„Guillotine? Igény volna rá!” Riport a sárga mellénybe öltözött országból – Válasz Online
 

„Guillotine? Igény volna rá!” Riport a sárga mellénybe öltözött országból

Ablonczy Bálint
| 2019.01.30. | riport

Bármilyen furcsa, de a Franciaországban november óta tüntető sárgamellényesek és a kormányzat is használja az 1789-es forradalom retorikáját, szimbólumait. Noha csökken az utcai mozgósítás, Emmanuel Macron gondjai messze nem oldódtak meg. Sokan egyenesen az egész politikai rendszer bukását vizionálják. A Válasz a helyszínen tárta fel az EU második legbefolyásosabb államát megrázó tüntetések okait.

hirdetes

Mint sokszor, most is a népi bölcsesség volt a legtalálóbb. Amikor múlt héten Párizsban próbáltuk a sárga mellényes tömegtüntetések okait és jövőjét megérteni, egy házfalon az alábbi falfirkát olvastuk: „Sárga mellény. Fekete düh.” Ez a négy szó írja le talán legpontosabban Franciaország jelentős részének lelkiállapotát. Dühösek az életkörülményeik romlása miatt utcára vonulók és az őket támogatók is. (A kutatások szerint még mindig jelentős a demonstrációk népszerűsége.) Dühösek a kormány támogatói is, akik közül múlt szombaton tízezren tüntettek piros sálban Emmanuel Macron államfő mellett Párizsban. Ők úgy érzik: a sárgamellényesek a demokratikusan megválasztott kormányt próbálják megdönteni.

Tény: a kormányellenes keménymag kitartása nem lankad. Noha a hivatalos összesítés szerint a november 17-i első demonstrálós hétvégén még közel 300 ezren tüntettek országszerte, ez a szám múlt szombaton már csak 70 ezer volt. Az elszántság azonban megmaradt – ahogy az erőszak is.

A düh mellett 2019 elejének francia hangulatát leginkább a kétségbeesés határozza meg. Kismillió tudományos elemzésnél jobban ragadja ezt meg Michel Houellebecq a párizsi könyvesboltokban a legjobb eladások között szereplő új regénye. A Szerotonin életkedvét és libidóját veszített agrármérnök főhőse volt szerelmeinek nyomát keresve vándorol Franciaországban. Mindenütt depresszióval szembesül. Halódó kisvárosok és falvak, egyéni és közösségi reménytelenség – a könyv egyik kulcsjelenetében a főhős tönkrement gazdálkodó barátja főbe lövi magát egy földművestüntetésen. Akárcsak a 2015 januárjában, a dzsihadista merényletek előtt megjelent, az iszlám térhódítást parafrazeáló Behódolás, a Szerotonin is eltalálta a közhangulatot – pedig regényét Houellebecq még bőven a tüntetések előtt befejezte.

Az eleinte a gázolaj adótartalmának emelése miatt szerveződött sárgamellényes tiltakozásokon hamar az általánosan rendszerellenes hang lett az uralkodó.

A prosperáló Párizson és nagyvárosokon kívüli világ úgy érzi, az állam egyre több terhet rak rá, miközben a közszolgáltatásokat folyamatosan leépíti. Ráadásul a 2017-ben 39 évesen megválasztott Emmanuel Macron nyugdíjasokra, munkanélküliekre, gyáruk bezárása miatt tüntető munkásokra korábban tett megjegyzéseivel azt a benyomást keltette: a csodagyerek elnök a küszködő Franciaországot nemcsak nem érti, de nem is szereti.

A Válasz saját benyomásai is megerősítik a Houellebecq által leírt depressziós közhangulatot. Múlt csütörtökön Párizsban belefutottunk a tanárok tiltakozó menetébe, és a Boulevard Saint Michelen a tüntetőkkel végiggyalogolva igyekeztünk megmérni a tiltakozások pulzusát. Nem vert túl gyorsan: noha szólt a zene, a pár ezer résztvevő nem a francia tüntetéseken megszokott vidám performanszot adta elő, inkább az enerváltság volt a jellemző. A Párizs Saint-Ouen nevű elővárosából érkezett, Michelként bemutatkozó középiskolai tanár magányosan cipelte „Általános elégedetlenség” feliratú tábláját.

