Donáth Anna: 5+1 kihívás Magyarország előtt egy változó világban
„Az egyértelmű nyugati elköteleződés nem jelentheti azt, hogy ne kritizálhatnánk a nyugati intézményeket, a nyugati hatalmak működését, ahogy azt sem jelentheti, hogy kritikátlanul átvennénk a nyugati modelleket. Magyarországnak magyar modellekre van szüksége” – fogalmaz Donáth Anna a Válasz Online-nak küldött írásában. Noha lapunk általában nem közli politikusok véleménycikkeit, az ellenzék totális működésképtelenségéről írt e heti álláspontunk után nem utasíthatunk vissza írást, amely túllépve a mai kocsmán a hazánk előtt álló kihívásokat veszi számba és kínál azokra válaszokat. Ellenzéki oldalról: színvonalasan. A Momentum EP-képviselőjének, volt elnökének írását az ilyen cikkek esetében szokásos módon vitaindító szándékkal tesszük közzé: akár az ellenzék, akár a kormánypárt részéről érkezik szerkesztőségünk által minőséginek ítélt válasz, olvasóink elé tárjuk azt is.
Nincs sikeres politika egyértelmű világnézet nélkül. Az ellenzéki oldal szellemi megújításához elengedhetetlen, hogy megfogalmazzuk, mi is ez a világnézet, amely a 21. században már nem csak puszta ideológia. Meg kell mondanunk, mit gondolunk a világban zajló, minket, magyarokat érintő folyamatokról, kihívásokról és Magyarország szerepéről ezekben. Egyértelmű politikai iránymutatást kell adnunk ezekre, olyat, amely a választóknak utat kínál boldogulásukhoz e bizonytalan korszakban.
A magyar jövőt 5+1 kihívás és az határozza meg, ki s miképpen foglalkozik ezekkel. Mindenekelőtt a kibontakozó gazdasági válság hatásait kell felmérnünk, és ami még fontosabb: újra kell gondolnunk a magyar gazdasági modellt. Ehhez a társadalom aktív tagjainak tudását – kerül, amibe kerül – Európa élvonalába kell emelnünk. A hétköznapi élet biztonságossá tételéhez stabilizálnunk kell hazánk ellátását, kivált a kritikus területeken: a víz, az élelmiszer és az energia terén. Fel kell készítenünk hazánkat a klímaváltozás és az egyéb ökológiai folyamatok elkerülhetetlen következményeire. Az új, változó világrendben meg kell erősítenünk hazánk nyugati elköteleződését. Mindezekhez pedig vissza kell szereznünk és újra kell értelmeznünk az elmúlt évtizedben „megcsappantott” szabadságunkat.
A frontvonalak világosak: mind a hat kérdésben kettészakadt a társadalom, és kettészakadt a politikai elit is. Az egyik oldalon a magukat nemzetinek hazudó, szemfényvesztő politikai erők állnak. Ők azok, akik rövidtávú hatalmi céljaik érdekében illúziókkal etetik a társadalmat, s cserébe szabadságunk feladását kérik. A másik oldalon állunk mi, akik nem alkudozunk a szabadságunkról. Legkevésbé a bármily szépen is hangzó, de hamis illúziókért. Mi szembenézünk a valósággal, akkor is, ha az kellemetlen, és nehéz feladatokat ró ránk. A 2020-as évek erről a többfrontos harcról szólnak a szemfényvesztők és a szabadságpártiak között.
1. Új magyar gazdasági modell olcsó keleti energia és olcsó nyugati tőke nélkül
Rövidtávon a legégetőbb probléma a gazdasági válság. Ebből következik közvetlenül, hogy Magyarországon a társadalmi egyenlőtlenségek egyre szélsőségesebbé váltak. Gazdasági szakértők a stagfláció veszélyével riogatnak: ebben a gazdasági környezetben az infláció és a gazdasági növekedés lassulása egyszerre jelentkezik. Ez a válság rántotta le a leplet az elmúlt 12 évben kiépült gazdasági modell strukturális hiányosságairól.
Magyarország működése az elmúlt évtizedben két külső szerencsefaktor együttállására épült: Nyugatról olcsó tőke, Keletről pedig olcsó energia érkezett az országba.
