedés csak relatív, országosan 2016-ban 945 ezer forint volt ez az adóalap, Baktalórántháza környékén még mindig nem éri el ennek harmadát, 303 ezer forintot.

– Akkor sem mennek el dolgozni, amikor busz érkezik értük a faluba és haza is hozná őket – ezt már Lovász Ibolya meséli egy dél-baranyai kis faluról. – Megkérdeztem a kőművesünket, miért nem megy el dolgozni? Pécsett jó fizetést kapna, szakmunkásként be is jelentenék. Azt felelte, hogy hajnalban, 5 óra 15 perckor jönne érte a busz. Most nyolcra jár dolgozni. Pécsről este hat-hét előtt nem érne haza, közmunkásként háromra, de ha akarja, már kettőre otthon van. Illetve nem otthon, hanem kezdi a második műszakot, maszekol a környéken. Nem váltja ki a vállalkozói igazolványt, közmunkásként megvan a biztosítási jogviszonya, és amit mellé keres, az tisztán az övé. Bolond lenne beosztottként másnak ugrálni.

De hát közmunkásként nem azt teszi? – kérdeznénk, de Ibolya elénk vág. –Választási évben? A közmunkások adják a falusi polgármesterek szavazóbázisát, úgy kell velük bánni, mint a hímestojással. Nagyjából azt csinálnak, amit akarnak.

Persze gyakoribb, hogy az iskolázatlanok és az idősebbek maradnak. Az önkormányzatok legnagyobb baja, hogy nem találnak brigádvezetőt, vagyis iskolázottabb, önálló munkavégzésre alkalmas irányítót melléjük, mert már mind a versenypiacon dolgozik. A Hétfa Kutatóintézet szerint is

végére értek a közmunkástartaléknak, akik benne vannak, azok viszont bennragadtak, az idősebbek, a kisgyermekes nők és a betegesek aligha fognak visszatérni a munkaerőpiacra.

2011-ben a nők aránya 41 százalék volt, tavaly viszont már 54 százalék a közmunkások között, az 55 év felettieké pedig 5-ről 22 százalékra nőtt. Az a képtelenség alakult ki, hogy miután 2017-ben a közmunkásoknak mintegy 20 százaléka elhelyezkedett, már nem tudják feltölteni a keretszámokat, bizony hiány lett, főként képzett közmunkásokból. Ám így is maradt csaknem százezer ember, akiről csak így tudnak gondoskodni. A szakemberek ezért azt javasolják, hogy mielőtt káoszba fordul a program, mert irányító nélkül maradnak a bennragadók, a közmunkásokat irányító kulcsembereknek adjanak piaci bért, és az egész alakuljon át egy támogatott, speciális foglalkoztatássá.

A közfoglalkoztatás hatása a helyi gazdaságra, helyi társadalomra

Kérdezem Józsitól, visszamenne-e a Ófehértóra ha rendes bejelentett állást kapna, ő vezethetné a helyi közmunkásokat. – Amíg ilyen marad a helyzet, aligha – feleli. – Ugyan hogyan jutottam volna el X celeb otthonába tapétázni, ha otthon maradok?

Ez is siker. Végül is. Már csak egyet nem értek. Ha ilyen jól keres, miért kért előleget tőlem már az első nap, mert nem jutott neki kenyérre? – Karácsonykor is pont így volt. Abban állapodtunk meg a cégemmel, hogy a szabadságot, betegséget nem fizetik.

Vagyis nincs bejelentve. Kovács Anna megerősíti, ezek a jelek erre utalnak, náluk is gyakran előfordul ez, akármilyen jól fut a gazdaság, akármennyire megy az építőiparnak, a vállalkozók még nagyobbat szakíthatnak, ha a legkiszolgáltatottabb munkavállalókat nem jelentik be. De évek óta? Ha egy fővállalkozó nem számít munkaügyi ellenőrzésre, akár évekig foglalkoztat embereket feketén. S valóban, nem úgy nézett ki, hogy ismerős Józsinak a procedúra, amikor alkalmi munkavállalóként bejelentettem.

Józsival megbeszéljük, hogy 21-én, amikor a főnöke hazaviszi őket, én is velük tartok, a következő hétvégén pedig eljönnek és kijavítják a konyha botrányosra sikerült festését. Életemben nem láttam még olyan festőket, akik tapétázni tudtak, festeni meg nem. Hát most láthattam.

Kezet fogtunk, ebben maradtunk. Ha összefutnak vele, emlékeztessék rá, mert nem veszi fel a telefont.

 

Borítókép (illusztráció): AFP/Yamil Lage

Ha tetszett a riport, kérjük, támogassa a Válasz Online munkáját, és kövessen minket Facebookon!

Címkék: riport