„Nem tetszik, hogy sok a szélsőjobboldali a sárgamellényesek tüntetésein, de abban igazuk van, hogy a dolgok nem mehetnek így tovább”

– mondja a Válasznak a saját bevallása szerint balra szavazó tanár. Azért jött el demonstrálni, mert a tervezett közoktatási reformok szerinte tovább növelik a tanárhiányt. Az oktatókra még több adminisztrációs és egyéb terhet raknak, miközben a fizetések nem tartanak lépést a feladatok növekedésével. „44 éves vagyok és az ingatlanárak miatt nem is álmodhatok arról, hogy a családommal valaha Párizsba költözhetek” – hoz új szempontot beszélgetőpartnerünk a középosztályi frusztrációra.

Néhány középiskolás hangoskodásától eltekintve a menet aztán békésen feloszlik, de ez mostanában inkább kivétel: a sárgamellényesek tüntetései a legerőszakosabbak 1968 májusa óta. Több mint háromezren sérültek meg (köztük ezer rendőr), tizenheten egyik szemüket, négyen egyik karjukat veszítették el a rendőrség által használt gumilövedékek és gránátok miatt.

A keménymag kitart. Fotó: AFP/Abdulmonam Eassa

Az üléspont mára Franciaországban is meghatározza az álláspontot: a tüntetőkkel rokonszenvezők a kemény hatósági fellépést bírálják, míg a kormány- és rendpártiakat a rendőrökre támadókról készült videók sokkolják. Bár a kormányzat több szociális intézkedést bejelentett, s országos vitasorozatot indított a problémák felmérésére,

Macron nem mondott le. Nem is fog.

A szigorúan hierarchiamentes sárgamellényesek egy része már azt is belátta: kívülről nem lehet megváltoztatni „a rendszert”. Egy csoportjuk máris bejelentette: listát állít az európai parlamenti választásra. Másik frakciójuk a 2020-as önkormányzati választáson indulna el. A többiek pedig támadják mindkét ágat, amiért a gyűlölt „politikusi kasztba” szeretnének tartozni.

A májusi európai parlamenti választáson indulni szándékozó sárgamellényeseknek népszerűsége mindenesetre máris 13 százalékos. S hogy kinek segítenek ezzel leginkább? Paradox módon a gyűlölt elnöknek, Macronnak. Az önálló lista ugyanis a tüntetőket eddig nagy hangon támogató jobboldali radikális Marine Le Pentől és a szélsőbaloldali Engedetlen Franciaországtól visz el szavazatokat. Előbbi egy friss felmérés szerint 20, utóbbi tíz százalékon áll, míg Macron pártja most 23 százalékot kapna.

Mint Európában sok helyen, Franciaországban is vége a hagyományos néppártoknak: a szocialisták öt százalék körül billegnek, a jobbközép republikánusok tíz-tizenkét százalékra számíthatnának.

A tüntetések erőszakossá válása inkább a hatalomnak kedvezett: Macron népszerűsége négy pontot nőtt az év elején. Még ellenfelei is elismerték képességeit, amikor nemrégiben 600 polgármester kérdéseire válaszolt hét órán keresztül. Ám még így is csak 31 százalékos a kedveltségi mutatója, miközben a franciák 69 százalékának rossz a véleménye róla. Ötvenhárom százalékuk úgy gondolja, hogy a sárgamellényeseknek folytatniuk kell a tüntetéseket.