Az olcsó tőke egyszerre jelentette az elapaszthatatlannak tűnő uniós források beáramlását, valamint az alacsony adókulcsokkal és kedvező külön megállapodásokkal idecsábított multinacionális cégek befektetéseit. Az olcsó energia viszont nem az Oroszországgal ápolt különleges politikai kapcsolatnak volt köszönhető. Magyarország ugyanis az elmúlt 12 évben többnyire világpiaci áron vásárolta a gázt. Valójában az egész világ élvezhette az olcsó energia 10 évét. Magyarországon viszont az ennek köszönhető gazdasági eredményeket inverz állami újraelosztással a szegényebbektől a leggazdagabbak felé térítették el. Mindezt az intézményesített korrupción keresztül működtetett, politikai szempontok szerint irányított torz kapitalizmus keretében.
Mindkét külső szerencsefaktor kivételes, és hosszú távon nyilvánvalóan fenntarthatatlan feltételeket teremtett. 2022-ben aztán egyszerre húzták ki ezeket a magyar gazdaság lába alól. A háború megszüntette az olcsó keleti energiát, az uniós politika bekeményedése pedig megdrágította a nyugati tőkét, mind pénzügyi, mind politikai értelemben. Az unortodox „államkapitalizmus” működésképtelenségét mi sem jellemzi jobban, minthogy e szerencsefaktorok eltűnésével kártyavárként omladozik a gazdaság.
Bár a legdurvább gazdasági hatások 2023-ban várhatók, a válság már most jelen való, és rávilágít az orbáni modell működésképtelenségére. Nehéz helyzetben lévő családok százezrei szembesülnek a féktelenül dráguló élelmiszerekkel, a megemelkedő benzinárral, a hatványozódó rezsivel és a ki tudja meddig gyorsuló inflációval. A magyar gazdaság jelenleg ott tart, hogy hatósági árakkal kell biztosítani egyes javak megfizethetőségét, ami azonban az ellátás biztonságát veszélyezteti. Kialakulóban a hiánygazdaság, mint a szocializmus éveiben.
A mi feladatunk abban áll, hogy megerősítsük a középosztályt, és felzárkóztassuk a leszakadó rétegeket. S a legkevésbé az a dolgunk, hogy az újraelosztás az elit vagy a felsőosztály javát szolgálja. Új magyar gazdasági modellre van szükség, ez az első nagy kihívás. Olyanra, amely egyrészt függetleníti magát az olcsó keleti energiától, melynek mikéntjét a harmadik kihívásnál részletezem. Másrészt biztosítja, hogy a nyugati tőke megfelelő módon épüljön be a hazai gazdaságba. Az EU-ból érkező támogatásokat ugyanis hitvány módon eltékozolták az elmúlt 12 évben.
Ezekből a támogatásokból kellett volna a magyar tulajdonú kis- és középvállalkozások hatékonyságát európai szintre növelni, hogy közülük minél többen képessé váljanak kilépni az EU és a világ piacára, és alkalmazottaiknak európai béreket fizetni. Nem ez történt: egy versenyképtelen, állami járadékoktól függő „nemzeti” oligarcharéteget sikerült csak kinevelni, melynek tagjai nem képesek határainkon túl labdába rúgni.
Össznemzeti kötelesség a magyar kis- és középvállalkozások termelékenységét és ezáltal bérszínvonalát felzárkóztatni a multinacionális cégek szintjére. Exportminőségű, Európában keresett termékeket és szolgáltatásokat versenyképes áron kínáló magyar tulajdonú vállalatokra van szükség. Ez a kulcsa ugyanis annak, hogy a nagy számban a kkv-szektorban dolgozó leszakadó rétegek képessé váljanak felemelkedni a középosztály életszínvonalához. Az új magyar gazdasági modell legfontosabb célja ugyanis a szegénység felszámolása és az államtól anyagilag független középosztály szélesítése. Végül is ez minden társadalmi réteg alapvető érdeke.
De nem csak az a feladatunk, hogy a jelenlegi keretekben gondoljuk újra a magyar gazdaság lehetőségeit. A világban zajló ökológiai folyamatok, így különösen, de nem kizárólag a klímaváltozás sokkal égetőbb kérdéseket is felvetnek. Új alapokra kell helyeznünk ugyanis a gazdaságról, a globális szabadkereskedelmi működésről és a gazdasági növekedésről alkotott gondolatainkat, különösen az emberi jólétet kizárólag a gazdasági növekedésen keresztül értelmező paradigmát. Nem Magyarország fogja megreformálni a globális kapitalizmus működését, de törekednünk kell arra, hogy a változó világgazdaság nyertesei legyünk, ezért kell gazdaságunkat minél hamarabb fenntartható pályára állítanunk.
Mindez azonban csak a magyar társadalom szellemi tőkéjének radikális fejlesztésével képzelhető el, ami elvezet minket a magyar jövő második kihívásához.
2. Ha nem akarunk újabb Trianont, az oktatásra kell költenünk
Az egész világot érintő globális kihívás az automatizáció és a digitalizáció megállíthatatlan terjedése. Az automatizációnak a munkaerőpiacra gyakorolt hatásáról megoszlanak a szakmai vélemények, de az már bizonyosnak látszik, hogy munkahelyeket veszélyeztet, és hatásait többek között magas színvonalú, készségfejlesztésre épülő oktatással lehet mérsékelni. Hosszan lehetne sorolni azokat a mérőszámokat, amelyek megmutatják, hogy a legfontosabb alapkészségekben hogyan maradtunk el a világ, Európa, de még a saját régiónk élvonalától is. A PISA-felméréseken rendre rosszabbul teljesítünk, mint legsikeresebb régiós versenytársaink, a szlovének, a csehek vagy a lengyelek. A magyarok nyelvtudása siralmas, az angolul legalább társalgási szinten beszélők aránya nemcsak a nyugat-európai országokhoz képest elenyésző, de a kelet-közép-európai EU-tagállamokhoz képest is lemaradt.
A helyzet nem azért tragikus, mert egyre rosszabbul szereplünk a tudományos diákolimpiákon, vagy mert a külföldi turisták nehezen tudnak útbaigazítást kérni Magyarországon. Az igazi tragédia a magyar munkavállalók versenyképtelensége az európai munkaerőpiacon és a magyar vállalkozások versenyképtelensége Európában. A versenyképesség nem öncél: jobb versenyképesség magasabb gazdasági értéket, végső soron magasabb bérezést, tehát jóléti szintet eredményez.
Ahol most tartunk, az nemcsak az elmúlt 12 év következménye, hanem az azt megelőző kormányok átgondolatlan, és hozzá nem értő oktatáspolitikájából is következik. Mindez együtt süllyesztette a magyar fiatalok tudását és képzettségét néhány évtized alatt az európai középmezőnyből a sereghajtók szintjére. Ezért van az, hogy oly nagy tömeg dönt úgy: Nyugat-Európába megy dolgozni vagy tanulni, majd ott alapít családot is. Ha meg akarjuk előzni ezt az újabb, Trianonhoz hasonlatos nemzeti sorstragédiát, akkor alapjaitól kell újraépítenünk a gyermekeink oktatásáért, neveléséért és fejlődéséért felelős rendszereinket. Bár ez a nemzeti érdek átível a politikai oldalakon, a szemfényvesztő populisták mégis mindent megtesznek az oktatás lezüllesztéséért. Az ő víziójuk csupán egy összeszerelő üzemmé átalakított gazdaságot kiszolgáló, a hatalomtól mindenben függő társadalom oktatási rendszerére terjed ki.
A mi feladatunk abban áll, hogy újragondoljuk a teljes magyar oktatási rendszert, de különösen a közoktatást az alapoktól kezdve. Az eddigi alap- és kerettantervek helyett magtantervet kell alkalmaznunk, amely a kimeneti követelményeket rögzíti, és a lexikális tudás helyett a megszerzendő készségeket írja elő. Ezért már általános iskolától kezdve támogatnunk kell a digitális eszközök használatát, valamint az alapszintű programozói készségeket is. Biztosítanunk kell mindenki számára, hogy az első diplomáját ingyen szerezhesse meg. Hiszen az a célunk, hogy ne anyagi szempontok, hanem a tehetség döntsön a továbbtanulásról.