Miért érdekesek nekünk, magyaroknak a franciaországi változások? Egyrészt az Európai Unió második legbefolyásosabb államáról van szó, amely ráadásul nemrégiben még szorosabbra fűzte viszonyát a legfontosabbal, s ez érintheti majd Magyarország jövőbeni pozícióit is. Emmanuel Macron Aachenben írt alá ünnepélyes szerződést az együttműködés mélyítéséről Angela Merkel német kancellárral. Különösen a védelmi és a külügyi együttműködésről szóló pontok jelentősek (a két ország hadserege a jövőben szorosan koordinálja külföldi beavatkozásait), de a két adórendszer harmonizálásáról szóló részek már-már egyfajta államkonföderációt előlegeznek.

Macron és Merkel aláír Aachenben. Fotó: AFP/Ludovic Marin

A „sárgamellényes” Franciaország második érdekességfaktora számunkra, hogy Emmanuel Macron a májusi európai parlamenti választást a „populisták és nacionalisták” elleni kereszteshadjáratként pozicionálja. Nem egyszer nyíltan utalt arra, hogy Matteo Salvini olasz belügyminiszter mellett Orbán Viktort tekinti a sötét erők európai vezénylő tábornokának. Nem maradt adós a válasszal a magyar miniszterelnök sem, amikor a „bevándorláspárt globalisták” vezéralakjaként utalt Macronra. Miközben tehát a francia államfő európai színtéren hadakozik a gonosszal, hátországából kap „populista és nacionalista” tüzet.

„Igen, az európai parlamenti választás a populisták és a progresszívek összecsapása lesz, de válaszolnunk kell az EU-tól több védelmet kérő honfitársainknak is” – mondja Emmanuel Macron egyik közeli munkatársa. (Csoportos sajtóbeszélgetésén azzal a feltétellel vehettünk részt, hogy nem írjuk le a nevét.) Ez az álláspont finom, már a sárgamellényesek hatását tükröző elmozdulás.

A francia államfő is megértette, ha mindig az átfogó reformokról, költségvetési deficitcsökkenésről, rugalmasságról beszél, azt a francia társadalom jelentős része – alighanem helyesen – újabb megszorításként fordítja le, s ennek megfelelően reagál.

A tanácsadó hangsúlyozta, Emmanuel Macron egyik szorgalmazója volt az Európai Unió kínai acéldömping elleni fellépésének – ez nagy segítség volt a szorongatott spanyol, svéd és francia iparnak –, valamint a kiküldött munkavállalókról szóló direktíva módosításának. (Az ideiglenes kiküldetésben másik EU-államban országban dolgozóknak a helyiekkel egyenlő bérek és munkakörülmények járnak, ami a pozitív hatások mellett eltünteti az alacsonyabb igényű közép-európaiak foglalkoztatásának versenyelőnyét, s így védi a francia munkavállalókat.) „Miért ne születhetne meg például egy összeurópai Alzheimer- vagy rákgyógyítási terv?” – hoz újabb példát a minden európai polgárt érdeklő témára Macron munkatársa. Ezt követően arra utal, Olaszországban azért is vehették át a hatalmat a „populista erők”, mert a költségvetési fegyelmet meg az eurózóna stabilitását mindenek felé helyező Európai Bizottság nem vette eléggé figyelembe az olasz választók érzékenységeit.

Olaszország most slágertéma Franciaországban. Matteo Salvini és Luigi Di Maio miniszterelnök-helyettes egymással versengve biztosította támogatásáról a sárgamellényeseket és ócsárolta Emmanuel Macront. Ezekre a francia államfő napkirályi lenézéssel válaszolt, de nem lehet nem észrevenni a Macron-univerzum tagjainak arcán átsuhanó grimaszt, amikor szóba kerül Olaszország. Nem is annyira Salviniék retorikai kartácstüze, hanem a precedens miatt. A párhuzamok mellbevágók: a Macronhoz hasonlóan a szinte a semmiből jött Matteo Renzi 39 évesen lett Olaszország miniszterelnöke 2014-ben. Akárcsak kezdetben Macronnál, reformpolitikája miatt a lábainál hevert az európai sajtó és nem győzték dicsérni „humánus migrációs politikáját”. (Az ügyben Renzi még Magyarországot is többször bírálta.) Nagyszabású átalakítási terveit azonban idővel a választók irány nélküli kapkodásnak érezték, és a bevándorlás kezelése is sok ellenérzést szült. Végül Renzi egy népszavazáson vereséget szenvedett és kénytelen volt távozni hivatalából – a hatalomba pedig nem sokkal később megérkeztek a rendszerellenes erők, azaz a Liga és az Öt Csillag.

Vajon a sárgamellényesek mozgalma párhuzamba állítható az olasz „ötcsillagosokéval”? Macront lelépheti a következő alkalommal a 2017-es elnökválasztáson 34 százalékot szerzett Marine Le Pen?

Egyesek még tovább mennek: az egész eddigi rendszer megdöntését vizionálják.

Szembeszökő, ahogy a sárgamellényesek retorikájában, de a politika reakcióban is ott bujkál a nagy francia forradalom emléke. A demonstrációkon nyíltan beszélnek az „ancien régime” megdöntéséről. Emmanuel Macron és felesége, Brigitte ellen bizonyos körökben olyan gyűlölet irányul, mint anno XVI. Lajos és Marie-Antoinette ellen.

Megdöntené az ancien régime-et. Fotó: AFP/Abdulmonam Eassa

A párhuzamok a hatalom reakcióiban is megfigyelhetők. Országszerte vitákat szerveznek, a polgármesteri hivatalban pedig a polgárok közéleti panaszkönyvekbe írhatnak. S hogy mi történt több mint két évszázaddal ezelőtt? Nos: az akkori panaszkönyvek összesítése után hívták össze a rendi gyűlést. Aztán kitört a forradalom.

Az országos vita első összesítéseiből kiderül, hogy még a tematikákban is van hasonlóság: az emberek akkor és most is panaszkodtak az adózásra, a vidék elhanyagoltságára. Igaz, a két évszázaddal ezelőtti fapapucsos polgárok a migrációt még nem emlegették, míg ma az is egyik a legfontosabb témák közé került. Ma már persze nincs meg a Bastille, s vélhetőleg guillotine sem áll majd újra köztereken. Igaz, tapasztalataink szerint a legradikálisabbak körében igény éppen volna rá.

×××

„A kommunikáció itt már nem lesz elég”

Luc Foutry az észak-franciaországi Nord megyében található kétezer lelkes Attiches falu polgármestere. A régió valaha a baloldal fellegvára volt, de a bányászat és a nehézipar tönkremenetele óta válságövezetnek számít: nem véletlen, hogy már az első novemberi tüntetéseken rengetegen öltöttek sárga mellényt. A megyében 2017-ben Marine Le Pen jóval az országos átlag felett szerepelve 43 százalékot szerzett a második fordulóban. A jobboldali polgármestert a tiltakozó mozgalom mögötti társadalmi elégedetlenségről kérdeztük.

– Önt meglepte a sárgamellényesek mozgalma?

– Igazából nem. A terepen mozogva egy ideje érezni lehetett, hogy a szociális elégedetlenség előbb-utóbb megjelenik az utcákon. Arra viszont én sem számítottam, hogy a mozgalom ilyen kiterjedt lesz. A dízel adótartamának növelése azért lett a detonátor, mert az emberek úgy érezték, hétköznapjaikat nehezítik meg. Mifelénk nehézkes a tömegközlekedés, a családoknak szükségük van az autóra: sokaknak a helyváltoztatás maradt az utolsó szabadság. A mozgalom követelését rokonszenvvel figyelem, más kérdés, hogy az erőszak azért erősen árnyalja a pozitív képet.

– Mely társadalmi rétegből származnak a tüntetők?