Képességalapú társadalomban kell gondolkodnunk, amelyben mindenkit adottságai szerint fejlesztünk, és amelyben olyan értékek dominálnak, mint a tanulás iránti vágy és a nyitottság az új dolgok iránt. Csak ezen keresztül hozhatjuk létre azt az európai porondon is versenyképes tudású középosztályt, amely kiemelheti Magyarországot a közepes jövedelem és a külföldi forrásoktól való függés csapdájából. Ez az út vezette sikerre Európában a korábban hasonló cipőben járó íreket, dánokat, finneket, svédeket és észteket. Miért ne sikerülhetne nekünk is? Így nem ragadunk fogyasztóként a nyugati civilizáció peremén, hanem alkotóivá válunk ennek a civilizációnak. Ez a tét.
3. Víz, élelmiszer és energia: ne legyünk másokra utalva
A járvány szétzilálta globális ellátási láncok, majd a háború által okozott energiaválság következtében felértékelődött az ellátásbiztonság fontossága, kivált ami az alapvető szükségleteket illeti. Ha a jövőben biztosítani akarjuk a magyar társadalom biztonságos életkörülményeit, akkor a víz, az élelmiszer és az energia terén meg kell oldanunk Magyarország függetlenségét. Ahol lehet, ott a magyar, ahol pedig ehhez nem adottak a feltételek, ott legalább az európai függetlenséget. Ez a harmadik, Magyarország előtt álló nagy kihívás. Akkor is igaz ez, ha az Európai Unió tagjaként természetesen szolidáris közösségként kell gondolkodnunk ezen erőforrások megteremtéséről és elosztásáról. A minél nagyobb mértékű ellátásbiztonsági függetlenség teszi azonban lehetővé azt, hogy ne segítséget kérő ország legyünk, hanem olyan, aki a közösség javára lehet, ha baj van.
Régóta él az a tévhit, hogy víznagyhatalom vagyunk, ám jelenleg évtizedek elhibázott politikája miatt sajnos több víz folyik ki az országból, mint amennyi beömlik, így a nettó vízmérlegünk már most is negatív. Ha nem teszünk semmit, ez csak tovább romlik a jövőben. Ezért kell gyökeresen átalakítanunk Magyarország vízgazdálkodását.
Ahelyett, hogy minél gyorsabban átengednénk az országon a vizet, minden eszközt meg kell ragadnunk a folyók és a csapadék megtartására. A vízmegtartó vízgazdálkodás kialakításával párhuzamosan támogatni kell a modern, fenntartható öntözőrendszereket, újra kell gondolni az ártéri területek szabályozását, az árvizeket tározókkal kell felfogni, és a domborzat víztartó képességével harmonikusan kell kialakítani az új csatornarendszereket. Csak ezáltal lesznek áthidalhatók az egyre gyakoribbá váló aszályos időszakok, s így maradhatunk önellátók a klímaváltozás ellenére is élelmiszerből.
Végül: hazánknak önellátó, ezért olcsó energiaszektorra van szüksége. Egyrészt EU-s források segítségével átfogó lakossági energiahatékonysági programokat kell indítanunk, hogy az életszínvonal csökkentése nélkül csökkentsük az ország energiafelhasználását, valamint a gáz- és fatüzelésű fűtési rendszerek helyett az elektromos megoldásokat kell terjesztenünk. Másrészt feloldva a szélerőművek tiltását, új naperőművek építésével és az eddig elhanyagolt alternatív termelési eszközök (pl. geotermikus energia) fejlesztésével növelnünk kell a hazai áramtermelést. Harmadrészt közös EU-s beszerzésekkel, valamint az Európai Unió energiapiacának erősebb integrálásával diverzifikálni kell az energiahordozók beszerzését, csökkentve a függést az orosz gáztól.
Vegyük komolyan: nincs nagyobb veszély egy ország ellátásbiztonságára, mint annak szemfényvesztő kormánya. A populisták ugyanis legfeljebb a ciklusuk végéig látnak, és bármikor felélik a jövőt a hatalomban maradásuk érdekében. Most is ez zajlik itthon: bármennyi fát kivágnak, bármennyi erdőt feláldoznak, ha azzal szavazatokat szerezhetnek vagy menthetnek meg. Mi lesz Magyarországgal néhány évtized múlva: ez a populistát legkevésbé sem érdekli.
A bírvágytól megmámorosodva a saját generációja kiválasztottjainak hordja szét az országot – ezzel szemben a mi célunk és elhatározásunk az, hogy a gyerekeinknek és a jövőnknek őrizzük meg és építsük fel azt. A jövőnkre viszont a klímaváltozás jelenti a legnagyobb veszélyt. A megfelelő alkalmazkodás ezért a magyar jövő negyedik nagy feladata.