– Távolról sem csak a legszegényebbek demonstrálnak vagy szimpatizálnak a sárgamellényesekkel. A falum 15 kilométerre van a nagyváros Lille-től, élnek nálunk onnan kiköltözött felső-középosztálybeli polgárok és nehéz sorsúak egyaránt. De az előbbi csoportból is sokan megmozdultak. Nemrégiben három kifejezetten tehetős ember jött be a hivatalomba, egyiküknek nemrég még luxusbutikja volt Lille belvárosában. Mindhárman a közéleti panaszkönyvbe akarták beírni javaslataikat, jelezni, hogy egyetértenek a mozgalommal. Másoknál saját élethelyzetük a mozgatórugó: ők azt mondják, hogy mindig ugyanazok viselik a közterheket. Elegük van és ezért demonstrálnak.

– Emmanuel Macron országos vitát kezdeményezett a problémák felmérésére. Ez elég lesz a kedélyek lecsillapítására?

– Jó dolognak tartom, hogy az erőszak helyett a párbeszéd ideje jött el, de nehéz megmondani, mi lesz ebből. Úgy látom, túl kevés a politika, az elnök is mostanáig elsősorban technikai kérdésekről beszélt – márpedig egy országnak nem elégséges cél a deficitcsökkentés. A vita neki is lehetőség, hogy kilépjen ebből a technokrata szerepből.

Nemcsak a legszegényebbek tüntetnek a sárgamellényesekkel – mondja Luc Foutry. Forrás: Facebook

– Az államfő joggal mondhatja a szociális követelésekre, hogy azok teljesítésére adót kellene emelni – márpedig ezt a sárgamellényesek elutasítják.

– Az államnak máris több bevétele lenne, ha hatékonyabban működne. A mi hatmillió lakosú régiónkat öt megye alkotja, mindegyiknek van közgyűlése, elnöke. Nemcsak drága, de lassú is a rendszer: el tudja képzelni, milyen hosszú az egyeztetés, ha egy infrastrukturális beruházás ügyében az államnak, a régiónak, a megyéknek és a településeknek kell egyetértésre jutniuk? Az is kérdés, hogy az állami hivatalnokok privilegizált helyzetét, a szinte egész életre garantált foglalkoztatást fenn lehet-e tartani.

Macron problémája abból fakad, hogy kampányában ő a régi, azaz „politikusi” világ ellenében határozta meg magát.

Ezért a civil társadalomból, jobb- és baloldalról toborzott emberekkel működő kormányzás képtelen koherens víziót adni a franciáknak – lévén, a kabinetnek sincs.

– Ön szerint mely problémákat kellene legsürgősebben megoldani?

– Sokat beszélünk iskoláink, kórházaink állapotáról, joggal. De a gondok nyolcvan százalékát megoldjuk, ha az embereknek van munkája és tudnak közlekedni – vagy legalábbis van perspektívájuk. Nem hiszek a Macron által hirdetett start-up nemzetben, ipar nélkül nem fogunk előrejutni.

– A külső szemlélőt meglepi, milyen gyakoriak ma az utalások a francia forradalomra. Mi ennek az oka?

– Az V. köztársaság valójában republikánus monarchia, így alkotta meg de Gaulle tábornok, amikor 1959-ben visszatért a hatalomba. A miniszterelnök az államfő mellett lényegében egyszerű végrehajtó. A hatalom centralizálása azonban a felelősséget is centralizálta, ahogy ez a királyság idején is ez megfigyelhető volt. Nem szeretem a brutalitást, de a szimbólum erős: a nép néha a királyság és a köztársaság idején is erőszakos módon emlékezteti a hatalmat, hogy változtatni kell.

– És képes lesz erre az államfő?

– Nem tudom. Emmanuel Macron tehetséges politikus, tud irányt váltani. Nincs potens kihívója, vele szemben csak a szélsőségek hallhatók, belőlük azért a franciák többsége nem kér. Viszont egyelőre az államfő mintha még mindig kommunikációs logikában gondolkodna, pedig bajaink mást, többet követelnek.

 

Borítókép: AFP/Philippe Lopez

Ha tetszett a cikk, kérjük, támogassa a Válasz Online munkáját, és kövessen minket Facebookon!

#Emmanuel Macron#Franciaország#Párizs#sárgamellényesek