4. A nemzetközi klímavédelem élére kell állnunk
A klímaváltozás és a tőle független ökológiai kihívások kezelése generációnk legnagyobb kihívása. A fizikai környezetünk ugyanis minden küzdelmünk ellenére változik, és bár a végzetes forgatókönyv talán még megelőzhető, a klíma átalakulásával járó következményekkel már a jelenben is szembe kell néznünk. Ezért az ökológiai katasztrófák megelőzése olyan kihívás, amely megköveteli, hogy köré szervezzük gondolkodásunkat, bármiről tűnődjünk is. E döntésekben mérettetik meg a mi generációnk a történelem szemében.
Ebben a korban már nem egy külön szakterületként kell gondolnunk a környezetvédelemre, hanem életünk minden szintjét és szegletét át kell hatnia a zöld gondolatnak: az oktatástól a közlekedésig, a lakhatástól az energiagazdálkodásig, az ipartól a mezőgazdaságig. A klímakatasztrófa összeköti a látszólag távoli globális kríziseket a népvándorlástól kezdve a fogyasztás fenntarthatatlanságán át a súlyosbodó szociális válságokon túl a jövőbeni territoriális háborúkig. Nem kell hozzá varázsgömb, hogy lássuk, hova vezethet mindez, csak el kell fogadnunk: végesek a Föld erőforrásai, és elértünk a határához. Egyszerűen fogalmazva: a zöldkérdés a 21. századra létkérdéssé vált.
A klímaváltozás magyar vonatkozásához két adatot érdemes szem előtt tartanunk. Az első szerint hazánk nagyjából a globális károsanyag-kibocsátás 0,15 százalékáért felelős. A másik fontos adat, hogy a hőmérséklet-emelkedés a Kárpát-medencében 30-40 százalékkal gyorsabb, mint a Föld egészének átlaga. Ezekből a tényekből két fontos következtetést lehet levonni. Egyrészt azt, hogy egy nemzetnek önállóan kevés esélye van a klímaváltozás mérséklésére és a klímakatasztrófa elkerülésére. Erre kizárólag nemzetközi összefogással lehetünk képesek. Ez persze nem kárhoztat tétlenségre, hiszen az Európai Unió tagjaként igenis van ráhatásunk a klímaváltozás elleni küzdelemre. Élére kell állnunk ezeknek a törekvéseknek, utat mutatva, mindenkit noszogatva, hiszen hazánk különösen érintett. Azt is nyilvánvalóvá teszik ezek az adatok, hogy Magyarországon a klímaváltozás mérséklésén túl, még ennél is sürgetőbb feladat megtanulni alkalmazkodni. Ezt mi magunknak kell elvégeznünk.
A klímaváltozás világos választási lehetőség elé állítja a politikai vezetőket: vagy súlyos, sokaknak fájó döntéseket hoznak a mérséklés és az alkalmazkodás érdekében, vagy megpróbálják figyelmen kívül hagyni és a szőnyeg alá söpörni a kérdést. Utóbbit választják azok a populista politikusok, akik vagy egyenesen tagadják a klímaváltozás tényét, vagy rövidtávú politikai érdekeikért kiárusítják mindannyiunk jövőjét. Tudják ők is, hogy civilizációnk pusztulásával fenyeget az éghajlatváltozás – de mivel a zöld átállás pénzbe, energiába és kemény munkába kerülne, ráadásul a hatalmukat is veszélyeztetné, szándékosan próbálják kiszorítani a kérdést a politikai diskurzusból.
Az idei katasztrofális aszályhelyzet azonban végleg megmutatta, a Napnál is világosabbá tette: Magyarországon mindent meg kell tennünk a klímaváltozás hatásainak mérsékléséért. Ezért a mostani hatalom bukását követő új politika képviselőiként először is meg kell teremtenünk a szükséges klímaintézkedések átfogó társadalmi támogatottságát. Ehhez pedig elejétől fogva világossá kell tennünk: a lakosság, különösen a szociálisan egyre nehezebb helyzetbe kerülők nem lehetnek a zöld átállás vesztesei. Mindannyiunknak hozzá kell járulnunk a klímavédelemhez és a klímaadaptációhoz, de Magyarország és a magyar emberek a globális szennyezést csekély mértékben okozó szereplőként nem lehetnek a zöld átállás vesztesei. Ehhez pedig egységes, európai uniós szintű fellépésre és szabályozásra van szükség, hogy a legnagyobb szennyezők járuljanak hozzá leginkább a tisztább és az új klímakörülményekhez jobban alkalmazkodó Európa felépítéséhez.
A negyedik nagy kihívás leküzdésében tehát elkerülhetetlen az uniós és globális szintű együttműködés, melynek kérdése el is vezet minket a magyar jövő ötödik kihívásához.
5. Az új világrend és a hintapolitika vége
A globális együttműködésre kétségkívül az egypólusú világrend felbomlása, átrendeződése gyakorolta a legnagyobb hatást az elmúlt évtizedben. A 2008-2009-es nagy recesszió és az utána következő évek aláásták az addig uralkodó globális berendezkedést, különösen az Egyesült Államok geopolitikai hegemóniáját. Trump elnöksége kételyeket teremtett a világban az amerikai politikai rendszer stabilitását és az Egyesült Államok külpolitikájának következetességét illetően. Sőt, megrengette az amerikai demokrácia stabilitásába vetett bizalmat is.
Mindeközben Kína előretörése egyértelmű és megállíthatatlan, és az amerikai elitben szinte teljes a konszenzus az ebben rejlő veszélyeket illetően. Bár a két ország között sokak szerint túl mély a gazdasági összefonódás ahhoz, hogy a konfliktus egy ponton túl eszkalálódjon, nincs egyetértés abban, hogy hol van ez a pont. Nancy Pelosi amerikai alsóházi elnök tajvani látogatása is azt mutatja, hogy nehéz megjósolni az eszkaláció jövőbeni mértékét: a fegyveres konfliktustól kezdve a proxy- és kiberháborúkon keresztül a gazdasági jellegű konfliktusokig bármilyen formát ölthet. A két hatalom egymásnak feszülése azonban egyértelműen jelzi: a világ újra tömbökbe tömörül, a „mi és ők” logikája szerint rendeződve.
A tömbösödésnek Magyarország számára két fontos következménye van. Az egyik, hogy hazánknak is választania kell, és világosan ki kell mondanunk: a nyugati oldalon a helyünk. Az elmúlt évtized hintapolitikája ugyanis fenntarthatatlanná válik a többpólusú világban, ráadásul az idei év tapasztalatai be is bizonyították: minden hangzatos propaganda ellenére politikailag és gazdaságilag jóval kevesebbet nyert az ország e kettős játszmából, mint amennyit az EU-val való harc és a keleti „partnerekkel” folytatott egyenlőtlen és kiszámíthatatlan egyezkedések révén veszített.
Az új világrend másik fontos következménye azonban, hogy Magyarország ennek a nyugati tömbnek a perifériájára kerül, ami sok tekintetben kockázatos helyzetet jelent. Amellett, hogy az ukránok ügyével morálisan is egyetértünk, pragmatikus okokból is létfontosságú, hogy Ukrajna megnyerje honvédő háborúját. Magyarországnak elsődleges érdeke ugyanis, hogy tőlünk keletre a Nyugattal szövetséges Ukrajna legyen, ha Oroszország Nyugat-ellenessége tovább eszkalálódna. Oroszország ugyanis az EU-t jóval az ukrajnai invázió előtt megtámadta. Vlagyimir Putyin szélsőjobboldali pártok finanszírozásával, fake news-kampányokkal, dezinformációval, kiberhadviseléssel igyekezett befolyásolni az európai politikát. A háborúra adott uniós reakció, a kivetett szankciók azonban – minden mértékadó elemzés szerint – működnek, és összeroppanthatják az orosz gazdaságot.
Paradox módon éppen azért erős eszközök a szankciók, mert Oroszországgal korábban szoros kapcsolatokat ápolt az EU, és ezek elvágása valódi büntetésként hat. Ezért fontos leszögezni, hogy a Putyin utáni Oroszországgal Európának újra kell majd építenie a viszonyát – különben az ország Kínához sodródása visszafordíthatatlanná válik. Európa keleti irányból való biztonságához az út hosszú távon csak egy pacifikált Oroszországon át vezet, ehhez pedig a gazdasági kapcsolatok újraindítása szükséges. Nem nemzeti szereplőként, külön utat járva, hanem EU-s szinten fellépve, hiszen láttuk, hogy az egyéni egyezkedéseket az Európán kívüli politikai szereplők az egységes Európa bomlasztására használhatják fel.
A korábbinál több bizonytalanságot hozó új világrendben Magyarország létérdeke a világos és egyértelmű elköteleződés a biztonságát szavatoló szövetségi rendszer mellett.
Nem kell megijednünk attól, hogy a kormánypropaganda oroszbaráttá és nyugatellenessé próbálja formálni a saját szavazótáborát. Az egyértelmű nyugati elköteleződés azonban nem jelentheti azt, hogy ne kritizálhatnánk a nyugati intézményeket, a nyugati hatalmak működését, ahogy azt sem jelentheti, hogy kritikátlanul átvennénk a nyugati modelleket. Magyarországnak magyar modellekre van szüksége. Miképpen a Nyugat egyes országai sem egyenmegoldásosak, hanem a közös alapokon nyugvó, de nemzeti-kulturális sajátosságaikhoz igazított, egyedi modelleket működtetnek.
+1. Vissza kell találnunk a szabadság értelméhez a szemfényvesztés korában
A magyar jövő előtt álló öt nagy kihívásra csak akkor tudunk válaszolni, ha azért munkálkodunk, hogy az emberek újra megleljék a szabadság értelmét és értékét. A szemfényvesztő populisták ugyanis az elmúlt évtizedben csábítóan egyszerű világmagyarázataikkal és hamis ígéreteikkel, mint a róka Ezópusz meséjében a gólya szájából a sajtot, úgy énekelték ki a szabadság értékébe vetett hitet az emberek szívéből. Tömegek mondtak le szabadságáról, mert elhitték, hogy a szemfényvesztők által kínált illúziókat szabadságuk feladása révén a valóságban is elérhetik.
Átverés volt ez a javából: a szemfényvesztők ehhez értenek ugyan, de a gazdaság és a fizika törvényeit nem írhatták át. Csupán a szőnyeg alá söpörték a valódi problémákat, és megoldások helyett leegyszerűsített szlogenekkel kampányoltak.
A szabadságszeretők történelmi felelőssége ezért, hogy segítsenek az embereknek visszatalálni a szabadság értelméhez. Mert az nem csak egy eszme, amelyről unatkozó bölcsészek füstös romkocsmák félhomályában vitatkozhatnak. A szabadság azt jelenti, hogy nem vagyunk hajlandók elhülyíteni magunkat jól csengő, hamis ígéretekkel, és nem félünk szembenézni a valósággal, még ha az kellemetlen és bonyolult is.
A szabadság – a gondolkodás, a vélemény és a cselekvés szabadsága – vezette ki az emberiséget a sötétség és a szűkösség világából. Itt az ideje, hogy újra megtaláljuk az értelmét, és újra javunkra legyen, hogy korunk kríziseiből kitaláljunk. De el ne felejtsük, hogy a klasszikus liberalizmus szabadságeszménye vezetett a szélsőséges individualizmus és a neoliberális gazdaságpolitika elterjedéséhez is. Ez pedig a mai kor számos nyomorúságának, többek között a szemfényvesztő populisták dáridójának is okává lett.
Ezért a szabadságszerető oldalnak önmaga újraértelmezésével az egyén szabadságát a közösség boldogulásával is összhangba kell hoznia. A közösségi fellépésre és az egyéni érdekek közösség alá rendelésére jó példa a klímaváltozás mérséklése és az ahhoz való alkalmazkodás. Ezt a sokrétű és fenyegető kihívást sem a szemfényvesztő populisták ígérgetései, sem a szélsőséges individualisták piacfetisizmusa nem oldja meg. Csak szabad emberek közös cselekvése képes a nemes harcra a klímaváltozás rettentő következményeivel és korunk többi kihívásával is. Így tudjuk újra értelmét lelni annak a bibói gondolatnak, amely a modern társadalom harmonikus fejlődését abban látja, hogy a közösség ügye és a szabadság ügye eggyé legyen.
Nyitókép: Fortepan/Budapest Főváros Levéltára/Klösz György fényképei
